A lét maga a tragédia Nádas Péter szerint -mondja monográfusa, Bazsányi Sándor

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:00

Fotó: Üveges Zsolt
„Az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját felforgató és delejező ember- és világleírása” – mondja Nádas Péter műveiről monográfusa, Bazsányi Sándor irodalomtörténész, akit az ősszel megjelent, átfogó, igencsak vaskos könyve kapcsán kérdeztünk.
A legfrissebb elitkutatási eredmények (HVG, „Kortárskánon”, 2019. január 10.) szerint a kulturális elit tagjai Nádas Péter írót tartják a magyar kulturális élet legkiemelkedőbb, legtekintélyesebb alakjának. Ön szerint miért e presztízs?  Monográfusi elfogultságommal mond­hatom: Nádas Péter a legjelentősebb kortárs, magyar nyelven író szerző. Kulturális helyi értékét tekintve is elég nyomatékosan jelen van évtizedek óta a szűkebb-tágabb nyilvánosságban. Valóságleírásait jó értelemben autisztikus, vagyis önjáró, önérvényesítő logikával végzi. Emiatt mindenki, aki szeret olvasni, akitől nem idegen a kultúra mozgékony összalakzata, kihagyhatatlanul szembesül a szövegeivel. A kitüntettet figyelem a szélesebb olvasórétegre is érvényes?  Míg a szakma – tehát a kortárs irodalommal és kultúrával hivatás vagy életforma szerint foglalkozók – körében korábban is el volt kényeztetve, addig ezen a körön kívül a figyelem középpontjába kétségtelenül a 2017 tavaszán megjelent Világló részletek című önéletírással került. Noha a közéleti publicisztikái is jóval többeket elértek, mint a szépirodalmi művei vagy az irodalom- és művészetkritikai írásai. Ám ahogyan ez a nagyepikai igényességű emlékirat ilyen fokon mozgat-izgat olvasókat, eleddig példátlan az életművében. A Világló részletekben élete első 14 évét dolgozza fel, de a kiegyezés koráig éppúgy kitekint, mint a rendszerváltásig és tovább. Térségünk és történelmünk markáns leírása nagyon sok olvasót hozott a könyvnek, s nemcsak irodalmár, szépirodalmat kedvelő, hanem a kultúra, a politika, a 20. századi történelem iránt érdeklődő olvasókat is megszólított – sokféle indulat és észjárás szabadult el, mindenféle viták kerekedtek a könyv körül. Amelyek korábban leginkább csak a szakmán belül voltak jellemzőek. A korábbi művek, úgy látszik, nem tették ezt lehetővé. Ennyire nehéz a Nádas-művek olvasása?  Ha csak a legjelentősebb műveit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket nézzük, az olvasásukhoz egyfajta, manapság letűnőfélben lévő életforma kell: leülni, leheveredni egy könyv mellé, és huzamosan benne lenni. Ma ezt már egyre kevesebben teszik meg. Mindemellett Nádas kellőképpen botrányos szerző is. Nemcsak poétikai-irodalmi értelemben, hogy tehát a mondatfűzési technikája, ábrázolásmódja mindig tartogat meglepetéseket, szokatlanságokat, vagyis többé-kevésbé új mondatpoétikát épít fel minden egyes új művében. De kulturális megszokásokra, közhelyekre is rákérdez, felforgatja őket vagy szórakozik velük a legvadabb formákban, amelyek ilyen hőfokon talán csak rá jellemzőek. Ön mikor és mit olvasott először Nádastól? Milyen benyomást tett önre az első találkozás?  Nem is a szövegével, hanem a testével… mármint a könyve testével való első találkozásra emlékszem. Tizenévesként, 1986-ban, a nyári könyvhéten fogtam kézbe a két nagy méretű könyvet: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című műveit. Az Esterházy-könyv valahogy attraktívabb volt elsőre a fotóival, a szövegek tördelése, sokszínűsége miatt. A Nádas-művel való találkozás mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, és tartósabbnak is bizonyult. Esterházy könyve a ’80-as évek irodalmiságának lett az emblémája, míg Nádasé az évtizedek során, az újabb és újabb olvasatok fényében, egyre élőbbé vált, és nem csak Magyarországon. Egy ilyen vaskos és tartalmas könyv, mint amilyen a Nádas-monográfiája, azt gondolom, nemcsak komoly érdeklődést feltételez, de egyfajta egzisztenciális elköteleződést is. Mi lenne ez önnél?  A formátum iránti tisztelet. Ennyire határozottan és keményen, egyszersmind analitikusan, nem tudom, ki foglalkozott Mészöly óta az emberrel. Az antropológiai radikalizmus, a valóságleírás igényes engesztelhetetlensége kikerülhetetlenül vonzott hozzá – és a vonzásában tart a mai napig. Nagyon erős szerzőről van szó, a műveit forgatva az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját Nádas felforgató és delejező ember- és világleírása. Hogyan fogalmazná meg, mi a viszony a 2003-ban elhunyt Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiája és az öné között?  