A lét maga a tragédia Nádas Péter szerint -mondja monográfusa, Bazsányi Sándor

Publikálás dátuma
2019.02.09 10:00

Üveges Zsolt
„Az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját felforgató és delejező ember- és világleírása” – mondja Nádas Péter műveiről monográfusa, Bazsányi Sándor irodalomtörténész, akit az ősszel megjelent, átfogó, igencsak vaskos könyve kapcsán kérdeztünk.
A legfrissebb elitkutatási eredmények (HVG, „Kortárskánon”, 2019. január 10.) szerint a kulturális elit tagjai Nádas Péter írót tartják a magyar kulturális élet legkiemelkedőbb, legtekintélyesebb alakjának. Ön szerint miért e presztízs?  Monográfusi elfogultságommal mond­hatom: Nádas Péter a legjelentősebb kortárs, magyar nyelven író szerző. Kulturális helyi értékét tekintve is elég nyomatékosan jelen van évtizedek óta a szűkebb-tágabb nyilvánosságban. Valóságleírásait jó értelemben autisztikus, vagyis önjáró, önérvényesítő logikával végzi. Emiatt mindenki, aki szeret olvasni, akitől nem idegen a kultúra mozgékony összalakzata, kihagyhatatlanul szembesül a szövegeivel. A kitüntettet figyelem a szélesebb olvasórétegre is érvényes?  Míg a szakma – tehát a kortárs irodalommal és kultúrával hivatás vagy életforma szerint foglalkozók – körében korábban is el volt kényeztetve, addig ezen a körön kívül a figyelem középpontjába kétségtelenül a 2017 tavaszán megjelent Világló részletek című önéletírással került. Noha a közéleti publicisztikái is jóval többeket elértek, mint a szépirodalmi művei vagy az irodalom- és művészetkritikai írásai. Ám ahogyan ez a nagyepikai igényességű emlékirat ilyen fokon mozgat-izgat olvasókat, eleddig példátlan az életművében. A Világló részletekben élete első 14 évét dolgozza fel, de a kiegyezés koráig éppúgy kitekint, mint a rendszerváltásig és tovább. Térségünk és történelmünk markáns leírása nagyon sok olvasót hozott a könyvnek, s nemcsak irodalmár, szépirodalmat kedvelő, hanem a kultúra, a politika, a 20. századi történelem iránt érdeklődő olvasókat is megszólított – sokféle indulat és észjárás szabadult el, mindenféle viták kerekedtek a könyv körül. Amelyek korábban leginkább csak a szakmán belül voltak jellemzőek. A korábbi művek, úgy látszik, nem tették ezt lehetővé. Ennyire nehéz a Nádas-művek olvasása?  Ha csak a legjelentősebb műveit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket nézzük, az olvasásukhoz egyfajta, manapság letűnőfélben lévő életforma kell: leülni, leheveredni egy könyv mellé, és huzamosan benne lenni. Ma ezt már egyre kevesebben teszik meg. Mindemellett Nádas kellőképpen botrányos szerző is. Nemcsak poétikai-irodalmi értelemben, hogy tehát a mondatfűzési technikája, ábrázolásmódja mindig tartogat meglepetéseket, szokatlanságokat, vagyis többé-kevésbé új mondatpoétikát épít fel minden egyes új művében. De kulturális megszokásokra, közhelyekre is rákérdez, felforgatja őket vagy szórakozik velük a legvadabb formákban, amelyek ilyen hőfokon talán csak rá jellemzőek. Ön mikor és mit olvasott először Nádastól? Milyen benyomást tett önre az első találkozás?  Nem is a szövegével, hanem a testével… mármint a könyve testével való első találkozásra emlékszem. Tizenévesként, 1986-ban, a nyári könyvhéten fogtam kézbe a két nagy méretű könyvet: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című műveit. Az Esterházy-könyv valahogy attraktívabb volt elsőre a fotóival, a szövegek tördelése, sokszínűsége miatt. A Nádas-művel való találkozás mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, és tartósabbnak is bizonyult. Esterházy könyve a ’80-as évek irodalmiságának lett az emblémája, míg Nádasé az évtizedek során, az újabb és újabb olvasatok fényében, egyre élőbbé vált, és nem csak Magyarországon. Egy ilyen vaskos és tartalmas könyv, mint amilyen a Nádas-monográfiája, azt gondolom, nemcsak komoly érdeklődést feltételez, de egyfajta egzisztenciális elköteleződést is. Mi lenne ez önnél?  A formátum iránti tisztelet. Ennyire határozottan és keményen, egyszersmind analitikusan, nem tudom, ki foglalkozott Mészöly óta az emberrel. Az antropológiai radikalizmus, a valóságleírás igényes engesztelhetetlensége kikerülhetetlenül vonzott hozzá – és a vonzásában tart a mai napig. Nagyon erős szerzőről van szó, a műveit forgatva az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját Nádas felforgató és delejező ember- és világleírása. Hogyan fogalmazná meg, mi a viszony a 2003-ban elhunyt Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiája és az öné között?  