Két évvel ezelőtti, 88 éves korában bekövetkezett haláláig élt Magyarországon egy - az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban: - üzletember, akinek vagyonát kétmilliárd forintra becsülték. Üzemeltetett magánzálogházat, hatalmas boltjában üzletelt arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, antik tárgyakkal és festményekkel. Volt számítógépszervize, kutyakrematóriuma, crosspályája, több ingatlana, no és egy hasznot hozni csak nem akaró, 41 hektáros diófaültetvénye is.
Végrendeletet készített ugyan, de elhatározta, hogy 2032-ig - vagyis 105 éves koráig - dolgozni fog, hiszen addig volt érvényes a személyi igazolványa. Nem nehéz kitalálni, hogy ki is lehetett korunknak ez a színes egyénisége: Klapka Györgynek hívták. S talán az sem keltett igazi meglepetést, hogy öt örököse közül senki sem tudott igazán mit kezdeni a cégbirodalom bármely elemével - a tovább működtetést egyikük sem gondolta komolyan.
A magyarországi kis- és közepes vállalkozások jelentékeny hányada hasonló sorsra jut. A rendszerváltáskor még erejük teljében lévő tulajdonosok legtöbbje mára ugyan a nyugdíjkorhatár közelébe került, tán túl is lépett rajta, de - akárcsak a néhai, közel 90 éves "Aranyember" - foggal-körömmel ragaszkodik a teremtményéhez, alkotásához. Amikor gyermekei (vagy azok házastársa) érdektelenséget tanúsítanak az üzlet továbbvitele iránt, akkor inkább mindhalálig - vagy egy hosszan tartó betegségig - továbbgürcöl, és inkább nem is gondol arra, hogy így a majdani biztos csődön nyerészkedők, esetleg a bankok ügyeskedéseinek számát gyarapítja.
Eközben az évtizedek munkája darabjaira esik széjjel. Megfigyelhető, hogy ez a jelenség immár kezd tömegessé válni. A GDP szorgos termelői egymás után lehúzzák a rolót. A megoldás eszközeit pedig a már digitális csatornákon is megjelenő tanácsadó konferenciák sokasága próbálja felkínálni, egyelőre eredménytelenül. Egytől azonban intjük a vállalkozásuk jövőjéért aggódókat: ne a felcsútihoz hasonló családi modelleket kövessék. Fennmaradni ugyanis csak tisztességes versenyben érdemes.