Legegyszerűbben azt mondanám: folytattam egy történetet, amit ő sajnos abbahagyott 1995-ben. Ő a Nádas-pálya olyan pontján szállt ki az értelmezéstörténetből, amikor még kérdéses volt, hogy a majd’ 20 évig készülő Párhuzamos történetek milyen lesz. Az egyik utolsó Nádas-könyv, amiről írt, és amivel szemben erős kritikával élt, az Évkönyv volt. Ez az Emlék­iratok könyve és a Párhuzamos történetek című regények közti – mondjuk úgy: átmeneti – könyv jelentős poétikai kísérletezésről is szól. Balassa még nagyon bizonytalan volt a tekintetben, hogy az itt megszólaló hang számára szerethető-e egyáltalán vagy sem. Izgalmas lett volna meglátni, hogy mit tudott volna kezdeni az általa megújuló prózának nevezett jelenségcsoportot – így Nádas prózáját is – övező erős elvárásainak részleges beteljesületlenségével a Párhuzamos történetek kapcsán: örült volna a regénynek, vagy fanyalgott volna? Mennyire volt nehéz feladat önnek a Nádas nyelvezetét feltáró értelmezői nyelv megalkotása, meglelése?  Azt tartottam feladatomnak, hogy ezt a nagy jelentőségű életművet minél megközelíthetőbbé tegyem a nagyközönségnek. Egy olyan olvasatot szerettem volna adni, ami nem zárja szaktudományos karanténba, hanem sorvezetőként szolgál a Nádast már valamennyire vagy alig-alig ismerő, de kíváncsi olvasók számára is. A Világló részletek életrajzi „útmutatója”, vagy akár Nádas terjedelmes értekezői munkássága mennyire vonta hatása alá az ön értelmezői nyelvét?  Nagyjából egyet tudok érteni azokkal a gondolatokkal, amiket a saját szövegeiről, a saját élet- és pályaszakaszairól mond, de azért nem teljesen ezeket vettem alapul az értelmezésekhez. Inkább úgy fogalmaznék, monográfusként munkaköri kötelességemnek tekintettem, hogy számot adjak arról a párhuzamos önértelmezés-történetről is, ami végigkíséri a pályát, hiszen például Nádas minden regénye után vagy közben írt esszéket azok keletkezéstörténetéről. A nádasi életmű egyik mozgatórugója, hogy az egymást kölcsönösen felmutató és leleplező látszat és valóság ábrázolása mentén rámutasson a lét tragikumára: az élet maga a pokol. Filozófiai értelemben egyetért a Nádas-féle létborzalommal?  Amennyiben elhiszem azokat a történeteket, amiket az Emlékiratok könyvében vagy a Párhuzamos történetekben olvashatunk, vagyis az emberiség, az ­európai ember, ezen belül a Magyarországon élő emberek 20. századi történeteit, akkor nem tudom nem azt mondani, hogy van abban valami, hogy a lét alapszerkezete megszelídíthetetlenül tragikus. Ilyen értelemben egyet tudok érteni azzal a talán legmarkánsabban Nietzschénél megfogalmazott kijelentéssel, hogy a világban való létezés, úgy, ahogy van, mindenestül, tragikus. És azt is Nietzschétől tudjuk, hogy a tragikus tapasztalat ábrázolásakor valamiféle jótékony fátylat vonunk elé, és ez volna az a művészi minőség – Nádasnál sokszor az irónia –, ami által egyáltalán elviselhető lesz ez a tudás. Nádas nagyon hangsúlyosan kijelenti a Világló részletekben: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Pont, mint Nietzsche írta korábban. Én nemcsak értem, miről beszél, de érzem is a súlyát, és maximálisan el tudom fogadni, hogy személyesen igaza van, amikor így ír a létezésről. +1 kérdés   Változtatott valamit a Nádas-szövegekkel való kapcsolatán, hogy személyes ismeretségben áll kutatása tárgyának létrehozójával?  Tulajdonképpen megerősítette a korábbi kapcsolatot, nem ábrándított ki vagy mozdított el más irányba. Először 2004-ben, intézményi keretek között találkoztunk, egy egyetemi szemináriumra hívtam meg. Platón Lakomáját tárgyaltuk, ahol is egy szerelmi történetet követhetünk végig a bölcs, de csúf Szókratész és a szép, ámde buta Alkibiadész között. Ezt a történetet ő egy hosszú esszéjében értelmezte – érdekes, izgalmas beszélgetés, vita kerekedett az órán. A további személyes kapcsolatunkat pedig erősen meghatározta, hogy életművének archívuma – a Nádas-gyűjtemény – a zalaegerszegi könyvtárban található. Tehát az író gombosszegi lakóhelyétől néhány kilométerre voltam kénytelen kutatni, és ilyenkor, ugye, felmerül az emberben a kéjes gondolat, hogy összeköti a közhasznú kutakodást a személyes találkozással. A gondolatot pedig minden ilyen alkalommal tett követte – és kedves fogadtatás.