Legegyszerűbben azt mondanám: folytattam egy történetet, amit ő sajnos abbahagyott 1995-ben. Ő a Nádas-pálya olyan pontján szállt ki az értelmezéstörténetből, amikor még kérdéses volt, hogy a majd’ 20 évig készülő Párhuzamos történetek milyen lesz. Az egyik utolsó Nádas-könyv, amiről írt, és amivel szemben erős kritikával élt, az Évkönyv volt. Ez az Emlék­iratok könyve és a Párhuzamos történetek című regények közti – mondjuk úgy: átmeneti – könyv jelentős poétikai kísérletezésről is szól. Balassa még nagyon bizonytalan volt a tekintetben, hogy az itt megszólaló hang számára szerethető-e egyáltalán vagy sem. Izgalmas lett volna meglátni, hogy mit tudott volna kezdeni az általa megújuló prózának nevezett jelenségcsoportot – így Nádas prózáját is – övező erős elvárásainak részleges beteljesületlenségével a Párhuzamos történetek kapcsán: örült volna a regénynek, vagy fanyalgott volna? Mennyire volt nehéz feladat önnek a Nádas nyelvezetét feltáró értelmezői nyelv megalkotása, meglelése?  Azt tartottam feladatomnak, hogy ezt a nagy jelentőségű életművet minél megközelíthetőbbé tegyem a nagyközönségnek. Egy olyan olvasatot szerettem volna adni, ami nem zárja szaktudományos karanténba, hanem sorvezetőként szolgál a Nádast már valamennyire vagy alig-alig ismerő, de kíváncsi olvasók számára is. A Világló részletek életrajzi „útmutatója”, vagy akár Nádas terjedelmes értekezői munkássága mennyire vonta hatása alá az ön értelmezői nyelvét?  Nagyjából egyet tudok érteni azokkal a gondolatokkal, amiket a saját szövegeiről, a saját élet- és pályaszakaszairól mond, de azért nem teljesen ezeket vettem alapul az értelmezésekhez. Inkább úgy fogalmaznék, monográfusként munkaköri kötelességemnek tekintettem, hogy számot adjak arról a párhuzamos önértelmezés-történetről is, ami végigkíséri a pályát, hiszen például Nádas minden regénye után vagy közben írt esszéket azok keletkezéstörténetéről. A nádasi életmű egyik mozgatórugója, hogy az egymást kölcsönösen felmutató és leleplező látszat és valóság ábrázolása mentén rámutasson a lét tragikumára: az élet maga a pokol. Filozófiai értelemben egyetért a Nádas-féle létborzalommal?  Amennyiben elhiszem azokat a történeteket, amiket az Emlékiratok könyvében vagy a Párhuzamos történetekben olvashatunk, vagyis az emberiség, az ­európai ember, ezen belül a Magyarországon élő emberek 20. századi történeteit, akkor nem tudom nem azt mondani, hogy van abban valami, hogy a lét alapszerkezete megszelídíthetetlenül tragikus. Ilyen értelemben egyet tudok érteni azzal a talán legmarkánsabban Nietzschénél megfogalmazott kijelentéssel, hogy a világban való létezés, úgy, ahogy van, mindenestül, tragikus. És azt is Nietzschétől tudjuk, hogy a tragikus tapasztalat ábrázolásakor valamiféle jótékony fátylat vonunk elé, és ez volna az a művészi minőség – Nádasnál sokszor az irónia –, ami által egyáltalán elviselhető lesz ez a tudás. Nádas nagyon hangsúlyosan kijelenti a Világló részletekben: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Pont, mint Nietzsche írta korábban. Én nemcsak értem, miről beszél, de érzem is a súlyát, és maximálisan el tudom fogadni, hogy személyesen igaza van, amikor így ír a létezésről. +1 kérdés   Változtatott valamit a Nádas-szövegekkel való kapcsolatán, hogy személyes ismeretségben áll kutatása tárgyának létrehozójával?  Tulajdonképpen megerősítette a korábbi kapcsolatot, nem ábrándított ki vagy mozdított el más irányba. Először 2004-ben, intézményi keretek között találkoztunk, egy egyetemi szemináriumra hívtam meg. Platón Lakomáját tárgyaltuk, ahol is egy szerelmi történetet követhetünk végig a bölcs, de csúf Szókratész és a szép, ámde buta Alkibiadész között. Ezt a történetet ő egy hosszú esszéjében értelmezte – érdekes, izgalmas beszélgetés, vita kerekedett az órán. A további személyes kapcsolatunkat pedig erősen meghatározta, hogy életművének archívuma – a Nádas-gyűjtemény – a zalaegerszegi könyvtárban található. Tehát az író gombosszegi lakóhelyétől néhány kilométerre voltam kénytelen kutatni, és ilyenkor, ugye, felmerül az emberben a kéjes gondolat, hogy összeköti a közhasznú kutakodást a személyes találkozással. A gondolatot pedig minden ilyen alkalommal tett követte – és kedves fogadtatás.

Bazsányi Sándor

irodalomtörténész, esztéta, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Esztétika Tanszékének megbízott vezetője.

Frissítve: 2019.02.09 10:00

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Szabad Föld
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

Frissítve: 2019.02.17 15:50