A legfrissebb elitkutatási eredmények (HVG, „Kortárskánon”, 2019. január 10.) szerint a kulturális elit tagjai Nádas Péter írót tartják a magyar kulturális élet legkiemelkedőbb, legtekintélyesebb alakjának. Ön szerint miért e presztízs?
Monográfusi elfogultságommal mondhatom: Nádas Péter a legjelentősebb kortárs, magyar nyelven író szerző. Kulturális helyi értékét tekintve is elég nyomatékosan jelen van évtizedek óta a szűkebb-tágabb nyilvánosságban. Valóságleírásait jó értelemben autisztikus, vagyis önjáró, önérvényesítő logikával végzi. Emiatt mindenki, aki szeret olvasni, akitől nem idegen a kultúra mozgékony összalakzata, kihagyhatatlanul szembesül a szövegeivel.
A kitüntettet figyelem a szélesebb olvasórétegre is érvényes?
Míg a szakma – tehát a kortárs irodalommal és kultúrával hivatás vagy életforma szerint foglalkozók – körében korábban is el volt kényeztetve, addig ezen a körön kívül a figyelem középpontjába kétségtelenül a 2017 tavaszán megjelent Világló részletek című önéletírással került. Noha a közéleti publicisztikái is jóval többeket elértek, mint a szépirodalmi művei vagy az irodalom- és művészetkritikai írásai. Ám ahogyan ez a nagyepikai igényességű emlékirat ilyen fokon mozgat-izgat olvasókat, eleddig példátlan az életművében. A Világló részletekben élete első 14 évét dolgozza fel, de a kiegyezés koráig éppúgy kitekint, mint a rendszerváltásig és tovább. Térségünk és történelmünk markáns leírása nagyon sok olvasót hozott a könyvnek, s nemcsak irodalmár, szépirodalmat kedvelő, hanem a kultúra, a politika, a 20. századi történelem iránt érdeklődő olvasókat is megszólított – sokféle indulat és észjárás szabadult el, mindenféle viták kerekedtek a könyv körül.
Amelyek korábban leginkább csak a szakmán belül voltak jellemzőek. A korábbi művek, úgy látszik, nem tették ezt lehetővé. Ennyire nehéz a Nádas-művek olvasása?
Ha csak a legjelentősebb műveit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket nézzük, az olvasásukhoz egyfajta, manapság letűnőfélben lévő életforma kell: leülni, leheveredni egy könyv mellé, és huzamosan benne lenni. Ma ezt már egyre kevesebben teszik meg. Mindemellett Nádas kellőképpen botrányos szerző is. Nemcsak poétikai-irodalmi értelemben, hogy tehát a mondatfűzési technikája, ábrázolásmódja mindig tartogat meglepetéseket, szokatlanságokat, vagyis többé-kevésbé új mondatpoétikát épít fel minden egyes új művében. De kulturális megszokásokra, közhelyekre is rákérdez, felforgatja őket vagy szórakozik velük a legvadabb formákban, amelyek ilyen hőfokon talán csak rá jellemzőek.
Ön mikor és mit olvasott először Nádastól? Milyen benyomást tett önre az első találkozás?
Nem is a szövegével, hanem a testével… mármint a könyve testével való első találkozásra emlékszem. Tizenévesként, 1986-ban, a nyári könyvhéten fogtam kézbe a két nagy méretű könyvet: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című műveit. Az Esterházy-könyv valahogy attraktívabb volt elsőre a fotóival, a szövegek tördelése, sokszínűsége miatt. A Nádas-művel való találkozás mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, és tartósabbnak is bizonyult. Esterházy könyve a ’80-as évek irodalmiságának lett az emblémája, míg Nádasé az évtizedek során, az újabb és újabb olvasatok fényében, egyre élőbbé vált, és nem csak Magyarországon.
Egy ilyen vaskos és tartalmas könyv, mint amilyen a Nádas-monográfiája, azt gondolom, nemcsak komoly érdeklődést feltételez, de egyfajta egzisztenciális elköteleződést is. Mi lenne ez önnél?
A formátum iránti tisztelet. Ennyire határozottan és keményen, egyszersmind analitikusan, nem tudom, ki foglalkozott Mészöly óta az emberrel. Az antropológiai radikalizmus, a valóságleírás igényes engesztelhetetlensége kikerülhetetlenül vonzott hozzá – és a vonzásában tart a mai napig. Nagyon erős szerzőről van szó, a műveit forgatva az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját Nádas felforgató és delejező ember- és világleírása.
Hogyan fogalmazná meg, mi a viszony a 2003-ban elhunyt Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiája és az öné között?
