Magyarok az űrben! Interjú a k2 Színház alapító tagjaival

Publikálás dátuma
2019.02.08. 10:00

Saját Marvel Cinematic Universe-t alkottak. Így jött létre a Babits Theatrical Universe, hiszen – ahogy mondják – mindenki Babits Mihály Elza pilóta regényéből bújt elő. Ebből nőtte ki magát a Miskolci Színházzal koprodukcióban készült sci-fi trilógiájuk is, amelynek a Kozmikus magány című űrkrimijük az előzménye. Ezt a Vígszínház számára írták és nemrég volt a bemutatója. Az alkotókkal, Benkó Bencével (a képen balra) és Fábián Péterrel, a k2 Színház két alapító tagjával beszélgettünk.
Miért épp a sci-fi műfajt választották? Fábián Péter: A műfajt nem mi választottuk: Király Dániel, a darab rendezője kimondottan sci-fit rendelt tőlünk. Tudta, hogy nem áll tőlünk távol ez a műfaj. Dani ráadásul témát is adott. A magányról akart darabot rendezni. Ez a kettős kötöttség olyan kihívás volt számunkra, amilyennel még nem találkoztunk azelőtt, ez azonban korántsem hatott ránk bénítólag, sőt a „játékszabályok” ilyen konkrét lefektetése rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennünk. Benkó Bence: Egy sci-fi krimi a legjobb dolog – elég nagy kihívás működtetni, főleg színházban, de kiváló humorforrás is lehet, ráadásul lehetőséget ad filmes és irodalmi kikacsintásokra, utalásokra. A túlélést és a lehetséges túlélési magatartásformát boncolgatják ebben a darabjukban is. Teljes szkepticizmus, reménytelenség és remény közt vergődik a hősük egy kilátástalan helyzetben. Önök hol állnak jelenleg ezen a skálán? F. P.: Ezúttal a magányt mint általános létállapotot szerettük volna körbejárni. Örülök, ha ez sok asszociációt kelt a nézőkben, a darabban kibontakozó kilátástalanságot akár a mai magyar valóságra is lehet érteni, vagy a független színházcsinálók helyzetére. A változásban én nem hiszek. A változtatásban igen. A változást várni egy passzív állapot, és tekintve azokat a folyamatokat, amelyek az utóbbi időben egyre gyorsabban mennek végbe az országban, ez még egy jó ideig nem fog magától más irányt venni. Sajnos ott tartunk, hogy folyamatosan a túléléssel kell foglalkoznunk. De azt is látom, hogy a változtatás nem lehetetlen. Az utóbbi években sikerült kialakítanunk egy olyan mikroközösséget a társulat körül, ahol nagyon is nyitottak a változtatásra. Ezt a közösséget szeretnénk egyre növelni, ameddig hagyják, vagy akár azután is. Krízishelyzetben a humor átsegít, a kreativitást ébresztgeti, vagy nem sokra megyünk vele, éppúgy vízbe fullunk – merül fel a dilemma az amúgy cseppet sem humormentes darabjukban. Mire ju­tottak? B. B.: A humorra mindig szükség van. Anélkül teljesen esélytelen a helyzet. Lehet, hogy egyszer megfulladunk, lehet, hogy nem, mindenesetre tudni kell nevetni magunkon. Abba még nem halt bele senki. F. P.: A humor áll talán legközelebb az őszinteséghez, ezért igyekszünk minél többet használni darabjainkban, és minél kevésbé öncélúan. Attól, hogy humorosak vagyunk, persze még ugyanúgy vízbe fúlunk adott esetben, de akkor már azt is jobb kinevetni. A túlélésben az amnézia, a múlt elengedése segíthet? F. P.: Ez a darab egyik legfőbb kérdése, amit direkt nem szerettünk volna megválaszolni, talán nem is lehet. A fő kérdés szerintem egyébként nem is az, hogy a múlt elengedése segít-e a túlélésben, hanem, hogy az az ember, aki elengedi a múltját, mennyiben marad önazonos. Ezt egyéni és társadalmi szinten is fontos kérdésnek tartom. És ha már túlélés, mit gondolnak arról, hogy nemigen volt szakmai összefogás tao-ügyben? F. P.: Ez bonyolult kérdés, és közben mégis egyszerű. Hiszen, ha az összes kőszínház a függetlenekkel és a magánszínházakkal együttesen lép fel tao-ügyben, az valószínűleg tudott volna akkora erőt képviselni, hogy párbeszédre kényszerítse a hatalmat. De mi van, ha mégsem? – és ettől válik bonyolulttá az ügy. Kérdés, hogy hol a határ, honnan válik morálisan aggályossá a hallgatás. Elképesztő mennyiségű bemutatójuk van. Úgy tűnik, önök a túlélésért előrefele menekülnek, valamint a kőszínházak felé, nemsokára például operettet rendeznek, a Fekete Pétert Kecskeméten. Miközben párhuzamosan a k2 is próbál vendégrendezővel. B. B.: Menekülni előre érdemes, mi mást tehetnénk? Érdemes néha elmenni a falig, megtapasztalni, hogy meddig tartanak az energiák. Ráadásul megismertek a vidéki nézők, mi pedig szabadon alkothattunk. Ez egyik független csapatnak sem válik hátrányára, ahogy a kőszínházak is profitálhatnak egy-egy ilyen találkozásból. A kőszínházi felkérések egyfajta visszajelzést is jelentenek az eddigi munkásságunkra nézvést. Mint sziámi ikrek nőtt össze a nevük, és dolgoznak együtt. Mi a munkamegosztás önök között? F. P.: Általában együtt írunk és rendezünk, de kipróbáltuk már mindkettőt külön-külön is. Az ízlésünk természetesen hasonló, máskülönben nem tudnánk elviselni egymást ilyen hosszú ideig. Egymás ellenőrei vagyunk. Ha az egyikünk leír valamit vagy ad egy instrukciót, a másik próbál egyfajta külső szemmel ránézni, és fordítva. Ez az állandó reflexió persze lelassítja a munkafolyamatot, viszont lehetőséget ad az árnyalásra. B. B.: Helyzete, darabja válogatja, hogy melyikünk mit szeret meg benne, ennek mentén pedig mivel járul hozzá az egész előadás létrejöttéhez. Az alapproblematika mindig közös érdekeltség. Sokat ötletelünk, oda-vissza igyekszünk inspirálni a másikat. Így Petyával töltöttem az elmúlt tíz évem nagyobb hányadát, lassan akár megkérhetném a kezét is.

