Tatár Sándor: Ő. leljük. eb. lünkre!

Vers - a kortárs magyar költészet színe-javából
A szabadság csak nyűg s veszélyes – alkalmazkodni megtanult; az az övé, amit ma élvez, vakfoltos tükör lett a múlt. Gyanakvás sarjad gyűlöletté – az irigység jó táptalaj – hogy kiknek pusztultát szeretné, azt elfröcsögte már tavaly. Csődtömeg tán, de „büszke honfi”, szív-dobogtatja szittya vér – nem fog az észben megbotolni; odaveti a hittanért! Igaz, despotát imád térden, de eltökélt, nem ingatag; nekem, mi nékik „haza” és „rend”, agyrém, Hunnia, hibbanat.
Szerző

Egressy Zoltán versei

Versek - a kortárs magyar költészet színe-java
Biztos szeret Riadtan tapasztalom, milyen jó vele. Pedig csúcskaliber, más kategória. Nyomni kezd a tét, lassan mégis illene hozzá nőnöm, glamour várna és glória. Neki az se jó, ha nem eléggé fényes hálószobájában a nagy falitükör. Ragyogtatni kell őt, mert habár erényes, hívásokra olykor-olykor mégis kitör. Nem hanyatlik úgy, mint a késő esti nap. Lázas sugárzású, folytonos őserő. Időnként visszaad abból, amit megkap. Elindul világgá, hátulról jön elő. Szélroham A megvesztegethetetlen és engesztelhetetlen közöny marad végül, ezzé lesz minden, üres, kopár térré változik, olyanná, mint a jeges űr – egy konkrét elmebeteg tombol bennem, újra kótyagosan zargat a mélységből, mindenről van véleménye, mindig más, mint az enyém – sunyin bomlaszt, kicsit sem szemérmes, még suttogni se tud halkan, süket, vagy ha mégse, akkor bölcs, és tágabb összefüggésben lát – amit képtelenség volna tisztességes tócsánál többnek látni, az tengert jelent neki, másképp érzékel, dúsabb, élénkebb színekkel dolgozik – az imént is összezavart, amikor egy Jojó nevű gyönyörű nőnek mutattak be éppen, dörömbölt a haragja, akár a Sakkozó szíve, mikor dönt – úgy határoz, szabályt változtat menet közben, melynek értelmében meghalhat a király, csak a bástya maradjon életben, az értékesebb – nem derül ki, milyen fénytörésben az, de neki nem kell magyarázkodnia, neves nagymester, a tekintély rettegve tisztelt gyászmunkása – az őrült is új játékot hirdet bennem, játsszunk emlékezőset, új verziót, emlékezzek késve mindenre, amire szerinte előre kellett volna – a víz felé nézek, egy sebezhetetlen sétahajó fordulás közben lassan az oldalára dől, apró szélroham, nem történt más, semmi kis szél – a parti sétány vendégei nevetve kezdik meg a tréfás menekülést a zivatar elől, nagy baj nem történhet, olyat nem jelzett senki előre – úgy látom, a hajón is mi utazunk, de a futva iszkolók is csak mi lehetünk, velünk tart az összes nő és minden nagy király, értem már – tisztán emlékszem, mi fog most történni, az űr nem fogad, hiába zuhantunk odáig, lepöcköl, utazunk tovább, a Sakkozó, a bolond és én –
Szerző

"Az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme" - interjú Jászberényi Sándorral

