A lét maga a tragédia Nádas Péter szerint -mondja monográfusa, Bazsányi Sándor

Publikálás dátuma
2019.02.09 10:00

Fotó: Üveges Zsolt
„Az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját felforgató és delejező ember- és világleírása” – mondja Nádas Péter műveiről monográfusa, Bazsányi Sándor irodalomtörténész, akit az ősszel megjelent, átfogó, igencsak vaskos könyve kapcsán kérdeztünk.
A legfrissebb elitkutatási eredmények (HVG, „Kortárskánon”, 2019. január 10.) szerint a kulturális elit tagjai Nádas Péter írót tartják a magyar kulturális élet legkiemelkedőbb, legtekintélyesebb alakjának. Ön szerint miért e presztízs?  Monográfusi elfogultságommal mond­hatom: Nádas Péter a legjelentősebb kortárs, magyar nyelven író szerző. Kulturális helyi értékét tekintve is elég nyomatékosan jelen van évtizedek óta a szűkebb-tágabb nyilvánosságban. Valóságleírásait jó értelemben autisztikus, vagyis önjáró, önérvényesítő logikával végzi. Emiatt mindenki, aki szeret olvasni, akitől nem idegen a kultúra mozgékony összalakzata, kihagyhatatlanul szembesül a szövegeivel. A kitüntettet figyelem a szélesebb olvasórétegre is érvényes?  Míg a szakma – tehát a kortárs irodalommal és kultúrával hivatás vagy életforma szerint foglalkozók – körében korábban is el volt kényeztetve, addig ezen a körön kívül a figyelem középpontjába kétségtelenül a 2017 tavaszán megjelent Világló részletek című önéletírással került. Noha a közéleti publicisztikái is jóval többeket elértek, mint a szépirodalmi művei vagy az irodalom- és művészetkritikai írásai. Ám ahogyan ez a nagyepikai igényességű emlékirat ilyen fokon mozgat-izgat olvasókat, eleddig példátlan az életművében. A Világló részletekben élete első 14 évét dolgozza fel, de a kiegyezés koráig éppúgy kitekint, mint a rendszerváltásig és tovább. Térségünk és történelmünk markáns leírása nagyon sok olvasót hozott a könyvnek, s nemcsak irodalmár, szépirodalmat kedvelő, hanem a kultúra, a politika, a 20. századi történelem iránt érdeklődő olvasókat is megszólított – sokféle indulat és észjárás szabadult el, mindenféle viták kerekedtek a könyv körül. Amelyek korábban leginkább csak a szakmán belül voltak jellemzőek. A korábbi művek, úgy látszik, nem tették ezt lehetővé. Ennyire nehéz a Nádas-művek olvasása?  Ha csak a legjelentősebb műveit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket nézzük, az olvasásukhoz egyfajta, manapság letűnőfélben lévő életforma kell: leülni, leheveredni egy könyv mellé, és huzamosan benne lenni. Ma ezt már egyre kevesebben teszik meg. Mindemellett Nádas kellőképpen botrányos szerző is. Nemcsak poétikai-irodalmi értelemben, hogy tehát a mondatfűzési technikája, ábrázolásmódja mindig tartogat meglepetéseket, szokatlanságokat, vagyis többé-kevésbé új mondatpoétikát épít fel minden egyes új művében. De kulturális megszokásokra, közhelyekre is rákérdez, felforgatja őket vagy szórakozik velük a legvadabb formákban, amelyek ilyen hőfokon talán csak rá jellemzőek. Ön mikor és mit olvasott először Nádastól? Milyen benyomást tett önre az első találkozás?  Nem is a szövegével, hanem a testével… mármint a könyve testével való első találkozásra emlékszem. Tizenévesként, 1986-ban, a nyári könyvhéten fogtam kézbe a két nagy méretű könyvet: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című műveit. Az Esterházy-könyv valahogy attraktívabb volt elsőre a fotóival, a szövegek tördelése, sokszínűsége miatt. A Nádas-művel való találkozás mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, és tartósabbnak is bizonyult. Esterházy könyve a ’80-as évek irodalmiságának lett az emblémája, míg Nádasé az évtizedek során, az újabb és újabb olvasatok fényében, egyre élőbbé vált, és nem csak Magyarországon. Egy ilyen vaskos és tartalmas könyv, mint amilyen a Nádas-monográfiája, azt gondolom, nemcsak komoly érdeklődést feltételez, de egyfajta egzisztenciális elköteleződést is. Mi lenne ez önnél?  A formátum iránti tisztelet. Ennyire határozottan és keményen, egyszersmind analitikusan, nem tudom, ki foglalkozott Mészöly óta az emberrel. Az antropológiai radikalizmus, a valóságleírás igényes engesztelhetetlensége kikerülhetetlenül vonzott hozzá – és a vonzásában tart a mai napig. Nagyon erős szerzőről van szó, a műveit forgatva az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját Nádas felforgató és delejező ember- és világleírása. Hogyan fogalmazná meg, mi a viszony a 2003-ban elhunyt Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiája és az öné között?  