A k2 Színház

 jövőre lesz tízéves. Egy évtized alatt 45 előadást hoztak létre a legkülönfélébb műfajban, 23-at maguk is írtak. Ebből négy tudományos-fantasztikus nekifutás a világvége témának, amely az utóbbi években nem hagyja őket nyugodni.

Szerző
Frissítve: 2019.02.08. 10:22

Tatár Sándor: Ő. leljük. eb. lünkre!

Vers - a kortárs magyar költészet színe-javából
A szabadság csak nyűg s veszélyes – alkalmazkodni megtanult; az az övé, amit ma élvez, vakfoltos tükör lett a múlt. Gyanakvás sarjad gyűlöletté – az irigység jó táptalaj – hogy kiknek pusztultát szeretné, azt elfröcsögte már tavaly. Csődtömeg tán, de „büszke honfi”, szív-dobogtatja szittya vér – nem fog az észben megbotolni; odaveti a hittanért! Igaz, despotát imád térden, de eltökélt, nem ingatag; nekem, mi nékik „haza” és „rend”, agyrém, Hunnia, hibbanat.
Szerző

Egressy Zoltán versei

Versek - a kortárs magyar költészet színe-java
Biztos szeret Riadtan tapasztalom, milyen jó vele. Pedig csúcskaliber, más kategória. Nyomni kezd a tét, lassan mégis illene hozzá nőnöm, glamour várna és glória. Neki az se jó, ha nem eléggé fényes hálószobájában a nagy falitükör. Ragyogtatni kell őt, mert habár erényes, hívásokra olykor-olykor mégis kitör. Nem hanyatlik úgy, mint a késő esti nap. Lázas sugárzású, folytonos őserő. Időnként visszaad abból, amit megkap. Elindul világgá, hátulról jön elő. Szélroham A megvesztegethetetlen és engesztelhetetlen közöny marad végül, ezzé lesz minden, üres, kopár térré változik, olyanná, mint a jeges űr – egy konkrét elmebeteg tombol bennem, újra kótyagosan zargat a mélységből, mindenről van véleménye, mindig más, mint az enyém – sunyin bomlaszt, kicsit sem szemérmes, még suttogni se tud halkan, süket, vagy ha mégse, akkor bölcs, és tágabb összefüggésben lát – amit képtelenség volna tisztességes tócsánál többnek látni, az tengert jelent neki, másképp érzékel, dúsabb, élénkebb színekkel dolgozik – az imént is összezavart, amikor egy Jojó nevű gyönyörű nőnek mutattak be éppen, dörömbölt a haragja, akár a Sakkozó szíve, mikor dönt – úgy határoz, szabályt változtat menet közben, melynek értelmében meghalhat a király, csak a bástya maradjon életben, az értékesebb – nem derül ki, milyen fénytörésben az, de neki nem kell magyarázkodnia, neves nagymester, a tekintély rettegve tisztelt gyászmunkása – az őrült is új játékot hirdet bennem, játsszunk emlékezőset, új verziót, emlékezzek késve mindenre, amire szerinte előre kellett volna – a víz felé nézek, egy sebezhetetlen sétahajó fordulás közben lassan az oldalára dől, apró szélroham, nem történt más, semmi kis szél – a parti sétány vendégei nevetve kezdik meg a tréfás menekülést a zivatar elől, nagy baj nem történhet, olyat nem jelzett senki előre – úgy látom, a hajón is mi utazunk, de a futva iszkolók is csak mi lehetünk, velünk tart az összes nő és minden nagy király, értem már – tisztán emlékszem, mi fog most történni, az űr nem fogad, hiába zuhantunk odáig, lepöcköl, utazunk tovább, a Sakkozó, a bolond és én –
Szerző