Ideget ért a politika és agyonfrusztrál - friss felmérés a társadalmi pszichéről

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:34

Fotó: Szűcs Édua
Egyre szaporodnak a hírek, amelyek megállóban hagyott, buszról vagy vonatról leparancsolt utasokról szólnak. Ennyire frusztráltak volnának a sofőrök és a kalauzok? Vagy az egész ország? Mi mindannyian? És miért?
A napokban összeverekedett egy buszmegállóban parkoló taxisofőr és egy BKV-s buszvezető. A buszsofőr rádudált a szabálytalanul álló taxisra, majd mindketten kiszálltak a járművükből. A taxis ütött először, a buszvezetőnek leesett a szemüvege. A derék buszos ezután lekevert egy pofont a személyszállító kisiparosnak, majd visszaült a buszra. Hétköznapi, már-már figyelemre sem méltó eset a fővárosban. Készült egy videó is, ezen látszik, hogy az utasokat sem rázta meg túlzottan a csetepaté. A történet látszólag illeszkedik az elmúlt hetek eseményei közé (lásd buszról leparancsolt kamaszfiú és vonatról leordított idős asszony), ám a Pulzus Visszhang számára készített felmérése szerint a hiba nem a buszsofőrökben és kalauzokban van. A megkérdezettek többsége (54,6 százalék) még nem tapasztalt hasonlót buszon, villamoson, vonaton, és mindössze 40 százalékuk állítja, hogy vele már megtörtént, vagy tanúja volt hasonló esetnek. Sőt. A válaszadók csaknem 40 százaléka szerint nagyjából ugyanannyi, vagy kevesebb a konfliktus a járműveken, mint korábban volt. Igaz, 41,3 százalék mondja, hogy tapasztalatai szerint gyarapodnak az ilyen esetek. A kérdés tehát az, hogy ha nem a buszon, akkor hol tapintható ki leginkább a feszültség? A felmérésben részvevők szerint főleg az egészségügyben és némiképpen a hivatalokban. A frusztráció oka pedig egyértelműen a politika. Pontosabban: a kormány politikája. A válaszadók csaknem 45 százaléka állítja, hogy emiatt nő a feszültség az emberekben (az ellenzéket csak 5,6 százalékuk hibáztatja). Igaz, több mint 28 százalék személyes okokra vezeti vissza a frusztráció növekedését. 

A tudatlanság frusztrációja

Az emberek a világon mindenhol frusztráltak – kisebb vagy nagyobb mértékben. A félelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől, az öregedéstől, a gyermekek egészségének romlásától nem magyar jelenség. A különbség legfeljebb a számokban van. És az okokban. Abban, hogy a Pulzus által megkérdezettek nagy százaléka a kormány politikáját teszi felelőssé a frusztráció növekedéséért valószínűsíthető, hogy a kormány valamit jól csinál. A félelemre építeni – vagy a félelmet építeni – tudniillik növeli a frusztrációt, ezzel együtt a függést a biztonságot adó hatalomhoz (lásd alábbi írásunkat). Vad, féktelen migránsok áradata (akik majd elveszik a munkánkat és leigázzák a kultúránkat), beilleszkedni képtelen kisebbségiek mind növelik a bizonytalanságot, ezzel együtt az emberek frusztrációját. Egyáltalán nem meglepő, de a kutatók szerint minél kevésbé vagyunk felkészülve a minket körülvevő világ kihívásaira, annál frusztráltabbak vagyunk. Nahalka István oktatáskutató egy két évvel ezelőtti interjúban arra figyelmeztetett, hogy a 15 éves tanulók brutálisan romló teljesítménye szövegértésben, matematikában és természettudományokban hosszú távon munkanélküliséghez, az pedig életszínvonal-romláshoz vezet. „A gazdasági visszaesés hatására a közhangulat drámaian romlani fog – állítja a kutató – Az akkorra felnőtté váló diákok egyszerűen nem fogják érteni a körülöttük lévő világot, sokan nem tudnak majd boldogulni akár egy egyszerű hivatali ügyintézéssel sem. Ettől idegesebb, frusztráltabb lesz az emberek többsége, és kevésbé akar majd kitörni ebből az állapotból például tanulással, vállalkozással.” 