Publikálás dátuma
2019.02.03. 10:00

Egyiptomban él. Haditudósító, újságíró, író. Nemrég volt színházi bemutatója az Örkényben, pedig nincs is drámája. Jelenleg épp egy Sínai-félsziget beduinjairól szóló regényen dolgozik. Jászberényi Sándorral beszélgettünk.
Nemcsak sorra nyerte a díjakat, de siker is lett mindkét novelláskötete, több nyelven is megjelentek. Mit gondol, mitől lehet ilyen nagy igény az emberekben, hogy elkalauzolják őket háború sújtotta világokba, valós poklokba?  Nem gondolom, hogy a sikerben a témaválasztás dominál. Nem tudom, van-e igény háborús történetekre, könyveim sikere inkább az elbeszélői módnak, a „hogyan meséljük el”-nek szól. Magyarországon az irodalom elég régóta csak egy szűk hiperművelt elit saját belterjes játéka, és ez a gyakorlat nagyon sok embert idegenített el tőle, és borzasztóan hátráltatta az új írógeneráció megjelenését, mert mindenki azt gondolta, kell ezeknek a kritikusoknak, megmondóembereknek az engedélye, jóváhagyása bármihez is. Nos, lehetséges, hogy a ’90-es évek előtt ez így lehetett, de azóta megváltozott a világ. Ha mindenképpen válaszolnom kell a kérdésére, úgy gondolom, hogy az én könyveim „sikere” abban rejlik, hogy zsigerből utasítom el a kelet-európai ­spleent és döntésképtelenséget, intellektualizmust, konformista nihilizmust. Az én hőseim mindig cselekvő hősök, akkor is, ha ez nem feltétlenül jelenik meg. E novellák bár személyesek, irodalmibbak, ugyanannak a világnak a lenyomatai, mint haditudósításai; kiegészítik, árnyalják, komplexebbé teszik azokat. Ön is úgy tekint e kettőre, mint egy egészre?  Igen. Azt szoktam mondani, hogy az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme. Magyarázatok az értelmetlenségre, ha úgy tetszik. Az, hogy novellái homogének, egy történetté/létállapottá állnak össze, tudatos szerkesztés eredménye vagy auto­matikusan vitte minden egy irányba?  Az alapkoncepcióm egy időszak feltárása volt, tehát ezeknek a novelláknak az összekötő szála gyakorlatilag egy agyonhallgatott, elmesélhetetlen személyes tragédia. Utólag belegondolva úgy gondolom, hiba volt megtartani a novellák címét, és hagyni kellett volna érvényesülni a töredezett regény koncepcióját. Ezt egyébként a könyv szerkesztője, Cserna-Szabó András a kezdetektől látta, ezért is adtuk azt az alcímet, hogy „Történet álmatlanságról és őrületről”. Erősen az ellentétekre épít novelláiban, cinizmus és humánum, tárgyilagosság és empátia – ebben vergődik az ember a pokolban és őrületben?  A médiaipar és a háborús terepen végzett munka is számszerűsíthető. Ilyen közegben nem lehet munkát végezni tárgyilagosság és cinizmus nélkül. A terepen a tárgyilagosságnak és a cinizmusnak kell dominálnia, mert különben az ember nem tudja elvégezni a munkáját. Egyáltalán nem szerencsés, ha lebénulsz a kegyetlenségtől, nyomortól, szenvedéstől, mert segíteni érdemben nem tudsz, ellenben a munkád sem végzed el. Az empátia és a humánum azután jön, miután elvégezted a munkádat. Az adrenalintól hánysz a hotelszobád sárga falai között. Egyik megdöbbentő ezekben a novellákban talán az, hogy a legkaotikusabb és legborzalmasabb körülmények közepette is milyen könnyen alkalmazkodik az ember, némi rendet víve bele elfogadja azokat természetesnek, törvényszerűnek. Könnyen megszokik ­mindent.   Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk, szerintem. Részt vett A lélek legszebb éjszakája novelláinak színpadra adaptálásában, volt beleszólása vagy teljes szabad kezet adott?  Én író vagyok, nem színházi szakember. Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy ne pofázzak bele olyasmibe, amihez nem különösebben értek. Nos, a színházhoz nem értek. Akkor sem, ha történetesen az öcsém is színész. Azt gondolom, hogy Polgár Csaba és csapata, Szabó-Székely Ármin dramaturggal egyetemben profi szakemberek, a legjobbak közül valók jelenleg az országban. Teljes mértékben szabad kezet adtam nekik, annyit kértem, hogy egyrészt küldjék el a szövegkönyvet, másrészt takarják ki a kurvák arcát a fotóimról. Ezt megtették. Azt gondolom, hogy mind Polgár, aki rendezte az előadást, mind a két színész, Ficza István és Nagy Zsolt tökéletesen megértette, amit írok, és kialakult egyfajta szinkronicitás – gyakorlatilag úgy kezdtek el gondolkodni, mint én, amikor írtam ezeket a szövegeket. Bár még nem láttam az előadást, de az első perctől kezdve tudtam, hogy rendben lesz. Verseket is írt, Rossz versek címmel ki is adta őket, igaz, magánkiadásban és kis példányszámban. Ha rossznak titulálja, miért tartotta fontosnak mégis közreadni őket?  