Balogh Robert: Dömöske és Cicvarek

Publikálás dátuma
2019.02.10. 11:00

Fotó: Fortepan
Elálldogáltam esténként az erkély kilépőjénél, vártam rád, lassan teltek a percek. Fél lábon próbálgattam, melyiken bírom tovább. A hámló vakolatú, szürke bérházak között odakúszott a Duna szaga, estefelé mindig érezni lehetett a langyuló, elfeketült vizet. Beléd szerelmesedtem, alattunk laktál, beleszerelmesedtem a varkocsba fogott vöröses hajadba. Te is megszerettél, egyszer az esti híradó alatt kiszöktél az erkélyetekre, én anyám büdöskéi közül téptem egy szálat, s leejtettem a tenyeredbe. Dömöskének szólítottalak, te engem Cicvareknek. Pöttyös hálóingben álltál, én a csíkos klottgatyámban. Nyár volt, még este is túl meleg a betonrengetegben, csak ha a folyó felől fújt a szél, akkor éreztünk valami kis hűs levegőt. Csak mosolyogtunk egymásra, percek kellettek, hogy az előtörő kuncogásból sutyorgásba váltsunk. Olyan szép voltál. Annyira szerelmes voltam beléd, hogy mikor lement a nap, odalebegtem az ablakodhoz, az izgalomtól kicsit vérezni kezdett az orrom, de a csuklómmal elkentem, nehogy odaszáradt vérbajszom legyen, vigyáztam, még elijesztelek. – Nézzed csak – mondtam neked –, mi van a tenyeremben! Egy óra. A hatodik születésnapomra kaptam, még ma is működik, pedig már nyolc leszek mindjárt. Csak orosz, de iszonyúan pontos, 18 köves. Rakéta a neve. Ha véletlen ottfelejtem a polcomon, úgy két napra, akkor megáll. De semmi baj, a nagyszobában megnézem az időt és csak kipiszkálom a karórám felhúzóját, így, és be lehet állítani rajta a pontos időt, visszapattintom, már csak fel kell húzni és jár. Hallgassad csak! És dátumváltós, pont éjfélkor teker át a holnapra… Ha a két ujjam közt pár évvel előrébb tekerem: ez az, ugyanitt vagyunk, látod, ahol korábban, de már sitty-sutty, elröpült vagy huszonöt esztendő. Gyerekeink születtek, három, esik az eső, meg ez a nyálkás köd! Jaj, bocsánat, visszatekertem vagy száz évet, a bitumenes helyett ez még csak egy dűlőút a város mögött, fölött, nem is igazi út, ez inkább csak egy kitaposott ösvény. Na, most a jó irányba tekertem az óramutatót, de csak óvatosan. Már megint esik, de ez csak egy tavaszi esőcske. Ez már az az utca. Itt fogunk felnőni. Egész életemben szerelmes leszek beléd. Sajnos későn érő típus vagyok, apa is az volt, és hol jársz te már, mire én el tudok nyökögni néhány épkézláb mondatot az érzéseimről… Ez csak egy utca, kicsit a Duna felett, a járda göröngyös, és azon a két sáv bitumenen akad némi forgalom. A ház előtti vadgesztenyefa alatti padon mindig ül néhány nyugdíjas, megbámulják, aki arra jár. A villanyoszlop tetején néha megpihen a feketerigó, és van itt egy aranyesőbokor, éppen alattunk, képzeld, sose gondoltam volna, hogy tavasszal, amikor nyílik, lecsipkedik a virágait a verebek. És eső után néha füstöl az út, ahogy rásüt a nap, gőzölög a víz. Itt álldogálunk majd évekig az erkélyen. Ezen a kis kilépőn. Lesem, mikor jössz haza. Első találkozásunkkor azt kérdezted tőlem, hogy boldog leszel-e itt? Ha itt vagy velem – mondtam –, akkor igen. Az előszobában randizzunk! Finoman kopogtass be, fél 8-kor úgyis mindenki a híradót nézi. Májusban páros cseresznyét kapsz, a füledre akaszthatod, de cserébe örülj! A játszótéren lehet a napozónk, de neked nem szabad sokat, kis vörös hajú szeplőske! Bezzeg engem egyszer, ha megsüt a nap, aranybarnára sülök rögtön. – Ez nem igazság! – mondod irigyen. Szent ég, mekkora hasad lesz majd, ha a feleségem leszel! Kis rétegenként domborodik, napra nap rárakódik még egy. Láttam anyukámon, amikor a kistesómat várta. Amúgy elég pocsék életem lenne nélküled! Már Berlinben lennék? Vagy Londonban, talán Bécsben? Raktáros lennék Írországban, vagy pincér egy párizsi kocsmában? Egy üdülőhajón raktáros havi egy szabadnappal? Nélküled elvesznék, Dömöske!
Szerző
Témák
novella