A valóság frusztrációja

Pál Ferenc, közismertebb nevén Pálferi katolikus pap, mentálhigiénés szakember szerint a konfliktusok természetesek, kikerülhetetlenek és jók, mert azt mutatják, hogy több érték is jelen van egy kapcsolatban, családban, közösségben. Úgy véli, az ember egyéni frusztrációjának egyik legalapvetőbb oka, hogy nem fogadjuk el: az életnek nemcsak demokratikus, hanem hierarchikus jellege is van. Vagyis ahhoz, hogy hatékonyan és belső harmóniában tudjunk működni, döntéseket hozni és még eredményesnek is lenni, szükség van prioritásokra. A prioritások megfelelő meghatározása pedig a valósághoz fűződő viszonyunkon múlik. Egy amerikai terapeuta arra a kérdésre, hogy van-e hasonlóság az összes kliensében, bármilyen témával is keresték fel, azt válaszolta, hogy egy biztosan: a problémás viszony a realitáshoz. Manapság összekeveredik a szubjektív realitás az objektívvel és az egyetemessel. A frusztráció másik fontos eleme az állandó elégedetlenség, az elköteleződés nehézsége, illetve hogy a bizonytalanságaink ellenére gyorsan hozunk döntéseket. Főleg az Y-generációtól jellemző a fiatalokra, hogy értékesebbnek tartanak egy gyors, többé-kevésbé jó döntést, mint egy hosszabb idő alatt megszülető igazán jót. Ahol viszont nincsenek jól megalapozott, körültekintő döntések, ott nehéz egy-egy álláspont mellett elköteleződni és kitartani, tehát fokozódik a bizonytalanság. Pálferi azt állítja, hogy gyakran egész egyszerűen nem vesszük figyelembe az objektív vagy az egyetemes realitásokat, amikor döntéseket hozunk, és ez egy csomó problémát okoz. Ha a konfliktusaink elmélyülnek, az krízisekhez vezethet. Számtalan apró és nagyobb krízis van az életünkben, amelyek a valósághoz való torz viszonyunk miatt megoldatlanok maradnak. Ha megismerjük a krízisek természetét, és megtanulunk eligazodni bennük, fejlődik a személyiségünk. Ha fel sem ismerjük, csak a tüneteit érezzük, és azokat próbáljuk meg szándékos vaksággal elleplezni, frusztrálódunk.

Az időhiány frusztrációja

Egy nemzetközi felmérés az időhiányt (más néven időzavart) tartja a hétköznapi stressz egyik legfőbb okának. Eszerint a magyarok negyede folytonos időzavarban szenved, míg a nyolcvanas években még honfitársainknak csupán 15 százaléka érezte úgy, hogy semmire nem jut elég ideje. Giczi Johanna, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szakmai tanácsadója, az úgynevezett időmérleg-kutatások magyarországi szakértője szerint ma a magyar lakosság 6 százalékát frusztrálja az a tudat, hogy amit tesz, az nem elég hasznos, és a fontos dolgokra nem jut ideje.

Témák
kutatás Politika
Frissítve: 2019.02.09. 10:36

Fekete-fehér, igen, nem, talán

Publikálás dátuma
2019.02.03. 14:00

Fotó: AFP
Az tény, hogy van különbség a fejlett és a harmadik világban élők átlagos intelligencia szintje között, csoda lenne, ha nem lenne. De még szuperintelligens tudósoknak sem ajánlott ezt a genetikával magyarázni.
Az intelligenciáról sok mindent nem tud még a tudomány, de azt igen, hogy az öröklődés mellett fontosak a kialakulásában a környezeti hatások is. Akár a magoknál: ha ugyanabból a zsákból szórunk belőlük jó és rossz talajra, és az előbbit öntözzük-gondozzuk, az utóbbit elhanyagoljuk, eltérő eredményt kapunk. James Watson Nobel-díjas tudós szerint a feketék „gyengébb” magok, mint a fehérek. A saját bevallása szerint nem rasszista biológus a tudóstársadalom páriája lett. 

