Magyarok az űrben! Interjú a k2 Színház alapító tagjaival

Saját Marvel Cinematic Universe-t alkottak. Így jött létre a Babits Theatrical Universe, hiszen – ahogy mondják – mindenki Babits Mihály Elza pilóta regényéből bújt elő. Ebből nőtte ki magát a Miskolci Színházzal koprodukcióban készült sci-fi trilógiájuk is, amelynek a Kozmikus magány című űrkrimijük az előzménye. Ezt a Vígszínház számára írták és nemrég volt a bemutatója. Az alkotókkal, Benkó Bencével (a képen balra) és Fábián Péterrel, a k2 Színház két alapító tagjával beszélgettünk.

Miért épp a sci-fi műfajt választották?

Fábián Péter: A műfajt nem mi választottuk: Király Dániel, a darab rendezője kimondottan sci-fit rendelt tőlünk. Tudta, hogy nem áll tőlünk távol ez a műfaj. Dani ráadásul témát is adott. A magányról akart darabot rendezni. Ez a kettős kötöttség olyan kihívás volt számunkra, amilyennel még nem találkoztunk azelőtt, ez azonban korántsem hatott ránk bénítólag, sőt a „játékszabályok” ilyen konkrét lefektetése rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennünk.

Benkó Bence: Egy sci-fi krimi a legjobb dolog – elég nagy kihívás működtetni, főleg színházban, de kiváló humorforrás is lehet, ráadásul lehetőséget ad filmes és irodalmi kikacsintásokra, utalásokra.

A túlélést és a lehetséges túlélési magatartásformát boncolgatják ebben a darabjukban is. Teljes szkepticizmus, reménytelenség és remény közt vergődik a hősük egy kilátástalan helyzetben. Önök hol állnak jelenleg ezen a skálán?

F. P.: Ezúttal a magányt mint általános létállapotot szerettük volna körbejárni. Örülök, ha ez sok asszociációt kelt a nézőkben, a darabban kibontakozó kilátástalanságot akár a mai magyar valóságra is lehet érteni, vagy a független színházcsinálók helyzetére. A változásban én nem hiszek. A változtatásban igen. A változást várni egy passzív állapot, és tekintve azokat a folyamatokat, amelyek az utóbbi időben egyre gyorsabban mennek végbe az országban, ez még egy jó ideig nem fog magától más irányt venni. Sajnos ott tartunk, hogy folyamatosan a túléléssel kell foglalkoznunk. De azt is látom, hogy a változtatás nem lehetetlen. Az utóbbi években sikerült kialakítanunk egy olyan mikroközösséget a társulat körül, ahol nagyon is nyitottak a változtatásra. Ezt a közösséget szeretnénk egyre növelni, ameddig hagyják, vagy akár azután is.

Krízishelyzetben a humor átsegít, a kreativitást ébresztgeti, vagy nem sokra megyünk vele, éppúgy vízbe fullunk – merül fel a dilemma az amúgy cseppet sem humormentes darabjukban. Mire jutottak?

B. B.: A humorra mindig szükség van. Anélkül teljesen esélytelen a helyzet. Lehet, hogy egyszer megfulladunk, lehet, hogy nem, mindenesetre tudni kell nevetni magunkon. Abba még nem halt bele senki.

F. P.: A humor áll talán legközelebb az őszinteséghez, ezért igyekszünk minél többet használni darabjainkban, és minél kevésbé öncélúan. Attól, hogy humorosak vagyunk, persze még ugyanúgy vízbe fúlunk adott esetben, de akkor már azt is jobb kinevetni.

A túlélésben az amnézia, a múlt elengedése segíthet?

F. P.: Ez a darab egyik legfőbb kérdése, amit direkt nem szerettünk volna megválaszolni, talán nem is lehet. A fő kérdés szerintem egyébként nem is az, hogy a múlt elengedése segít-e a túlélésben, hanem, hogy az az ember, aki elengedi a múltját, mennyiben marad önazonos. Ezt egyéni és társadalmi szinten is fontos kérdésnek tartom.

És ha már túlélés, mit gondolnak arról, hogy nemigen volt szakmai összefogás tao-ügyben?

F. P.: Ez bonyolult kérdés, és közben mégis egyszerű. Hiszen, ha az összes kőszínház a függetlenekkel és a magánszínházakkal együttesen lép fel tao-ügyben, az valószínűleg tudott volna akkora erőt képviselni, hogy párbeszédre kényszerítse a hatalmat. De mi van, ha mégsem? – és ettől válik bonyolulttá az ügy. Kérdés, hogy hol a határ, honnan válik morálisan aggályossá a hallgatás.

Elképesztő mennyiségű bemutatójuk van. Úgy tűnik, önök a túlélésért előrefele menekülnek, valamint a kőszínházak felé, nemsokára például operettet rendeznek, a Fekete Pétert Kecskeméten. Miközben párhuzamosan a k2 is próbál vendégrendezővel.

B. B.: Menekülni előre érdemes, mi mást tehetnénk? Érdemes néha elmenni a falig, megtapasztalni, hogy meddig tartanak az energiák. Ráadásul megismertek a vidéki nézők, mi pedig szabadon alkothattunk. Ez egyik független csapatnak sem válik hátrányára, ahogy a kőszínházak is profitálhatnak egy-egy ilyen találkozásból. A kőszínházi felkérések egyfajta visszajelzést is jelentenek az eddigi munkásságunkra nézvést.

Mint sziámi ikrek nőtt össze a nevük, és dolgoznak együtt. Mi a munkamegosztás önök között?

F. P.: Általában együtt írunk és rendezünk, de kipróbáltuk már mindkettőt külön-külön is. Az ízlésünk természetesen hasonló, máskülönben nem tudnánk elviselni egymást ilyen hosszú ideig. Egymás ellenőrei vagyunk. Ha az egyikünk leír valamit vagy ad egy instrukciót, a másik próbál egyfajta külső szemmel ránézni, és fordítva. Ez az állandó reflexió persze lelassítja a munkafolyamatot, viszont lehetőséget ad az árnyalásra.

B. B.: Helyzete, darabja válogatja, hogy melyikünk mit szeret meg benne, ennek mentén pedig mivel járul hozzá az egész előadás létrejöttéhez. Az alapproblematika mindig közös érdekeltség. Sokat ötletelünk, oda-vissza igyekszünk inspirálni a másikat. Így Petyával töltöttem az elmúlt tíz évem nagyobb hányadát, lassan akár megkérhetném a kezét is.