Legegyszerűbben azt mondanám: folytattam egy történetet, amit ő sajnos abbahagyott 1995-ben. Ő a Nádas-pálya olyan pontján szállt ki az értelmezéstörténetből, amikor még kérdéses volt, hogy a majd’ 20 évig készülő Párhuzamos történetek milyen lesz. Az egyik utolsó Nádas-könyv, amiről írt, és amivel szemben erős kritikával élt, az Évkönyv volt. Ez az Emlék­iratok könyve és a Párhuzamos történetek című regények közti – mondjuk úgy: átmeneti – könyv jelentős poétikai kísérletezésről is szól. Balassa még nagyon bizonytalan volt a tekintetben, hogy az itt megszólaló hang számára szerethető-e egyáltalán vagy sem. Izgalmas lett volna meglátni, hogy mit tudott volna kezdeni az általa megújuló prózának nevezett jelenségcsoportot – így Nádas prózáját is – övező erős elvárásainak részleges beteljesületlenségével a Párhuzamos történetek kapcsán: örült volna a regénynek, vagy fanyalgott volna? Mennyire volt nehéz feladat önnek a Nádas nyelvezetét feltáró értelmezői nyelv megalkotása, meglelése?  Azt tartottam feladatomnak, hogy ezt a nagy jelentőségű életművet minél megközelíthetőbbé tegyem a nagyközönségnek. Egy olyan olvasatot szerettem volna adni, ami nem zárja szaktudományos karanténba, hanem sorvezetőként szolgál a Nádast már valamennyire vagy alig-alig ismerő, de kíváncsi olvasók számára is. A Világló részletek életrajzi „útmutatója”, vagy akár Nádas terjedelmes értekezői munkássága mennyire vonta hatása alá az ön értelmezői nyelvét?  Nagyjából egyet tudok érteni azokkal a gondolatokkal, amiket a saját szövegeiről, a saját élet- és pályaszakaszairól mond, de azért nem teljesen ezeket vettem alapul az értelmezésekhez. Inkább úgy fogalmaznék, monográfusként munkaköri kötelességemnek tekintettem, hogy számot adjak arról a párhuzamos önértelmezés-történetről is, ami végigkíséri a pályát, hiszen például Nádas minden regénye után vagy közben írt esszéket azok keletkezéstörténetéről. A nádasi életmű egyik mozgatórugója, hogy az egymást kölcsönösen felmutató és leleplező látszat és valóság ábrázolása mentén rámutasson a lét tragikumára: az élet maga a pokol. Filozófiai értelemben egyetért a Nádas-féle létborzalommal?  Amennyiben elhiszem azokat a történeteket, amiket az Emlékiratok könyvében vagy a Párhuzamos történetekben olvashatunk, vagyis az emberiség, az ­európai ember, ezen belül a Magyarországon élő emberek 20. századi történeteit, akkor nem tudom nem azt mondani, hogy van abban valami, hogy a lét alapszerkezete megszelídíthetetlenül tragikus. Ilyen értelemben egyet tudok érteni azzal a talán legmarkánsabban Nietzschénél megfogalmazott kijelentéssel, hogy a világban való létezés, úgy, ahogy van, mindenestül, tragikus. És azt is Nietzschétől tudjuk, hogy a tragikus tapasztalat ábrázolásakor valamiféle jótékony fátylat vonunk elé, és ez volna az a művészi minőség – Nádasnál sokszor az irónia –, ami által egyáltalán elviselhető lesz ez a tudás. Nádas nagyon hangsúlyosan kijelenti a Világló részletekben: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Pont, mint Nietzsche írta korábban. Én nemcsak értem, miről beszél, de érzem is a súlyát, és maximálisan el tudom fogadni, hogy személyesen igaza van, amikor így ír a létezésről. +1 kérdés   Változtatott valamit a Nádas-szövegekkel való kapcsolatán, hogy személyes ismeretségben áll kutatása tárgyának létrehozójával?  Tulajdonképpen megerősítette a korábbi kapcsolatot, nem ábrándított ki vagy mozdított el más irányba. Először 2004-ben, intézményi keretek között találkoztunk, egy egyetemi szemináriumra hívtam meg. Platón Lakomáját tárgyaltuk, ahol is egy szerelmi történetet követhetünk végig a bölcs, de csúf Szókratész és a szép, ámde buta Alkibiadész között. Ezt a történetet ő egy hosszú esszéjében értelmezte – érdekes, izgalmas beszélgetés, vita kerekedett az órán. A további személyes kapcsolatunkat pedig erősen meghatározta, hogy életművének archívuma – a Nádas-gyűjtemény – a zalaegerszegi könyvtárban található. Tehát az író gombosszegi lakóhelyétől néhány kilométerre voltam kénytelen kutatni, és ilyenkor, ugye, felmerül az emberben a kéjes gondolat, hogy összeköti a közhasznú kutakodást a személyes találkozással. A gondolatot pedig minden ilyen alkalommal tett követte – és kedves fogadtatás.