Nem etikus genetikus?

„A felsőbbrendűségi érzés, ideértve más népek lenézését, az emberi ­alaptermészet része. Felismerni az ilyen jellegű motivációinkat viszont már intelligencia kérdése – mondja Boldogkői Zsolt professzor. A bi­ológus ehhez hozzáteszi, hogy Watson korábban a nők értelmi képességei­ről is hasonló szellemben nyilatkozott. E megnyilvánulásai miatt már korábban eltávolították az állásából. Mindenesetre, valóban vannak olyan tanulmányok, melyek szerint a feketék intelligenciahányadosa alacsonyabb, mint a fehéreké. Tegyük hozzá, hogy az ázsiaiak IQ-ját viszont magasabbra mérik az európai rassznál. Itt azonban felmerül néhány kérdés: az egyik, hogy ez genetikai vagy környezeti/szociális hatások miatt van-e elsősorban, illetve, hogy a tesztkérdések nem lejtenek-e az európai és ázsiai kultúrkörben nevelkedettek felé. Továbbá, az IQ-tesztek inkább a matematikai jellegű intelligenciát mérik, szemben azzal a képességgel, amely kevés tényből is képes meglátni a lényeget. Pedig ez utóbbi fontosabb lehet – állítja a professzor. Ha Watson nem említi a genetikát, akkor talán a feje se fájna. Tény, hogy a 90 éves tudós aligha kaphatta volna meg a Nobel-díjat 1962-ben a DNS-kutatásaiért, ha nem egy amerikai középosztálybeli családba születik egy üzletember egyetlen fia­ként, hanem mondjuk egy eritreai kunyhóban jön világra egy tehénpásztor nyolcadik gyerekeként. Onnan nemigen került volna 15 évesen egyetemre, hogy 22 évesen doktorálhasson, később a Harvardon taníthasson. De mindez nem írta át a genetikai meghatározottságú IQ-val kapcsolatos vélelmét. „Igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű” – vallja Watson. „Nyilván, mint minden másban, az intelligenciában is vannak genetikai különbségek az emberek között. Elvileg a rasszok között is lehetséges ilyen különbség, de ne felejtsük el, számos képességgel rendelkezünk, melyek közül más népek nálunk jobban teljesítenek” – figyelmeztet Boldogkői Zsolt. Az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára emlékeztet rá, hogy az agy fejlődésére és így az intelligenciára is nagymértékben hat a szociális környezet. A helyzet az, hogy az agyunk fejlődését irányító genetikai programba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások. Ha ezek a hatások valamilyen ok miatt nem következnek be, az agyfejlődés abnormális marad, ami kedvezőtlen hatással van a mentális képességek kialakulására. Megfordítva a problémát, megfelelő oktatási módszerekkel az intelligenciánk jelentősen javítható lenne. Sajnos az oktatási rendszer világszerte koncepcióbeli problémákkal terhelt, melynek oka, hogy negligálja az emberi agy biológiai természetét. Nem tudjuk, megmaradnának-e az intelligenciabeli különbségek az egyes népcsoportok között, ha tökéletesen azonos környezetben nevelkednének fiaik és lányaik. Robert Plomin szerint is a genetika dönti el, kik leszünk, a környezet csupán megjósolhatatlanul hat (erről bővebben írt Boldogkői Zsolt a Népszavában, Génekben az énünk? címmel – a szerk.). Kovács Kristóf, a magyar és a nemzetközi Mensa (kiemelkedően magas intelligenciájúak egyesülete – a szerk.) felügyelő pszichológusa, az ELTE kutatója szerint a feketék és a fehérek közötti intelligencia különbözőségéről beszélni önmagában nem vállalhatatlan, ez ugyanis tapasztalati tény. „Hasonló különbséget találunk az amerikai iskolai teljesítmény- és kompetenciateszteken is: az ilyen felméréseken a feketék eredménye rendre elmarad a fehérekétől. Mivel a tesztek épp az ilyen teljesítményt jelzik előre, nem meglepő, hogy az IQ-ban is van különbség. A probléma azzal van, hogy Watson szerint ez a különbség genetikus. Mivel a fehér és a fekete népesség életkörülményeiben is komoly eltérés van, a környezet szerepét hangsúlyozó pszichológiai elméletekből is az következik, hogy különbségnek lennie kell. Ha nem lenne, és a sokkal rosszabb körülmények között felnövő gyerekeknek átlagosan ugyanolyan IQ-ja lenne, mint privilegizáltabb társaiknak, az komolyan megkérdőjelezné a környezetelvű elképzeléseket. Ráadásul Afrikában, amiről Watson beszél, sokkal nagyobbak a hátrányok, sok országban egyáltalán nincs megfelelő oktatási rendszer.” Boldogkői Zsolt mindehhez annyit tesz hozzá, hogy amikor intelligenciagénekről beszélünk, akkor „kicsit” csalunk, mert valójában nem tudjuk pontosan, mik ezek. A viselkedésgenetika ma még úgynevezett „puha” tudomány, a megállapításai megkérdőjelezhetők. Bizonyos dolgokat (például IQ) tudunk mérni ugyan, de ennek módszertana, még inkább az eredmények értelmezése távol áll a „kemény” tudományok (például molekuláris genetika, atomfizika) megbízhatóságától. 