Mert az ember nosztalgikus a saját verseivel. Azt gondoltam, csak van 300 ember, akiket érdekel egy rövid és rossz költői életút. A versek egyébként még csak nem is igazán rosszak, hanem reménytelenül közepesek. Ki akartam adni, mert viccesnek gondoltam egy verseskötetet, aminek a címe Rossz versek, és mert kíváncsi voltam, mit lehet megcsinálni ma Magyarországon, ha lecsatlakozol a kiadói-könyvterjesztői rendszerről. Meglepően jól ment a könyv. A haditudósítás ambivalens hivatás, hiszen aki háborúban utazik, a vér, a háború az érdeke, annak kell örülnie, ha valahol balhé van. Mi kell ahhoz, hogy az emberből ne váljon – ahogy fogalmaz – moszkitó, aki csak a vérre gyűlik, és ne is úgy tekintsenek rá? Azt gondolom, hogy hogyan tekintenek az emberre, teljesen lényegtelen. Az, hogy ne élvezd a balhét, nehéz megállni, mert akkor érzed, hogy élsz, ha dobol a füledben a vér. Magadnak kell elismételgetned, hogy ember vagy, hogy van értelme bemutatni ezt a sok szörnyűséget. Ha valaki kiborul egy fotómtól, videómtól, már volt értelme az egésznek, mert az érzéketlenség korában élünk. Mindenki roppant érzékeny, de senki sem figyel valójában senki másra magán kívül. Őszintébb és egyenesebb világ az ottani, vagy kiismerhetetlen, átláthatatlan, ahol még a velünk szemben állóról sem tudhatjuk bizonysággal, hogy ellenség vagy barát?  Összetett világ. Nem lehet leegyszerűsíteni. Ellenben, ha a Közel-Keleten a barátod lesz valaki, az az életed végéig szól, és ha arról van szó, meg is hal érted. Komolyabb emberi kötések vannak, sokkal többet jelent a család, a vér fogalma. Mennyire tud/lehet kívülálló maradni tudósítóként? Vannak dilemmák, hogy megírjon-e egy történetet, valakik tragédiáját úgymond áruvá tegye?  Vannak dilemmák. Erkölcsi, ha valaki privát nyomorát teszed árucikké. Praktikus, ha olyasmit írsz le, amiből neked is bajod lehet. Mindkettőhöz volt szerencsém a pályám során. Próbálom magam ahhoz tartani, hogy ne ártsak azoknak, akikről írok. Poszttraumás sérülés nélkül meg lehet úszni ezt a hivatást?  Biztosan meg lehet. Hallottam már ilyenről. És visszarendeződni a hétköznapokba a borzalmak után?  Soha semmi sem lesz a régi többé. Ellenben erről szól az élet, nem? Alkalmazkodsz vagy belehalsz. Van olyan hely, ahova semmi pénzért nem menne, nem tudósítana?  Liliputba nem mennék semmi pénzért. Félek a törpéktől. +1 kérdés   Ön, aki mindkét oldalon ismerős, mit gondol Európa menekültpolitikájáról? A menekültbefogadás vélt és valós veszélyeiről? A kultúrák közti átjárhatóságról? Hiszen épp e térség is azt példázza, milyen törékeny a béke törzsek és vallások között.  A szektarianizmus garantálta az arab törzsek, de az összes nem musz­lim kisebbség fennmaradását a térségben. Az a probléma, hogy ezt a szektariánus gondolkodást magukkal is hozzák Európába. Én azt gondolom egyébként, hogy nincs menekült-/bevándorlóprobléma. Integrációs problémák vannak. Nevetségesen populista politika, ahol azt harsogjuk, hogy ha nem engedjük be a bevándorlókat, akkor majd nem lesz baj. Nem gondolom, hogy ez bármilyen formában fenntartható politika lenne. Európának kétségbeesetten kell a munkaerő, ehhez be kell engedni embereket. A viselkedési normákat kell kikényszeríttetni és betartatni, nem szögesdrótokat emelni.

Jászberényi Sándor

Libri-, Junior Prima- és Minőségi Újságírásért-díjas író, költő, újságíró, akiről a Guardian azt írta, hogy hozzá képest Hemingway puhának és öregnek tűnik. Legutóbbi kötetei: Budapest–­Kairó. Egy haditudósító naplója (2013); Az ördög egy fekete kutya és más történetek (2013); A lélek legszebb éjszakája. Történetek álmatlanságról és őrületről (2016); Rossz versek (2018). 

Idézet

„Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk – alkalmazkodsz vagy belehalsz”

Szerző