A lét maga a tragédia Nádas Péter szerint -mondja monográfusa, Bazsányi Sándor

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:00

Fotó: Üveges Zsolt
„Az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját felforgató és delejező ember- és világleírása” – mondja Nádas Péter műveiről monográfusa, Bazsányi Sándor irodalomtörténész, akit az ősszel megjelent, átfogó, igencsak vaskos könyve kapcsán kérdeztünk.
A legfrissebb elitkutatási eredmények (HVG, „Kortárskánon”, 2019. január 10.) szerint a kulturális elit tagjai Nádas Péter írót tartják a magyar kulturális élet legkiemelkedőbb, legtekintélyesebb alakjának. Ön szerint miért e presztízs?  Monográfusi elfogultságommal mond­hatom: Nádas Péter a legjelentősebb kortárs, magyar nyelven író szerző. Kulturális helyi értékét tekintve is elég nyomatékosan jelen van évtizedek óta a szűkebb-tágabb nyilvánosságban. Valóságleírásait jó értelemben autisztikus, vagyis önjáró, önérvényesítő logikával végzi. Emiatt mindenki, aki szeret olvasni, akitől nem idegen a kultúra mozgékony összalakzata, kihagyhatatlanul szembesül a szövegeivel. A kitüntettet figyelem a szélesebb olvasórétegre is érvényes?  Míg a szakma – tehát a kortárs irodalommal és kultúrával hivatás vagy életforma szerint foglalkozók – körében korábban is el volt kényeztetve, addig ezen a körön kívül a figyelem középpontjába kétségtelenül a 2017 tavaszán megjelent Világló részletek című önéletírással került. Noha a közéleti publicisztikái is jóval többeket elértek, mint a szépirodalmi művei vagy az irodalom- és művészetkritikai írásai. Ám ahogyan ez a nagyepikai igényességű emlékirat ilyen fokon mozgat-izgat olvasókat, eleddig példátlan az életművében. A Világló részletekben élete első 14 évét dolgozza fel, de a kiegyezés koráig éppúgy kitekint, mint a rendszerváltásig és tovább. Térségünk és történelmünk markáns leírása nagyon sok olvasót hozott a könyvnek, s nemcsak irodalmár, szépirodalmat kedvelő, hanem a kultúra, a politika, a 20. századi történelem iránt érdeklődő olvasókat is megszólított – sokféle indulat és észjárás szabadult el, mindenféle viták kerekedtek a könyv körül. Amelyek korábban leginkább csak a szakmán belül voltak jellemzőek. A korábbi művek, úgy látszik, nem tették ezt lehetővé. Ennyire nehéz a Nádas-művek olvasása?  Ha csak a legjelentősebb műveit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket nézzük, az olvasásukhoz egyfajta, manapság letűnőfélben lévő életforma kell: leülni, leheveredni egy könyv mellé, és huzamosan benne lenni. Ma ezt már egyre kevesebben teszik meg. Mindemellett Nádas kellőképpen botrányos szerző is. Nemcsak poétikai-irodalmi értelemben, hogy tehát a mondatfűzési technikája, ábrázolásmódja mindig tartogat meglepetéseket, szokatlanságokat, vagyis többé-kevésbé új mondatpoétikát épít fel minden egyes új művében. De kulturális megszokásokra, közhelyekre is rákérdez, felforgatja őket vagy szórakozik velük a legvadabb formákban, amelyek ilyen hőfokon talán csak rá jellemzőek. Ön mikor és mit olvasott először Nádastól? Milyen benyomást tett önre az első találkozás?  Nem is a szövegével, hanem a testével… mármint a könyve testével való első találkozásra emlékszem. Tizenévesként, 1986-ban, a nyári könyvhéten fogtam kézbe a két nagy méretű könyvet: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című műveit. Az Esterházy-könyv valahogy attraktívabb volt elsőre a fotóival, a szövegek tördelése, sokszínűsége miatt. A Nádas-művel való találkozás mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, és tartósabbnak is bizonyult. Esterházy könyve a ’80-as évek irodalmiságának lett az emblémája, míg Nádasé az évtizedek során, az újabb és újabb olvasatok fényében, egyre élőbbé vált, és nem csak Magyarországon. Egy ilyen vaskos és tartalmas könyv, mint amilyen a Nádas-monográfiája, azt gondolom, nemcsak komoly érdeklődést feltételez, de egyfajta egzisztenciális elköteleződést is. Mi lenne ez önnél?  A formátum iránti tisztelet. Ennyire határozottan és keményen, egyszersmind analitikusan, nem tudom, ki foglalkozott Mészöly óta az emberrel. Az antropológiai radikalizmus, a valóságleírás igényes engesztelhetetlensége kikerülhetetlenül vonzott hozzá – és a vonzásában tart a mai napig. Nagyon erős szerzőről van szó, a műveit forgatva az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját Nádas felforgató és delejező ember- és világleírása. Hogyan fogalmazná meg, mi a viszony a 2003-ban elhunyt Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiája és az öné között?  