Bazsányi Sándor

irodalomtörténész, esztéta, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Esztétika Tanszékének megbízott vezetője.

Szerző

Vera - Ízelítő Grecsó Krisztán hamarosan érkező új regényéből

Publikálás dátuma
2019.02.08. 11:00

A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik - Grecsó Krisztián új, a Magvető Kiadónál február 28-án megjelenő regénye arról szól, hogy a családi titkokat felfedni nemcsak tudás, de bátorság kérdése is. Vera felismeri: vannak helyzetek, amikor idő előtt kell felnőttként viselkednünk. És hogy fel lehet nőni a feladathoz.
A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot. Nem szándékosan, Vera látta, épp csak odanézett, de elkapta a pillanatot, amikor ez a furcsa nevű ember mondott valamit. Sára néni felnevetett, „Jakub!”, erre a férfi is, de csak azután, hogy Sára néninek tetszett, amit odasúgott neki. Együtt kacagtak, a férfi közben résre húzott szemmel bámulta a nőt, nem is figyelte a poharát, és a karfára terített kabátra löttyintette az italt. Akkorra már illetlenül hangos volt Béla bácsi születésnapi bulija, borzasztóan füstös lett a lakás. Vera néha befogta a fülét, vagy kérte Sárit, hogy meneküljenek be az ő szobájába, de a barátnője nem akart elbújni vele, és ez dühítő volt, érthetetlen, hiszen rajtuk kívül nem volt gyerek a házibuliban. Hangzavar volt a levegőtlen lakásban, megszorult a nyár végi meleg a függőfolyosón és az udvaron is, Sári szülei túl sok embert hívtak meg, Vera nem értette, miért nem jutott eszükbe, hogy ennyien nem fognak elférni, még leülni sem tudnak. De ez rajta kívül, láthatóan, senkit sem zavart. Mind ittak és kiabáltak, a papa is, levette a nyakkendőjét, kigombolta az ingét, egyre pirosabb lett az arca, cigizett is, amit otthon soha, legalábbis Vera még nem látta, hogy ilyesmit csinált volna. Csak a mama nem lett kiabálós és izzadságszagú. Ő olyan volt, mint mindig, talán egy kicsit csöndesebb, eltűntek a huncut, nevetős ránchullámok a szeme körül, és valahogy öregebbnek nézett ki. Túl komoly volt ez a sötétkék blúz hozzá, máskor, ha ilyen forróság van, mindig kivágott nyakút hord és virágosat. A vörös, gyapjasan göndör hajából feszes kontyot csinált, így látni lehetett, hogy a füle olyan, mint egy manónak, hegyes és elálló. Szomorúság áradt belőle, szája lefittyedt, amikor keserűen a papa felé nézett, Vera egy idő után már nem is kérdezte meg, mikor mennek haza. Tudta a választ. „Remélem, nemsokára.” Vera is odanézett a papára, aki átölelte Sári apukáját, és azt énekelte, felkel majd a nap. Amikor véget ért a dal, visszatették a tűt a lemezen, és kezdődött megint elölről, a szobában pfujoztak, nevettek az emberek, de aztán, ahogy megszólalt, együtt énekelték Béla bácsival meg a papával, bár őket nem lehetett elnyomni, mert tele szájjal, öblösen kiabáltak, dülöngéltek egymásba karolva, és