Előfizetés

Széthullóban

Két évvel ezelőtti, 88 éves korában bekövetkezett haláláig élt Magyarországon egy - az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban: - üzletember, akinek vagyonát kétmilliárd forintra becsülték. Üzemeltetett magánzálogházat, hatalmas boltjában üzletelt arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, antik tárgyakkal és festményekkel. Volt számítógépszervize, kutyakrematóriuma, crosspályája, több ingatlana, no és egy hasznot hozni csak nem akaró, 41 hektáros diófaültetvénye is.
Végrendeletet készített ugyan, de elhatározta, hogy 2032-ig - vagyis 105 éves koráig - dolgozni fog, hiszen addig volt érvényes a személyi igazolványa. Nem nehéz kitalálni, hogy ki is lehetett korunknak ez a színes egyénisége: Klapka Györgynek hívták. S talán az sem keltett igazi meglepetést, hogy öt örököse közül senki sem tudott igazán mit kezdeni a cégbirodalom bármely elemével - a tovább működtetést egyikük sem gondolta komolyan. 
A magyarországi kis- és közepes vállalkozások jelentékeny hányada hasonló sorsra jut. A rendszerváltáskor még erejük teljében lévő tulajdonosok legtöbbje mára ugyan a nyugdíjkorhatár közelébe került, tán túl is lépett rajta, de - akárcsak a néhai, közel 90 éves "Aranyember" - foggal-körömmel ragaszkodik a teremtményéhez, alkotásához. Amikor gyermekei (vagy azok házastársa) érdektelenséget tanúsítanak az üzlet továbbvitele iránt, akkor inkább mindhalálig - vagy egy hosszan tartó betegségig - továbbgürcöl, és inkább nem is gondol arra, hogy így a majdani biztos csődön nyerészkedők, esetleg a bankok ügyeskedéseinek számát gyarapítja. 
Eközben az évtizedek munkája darabjaira esik széjjel. Megfigyelhető, hogy ez a jelenség immár kezd tömegessé válni. A GDP szorgos termelői egymás után lehúzzák a rolót. A megoldás eszközeit pedig a már digitális csatornákon is megjelenő tanácsadó konferenciák sokasága próbálja felkínálni, egyelőre eredménytelenül. Egytől azonban intjük a vállalkozásuk jövőjéért aggódókat: ne a felcsútihoz hasonló családi modelleket kövessék. Fennmaradni ugyanis csak tisztességes versenyben érdemes.

Tíz év múlva

Vágyálom marad a magyar euró - ezzel szembesülünk már többedszer a 2004-es uniós csatlakozásunk óta. Most, hogy Románia is bejelentette, 2024-ig szeretne az euroövezet tagja lenni, várhatóan ismét elindul a vita itthon is, miért van az, hogy az újonnan csatlakozók nemcsak utolérnek bennünket, de egyes dolgokban meg is előznek. Hiszen nemrég Bulgária, majdhogynem a sor végéről mondta: már idén felkészült lesz, hogy az euroövezet előszobájába lépjen. 
A magyar kormány és a monetáris politikáért felelősök hallgatnak, vagy ha véleményt nyilvánítanak, legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy bevezetjük a közös európai pénzt, "majd ha eljön az ideje", esetleg hozzáteszik, hogy ha a fejlettségbeli különbségek Nyugat és Kelet között kezelhető mértékűre csökkennek. Természetesen a politikai döntést csak az éppen regnáló  kormány hozhatja meg, ami úgy tetszik, se a román, se a bolgár vezetést nem riasztotta meg. Vélhetően számolnak azzal, hogy válsághelyzetben a közös pénz védőernyőt is jelent a kis országok feje felett. 
Ám az köztudott, hogy az Orbán Viktor vezette kabinet semmit sem utál jobban, mint az ellenőrzést is magába foglaló kötelezettségvállalást. Márpedig az úgynevezett maastrichti szerződésben lefektetett követelményeket nem elég elérni, azokat kozmetikázás nélkül tartani is kell. A költségvetési hiány, az államadósság mértéke, a hosszú távú piaci hitelek kamatainak szintje még meg is felelne - bár az államadósságon még dolgozni kell -, de strukturális változások, magyarán a pénzbegyűjtés és visszaosztás területeinek, módjának, mértékének megváltoztatása nélkül semmiképpen sem fenntartható. Ez pedig igencsak ellenkezik a kormány jelenlegi gazdaságfilozófiájával. 
Mondhatjuk, hogy amíg ez a kormány van hatalmon, kevés az esély a magyar euróra. A NAV tud valamit: a pénztárgépek szoftvereibe már a 2030-as céldátumot égette.