Bőrszíntől függetlenül

A fehérek tehát intelligensebbek a feketéknél, amennyiben ezalatt a fehérek magasabb átlagos IQ-ját értjük – mondja a pszichológus. A kelet-ázsiaiak és az askenázi zsidók IQ-átlaga egyébként történetesen a fehérekénél magasabb. Viszont ezek átlagok közti különbségek, a feketéken, fehéreken, ázsiaiakon belül is nagy a változatosság. „Nem arról van szó, hogy minden fehér IQ-ja magasabb minden feketéénél. A férfiak és a nők átlagos magassága között még nagyobb a különbség, de azért láttunk már magas nőt és alacsony férfit. Ezért senkinek az intelligen­ciáját nem lehet megítélni a bőrszíne alapján.” A közkeletű ismeretek szerint a genetika és a környezeti hatások 50-50 százalékban határozzák meg az intelligenciaszintet. Kovács Kristóf szerint ez talán a legtöbbször félreértett dolog a pszichológiában, ugyanis kizárólag egy adott csoportban meglévő különbségek genetikai meghatározottságát mutatja, de nem vonatkoztatható egyetlen emberre. „Értelmetlenség azt mondani, hogy 120-as IQ-val rendelkező ember 60-at köszönhet a génjeinek és 60-at a környezetének. De csoportátlagok közti különbségekre sem alkalmazható közvetlenül.” Egy híres biológus példáját említi a Mensa felügyelő pszichológusa: képzeljük el, hogy egy növény méretének örökletessége akár nem is 50, hanem mondjuk 80-90 százalékos. Ha két marék azonos genetikai adottságú vetőmagot két külön helyen elvetünk, az egyiket tápanyagban gazdag talajon locsoljuk, a másikat rossz minőségű talajon nem gondozzuk, akkor nagy különbség lesz az átlagos méretben a két növénycsoport között. Ez a különbség 100 százalékban környezeti eredetű, hiába igaz, hogy az egyes csoportokon belül talált méretbeli különbségek döntő részben genetikusan meghatározottak. „És akkor arról nem is beszéltünk, hogy mi történik, ha az egyik marék magot az aszfaltra szórjuk…” Az átlagos fekete-fehér különbség kapcsán pedig két dolgot szoktak vitatni: azt, hogy az IQ-tesztek valóban jól mérik-e az intelligenciát, és azt, hogy a különbség genetikus vagy környezeti eredetű-e. Watson ez utóbbi kapcsán foglalt állást a genetikus meghatározottság mellett, miközben ez a kérdés erősen vitatott. „Szerintem a bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá a genetikus magyarázatot. Pusztán az örökletességből csoportátlagok közti különbségek genetikus eredetére következtetni pedig, mint láttuk, tévedés” – mondja a pszichológus.

