Centauri: Damien első útja

Publikálás dátuma
2019.02.10 12:00

Fotó: Shutterstock/
Részlet a Galambok című, készülő regényből - "Egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált."
Többé nem ment iskolába. Három nappal később – amikor Josef Sax, az apja elment otthonról, nem sokkal később az anyja is – Damien keresett egy zsákot, összeszedett pár ruhát, elcsomagolt egy kis ételt, végül felment a padlásra, nem kis nehézségek árán összefogdosta a galambokat, azt a hét példányt, melyek akkor még életben voltak. Úgy gondolta, nem mehet el anélkül, hogy őket ne mentené ki onnan. Keservesen nehéz volt a zsák, a galambok egyre csak vergődtek benne. Damien néha megállt, és belekukucskált: él-e még mindegyik? Mivel a ház a város szélén állt, rögtön a mezőt vette célba, s úgy gondolta, hogyha eléri az első bokorsort, már biztonságban van. Sikerült világgá menni örökre. A bokorsor valójában csak ötszáz méternyire volt a háztól, ám a nyolcéves kisfiú számára ez is tekintélyes távolságnak tűnt. Mire odaért, alaposan elfáradt, de míg át nem kelt a bokorsoron – mintha az demarkációs vonal lenne a Sax család pokla az örök béke világa között –, nem állt meg és nem pihent, holott minden lépésnél ott sajgott minden porcikájában az utolsó verés fájdalma. Mégis szorgosan halmozta egymásra a lépéseket – s mindegyikkel nőttön-nőtt a boldogsága. Nehezen talált átkelőt a patakon. Folyónak tűnt még akkor, pedig nem volt az más, mint egy nagyobbacska árok. A túloldalon egy kazal tövébe rogyott, s mint aki nagy utat tett meg, megreggelizett. Azon töprengett, milyen messze vigye a galambokat, hogy biztonságban legyenek ők is. Erre a távoli erdőt szemelte ki. Összecsomagolt és továbbindult, egyenesen át a felázott szántáson. Sötétedés előtt érte el az erdőt. A galambok rettentően vergődtek már, Damien úgy gondolta, elég messze vannak, egy éjszakát talán ki sem bírnának, ezért az első fákhoz érve kibontotta a zsákot. Szeretett volna búcsút venni tőlük, ám a galambok nagy erővel kirepültek, s egy perc múlva el is tűntek a láthatáron. Damien eltűnését másnap reggel jelentették a helyi rendőrőrsön. Damien ekkor észak felé haladt, kerülte a tanyákat és falvakat, ám a Sax-háztól kilenc kilométerre át kellett kelnie a műúton. Amikor átfutott rajta, mint egy hajtóvadászatban menekülő riadt kis vad, autó bukkant fel a kanyarban. Damien beugrott az árokba és meglapult. Miután elhalt a kocsi hangja, Damien kidugta a fejét, s rémülten látta, hogy a kocsi megáll, sőt épp megfordul. Még mielőtt Damien fedezékbe húzódhatott volna ismét, a kocsi épp az orra elé ért, kiugrott belőle egy magas férfi és utánaszaladt. – Hé, öcskös, hová futsz? – Sehova – válaszolta a kimerült, csupa sár, csupa seb Damien. – Hogy hívnak? Damien elhallgatott. Lebénította a tudat, hogy vége, ennyi volt. Mehet vissza az apjához, Josef Sax házába. – Nem hallasz? Hogy hívnak? Damien maga elé bámult, és lassabban, mint legutóbb, Josef Sax színe előtt, de süllyedni kezdett; hólyagos, zöldre vert testének minden mólja. Gondolatban viszont – mintha a teste volna a zsák, s érzései a halálraítélt galambok – átszállt a következő szántó nyersen csillogó barázdái felett, át a következő fasoron, erdők, tavak és tengerek felett, egyre csak fel, át a felhők puha tornyain. – Szegény fiú – mondta az idegen. – Mi történt veled? Gyere, nem kóborolhatsz itt. A férfi megfogta Damien nyirkos, jéghideg kezét és az út felé vezette. A kocsiból egy szépen öltözött, fiatal nő szállt ki. – Úristen, szegénykém – hajolt oda a fejét leszegő, mozdulatlan Damienhez. – Nem beszél – mondta a férfi. – De nem hagyhatjuk itt. – Vigyük először orvoshoz – mondta a nő Damienhez guggolva. – Mi a neved, drága gyermek? Áruld el nekem! – Látod? Meg se nyikkan. Menjünk vele Moll doktorhoz! – És aztán? Hazavisszük? – Ha nincs más, akkor igen. A nő beszállt, a férfi betessékelte mellé Damient, rájuk zárta az ajtót, megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt. Egyenesen Moll doktorhoz hajtottak, aki pedig jelentette az esetet az őrsnek. A rendőrök perceken belül megérkeztek és átültették a minden ízében reszkető fiút magukhoz, majd egy szó nélkül visszavitték a szülői házhoz. Otthon, kiszállva a rendőrautóból, Damien elsőként a házgerincen üldögélő galambokat látta. A hétből