Legegyszerűbben azt mondanám: folytattam egy történetet, amit ő sajnos abbahagyott 1995-ben. Ő a Nádas-pálya olyan pontján szállt ki az értelmezéstörténetből, amikor még kérdéses volt, hogy a majd’ 20 évig készülő Párhuzamos történetek milyen lesz. Az egyik utolsó Nádas-könyv, amiről írt, és amivel szemben erős kritikával élt, az Évkönyv volt. Ez az Emlék­iratok könyve és a Párhuzamos történetek című regények közti – mondjuk úgy: átmeneti – könyv jelentős poétikai kísérletezésről is szól. Balassa még nagyon bizonytalan volt a tekintetben, hogy az itt megszólaló hang számára szerethető-e egyáltalán vagy sem. Izgalmas lett volna meglátni, hogy mit tudott volna kezdeni az általa megújuló prózának nevezett jelenségcsoportot – így Nádas prózáját is – övező erős elvárásainak részleges beteljesületlenségével a Párhuzamos történetek kapcsán: örült volna a regénynek, vagy fanyalgott volna? Mennyire volt nehéz feladat önnek a Nádas nyelvezetét feltáró értelmezői nyelv megalkotása, meglelése?  Azt tartottam feladatomnak, hogy ezt a nagy jelentőségű életművet minél megközelíthetőbbé tegyem a nagyközönségnek. Egy olyan olvasatot szerettem volna adni, ami nem zárja szaktudományos karanténba, hanem sorvezetőként szolgál a Nádast már valamennyire vagy alig-alig ismerő, de kíváncsi olvasók számára is. A Világló részletek életrajzi „útmutatója”, vagy akár Nádas terjedelmes értekezői munkássága mennyire vonta hatása alá az ön értelmezői nyelvét?  Nagyjából egyet tudok érteni azokkal a gondolatokkal, amiket a saját szövegeiről, a saját élet- és pályaszakaszairól mond, de azért nem teljesen ezeket vettem alapul az értelmezésekhez. Inkább úgy fogalmaznék, monográfusként munkaköri kötelességemnek tekintettem, hogy számot adjak arról a párhuzamos önértelmezés-történetről is, ami végigkíséri a pályát, hiszen például Nádas minden regénye után vagy közben írt esszéket azok keletkezéstörténetéről. A nádasi életmű egyik mozgatórugója, hogy az egymást kölcsönösen felmutató és leleplező látszat és valóság ábrázolása mentén rámutasson a lét tragikumára: az élet maga a pokol. Filozófiai értelemben egyetért a Nádas-féle létborzalommal?  Amennyiben elhiszem azokat a történeteket, amiket az Emlékiratok könyvében vagy a Párhuzamos történetekben olvashatunk, vagyis az emberiség, az ­európai ember, ezen belül a Magyarországon élő emberek 20. századi történeteit, akkor nem tudom nem azt mondani, hogy van abban valami, hogy a lét alapszerkezete megszelídíthetetlenül tragikus. Ilyen értelemben egyet tudok érteni azzal a talán legmarkánsabban Nietzschénél megfogalmazott kijelentéssel, hogy a világban való létezés, úgy, ahogy van, mindenestül, tragikus. És azt is Nietzschétől tudjuk, hogy a tragikus tapasztalat ábrázolásakor valamiféle jótékony fátylat vonunk elé, és ez volna az a művészi minőség – Nádasnál sokszor az irónia –, ami által egyáltalán elviselhető lesz ez a tudás. Nádas nagyon hangsúlyosan kijelenti a Világló részletekben: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Pont, mint Nietzsche írta korábban. Én nemcsak értem, miről beszél, de érzem is a súlyát, és maximálisan el tudom fogadni, hogy személyesen igaza van, amikor így ír a létezésről. +1 kérdés   Változtatott valamit a Nádas-szövegekkel való kapcsolatán, hogy személyes ismeretségben áll kutatása tárgyának létrehozójával?  Tulajdonképpen megerősítette a korábbi kapcsolatot, nem ábrándított ki vagy mozdított el más irányba. Először 2004-ben, intézményi keretek között találkoztunk, egy egyetemi szemináriumra hívtam meg. Platón Lakomáját tárgyaltuk, ahol is egy szerelmi történetet követhetünk végig a bölcs, de csúf Szókratész és a szép, ámde buta Alkibiadész között. Ezt a történetet ő egy hosszú esszéjében értelmezte – érdekes, izgalmas beszélgetés, vita kerekedett az órán. A további személyes kapcsolatunkat pedig erősen meghatározta, hogy életművének archívuma – a Nádas-gyűjtemény – a zalaegerszegi könyvtárban található. Tehát az író gombosszegi lakóhelyétől néhány kilométerre voltam kénytelen kutatni, és ilyenkor, ugye, felmerül az emberben a kéjes gondolat, hogy összeköti a közhasznú kutakodást a személyes találkozással. A gondolatot pedig minden ilyen alkalommal tett követte – és kedves fogadtatás.