közben hadonásztak, mintha magyaráznának, te csak várj! Sára néni néha odanézett, intett, nevetett, aztán sugdolódzott tovább a furcsa nevű férfival. Jakub bácsi akkor érkezett, amikor ők. A papa ismerte a honvédségből, ezért ő mutatta be Sára néninek és Béla bácsinak. Mulatságos színjáték volt, Verának már régen elmondta a papa, hogyan kell, de még soha senkinek nem kellett bemutatkoznia, ezért most jó lett volna kipróbálni. Ő is szerette volna elmondani a nevét, meg még azt is, hogy alig néhány nap, és negyedik osztályos lesz, az pedig a legmagasabb osztály az alsóban, ezt azért tette volna hozzá, mert a felnőttek el szokták felejteni az ilyesmit, vagy egyszerűen nem is tudják. De ahhoz képest, hogy a papa otthon mit mesélt arról, hogy neki hogyan kell viselkednie az ilyen helyzetben, egyszerűen megfeledkezett róla. Ez rosszulesett neki, de hamar túltette magát rajta, azon kezdett gondolkodni, hogyan lehet az, hogy valaki idegen embert hív meg magához vendégségbe. Meg is kérdezte a papától, de ő csak annyit felelt, hogy Jakub bácsi az új koncertmester, ezt is csak úgy kutyafuttában vetette oda. A papának nem volt se ideje, se türelme beszélgetni vele, Vera még nem látta ilyennek, mintha valahová az­után is sietett volna, hogy megérkeztek, forgatta a fejét, a haját simogatta, pedig hátra volt fésülve, egészen lenyalva, feketén csillogott az olajtól, pedig máskor mindig összevissza áll, bohócosan kócos, hullámos, és a szemébe lóg. Olyan volt, mintha összement volna, még így is magas volt, de most nem tűnt hosszúnak a lába, se lapátnak a keze, mint máskor. Rágta a körmét, pedig nem szokta, azt még a mamának is tilos, és forgolódott, akárhová lépett a mama, egyszerre megint háttal állt neki. Vera számolta, háromszor esett ki a papa kezéből a ropi, gyorsan itta a borokat egymás után, lehúzta az egész pohárral, és azt figyelte, ki jön. Hangosan köszönt, ha belépett valaki. Vera látta, hogy a mama dühös, és mégis csak halkan, kedvesen súgja neki: „Lassabban, Gábor, baj lesz!” Vera megkérdezte, mit csinál egy koncertmester, izgalmasnak találta a szót, az utazós, sátras cirkuszok jutottak róla eszébe, a koncertmester azokkal vándorol, de a mama szerint Jakub bácsi hegedül és kész, egy fontos hegedűs a zenekarban, ezért nevezik koncertmesternek. Vera csalódott volt, már többször is végig kellett ülnie hangversenyeket, egy regiment hegedűs van olyankor a színpadon, és reménytelenül hosszan húzzák, de hogy az egyik fontosabb lenne, mint a másik, azt nem vette észre. Az viszont tetszett neki, hogy Jakub bácsinak éppen olyan lángolóan vörös haja van, mint a mamának, és még göndör is, akár hasonlíthatna is a mamára, bár neki olyan a haja, mint egy bukósisak, mintha egy mókás, piros búra lenne a feje körül. Jakub bácsinak azért van ilyen szokatlan neve, mintha félre lenne mondva, mert lengyel.

