Te átlépnél a vonalon?

A sztrájk minden munkavállaló alapvető emberi joga. Függetlenül attól, hogy magán- vagy állami alkalmazott. De mi kell ahhoz, hogy egy orvos, egy ápoló átlépjen egy vonalon, és eljusson a sztrájk gondolatához? Hogy konfliktust vállaljon a hatalommal?
Valószínűleg ők lesznek az utolsók Magyarországon, akik sztrájkba akarnak lépni. Mert a morális felelősség – ami a gyógyítás és az ápolás lelke – azt mondja: Ne tedd! Tudják, hogy az ilyen tett veszélyeztetheti az emberi életet és a jóllétet. De akkor mi legyen? Szabad-e sztrájkolni, vagy sem? Egy országban mindig akadnak olyanok, akik az ilyen cselekményeket jogszerűtlennek, erkölcstelennek tartják. Hihetetlen, de ott, ahol van hagyománya az egészségügyi sztrájknak, őszinte drukkolással nézi az állampolgár, mire mennek az érintettek a hatalommal. Mert ott tudják, hogy aki még az országban van, azzal lehet tárgyalni. Aki viszont már elment, azzal nem. 
A bioetika a T. Beauchamp és J. Childress bioetikusok által meghatározott elvek szerint értelmezi a sztrájkhoz való jogot. Ezeket az elveket nem lehet megsérteni, olyanok, mint a jótékonyság, a „ne árts”, az autonómia, az igazságosság. Az etikai érvelés a haszonelvű elméleteket hívja segítségül, amikor pártolja a sztrájk gyakorlatát. Nevezetesen a betegek is a lehető legtöbben profitálhatnak belőle, hiszen számukra objektív előnyöket jelent, ha lesz elegendő személyzet. Érezhető lesz a javulás az ellátásban, biztonságos lesz az egészségügyi szolgáltatás.  
De mi történik, ha csak a szubjektív előnyöket sikerül kikényszeríteni? Egy kis béremeléssel, ami aztán elolvad; új kórházi szárnnyal, modern műtővel, jó munkakörülményekkel. Máshol pedig marad a lepusztult, nagy semmi. Ilyenkor az egészségügyi dolgozók és a betegek számára nem egyértelmű a sztrájk várható eredménye, mert a bérrel elégedetlen betegszállító továbbra sem kerül elő órákig, aki pedig nem jut be a modern kórházba, arra rászakad a plafon.
Ezért kell a hatalommal, a munkáltatókkal elfogadtatni, hogy mindenütt vegyék figyelembe az ezer sebből vérző egészségügy és a személyzet helyzetét. Hogy mindenkinek meg kell tudnia élni a főmunkahelyen szerzett fizetésből. Hogy egy nővér nem képes elvinni egyedül éjszaka egy 40 ágyas osztályt. Egy ápoló mondja:„Aki nem a betegágy mellett dolgozik, annak fogalma sincs, mit jelent ápolónak lenni. Mert az nemcsak hivatás, hanem életforma, ami testi, lelki és mentális energiát is követel.” Ezeket a panaszokat kell a sztrájk céljával összehangolni. De csak ha a páciensek és kliensek érdekei vannak a központban. 
Az eredményes szakmai érdekvédelem képes megértetni a hatalommal, a társadalommal, hogy a stabil és megbízható személyzet meglétének feltétele: a morális megbecsülés. A tisztességes bérek és munkakörülmények. Ha ezek megvolnának, nem hagynák el a szakmát, és a társadalom számára folyamatosan biztosítani tudnák a megfelelő ellátást. Ezt az emberek életéért, jóllétéért érzet morális felelősséget kellene a társadalom felé megmutatni.
A szakemberek a szívük mélyén tudják: nem a legnagyobb számú beteg ellátása a legfontosabb feladat. A hatalom csak abban gondolkodik, hogy hány ágylábat hagyjanak meg, és hogyan nyomjanak rá még egy körzetet a háziorvosra. Elvarázsolódnak a HBCS rendszerében, nem látva mögötte a beteg embert. Esetleg kimondják: „minden érkező beteget 5 percen belül regisztrálni kell, 10 percen belül pedig be kell sorolni az állapotának megfelelően”. Miközben a regisztrálás mellett egy másik csapatnak azonnal át kellene venni, és folytatni a megkezdett kezelést. Az alapvető kérdés tehát az, hogy milyen az egészségügyi ellátás minősége, minden egyes rászoruló tekintetében. A sürgősségin is! 
A társadalomnak tudnia kell, hogy az orvosok és a szakdolgozók csak a legutolsó esetben sztrájkolnak. Amikor már elmentek a türelemmel, az önfeláldozással a falig. És csak akkor teszik, ha a fentiek szellemében bírják emberek bizalmát, s ha munkaadóikat felkészítették, és garanciákat adtak a bioetikai elvek értelmében, hogy senkit nem érhet semmiféle kár vagy sérelem a munkabeszüntetés alatt. 
De előtte a szakdolgozóknak és az orvosoknak meg kell mutatniuk, hogy képesek megváltozni. Az ápolóknak, akik évtizedek óta kénytelenek voltak érdekeiket hátrább sorolni a társadalom érdekeivel szemben, bizonyítaniuk kell, hogy képesek kiállni egymásért, a hivatásért, a nagyobb jó érdekében. Az orvostársadalomnak pedig be kell látnia, hogy nem a másik elgáncsolásával, a rezidensek rabszolgasorban való tartásával, az orvoslobbik, a hálapénz virágzása által lesz tekintélye a hivatásuknak. Hanem a közös szakmai és morális jónak legyen hitele a társadalom előtt. Ha nem képesek a betegágy mellett összefogni, a sztrájkon gondolkodni sem érdemes.  
A rendszerben lévő szakemberek mindannyian ismerik a személyes és szakmai áldozat jelentését. De ezzel együtt felelősnek kell lenni önmagukért, a közösségükért. Ezért kérdezem: mit szeretnél, kolléga? Maradjon minden így, vagy átlépnél a vonalon, hogy jobban tudj gondoskodni a betegekről?
Szerző
Rozsos Erzsébet ápolásetikus
Frissítve: 2019.02.06. 09:53