Folytatják

A Magyar Idők már a múlt héten tudta, hogy érdektelenségbe fog fulladni, de nem is ehhez képest váratlan siker az előzetes feltételezéseket jócskán túlszárnyaló érdeklődés a budapesti főpolgármester-jelölti előválasztáson. A szavazatszámokon vélhetően azok lepődtek meg a legjobban, akik maguk is részt vettek a körülményesre szervezett szavazáson. Akik esetleg Észtországban olvasnak minket (ott is élnek magyarok), alighanem sírva nevetnek azon, hogy mifelénk egy pártirodába elzarándokolva kell regisztrálni ahhoz, hogy online szavazhassunk - amerikai olvasóink meg azon csodálkoznak, hogy ez az egész csak most jutott eszünkbe.
Donald Trump eddigi elnöki teljesítménye (és az a tény, hogy egyáltalán elnökké válhatott) első ránézésre nem igazán meggyőző érv az előválasztás mellett; az amerikai demokrácia több évszázados működése – és az a sajátosság, hogy a külvilág előbb vonja kétségbe az ottani választók ítélőképességét, mint a fékek és ellensúlyok bonyolult rendszerének hatékonyságát – annál inkább. Bármi lesz is a bal- (majd a következő körökben a teljes ellenzéki) oldalon zajló előválasztás-sorozat végeredménye, már most, a Karácsony-Horváth versenyfutás kapcsán leadott, nagyjából 35 ezer szavazat ismeretében kimondható, hogy a Tarlós Istvánnal megmérkőzni hivatott jelölt kiválasztásának a szavazókra bízása a legprogresszívabb dolgok egyike, ami a valamilyen mértékben még mindig demokratikus Magyarországon az utóbbi évtizedben történt.
A mindinkább egypártivá váló magyar belpolitika drukkerei és alakítói között mintha egyre kevesebben szeretnének emlékezni rá, de a demokráciának ugyanolyan lényegi eleme a versengés – az eszmék, programok és személyek versengése –, mint mondjuk az általános és titkos választójog. A szisztéma egyik nélkül sem működik. Márpedig ez a fajta megméretés szép lassan kikopott a hazai politikai hagyományból: sosem volt igazán a része, mostanra viszont odáig jutottunk, hogy már-már az szorul magyarázatra, ha az alternatívákat előzetesen kitesszük az asztalra, ugyanúgy, ahogyan az almákat a piacon. Pedig a politika is piac – a plurális demokráciákban mindenképpen -, és aligha írható le demokráciafejlődési folyamatként az, ahogyan az egykori Horn-Orbán, Medgyessy-Orbán és Orbán-Gyurcsány vitáktól eljutottunk a miniszterelnök felcsúti nyaralójában titkos beszélgetéseken kiválasztott Fidesz-frakcióig, az egyszavas („Folytatjuk”) ún. választási programig, meg a szavazópolgárokat/újságírókat szóra sem érdemesítő politikusokig.
Abból, hogy a kormánysajtó és azon belül is elsősorban a közszolgálatinak nevezett pártmédia – amikor egyáltalán foglalkozott a kérdéssel – Horváth Csabát igyekezett vonzóbb jelöltként bemutatni, nem következik semmi. A saját szempontjukból logikusan jártak el. Abból viszont, hogy az egész eljárástól láthatóan tartanak a kormányoldalon, nemcsak az olvasható ki, hogy talán tényleg jobban szeretnének egy diktatúrában élni, ahol ilyesmivel nem kell bajlódni, hanem az is, hogy egy csöppet sem veszik biztosra Tarlós győzelmét.