Bazsányi Sándor

irodalomtörténész, esztéta, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Esztétika Tanszékének megbízott vezetője.

Frissítve: 2019.02.09 10:00

Csobánka Zsuzsa Emese: Szennyes horizont (Részlet egy regényből)

Publikálás dátuma
2019.04.13 16:16

Ez a történet egy rókáról, egy sirályról és egy fehér kapuról szól. Nincsen más az úton, csak ők. Éjszaka van. A róka hajnalban már messze bent jár az erdőben, olyankor hiába várnám. Aki érkezik, egy ezüstszín Porschéból néz ki rájuk, a kocsit nemrég tankolta tele, csak szemmel követi az idegen testeket az ismerős zöld és kék vásznon. A januári csönd tizenkét fokos, jóval melegebb az átlagnál. Naponta kétszer teszi meg ezt az utat. Ki tudja, miért dönt úgy akkor éjszaka, hogy félreáll, és leparkol a pad mellett. A motor meleg, kicsit hagyja hűlni, csak utána száll ki, amikor már nincs más körülötte, mint az éjszaka. Egyikük hagyja, hogy átölelje. A másik azt, hogy az autóból lassan kecmeregjen ki, mint nehéz paplan alól a téli virrasztás. Ahogy becsapja az ajtót, a felerősödő hangokat a szél viszi el az óceán nyílt vizei felé. Nincs ott senki. A végtelen horizont egyetlen mozdulat, hajnalban majd a partra lélegzi ki az álomszagú algát, hogy aztán újra visszafogadja magába. Talán ezért nem veszi észre a nőt, ahogy ott ül egymagában. Az óceán végenincs szállal veszi körbe. Minden úgy van, ahogy szokott, a csodák természetük szerint hangtalanul sétálnak végig a parton. A nő a mosodában dolgozik, esti kimenőjén mindig ehhez a padhoz ül ki nézni a vizet. Legalábbis így képzelte, mert kimenőről szó sem volt, csak mióta kitört a botrány. Hogy mennyi víz fér meg egy emberben, őt látva nevetséges kérdés. Napközben a fehér lepedők között, a forró gőzben súrolta vörösre a kezét, esténként a sós levegőben szellőztette ki az aznapi szennyest. Most is látom, milyen szürke az arca. A szemében nincsen semmi, mert az ürességnek a testét, arcát hiába keresném. A róka én vagyok, a mosodában őt csak Madonnának hívják. A feje vékony nyakához képest nagynak tűnik, csontosra fogyott vállain szinte billeg, amikor lép. Mintha le akarna esni. A szája van ellensúlyozni az egyensúlytalanságot, húsos ajkai lefelé görbülnek, nem mondanám szépnek. Disszonáns. Az orra tömpe, a szemei üresek, de mintha ez is csak azért lenne, hogy annál több üresség vetülhessen belőle a földre. Nem néz sehova, olyan, mint az ablaküveg, madarak repülnek bele, és zuhannak le a talajra, annyira átlátszó, lélektelen. A szemöldöke tépett, bozontos középtájt, egyetlen vékony csík, mintha ceruzával rajzolták volna, s ettől az egész arc kap egyfajta bohócos jelleget, nem lehet komolyan venni a fájdalmat, amit sugároz magából. A homloka széles, tágas, mint nyári éjszakákon az ablakok, de kívül-belül áll a levegő. Nem mozdul semmi, a hajtőnél ejtett választékot elmossa az eső és a szél, jobb is így, nem hisz a határvonalakban. A füle szép. A kagylókban gyöngyöt csiszol, míg küzd önmagával, míg küzd azzal, amit hall kívül, és ami belül duruzsol, a kettő között lehetne néha csönd megpihenni. Nem ez az állandó zakatolás. A partra ezért szeret kijárni. A januári nárciszokról nem beszél, pedig azok az oka mindennek, a víz csupán ürügy. De jobb a vízre fogni, mert akkor titok marad, megőrzi magáénak, tisztának és érintetlennek. Négy hónapja él itt. Abban az időben kezdték meg donnybrooki ásatást, az engedélyeket megkapta a rend, hogy exhumálják a halottakat. Mert a földet halottakkal tele nem lehet eladni. Ez volt a feltétele a hatóságnak, és az apácarend vezetősége egyhangúlag úgy döntött, ennyi áldozatot megér. Szűkében voltak a pénznek, és az adósságot törleszteni kellett már, nem volt hova tovább húzni az időt. Ki gondolta, hogy az 1837-től működő mosoda napjai meg vannak számlálva? 