A proli mint szitokszó

Az a helyzet, hogy te nem hős vagy, hanem egy szerencsétlen, nyomorult, ócska kis proli. És hogyha így folytatod, akkor belőled nem hős lesz, hanem maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proli – hangzott el nemrégiben az üzenet egy vidéki demonstráción felszólaló, 19 éves lánynak címezve. Olyan szájból, melyből az ócsárlás egyébként dicséretnek fogható fel. 
A lovagkereszttel kitüntetett, trágár stílusáról elhíresült médiaszemélyiség ominózus megnyilatkozásával kellemetlen helyzetbe lavírozta az általa favorizált pártot. Mert mi van, ha néhányan észreveszik, hogy a „proli” kifejezés ebben a kontextusban szitokszóként szerepel? Bayer alaposan megnehezíti kenyéradó gazdája dolgát, aki nap mint nap heroikus küzdelmet folytat azért, hogy a „prolik” elhiggyék neki: ő „a keményen dolgozó kisemberek” egyedüli hiteles képviselője. 
A miniszterelnök ebbéli igyekezete egyesek szerint sziszifuszi munka. Luxusgéppel külföldi futballmeccsekre repülni, felbecsülhetetlen értékű műkincsekkel dekorált rezidenciába költözni, sokakban kételyeket ébresztő közbeszerzések révén a vazallusi kört arcátlanul feltőkésíteni – nem éppen a kormányfő által beharangozott plebejus kormányzás ismérvei. Szegény Orbán Viktor azonban legalább megpróbálja. Erre jön az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa, és minden diplomáciai érzék nélkül rátámad a Nemzeti Együttműködés Rendszere által amúgy is számtalanszor megalázott „prolikra”. Lázár János évekkel ezelőtt még magyarázkodásra kényszerült a szegényeket megbélyegző szavai miatt, Bayer ellenben nem veszi erre a fáradságot. A publicista kegyetlen őszintesége mögött a rezsim kitartottjainak úri dölyfe rejlik.
És az alig burkolt fenyegetés. Bayer szerint most ugyan „semminek semmi tétje”, ami nettó hazugság: csak jómagam rengeteg közalkalmazottat ismerek, aki az elmúlt években egzisztenciájával fizetett nyíltan vállalt, kormánykritikus véleményéért. (Ezen elbocsátások valódi indokait a munkáltató természetesen kizárólag informálisan közli a szerencsétlen beosztottal.) A félelem Orbán által hazánkban meghonosított légköre lehet a magyarázat arra is, relatíve miért alacsony a sztrájkhajlandóság a közszférában. Nagy Blanka talán túlságosan szem előtt van ahhoz, hogy nagy médianyilvánosságot kapott beszéde következményeként eltávolítsák a gimnáziumból, a legtöbben azonban nem ilyen szerencsések.
Éppen Bayer szavai szolgáltatnak bizonyosságot a lojalitás egyedül üdvözítő voltáról a magyar ugaron. Ha így folytatod, ha nem állsz be a gondolkodás nélkül engedelmeskedők sorába, legalul helyezkedsz el majd ebben a latin-amerikai mintára végletesen kettészakított társadalomban. Felsőfokú tanulmányokról ne is álmodozz, a karriernek búcsút mondhatsz. Utánad nyúlunk, vessen bárhová a sors az országban. Ha nem tetszik a rendszer, szaporíthatod a külföldre emigrált fiatalok számát. 
Különben maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proli.
Szerző
Beck Tamás publicista
Frissítve: 2019.02.06. 09:53