A rejtélyes „g”

Van olyan vélekedés, amely szerint létezik egy „g” tényező, amely a különböző IQ-tesztek közös nevezője. „Aki egyetlen ilyen teszten jól szerepel, az általában mindegyiken jó eredményt ér el” – állítja Robin Thompson genetikus kutató, aki 1971-ben közölt először értekezést a rejtélyes „g”-ről. Robert Plomin, a Londoni Pszichiátriai Intézet munkatársa, aki több mint egy évtizede kutatja a „g” genetikai alapjait, állítja: nem csupán statisztikai absztrakcióról van szó, a „g” biológiai alapú, és valahol az agyműködésünkben keresendő. Kovács Kristóf viszont arra emlékeztet, hogy az utóbbi időben újra megkérdőjeleződött az általános intelligencia elmélete, amely szerint a szövegértéstől a geometriai elemek térbeli elforgatásának képességéig minden teszt ugyanazt az általános képességet méri. Ennek az elméletnek az alapja a teszteredmények közti együtt járás: aki mondjuk egy szókincsteszten jól teljesít, az várhatóan akár egy téri forgatásban is jó eredményt ér el. Újabb megközelítések szerint viszont ez nem azért van, mert minden teszt részben ugyanazt az általános képességet méri, hanem egymással összefüggő független képességek vannak. Ebből pedig az következik, hogy az IQ nem az „általános intelligenciát” tükrözi, hanem egyfajta mentális index, hasonlóan a versenyképességi vagy a nemi egyenlőségi indexhez, amelyeket szintén több önálló, de egymással összefüggő adatból számolnak.

A mentális képességteszteket a közoktatás elterjedése hívta életre. Eredetileg az iskolaalkalmasságot, tanulmányi eredményességet jelezték előre segítő szándékkal, hogy a gyengébben teljesítők megfelelő támogatást kapjanak. Ma is ez a fő felhasználásuk, és a tesztek kimondottan jól is teljesítenek. Mivel a jobb iskolai eredmények és a magasabb végzettség rendszerint magasabb státuszú munkahelyet és magasabb jövedelmet eredményez, így az IQ ezekkel is korrelál, mondja a Mensa pszichológusa. Nem biztos, hogy a magasabb intelligencia boldogabb életet, garantált érvényesülést jelent, de az biztos, hogy a magasabb IQ-júa­kat kevésbé sújtja az idős­kori mentális hanyatlás és tovább is élnek.

Témák
intelligencia
Frissítve: 2019.02.12. 15:10

A kiserdőből nehéz edzésre járni

Publikálás dátuma
2019.02.03. 08:00

Fotó: Draskovics Ádám
Az Oltalom Sportegyesület fociválogatottja tavaly világbajnoki bronzérmet szerzett Mexikóban, ám sikerük híre nem jutott el az állami médiába.
Átverekszem magam a mogorva portáson, szabad utat kapok. Már a második emeleten hallom az erőteljes lábdobogást, a falhoz csapódó labda szapora puffanásait. Szombat dél­előtt van, a belvárosi egyetem tornatermében edzést tartanak a hajléktalan focisták. Bár gyakran a szemükre vetik, hogy a csapatban nem valódi hajléktalanok fociznak. És tényleg: ezek a fiúk-férfiak nem olyanok, mint az aluljárókból kiűzött társaik. De így vagy úgy, ők is a társadalom peremén élnek, s a kikapaszkodásra nem sok esélyük van. 