1992-t írtunk. Bukott nőből mindig volt elég. Az apácák ilyenkor összenéztek, maguk közt szólva persze más szavakat használtak, a megesett például, úgy hitték, tartást ad majd a lányoknak. Annyit megértettek az elmúlt bő száz év alatt, a külsőségekre adni kell. A férjezetlen anyákat, könnyűvérű nőket, a társadalmon kívülinek ítélt asszonyokat mosónőnek hívták, rehabilitáció címén kerültek a rendszerbe, hogy aztán az évek alatt felőröljék a fiatalságukat, szépségüket, mindazt a fényt, ami a szemükben még megmaradt. Volt, aki a csipkeverés közben a fehér cirádákba feledkezve menekült el önmaga valósága elől, mások mosás és varrás közben döntöttek úgy, a monoton mozgás az egyetlen útja a megváltásnak. Mert van olyan, amikor a kopaszra borotvált fejen hiába csillan meg a napfény, nincs mit átmelegítsen, kihűlt a lélek, hideg a helye is. Van olyan, hogy nem süt ki a nap egy reggel, és aztán éveken át úgy marad. Ebbe is bele lehet feledkezni. A szennyes végtelen halmokban gyűlik, amit reggeltől kimosnak, másnapra újra bepiszkolódik, képtelenség minden foltot eltüntetni a világ lepedőjéről. Van kenyér, van víz és van csönd is. Fülsiketítő, a kedves szavak helyett és a mosoly helyett, amit elvetett magában mindegyik asszony, amikor a benne növekvő életet kioltotta. Senki nem kérdezi, miért tette. Senki nem bánja, hogy lehetett volna máshogy. Senki nem érez semmit a gőzben, hiszen levegőhöz is alig jut. Van korbács is, és van megszokás. A hideget elfelejti az ember, hamar olyanná válik, mint az állatok. Szeret magára úgy gondolni, mintha macska lenne, vastag szőrmebundával a bőrén. Szereti magát nyalogatni, álmában összegömbölyödni, mert ha valóban megtenné, pálcával csapnának rá, mit is képzel. Nem képzel ő semmit, bár tény, az utolsó szálak a lehetségeshez kötik, mindahhoz, ami a fejében van. Az óceán képe tartja meg, a lehetséges horizont végtelenbe vesző útja. Néhány foszló szál a múltból, nem is képek, csak a fény sávban érkező suhanásai. 796. Ennyi csecsemőt számolnak a szennyvíztárolóban megtalált testeket listázva, jobb nem csecsemőnek hívni, mert a túlzás annyira emberi minőség. A róka én vagyok, és egy Whitegate nevű tábla alatt várok. A sirályt hiába mutatnám be, mindig más formát mutat, megragadhatatlan. Annyit tudok csak róla, hogy szereti a nárciszokat, különösképpen a januári nárciszok a kedvencei. Míg más országokban a hó és a hideg csikorgására ébred a világ, itt a sirályok vijjognak a nárciszillatú tengeri szélben. Az öböl mély, mindarról, ami a Magdolna-mosodákban történt, hallgat, elnyeli. Hallgat a vetélésekről, hallgat arról, hogy az ír nők hogyan repülnek át a másik szigetre, abban bízva, hogy ott megszabadítják őket a terhüktől. Van, aki tehernek nevezi. Van, aki súlyként gondol rá. De egy sincsen, aki könnyebben érkezne haza a küretről Írországba. A repülőn és a hajón egyaránt a kiszolgáltatottság pózát látják maguk előtt, saját testüket az intimitásra emlékeztető, de azt megcsúfoló kitárulkozó létben. Az emberi élet paradoxona, hogy a teremtésre termett női forma kész kivetni magából mindazt, ami élő benne, és mindeközben ugyanúgy kel fel és nyugszik le a nap. A szenvtelenség, amivel a természet jelen van, mindegyiküket emlékezteti arra, nincs mitől félni, mindent ki lehet aludni, mindent magunk mögött lehet hagyni, ha elég erősek a hullámok égen, földön, vízen. Madonna a hajó elején áll, amikor ezeket gondolja. Cobh kikötője már felsejlik, ő még nem sejti, hogy várni fogják a parton. Minden gyorsan történik majd. Az igazoltatás, a rendőr kezében lévő elemlámpa fehér fénye, ami szinte kiégeti a szemét, lehetne a túlvilág felé nyíló kapu, lehetne, hogy a műtétből egy másik világban ébred, lehetne, hogy átnyúlik a fájdalom egy tágasabb térbe, de a tágasságban nincsenek apácák, se számon kért életek.
Témák
regény
Frissítve: 2019.04.13 16:16