Legegyszerűbben azt mondanám: folytattam egy történetet, amit ő sajnos abbahagyott 1995-ben. Ő a Nádas-pálya olyan pontján szállt ki az értelmezéstörténetből, amikor még kérdéses volt, hogy a majd’ 20 évig készülő Párhuzamos történetek milyen lesz. Az egyik utolsó Nádas-könyv, amiről írt, és amivel szemben erős kritikával élt, az Évkönyv volt. Ez az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek című regények közti – mondjuk úgy: átmeneti – könyv jelentős poétikai kísérletezésről is szól. Balassa még nagyon bizonytalan volt a tekintetben, hogy az itt megszólaló hang számára szerethető-e egyáltalán vagy sem. Izgalmas lett volna meglátni, hogy mit tudott volna kezdeni az általa megújuló prózának nevezett jelenségcsoportot – így Nádas prózáját is – övező erős elvárásainak részleges beteljesületlenségével a Párhuzamos történetek kapcsán: örült volna a regénynek, vagy fanyalgott volna?
Mennyire volt nehéz feladat önnek a Nádas nyelvezetét feltáró értelmezői nyelv megalkotása, meglelése?
Azt tartottam feladatomnak, hogy ezt a nagy jelentőségű életművet minél megközelíthetőbbé tegyem a nagyközönségnek. Egy olyan olvasatot szerettem volna adni, ami nem zárja szaktudományos karanténba, hanem sorvezetőként szolgál a Nádast már valamennyire vagy alig-alig ismerő, de kíváncsi olvasók számára is.
A Világló részletek életrajzi „útmutatója”, vagy akár Nádas terjedelmes értekezői munkássága mennyire vonta hatása alá az ön értelmezői nyelvét?
Nagyjából egyet tudok érteni azokkal a gondolatokkal, amiket a saját szövegeiről, a saját élet- és pályaszakaszairól mond, de azért nem teljesen ezeket vettem alapul az értelmezésekhez. Inkább úgy fogalmaznék, monográfusként munkaköri kötelességemnek tekintettem, hogy számot adjak arról a párhuzamos önértelmezés-történetről is, ami végigkíséri a pályát, hiszen például Nádas minden regénye után vagy közben írt esszéket azok keletkezéstörténetéről.
A nádasi életmű egyik mozgatórugója, hogy az egymást kölcsönösen felmutató és leleplező látszat és valóság ábrázolása mentén rámutasson a lét tragikumára: az élet maga a pokol. Filozófiai értelemben egyetért a Nádas-féle létborzalommal?
Amennyiben elhiszem azokat a történeteket, amiket az Emlékiratok könyvében vagy a Párhuzamos történetekben olvashatunk, vagyis az emberiség, az európai ember, ezen belül a Magyarországon élő emberek 20. századi történeteit, akkor nem tudom nem azt mondani, hogy van abban valami, hogy a lét alapszerkezete megszelídíthetetlenül tragikus. Ilyen értelemben egyet tudok érteni azzal a talán legmarkánsabban Nietzschénél megfogalmazott kijelentéssel, hogy a világban való létezés, úgy, ahogy van, mindenestül, tragikus. És azt is Nietzschétől tudjuk, hogy a tragikus tapasztalat ábrázolásakor valamiféle jótékony fátylat vonunk elé, és ez volna az a művészi minőség – Nádasnál sokszor az irónia –, ami által egyáltalán elviselhető lesz ez a tudás. Nádas nagyon hangsúlyosan kijelenti a Világló részletekben: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Pont, mint Nietzsche írta korábban. Én nemcsak értem, miről beszél, de érzem is a súlyát, és maximálisan el tudom fogadni, hogy személyesen igaza van, amikor így ír a létezésről.
+1 kérdés
Változtatott valamit a Nádas-szövegekkel való kapcsolatán, hogy személyes ismeretségben áll kutatása tárgyának létrehozójával?
Tulajdonképpen megerősítette a korábbi kapcsolatot, nem ábrándított ki vagy mozdított el más irányba. Először 2004-ben, intézményi keretek között találkoztunk, egy egyetemi szemináriumra hívtam meg. Platón Lakomáját tárgyaltuk, ahol is egy szerelmi történetet követhetünk végig a bölcs, de csúf Szókratész és a szép, ámde buta Alkibiadész között. Ezt a történetet ő egy hosszú esszéjében értelmezte – érdekes, izgalmas beszélgetés, vita kerekedett az órán. A további személyes kapcsolatunkat pedig erősen meghatározta, hogy életművének archívuma – a Nádas-gyűjtemény – a zalaegerszegi könyvtárban található. Tehát az író gombosszegi lakóhelyétől néhány kilométerre voltam kénytelen kutatni, és ilyenkor, ugye, felmerül az emberben a kéjes gondolat, hogy összeköti a közhasznú kutakodást a személyes találkozással. A gondolatot pedig minden ilyen alkalommal tett követte – és kedves fogadtatás.