Magyarok az űrben! Interjú a k2 Színház alapító tagjaival

Publikálás dátuma
2019.02.08 10:00

Fotó: /
Saját Marvel Cinematic Universe-t alkottak. Így jött létre a Babits Theatrical Universe, hiszen – ahogy mondják – mindenki Babits Mihály Elza pilóta regényéből bújt elő. Ebből nőtte ki magát a Miskolci Színházzal koprodukcióban készült sci-fi trilógiájuk is, amelynek a Kozmikus magány című űrkrimijük az előzménye. Ezt a Vígszínház számára írták és nemrég volt a bemutatója. Az alkotókkal, Benkó Bencével (a képen balra) és Fábián Péterrel, a k2 Színház két alapító tagjával beszélgettünk.
Miért épp a sci-fi műfajt választották? Fábián Péter: A műfajt nem mi választottuk: Király Dániel, a darab rendezője kimondottan sci-fit rendelt tőlünk. Tudta, hogy nem áll tőlünk távol ez a műfaj. Dani ráadásul témát is adott. A magányról akart darabot rendezni. Ez a kettős kötöttség olyan kihívás volt számunkra, amilyennel még nem találkoztunk azelőtt, ez azonban korántsem hatott ránk bénítólag, sőt a „játékszabályok” ilyen konkrét lefektetése rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennünk. Benkó Bence: Egy sci-fi krimi a legjobb dolog – elég nagy kihívás működtetni, főleg színházban, de kiváló humorforrás is lehet, ráadásul lehetőséget ad filmes és irodalmi kikacsintásokra, utalásokra. A túlélést és a lehetséges túlélési magatartásformát boncolgatják ebben a darabjukban is. Teljes szkepticizmus, reménytelenség és remény közt vergődik a hősük egy kilátástalan helyzetben. Önök hol állnak jelenleg ezen a skálán? F. P.: Ezúttal a magányt mint általános létállapotot szerettük volna körbejárni. Örülök, ha ez sok asszociációt kelt a nézőkben, a darabban kibontakozó kilátástalanságot akár a mai magyar valóságra is lehet érteni, vagy a független színházcsinálók helyzetére. A változásban én nem hiszek. A változtatásban igen. A változást várni egy passzív állapot, és tekintve azokat a folyamatokat, amelyek az utóbbi időben egyre gyorsabban mennek végbe az országban, ez még egy jó ideig nem fog magától más irányt venni. Sajnos ott tartunk, hogy folyamatosan a túléléssel kell foglalkoznunk. De azt is látom, hogy a változtatás nem lehetetlen. Az utóbbi években sikerült kialakítanunk egy olyan mikroközösséget a társulat körül, ahol nagyon is nyitottak a változtatásra. Ezt a közösséget szeretnénk egyre növelni, ameddig hagyják, vagy akár azután is. Krízishelyzetben a humor átsegít, a kreativitást ébresztgeti, vagy nem sokra megyünk vele, éppúgy vízbe fullunk – merül fel a dilemma az amúgy cseppet sem humormentes darabjukban. Mire ju­tottak? B. B.: A humorra mindig szükség van. Anélkül teljesen esélytelen a helyzet. Lehet, hogy egyszer megfulladunk, lehet, hogy nem, mindenesetre tudni kell nevetni magunkon. Abba még nem halt bele senki. F. P.: A humor áll talán legközelebb az őszinteséghez, ezért igyekszünk minél többet használni darabjainkban, és minél kevésbé öncélúan. Attól, hogy humorosak vagyunk, persze még ugyanúgy vízbe fúlunk adott esetben, de akkor már azt is jobb kinevetni. A túlélésben az amnézia, a múlt elengedése segíthet? F. P.: Ez a darab egyik legfőbb kérdése, amit direkt nem szerettünk volna megválaszolni, talán nem is lehet. A fő kérdés szerintem egyébként nem is az, hogy a múlt elengedése segít-e a túlélésben, hanem, hogy az az ember, aki elengedi a múltját, mennyiben marad önazonos. Ezt egyéni és társadalmi szinten is fontos kérdésnek tartom. És ha már túlélés, mit gondolnak arról, hogy nemigen volt szakmai összefogás tao-ügyben? F. P.: Ez bonyolult kérdés, és közben mégis egyszerű. Hiszen, ha az összes kőszínház a függetlenekkel és a magánszínházakkal együttesen lép fel tao-ügyben, az valószínűleg tudott volna akkora erőt képviselni, hogy párbeszédre kényszerítse a hatalmat. De mi van, ha mégsem? – és ettől válik bonyolulttá az ügy. Kérdés, hogy hol a határ, honnan válik morálisan aggályossá a hallgatás. Elképesztő mennyiségű bemutatójuk van. Úgy tűnik, önök a túlélésért előrefele menekülnek, valamint a kőszínházak felé, nemsokára például operettet rendeznek, a Fekete Pétert Kecskeméten. Miközben párhuzamosan a k2 is próbál vendégrendezővel. B. B.: Menekülni előre érdemes, mi mást tehetnénk? Érdemes néha elmenni a falig, megtapasztalni, hogy meddig tartanak az energiák. Ráadásul megismertek a vidéki nézők, mi pedig szabadon alkothattunk. Ez egyik független csapatnak sem válik hátrányára, ahogy a kőszínházak is profitálhatnak egy-egy ilyen találkozásból. A kőszínházi felkérések egyfajta visszajelzést is jelentenek az eddigi munkásságunkra nézvést. Mint sziámi ikrek nőtt össze a nevük, és dolgoznak együtt. Mi a munkamegosztás önök között? F. P.: Általában együtt írunk és rendezünk, de kipróbáltuk már mindkettőt külön-külön is. Az ízlésünk természetesen hasonló, máskülönben nem tudnánk elviselni egymást ilyen hosszú ideig. Egymás ellenőrei vagyunk. Ha az egyikünk leír valamit vagy ad egy instrukciót, a másik próbál egyfajta külső szemmel ránézni, és fordítva. Ez az állandó reflexió persze lelassítja a munkafolyamatot, viszont lehetőséget ad az árnyalásra. B. B.: Helyzete, darabja válogatja, hogy melyikünk mit szeret meg benne, ennek mentén pedig mivel járul hozzá az egész előadás létrejöttéhez. Az alapproblematika mindig közös érdekeltség. Sokat ötletelünk, oda-vissza igyekszünk inspirálni a másikat. Így Petyával töltöttem az elmúlt tíz évem nagyobb hányadát, lassan akár megkérhetném a kezét is.

A k2 Színház

 jövőre lesz tízéves. Egy évtized alatt 45 előadást hoztak létre a legkülönfélébb műfajban, 23-at maguk is írtak. Ebből négy tudományos-fantasztikus nekifutás a világvége témának, amely az utóbbi években nem hagyja őket nyugodni.

2019.02.08 10:00
Frissítve: 2019.02.08 10:22

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50