A válság neve: NER

Varga Mihály rutinos nyilatkozó. Pénzügyminiszterként nem hagy kétséget afelől, hogy a gazdaság állapotával kapcsolatos kijelentéseinek igazságtartalmáról meg van győződve. Most azonban mintha kiesett volna a rá kiosztott szerepből. 
Ahhoz soha sem fért kétség, hogy szakmai hitelességét, ha a szükség - többnyire a kormányfő képében - megkívánja, akkor képes a NER arculatához igazítani. (Könnyen megteheti, hiszen ennek a rendszernek nemcsak szolgalelkű végrehajtója, hanem az egyik legfőbb formálója is.) Jól emlékezhetünk arra is, hogy a tavaly tavaszi választásokat megelőzően, a szokásos március eleji, kamarai gazdasági évnyitón Orbán Viktor így szónokolt: "Azt szeretném világossá tenni, hogy csak ha van kellő bizalom az emberek részéről, akkor csak olyan gazdasági miniszterrel tudok együtt dolgozni a jövőben, aki nemcsak két évre, hanem a következő négy év egészére vállalja az évi 4 százalékos gazdasági növekedést." És Varga Mihály vállalta, még ha nem lehetett is biztos benne, hogy bölcsen teszi. 
Azonban, mint már annyiszor, az elmúlt évben is megérkezett - a várva uniós pénzek képében - a mentőangyal. Előzetes adatok szerint a GDP növelése 4,6 százalékra sikerült. Ezen azután kellően felbátorodott a pénzügyi kormányzat, és a várható nehézségek ellenére az elmúlt héten az idei esztendőre  is 4 százalék körüli értéket jósolt, sőt 2020-ra még ennél is többet! A gyakran változó növekedési számokat viszonylag kevesen követik, de a kormányzati gazdaságpolitika feltétlen hívei így is megnyugodhattak: Varga Mihály éppen olyan tárcavezető, mint amilyet egy esztendeje a főnöke megálmodott.
Ez az idillinek tetsző hangulat azonban tiszavirágéletűnek bizonyult. Nem  tartott tovább két-három napnál. A miniszter államtitkára az elmúlt hét közepén még büszkén dicsekedett Budapesten az OECD országjelentőjének: ha kiváló gazdasági mutatókat vágyik látni, akkor jó helyen jár minálunk. Aztán egyszer csak Varga Mihály az állami rádióban váratlanul bejelentette: a kormány hamarosan kidolgozza a maga gazdaságvédelmi programját. 
Már megszoktuk, hogy ha valamit meg akarnak védeni, annak többnyire mi isszuk meg a levét. A mélypontot a nyugdíjrendszer "megvédése" jelentette, amikor rátenyereltek a magánpénztári megtakarításokra. Most, amikor a nálunk veszélyforrásként alig-alig emlegetett európai gazdasági visszaesésből következtetnek egy esetleges válság közeledtére, jó  ürügyet találtak arra, hogy - Vargát idézzük - "a magyar kormány olyan intézkedéseket" hozzon, "amelyek megvédik a munkahelyeket, a bérnövekedés ütemét...". 
De a látszat ellenére a vészcsengő korántsem egy közelgő válság eshetősége miatt szólalt meg. Hanem azért, mert Magyarország egyedüliként megvétózta az Európai Unió-Arab Liga megállapodást. Mire a német kormány uniós nagykövete megfenyegette a magyar kollégáját, hogy emlékezni fog erre az alkalomra, amikor a 2020-as évek uniós támogatásait osztják majd szét.
A válság tehát ezúttal nem nyugatról fenyeget. A minikrízis árát viszont velünk fizettettetik meg.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.02.06. 09:52