A könyvbemutató

 Budapesten március 1-jén lesz a Radnóti Színházban; Szegeden március 4-én az IH Rendezvényközpontban.

Magyarok az űrben! Interjú a k2 Színház alapító tagjaival

Publikálás dátuma
2019.02.08. 10:00

Saját Marvel Cinematic Universe-t alkottak. Így jött létre a Babits Theatrical Universe, hiszen – ahogy mondják – mindenki Babits Mihály Elza pilóta regényéből bújt elő. Ebből nőtte ki magát a Miskolci Színházzal koprodukcióban készült sci-fi trilógiájuk is, amelynek a Kozmikus magány című űrkrimijük az előzménye. Ezt a Vígszínház számára írták és nemrég volt a bemutatója. Az alkotókkal, Benkó Bencével (a képen balra) és Fábián Péterrel, a k2 Színház két alapító tagjával beszélgettünk.
Miért épp a sci-fi műfajt választották? Fábián Péter: A műfajt nem mi választottuk: Király Dániel, a darab rendezője kimondottan sci-fit rendelt tőlünk. Tudta, hogy nem áll tőlünk távol ez a műfaj. Dani ráadásul témát is adott. A magányról akart darabot rendezni. Ez a kettős kötöttség olyan kihívás volt számunkra, amilyennel még nem találkoztunk azelőtt, ez azonban korántsem hatott ránk bénítólag, sőt a „játékszabályok” ilyen konkrét lefektetése rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennünk. Benkó Bence: Egy sci-fi krimi a legjobb dolog – elég nagy kihívás működtetni, főleg színházban, de kiváló humorforrás is lehet, ráadásul lehetőséget ad filmes és irodalmi kikacsintásokra, utalásokra. A túlélést és a lehetséges túlélési magatartásformát boncolgatják ebben a darabjukban is. Teljes szkepticizmus, reménytelenség és remény közt vergődik a hősük egy kilátástalan helyzetben. Önök hol állnak jelenleg ezen a skálán? F. P.: Ezúttal a magányt mint általános létállapotot szerettük volna körbejárni. Örülök, ha ez sok asszociációt kelt a nézőkben, a darabban kibontakozó kilátástalanságot akár a mai magyar valóságra is lehet érteni, vagy a független színházcsinálók helyzetére. A változásban én nem hiszek. A változtatásban igen. A változást várni egy passzív állapot, és tekintve azokat a folyamatokat, amelyek az utóbbi időben egyre gyorsabban mennek végbe az országban, ez még egy jó ideig nem fog magától más irányt venni. Sajnos ott tartunk, hogy folyamatosan a túléléssel kell foglalkoznunk. De azt is látom, hogy a változtatás nem lehetetlen. Az utóbbi években sikerült kialakítanunk egy olyan mikroközösséget a társulat körül, ahol nagyon is nyitottak a változtatásra. Ezt a közösséget szeretnénk egyre növelni, ameddig hagyják, vagy akár azután is. Krízishelyzetben a humor átsegít, a kreativitást ébresztgeti, vagy nem sokra megyünk vele, éppúgy vízbe fullunk – merül fel a dilemma az amúgy cseppet sem humormentes darabjukban. Mire ju­tottak? B. B.: A humorra mindig szükség van. Anélkül teljesen esélytelen a helyzet. Lehet, hogy egyszer megfulladunk, lehet, hogy nem, mindenesetre tudni kell nevetni magunkon. Abba még nem halt bele senki. F. P.: A humor