Bazsányi Sándor

irodalomtörténész, esztéta, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Esztétika Tanszékének megbízott vezetője.

Szerző

Vera - Ízelítő Grecsó Krisztán hamarosan érkező új regényéből

Publikálás dátuma
2019.02.08. 11:00

A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik - Grecsó Krisztián új, a Magvető Kiadónál február 28-án megjelenő regénye arról szól, hogy a családi titkokat felfedni nemcsak tudás, de bátorság kérdése is. Vera felismeri: vannak helyzetek, amikor idő előtt kell felnőttként viselkednünk. És hogy fel lehet nőni a feladathoz.
A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot. Nem szándékosan, Vera látta, épp csak odanézett, de elkapta a pillanatot, amikor ez a furcsa nevű ember mondott valamit. Sára néni felnevetett, „Jakub!”, erre a férfi is, de csak azután, hogy Sára néninek tetszett, amit odasúgott neki. Együtt kacagtak, a férfi közben résre húzott szemmel bámulta a nőt, nem is figyelte a poharát, és a karfára terített kabátra löttyintette az italt. Akkorra már illetlenül hangos volt Béla bácsi születésnapi bulija, borzasztóan füstös lett a lakás. Vera néha befogta a fülét, vagy kérte Sárit, hogy meneküljenek be az ő szobájába, de a barátnője nem akart elbújni vele, és ez dühítő volt, érthetetlen, hiszen rajtuk kívül nem volt gyerek a házibuliban. Hangzavar volt a levegőtlen lakásban, megszorult a nyár végi meleg a függőfolyosón és az udvaron is, Sári szülei túl sok embert hívtak meg, Vera nem értette, miért nem jutott eszükbe, hogy ennyien nem fognak elférni, még leülni sem tudnak. De ez rajta kívül, láthatóan, senkit sem zavart. Mind ittak és kiabáltak, a papa is, levette a nyakkendőjét, kigombolta az ingét, egyre pirosabb lett az arca, cigizett is, amit otthon soha, legalábbis Vera még nem látta, hogy ilyesmit csinált volna. Csak a mama nem lett kiabálós és izzadságszagú. Ő olyan volt, mint mindig, talán egy kicsit csöndesebb, eltűntek a huncut, nevetős ránchullámok a szeme körül, és valahogy öregebbnek nézett ki. Túl komoly volt ez a sötétkék blúz hozzá, máskor, ha ilyen forróság van, mindig kivágott nyakút hord és virágosat. A vörös, gyapjasan göndör hajából feszes kontyot csinált, így látni lehetett, hogy a füle olyan, mint egy manónak, hegyes és elálló. Szomorúság áradt belőle, szája lefittyedt, amikor keserűen a papa felé nézett, Vera egy idő után már nem is kérdezte meg, mikor mennek haza. Tudta a választ. „Remélem, nemsokára.” Vera is odanézett a papára, aki átölelte Sári apukáját, és azt énekelte, felkel majd a nap. Amikor véget ért a dal, visszatették a tűt a lemezen, és kezdődött megint elölről, a szobában pfujoztak, nevettek az emberek, de aztán, ahogy megszólalt, együtt énekelték Béla bácsival meg a papával, bár őket nem lehetett elnyomni, mert tele szájjal, öblösen kiabáltak, dülöngéltek egymásba karolva, és közben hadonásztak, mintha magyaráznának, te csak várj! Sára