ötöt. Akkor értette meg, hogy a nehéz sorba született galamb menthetetlen; hiába viszik el a világ végére, hazamegy akkor is, ha az maga a pokol; akkor is, ha épp ez a hűség okozza majd a halálát; akkor is, ha korábban a szeme láttára mészárolták le a családját, ha a szeme láttára mentek levesbe a fiókái. A házból Elizabeth jött ki. Meglátva Damient és a rendőröket, a fiúhoz futott: – Jaj, kicsim, úristen, mi történt veled? Hogy ránk ijesztettél! – zokogásban tört ki, és egy perc alatt annyi csókkal borította el, amennyit nyolc év alatt összesen nem adott. – Mi történt, édesem? Merre jártál! Gyere, anya majd rendbe tesz! Damien úgy zötykölődött ebben az ölelésben, akár egy fabáb, nem szólt semmit és tökéletesen rideg maradt. Az egyik rendőr kérdően nézett a kollégájára, mire az csak annyit dörmögött: „Ez már nem ránk tartozik.” A rendőrök elköszöntek, Elizabeth az ajtó felé támogatta Damient, s közben végig azt hajtogatta: „Jaj, istenkém, de jó, hogy megvagy, ugye, nincs semmi bajod, majd anya rendbe rak…” Amint bezárult mögöttük az ajtó, elengedte Damient és többet nem szólt hozzá. Az ablakhoz szökkent és a rendőröket figyelte. Mikor azok elhajtottak, Damienhez fordult, lekevert neki egy irgalmatlan nagy pofont, majd visszakézből még egyet, végül leköpte és otthagyta az ajtóban. Damien ott az ajtóban – a világ sötét oldalán – álldogált úgy fél órát. Mikor aztán úgy érezte, hogy lélekben már olyan messzire szállt, ahol lehetetlen őt utolérni, míg a teste csak egy test, amiben senki sincs, amely gyakorlatilag halott, lerakta a zsákot és belépett a konyhába. Josef Sax a tűzhelynél állva kedvenc ételét készítette épp. Két galambot sütögetett rotyogó kacsazsíron. A hiányzó kettőt. Amint meglátta Damient, magához rendelte az asszonyt: – Gyere csak ide! Forgasd helyettem. De aztán oda ne égjen! Josef Sax neje átvette a serpenyőt, míg a férje lecsatolta a nadrágszíjat. Damien egy iramodással a kanapé alá vetődött, mert onnan csak bajosan lehetett kipiszkálni. Josef Sax dühöngött. Mint ahogy ilyen esetben rendesen szokása volt, hozta a partvist, hogy a nyelével addig döfködje a gyereket, míg az kínjában ki nem mászik. – Hagyd a fenébe! Kész a hús – mondta Elizabeth Sax. Josef Sax elgondolkodott. Letette a partvist és visszafűzte a nadrágszíjat. Az asztalra tették a galambokat, bort bontottak, s addig ittak, míg részegen rá nem dőltek a kanapéra. Mikor már egy órája nem mozdult semmi, s Josef Sax és neje javában hortyogott, Damien kimászott alóluk, odalopózott az ajtóhoz és kinyitotta. Az éj sötétje, akár az olaj, beömlött a lakásba. Damien, mint aki jeges folyó sodrába lép, kilépett élete legistentelenebb éjszakájába. Ezúttal nem vitt magával semmit. Se batyut, se csóró galambokat. Egy szál ingben, egy szál vizes nadrágocskában álldogált ott a hömpölygő sötét, tágra nyíló kapujában. Nyolc­évesen és öntudatlanul. 1933. november 2-án, tervek és remények nélkül, a legcsekélyebb érzést sem mutatva, ártatlan, ugyanakkor kifejezéstelen arccal. Végül egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált. 1946 őszén viszont egy Elise nevű, szalmaszőke holland lány – aki amolyan romantikától túlfűtött naplót is vezetett –, hosszú és magányos sétái során, a dűnék között egy legyengült, gyűrűzött galambot talált Cam­per­duin­­nál. „Én még ilyen szépet sosem láttam!” – írta a naplóban. Lelkiismeretes és jóravaló lányként rögtön gondjaiba vette a kivételesen gyönyörű madarat, s igyekezett visszajuttatni jogos tulajdonosának. S örült: „Végre velem is történik valami!” Levelet is írt a Postagalamb-tenyésztők Szövetségének. Hosszú idő telt el a válaszig, mialatt Elise szinte beleszeretett a madárba és egyre többet fantáziált arról is, hogy ha ilyen a madár, akkor vajon milyen a gazdája. Úgy tűnt már, hogy esély sincs rá, hogy ezt megtudja, a szövetség látszólag rá se hederített. „Nem baj, jobb is volna, ha megtarthatnám »Anonymus« galambját magamnak” – írta a naplóban épp aznap, amikor váratlanul levél érkezett a szövetségtől. Megköszönték lelkiismeretességét és tájékoztatták, hogy a szóban forgó díjnyertes galamb egy belga illetőségű fiatalember, bizonyos Damien Sax tulajdona.
Szerző
Témák
Centauri
2019.02.10 12:00
Frissítve: 2019.02.13 15:27

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50