A Száműzött Jézus visszatért - Interjú Legéndy Jácint költővel

Publikálás dátuma
2019.04.13 15:15

Versei videoklipszerűen összekapcsolódó képekből épülnek fel, a sajátosan tördelt szövegtest formája is filmszalagra emlékeztet. De nemcsak vizualitásukkal nyernek meg maguknak, hanem különleges ritmusukkal, zenéjükkel is. Legéndy Jácint költővel Földalatti Oltár című, harmadik verseskötete apropóján beszélgettünk.
Mit jelent az ön számára az underground?  Voltaképp 13 éves korom óta kötődöm az under­ground mozgalomhoz, így számtalan barátságot, koncertélményt és szerelmet köszönhetek e rendkívül érzékeny, s napjaink társadalmi viszonyait sajátos, forradalmi módon, azaz művészi eszközökkel befolyásolni, majd átalakítani akaró, szubkulturális közegnek. Habár az élet más területein is jelen vagyok erősebb vagy éppen visszafogottabb intenzitással, számomra az underground az elsődleges valóság, s persze a legfontosabb ihlető szféra. Nem beszélve arról, hogy első művészeti benyomásaim is főleg underground zenészekhez, illetve performerekhez kapcsolódnak. Mit kell beáldozni érte? Ön mit áldozott fel?  Az underground elsősorban korlátlan, szinte már anarchisztikusan szabad világáról híres. Legtöbben csupán a társaság vagy az igényes szórakozás iránti vágyukból adódólag járnak ezekre a rendezvényekre, ugyanakkor sok, a hivatalosan támogatott mezőnyből kiszoruló, esetleg onnan szándékosan távozó kísérleti művész érkezik a földalatti szcénába, s nehéz időkben nyilván politikai másképpgondolkodók is. Ők mindannyian átlátják, hogy saját egzisztenciájukkal játszanak, amikor e közeghez csatlakoznak, de bizonyára alkatilag sem idegen tőlük egyfajta áldozatvállalás. Másfelől az elmúlt években jó néhány szervezővel, dj-vel, illetve klubvezetővel találkoztam, aki olyannyira szívügyének tekintette az underground jövőjét, hogy saját anyagi, családi, illetve lelki tartalékait sem kímélte. Mondhatnám: a szabadság az egyik legszebb és leghatalmasabb szenvedély. S hogy én feláldoztam-e valamit az underground érdekében, s ha igen, mit? Szerintem döntsék el maguk a verseskötet olvasói. Jézus – aki fel-felbukkan a versekben – mennyire underground áldozati figura?  Tény, a Száműzött Jézus alakja már a ’90-es évek végétől ott bolyong a verseimben. Egy hajléktalan srác ihlette, akivel valamelyik underground koncerten találkoztam. Habár a szövegekben jóval összetettebb motívumként jelenik meg. Lehet gerillaharcos, naranccsal dobálózó gyerek, templomból elzavart koldus vagy olykor a vágóhíd kapujánál tüntető, pucér kamaszlány, azaz karakterében számos, a társadalom peremére szorult embertípus feltűnik. Költészetileg mit jelent undergroundnak lenni? Egységesen meghatározható fogalomként az underground költészet külföldi viszonylatban