néni néha odanézett, intett, nevetett, aztán sugdolódzott tovább a furcsa nevű férfival. Jakub bácsi akkor érkezett, amikor ők. A papa ismerte a honvédségből, ezért ő mutatta be Sára néninek és Béla bácsinak. Mulatságos színjáték volt, Verának már régen elmondta a papa, hogyan kell, de még soha senkinek nem kellett bemutatkoznia, ezért most jó lett volna kipróbálni. Ő is szerette volna elmondani a nevét, meg még azt is, hogy alig néhány nap, és negyedik osztályos lesz, az pedig a legmagasabb osztály az alsóban, ezt azért tette volna hozzá, mert a felnőttek el szokták felejteni az ilyesmit, vagy egyszerűen nem is tudják. De ahhoz képest, hogy a papa otthon mit mesélt arról, hogy neki hogyan kell viselkednie az ilyen helyzetben, egyszerűen megfeledkezett róla. Ez rosszulesett neki, de hamar túltette magát rajta, azon kezdett gondolkodni, hogyan lehet az, hogy valaki idegen embert hív meg magához vendégségbe. Meg is kérdezte a papától, de ő csak annyit felelt, hogy Jakub bácsi az új koncertmester, ezt is csak úgy kutyafuttában vetette oda. A papának nem volt se ideje, se türelme beszélgetni vele, Vera még nem látta ilyennek, mintha valahová az­után is sietett volna, hogy megérkeztek, forgatta a fejét, a haját simogatta, pedig hátra volt fésülve, egészen lenyalva, feketén csillogott az olajtól, pedig máskor mindig összevissza áll, bohócosan kócos, hullámos, és a szemébe lóg. Olyan volt, mintha összement volna, még így is magas volt, de most nem tűnt hosszúnak a lába, se lapátnak a keze, mint máskor. Rágta a körmét, pedig nem szokta, azt még a mamának is tilos, és forgolódott, akárhová lépett a mama, egyszerre megint háttal állt neki. Vera számolta, háromszor esett ki a papa kezéből a ropi, gyorsan itta a borokat egymás után, lehúzta az egész pohárral, és azt figyelte, ki jön. Hangosan köszönt, ha belépett valaki. Vera látta, hogy a mama dühös, és mégis csak halkan, kedvesen súgja neki: „Lassabban, Gábor, baj lesz!” Vera megkérdezte, mit csinál egy koncertmester, izgalmasnak találta a szót, az utazós, sátras cirkuszok jutottak róla eszébe, a koncertmester azokkal vándorol, de a mama szerint Jakub bácsi hegedül és kész, egy fontos hegedűs a zenekarban, ezért nevezik koncertmesternek. Vera csalódott volt, már többször is végig kellett ülnie hangversenyeket, egy regiment hegedűs van olyankor a színpadon, és reménytelenül hosszan húzzák, de hogy az egyik fontosabb lenne, mint a másik, azt nem vette észre. Az viszont tetszett neki, hogy Jakub bácsinak éppen olyan lángolóan vörös haja van, mint a mamának, és még göndör is, akár hasonlíthatna is a mamára, bár neki olyan a haja, mint egy bukósisak, mintha egy mókás, piros búra lenne a feje körül. Jakub bácsinak azért van ilyen szokatlan neve, mintha félre lenne mondva, mert lengyel.

A könyvbemutató

 Budapesten március 1-jén lesz a Radnóti Színházban; Szegeden március 4-én az IH Rendezvényközpontban.