Másodrendű állampolgárok

Mindig szerettem a fura figurákat, nem csoda hát, ha azonnal kiszúrom magamnak a kapu mögött ácsorgó szakállas, huncut szemű, hippi­külsejű fazont. Müller Tibor három éve dolgozik az Oltalomnál, és – ahogy fogalmaz – az életbe való visszatérésének az volt az útja, hogy szociális munkásnak állt. A diploma után testnevelést és matematikát tanított, s az atlétika legkeményebb sportágát űzte – tízpróbázott. Majd vállalkozó lett, sportszereket forgalmazott húsz évig. Aztán egy súlyos baleset mindent megváltoztatott. A rehabilitáció során ébredt rá, hogy ezentúl elesettekkel szeretne foglalkozni. „Én a szállón, a Fűtött utcában, a nappali melegedőben is dolgozom. Ha az ember anyagi javakra vágyik, nem ezt a pályát választja, de én örülök, hogy itt vagyok, mert ez érdekes, extrém világ, ahol nincs két egyforma nap – mondja. – A futball fejleszti a szociális képességeket, eszköz arra, hogy összefogjuk ezeket az embereket, és célt, értelmet adjunk az életüknek. A kiserdőből koszosan, büdösen nyilván nem lehet edzésre járni, de akik itt sportolnak, kivétel nélkül hátrányos helyzetűek, akiket az emberek túlnyomó része lesajnál, másodrendű állampolgárnak tekint. Van és lesz is olyan játékosunk, aki hajléktalanszállón lakik. Mások a foci révén magukra találtak, albérletbe költöztek, dolgoznak, és bármilyen fájdalmas, mindannyiunk közös sikere, hogy már nem járnak focizni. Tudok nagyívű karrierről is. Egy líbiai fiú hosszú futballmúlttal a háta mögött a mi menekültszállónkon lakott. Nálunk kezdett újra játszani, idővel edzővé képezte magát, jelenleg Németországban edzősködik. Hogy ki mit ér el a focival, emberfüggő. Mi csak segítők vagyunk, nem megváltók.” A magas, jókötésű Tóth Gábor gyerekként és ifiként is focizott neves kluboknál. A hajléktalancsapathoz az edző, Szikszay József hívta, s tavaly bekerült a Mexikóba tartó válogatottba. Gábor és családja egy dohos, penészes, szoba-konyhás szükséglakásban él, pici lányának gipszkartonnal választottak le külön helyet. A fiatalember eladó, illetve raktáros egy boltban, párja pedagógiai asszisztens, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Ebből a jövedelemből itthon képtelenség tovább lépni, külföldre mennének, Gábor az Oltalomnál németet tanul. „Ha látom, hogy egy kissrác ügyesen dekázik a téren, elhívhatom hozzánk. Ide bárki jöhet, nem nézik ki se a romát, se a vidékit. Akinek nincs kajája, nincs jövője, csak lóg az utcán, annak nagy ajándék a fűtött terem, az ingyenes sportolási és nyelvtanulási lehetőség. Még felszerelést is kap, és utazhat külföldre a csapattal” – fejtegeti. A negyvenöt éves Finta Kálmánt a devizahitel gáncsolta el. Tíz évig fizette a részleteket, és amikor már nem bírta, az állam visszavette a lakást. Most bérlik – harminckét négyzetméteren él az édesanyjával. Szűkszavúan annyit mond erről: nagy törés volt, de ezen túl kell lépni, föl kell dolgozni. Kálmán végigfocizta az életét, sok csapatban megfordult, szerinte sehol nem volt olyan hangulat, mint itt. „Nagy az összetartás, barátok vagyunk, ha valakinek baja van testileg vagy lelkileg, segítünk neki” – sorolja. Aztán mesél a Mexikóban látott piramisokról meg arról, milyen nagyszerű érzés volt nemzeti mezben állva a Himnuszt énekelni a dobogón. Amikor megkérdem, mi kellett a dobogós helyhez, azt válaszolja: sok-sok szorgalom és hit a győzelemb