sem igazán létezik. Noha érthetjük alatta összefogla­lóan a mainstream irodalomtól független költészeti csoportosulásokat és törekvéseket, de a posztpunk, illetve az újhullám színrelépésével a ’80-as évek elején induló, s általam klasszikus undergroundnak nevezett mozgalom alapvetően csak zenei, képzőművészeti, esetleg filmes és színházi vonalon jelentkezett, önálló költészeti vonatkozásai eléggé csekélyek voltak. Mindazonáltal úgy érzem, a Földalatti Oltáron belül elsősorban e klasszikusnak tekintett undergroundra jellemző témák és élmények, például az elidegenedés, a családi vagy társadalmi problémák, a természetvédelem, a kamaszkori válságok, olykor a szerelem dominálnak hozzájuk passzoló költői stílusban, s habár a könyv lapjain egyéb tematikájú versek is megjelennek, azok nyelvkezelésük, világlátásuk, eszközkészletük vagy személyes vonatkozásaik folytán szintén az underground összefüggésrendszerbe csúsztathatók. Különös kiadás a Földalatti Oltár, a kötetnek van limitált, keménykötéses szériája is, ami itthon nem annyira szokás, ráadásul a borítót és az egészet is ön tervezte – mi ennek az oka, háttere?  Képzőművészként ugyancsak alkotok, s az előzőleg publikált könyveim borítóját is én terveztem. A lapszéleken saját kollázsaim, valamint önarcképeim szerepelnek, akárcsak a borítón, ezáltal a verseskötet grafikailag is hozzám köthető. De a tervek elkészítése során figyeltem arra, hogy némi nyomdai ügyeskedéssel egyazon nyomtatásból keményborítású, védőborítós verzió is készülhessen, így születhetett meg a limitált széria. Könyvek esetében szokatlan az ilyesmi, a zene világában, persze, korántsem rendhagyó. Sajátos versformálása a tipográfiában is tetten érhető: mindig zárt hasáb alakú, központozás nélküli, sorkizárt sorokban olvashatók a versei, ez miért van így? Nos, a verseimen belül erőteljes szerepet kap a vizualitás, hiszen e szövegek mind videoklipszerűen összekapcsolódó képekből épülnek fel, s önmagában a szövegtest formája is filmszalagra vagy videoszalagra emlékeztet. A képek határa nem egyezik meg a sorvégekkel, hanem a sorokon belülre esik, így az áthajló olvasástechnikából adódóan a vizuális elemek egybefolynak, vagyis a tudatban rögtön mozgóképpé alakulnak. Ugyanakkor a versek csak ránézésre tűnhetnek prózaversnek, valójában sajátos ritmusuk, illetve zenéjük van. A központozás hiánya pedig csak segíti a gördülékeny olvasást. Performerként, képzőművészként milyen körülmények között szeretné leginkább bemutatni a kötetet?  Előző könyveimet avantgárd galériákban, intermediális kollázstárlat, valamint nyomólemez-installáció keretein belül mutattam be. A Földalatti Oltár esetén is hasonló megjelenítést képzelek el, kiegészítve performansszal, vetítéssel és zenével.
Frissítve: 2019.04.13 15:15