áll talán legközelebb az őszinteséghez, ezért igyekszünk minél többet használni darabjainkban, és minél kevésbé öncélúan. Attól, hogy humorosak vagyunk, persze még ugyanúgy vízbe fúlunk adott esetben, de akkor már azt is jobb kinevetni. A túlélésben az amnézia, a múlt elengedése segíthet? F. P.: Ez a darab egyik legfőbb kérdése, amit direkt nem szerettünk volna megválaszolni, talán nem is lehet. A fő kérdés szerintem egyébként nem is az, hogy a múlt elengedése segít-e a túlélésben, hanem, hogy az az ember, aki elengedi a múltját, mennyiben marad önazonos. Ezt egyéni és társadalmi szinten is fontos kérdésnek tartom. És ha már túlélés, mit gondolnak arról, hogy nemigen volt szakmai összefogás tao-ügyben? F. P.: Ez bonyolult kérdés, és közben mégis egyszerű. Hiszen, ha az összes kőszínház a függetlenekkel és a magánszínházakkal együttesen lép fel tao-ügyben, az valószínűleg tudott volna akkora erőt képviselni, hogy párbeszédre kényszerítse a hatalmat. De mi van, ha mégsem? – és ettől válik bonyolulttá az ügy. Kérdés, hogy hol a határ, honnan válik morálisan aggályossá a hallgatás. Elképesztő mennyiségű bemutatójuk van. Úgy tűnik, önök a túlélésért előrefele menekülnek, valamint a kőszínházak felé, nemsokára például operettet rendeznek, a Fekete Pétert Kecskeméten. Miközben párhuzamosan a k2 is próbál vendégrendezővel. B. B.: Menekülni előre érdemes, mi mást tehetnénk? Érdemes néha elmenni a falig, megtapasztalni, hogy meddig tartanak az energiák. Ráadásul megismertek a vidéki nézők, mi pedig szabadon alkothattunk. Ez egyik független csapatnak sem válik hátrányára, ahogy a kőszínházak is profitálhatnak egy-egy ilyen találkozásból. A kőszínházi felkérések egyfajta visszajelzést is jelentenek az eddigi munkásságunkra nézvést. Mint sziámi ikrek nőtt össze a nevük, és dolgoznak együtt. Mi a munkamegosztás önök között? F. P.: Általában együtt írunk és rendezünk, de kipróbáltuk már mindkettőt külön-külön is. Az ízlésünk természetesen hasonló, máskülönben nem tudnánk elviselni egymást ilyen hosszú ideig. Egymás ellenőrei vagyunk. Ha az egyikünk leír valamit vagy ad egy instrukciót, a másik próbál egyfajta külső szemmel ránézni, és fordítva. Ez az állandó reflexió persze lelassítja a munkafolyamatot, viszont lehetőséget ad az árnyalásra. B. B.: Helyzete, darabja válogatja, hogy melyikünk mit szeret meg benne, ennek mentén pedig mivel járul hozzá az egész előadás létrejöttéhez. Az alapproblematika mindig közös érdekeltség. Sokat ötletelünk, oda-vissza igyekszünk inspirálni a másikat. Így Petyával töltöttem az elmúlt tíz évem nagyobb hányadát, lassan akár megkérhetném a kezét is.

A k2 Színház

 jövőre lesz tízéves. Egy évtized alatt 45 előadást hoztak létre a legkülönfélébb műfajban, 23-at maguk is írtak. Ebből négy tudományos-fantasztikus nekifutás a világvége témának, amely az utóbbi években nem hagyja őket nyugodni.

Szerző
Frissítve: 2019.02.08. 10:22