A kedvenc hajléktalan

A szép szemű, szelíd mosolyú Paládi Patrik a csapat legfiatalabb tagja. Tizenhét éves, négy éve focizik az Oltalomnál. Masszőrnek tanul, s arról álmodozik, egyszer majd sportolókat masszírozhat. „Nem vagyunk hajléktalanok, de a mi életünk sem olyan, mint egy normális családé – kezdi. – Saját otthonunk sose volt, régen vidéken laktunk szolgálati lakásban, onnan el kellett jönni, mert megszűnt a cég. A pesti albérlet nagyon drága, van két testvérem, ők és anyuék is három műszakban dolgoznak, takarítanak. Hétvégén maszekoknál vállalnak munkát, sokszor én is megyek velük. Nehéz a takarítás, de muszáj csinálni. A foci az egyetlen szórakozásom, sose fogom megunni, csinálom, amíg ki nem öregszem. Voltunk már a csapattal Németországban, Ausztriában, Szerbiában, Szlovákiában, Oroszországban, és ha bejutok a válogatottba, talán a tengerentúlra is elrepülhetek.” A nagy teremben vagy harmincan passzolgatnak, adogatnak, meglepő az összhang, mindegyik labda célba talál. A férfiak közt három lány is rúgja a bőrt, a szőke lófarkas – mint kiderül – rendőr. Nevét nem árulja el, de azt igen, hogy amikor pályakezdő korában járőrözött, éjszakánként termoszban vitte a meleg teát kedvenc hajléktalanjának, Gyula bácsinak. A hajléktalantörvény óta nagyon nem szeretne az utcán dolgozó kollégák bőrében lenni – teszi hozzá. Huszonöt évig élsportoló volt, úszással kezdte, kézilabdával folytatta. Harmincévesen döbbent rá, hogy semmit nem akar többé versenyszinten csinálni, nem akarja a fél életét rááldozni a győzelemre. Olyan mozgásformát keresett, amely csapatszellemen alapul, közösséget, ahol mindenféle ember összegyűlhet. Úgy érzi, a hajléktalancsapatban az a legjobb, hogy több korosztály, különböző nemű és eltérő társadalmi helyzetű emberek játszanak együtt, ami roppant színes, izgalmas légkört teremt. Szerinte a kemény munka mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre jobb eredményeket érnek el. 

Évente új csapat

Az udvaron focizó hajléktalanokat annak idején Rákos Sándor szociá­lis munkás karolta fel, aki akkor már tudta, hogy világszerte alakulnak „homeless” csapatok, mert a sport jótékony hatása ebben a közegben bizonyított tény. Az ő ösztönzésére született meg 2005-ben az Oltalom Sportegyesület. „A világ homeless csapatainak zöme lényegesen jobb körülmények közt dolgozik, mint mi. Sok ország labdarúgó-szövetsége az ő sorsukat is a szívén viseli, például a portugáloknál vagy Argentínában a hajléktalancsapat együtt edz a nemzeti válogatottal. Nekünk állami támogatás sem jár, nemzetközi pályázatokból és a FIFA, az UEFA juttatásaiból tartjuk fenn magunkat. Az élvonalbeli homeless csapatok közül a miénk az egyetlen, amelynek nincs saját pályája. Az utcai focit különleges méretű, a szokásosnál kisebb pályán játsszák, ha lenne ilyenünk, még jobban szerepelhetnénk a versenyeken – ecseteli. – A Homeless World Cup szabályai előírják, hogy négytagú lehet a csapat és egy játékos csak egyszer vehet részt világversenyen. Ami nem baj, mert egyrészt a mieinknek nem csak a vb-ről szól a foci, másrészt évente új csapatot kell nevelnünk, és ez nem hagy minket ellustulni.” Az Oltalom játékosai számtalan tornán vesznek részt, tavaly tizennégy nemzetközi bajnokságon jeleskedtek, főként nyáron majd’ minden hétvégére jut valamilyen nagy esemény. Ennek ellenére itthon úgy kezelik őket, mintha nem léteznének. „Szerintem nem zavarjuk a felsőbbséget, bár most már, hogy az eredményeink messze felülmúlják a közpénzzel kitömött csapatok teljesítményét, akár zavarhatjuk is – összegzi a hazai helyzetet Rákos. – Mindenesetre a mexikói vb jó néhány meccsére kijött az államelnök, Hollandiában a király, Norvégiában miniszterekből álló delegáció tapsolt a lelátón. Mexikóban negyven csapat közül lettünk bronzérmesek, a reptéren mégse várt minket senki az állami tisztségviselők közül. Igaz, nem is számítottunk rá.”
Szerző