Ami Budapestről nézve „csak egy kis híd”, az az encsi kistérségben élők mindennapjainak fontos része. Az ötvenes évek elején, a második világháborúban szétbombázott eredeti híd alapzatára épült szerkezethez az utóbbi évtizedekben a tisztasági festésen túl nemigen nyúltak, miközben a Hernád folyón jó néhány árvíz lezajlott. Ez meggyengítette s erodálta a tartópilléreket, amelyek közül az egyik januárban tizenöt-húsz centimétert elmozdult, s kifelé dőlt. A közúti igazgatóság ezért úgy döntött, hogy lezárja a hidat, s nem csak az autós, de a gyalogos forgalmat is megtiltja.
A perei gyerekeknek emiatt jó egy órával korábban kell felkelniük, mert a folyó túloldalán lévő ináncsi iskolába csak huszonöt kilométeres kerülővel, Encs irányába tudnak eljutni, s ugyanennyivel később is érnek haza. Ráadásul a kerülő útszakasz olyan, mintha szőnyegbomba söpört volna végig rajta: tele van hatalmas kátyúkkal, repedésekkel, ami lassítja a haladást.
A Perével szomszédos hernádbüdiek nem is örülnek, mert a kerülőút így most feléjük vezet, s az amúgy is szétgyepált aszfaltjuk még inkább összeroskad a megnövekedett forgalom miatt.
– Eddig rossz volt, mostantól meg még rosszabb lesz errefelé az élet. Dehát ez ott fent, Pesten az urakat cseppet sem érdekli – legyint egy hernádbüdi idős férfi, aki a kerítésének támaszkodva figyeli az arra haladó járműveket. Miskolc felé eddig ők is a perei hídon keltek át, most nekik is a másik irányba kell nagyot kerülniük.
Perén háromszázötvenen laknak, zömük nyugdíjas. Az orvos, a fogorvos a folyó túlpartján, az amúgy pár kilométerre lévő Ináncson van, s mindenki attól retteg, hogy sürgős esetben hiába is indulnának „odaátra”, mire a kerülőn odaérnek, talán már késő lesz a segítség. Bajban vannak a vállalkozások is, legfőképp az a panzió-étterem, amelyik – noha ezen a környéken nem könnyű talpon maradni – az utóbbi években kiépítette az ételek házhoz szállítását, időseket, családokat látott el a környékbeli falvakban. Ha most hozzá kell csapni az ebéd árához az oda-vissza plusz ötven kilométeres kerülőút benzinköltéségét, akkor az a vevőknek már nem éri meg. A tulajdonos arcán látszik is a bizonytalanság, arról nem is beszélve, hogy tavasztól már minden hétvégéjük foglalt, esküvőknek adnak helyet: érdekes lenne a násznépeket is körbeutaztatni a fél encsi kistérségen, hogy odaérjenek a helyszínre.
Blaskó István, a falu polgármestere abban bízik, hogy ebben a nehéz helyzetben nem hagyják őket magukra. Az önkormányzat földjei is a túloldalon vannak: a közmunkásoknak eddig csak ötven métert kellett gyalog megtenniük, hogy művelhessék azokat, a folyón azonban nem kelhetnek át. A közútkezelő szikszói kirendeltségéről már megkeresték a polgármesteri hivatalt, s ígéretet kaptak, hogy „tűzoltó-megoldásként” megtámasztják majd a hidat, s elindulhat az autós és gyalogos forgalom. Hogy erre mikor kerül sor, a polgármester nem tudja, a terveket mindenesetre tavaszra ígérték.
A pereiek szerint jobb lenne gyorsan egy katonai pontonhidat építeni, hogy legalább gyalog vagy biciklivel átjussanak a túloldalra, orvoshoz, iskolába. Ismerve a közbeszerzések menetét és az építőipar leterheltségét, ez sokkal hatékonyabbnak tűnik, mint hónapokig sóvárogni a felújításra. Arról, hogy netán új hidat építenének nekik, nem is álmodnak: eddigi tapasztalataik alapján megtanulták már, hogy a segítség rendszerint nem oda érkezik, ahol a legnagyobb rá a szükség.
