Robotvilág: a vágyálom rémségei

Publikálás dátuma
2019.02.09 18:00

Marabu
Ezerkilencszázhatvankilencben, frissen megszerzett fizikusi diplomámmal – édesapám tanácsára - a Csepeli Fémműben helyezkedtem el. A szocialista brigád befogadott, sőt brigádvezető-helyettesem még segíteni is próbálta beilleszkedésemet a munkásosztályba. Nagy nőcsábászként igyekezett átadni tévedhetetlenül bevált receptjét. „Ha feltűnik egy új lány – magyarázta – odalépek hozzá, mélyen szemébe nézve azt kérdezem: ne játsszunk jojót?" Mi az a jojó? – kérdeztem érdeklődve. „Látod, ezt kérdezik a lányok is, mire én felvilágosítom őket: hát az, ami neked is jó, meg nekem is jó! Érdekes, mindig azonnal kitalálják, miről is van szó!” Ma már kétlem, hogy gyorsan cserélődő barátnői valóban kiválónak minősítették „szolgáltatásait”. Ugyanakkor, visszapillantva, életem egyik legfontosabb tapasztalata: kölcsönös elégedettséget kiváltó kapcsolat csak a jojó-elvre építhető.
A jojó stratégia

A szomszédhoz, a barátokhoz, a munkatársakhoz, és persze a szerelmedhez fűződő viszonyod tartóssága azon múlik: megértetted-e, és képes is vagy-e arra, hogy partnereidnek minél több örömet és támogatást nyújts. Aki ugyanis „osztályon felülinek” érzi szolgáltatásaidat, a kapcsolat tartóssá tétele érdekében ugyanerre törekszik. Ha tehát tiszteletre, segítségre, szeretetre és örömet vágysz, csak arra kell ügyelned, partnereidnek is ugyanezt nyújtsd. A jojó stratégia lényege: a másik elégedettségét szolgálva részesülni az általa viszonzásként kínált örömökben. A stratégia alkalmazásának azonban van egy nélkülözhetetlen - de nem szembetűnő - előfeltétele: törekvés ráhangolódni a másikra. Megtanulni azt, mire vágyik, és azt is, mi az, amit nem szeret. Ezt nem könnyű észrevenni, tudomásul venni még kevésbé. Miközben különböző viszonyaimban végigjártam az összehangolódás konfliktusokkal teli útját, ráébredtem: a jojó az emberi együttélés általános modelljét kínálja.
Egész életünk a gesztusok, az érzések, és a szolgálatok csereberéjéről szól. Adjuk a miénket, abban a reményben, hogy megkapjuk, amire vágyunk. Közben pedig folyamatosan teszteljük: ahogyan játszunk, hozzásegít-e ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk kapcsolatainkból. Ez ugyanis lényegében két dologtól függ: minél előnyösebben kijönni az egyedi cserékből, és elérni, hogy minél többen, minél többször minket válasszanak játszótársnak. Előbb-utóbb ráébredünk: az „életjátékban” elért megbecsülés-, és gyönyör-pontjaink számát alapvetően az határozza meg, milyen várakozással tekintünk az adott kapcsolatra. Másként viselkedünk, ha az előbukkanó üzleti, hétköznapi, vagy szerelmi partnerükkel még sokszor akarunk „játszani”, mint amikor a találkozást kivételes alkalomnak tekintjük. Ilyenkor ösztönszerűen felmarkoljuk a lehetséges nyereséget, és vissza sem pillantva továbbállunk. A játékelmélet matematikailag is nyilvánvalóvá teszi: más a „nyerő” stratégia az egylépéses, mint az ismétléses fogoly-dilemma játékban.
Ahhoz tehát, hogy örömünkre szolgáljon egy kapcsolat, időt és fáradtságot nem kímélve meg kell tanulni partnerünket: alkalmazkodni, egymásra hangolódni és közösen felépíteni a jojó stratégiát. A múltban ez – látszólag – könnyebb volt: cserepartnereinkhez elszakíthatatlan kötelékek fűztek. A családban az ösztönszerű szeretet, a barátok között a kölcsönös bizalom vezérelte a kapcsolatot. Tőlük kaptuk és számukra nyújtottuk az élethez nélkülözhetetlen szeretet, gondoskodást, tiszteletet és aggódást. A viszonzás biztos tudatában „szolgáltuk” őket és ők is minket. S aki elfelejtkezett a viszonzásról, azt figyelmeztették: „Kölcsönkenyér visszajár”, illetve „Szemet szemért, fogat fogért”. A nagyobb nyomaték kedvéért erre ráerősítettek az istenek: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy a „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus). Az aranyszabályok pedig „megolajozták” a társas élet gyakran csikorgó gépezetét.
Egyenlőtlen szerepek

A sors azonban sokáig egyenlőtlen szerepeket osztott ki az embereknek. Márpedig, ha csak a hatalommal bíró fél érvényesíthette az akaratát az azt jelentette: a körülmények eleve kijelölték a vesztest. Ezen pedig semmilyen bölcs stratégia nem segíthetett. Ennek a szomorú helyzetnek volt még egy nem közvetlenül szembetűnő hátrányos következménye: a domináns fél – többnyire a magas státuszú férfi - nem érezte szükségét ráhangolódni a másikra. Ha viszont nincs késztetés elfogadni a partner igényét, nem formálódhat ki a kölcsönös elégedettségen alapuló jojó – a tudomány szavaival, „win-win” - stratégia. Ez az oka, hogy a múltban a családban és a közösségeken belül a nemek, a generációk és az eltérő státuszúak kapcsolata – mai szemmel nézve – meghökkentően kegyetlen volt.
A XX. században azonban fokozatosan teret nyert a szabadság és az egyenlőség. Sem a házasság, sem munkahely, sem a lakóhely, sem a gyülekezet, nem jelent örökre „összeláncoltságot”. Mivel pedig „cserepartnerek” szabadon választhattak, kényszerré vált az „egymásra hangolódás”. Akit ugyanis nem elégített ki, amit kapott, egyszerűen továbblépett. Mindenki mögött a csere-jelöltek hosszú sora kígyózott. Innentől boldogságunkat és sikereinket az határozza meg, hogy mindenféle viszonyunkban, a "játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?" kérdésre a másik igenlően bólintson, majd hosszan játsszon velünk. Ám a szabad választásokra épülő társadalomban csak azzal játszanak folyamatosan, aki a jojó stratégiát követi. Aki ezt tudomásul vette, annak boldogság lett a jutalma, aki viszont mindig az önzés vezetett, az – meglepő módon - összességében rajtavesztett. Ha csak egy pillantást vetünk az országok – nemrég megjelent - 2018-as „boldogság-indexére”: az élbolyt - Finnország, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, Hollandia - a leginkább toleráns, legdemokratikusabb, a „másságot” leginkább elfogadó, önérvényesítő, de alkalmazkodni kész polgárok társadalmai alkotják.
Ám a XX. század hozott egy másik fontos változást is: szükségleteinket egyre inkább piaci transzakciók keretében elégítjük ki. A világ megtelt tökéletes szolgáltatást kínáló és kereső lényekkel, akik azonban nem társként, hanem üzletfélként viszonyulnak egymáshoz. A másik ösztönszerű szolgálatát felváltotta az üzleti csere. A csábítások tárháza kimeríthetetlen, és akinek elegendő pénze van, az kielégítheti bármely felvillanó vágyát. Viszont fokozatosan csökkent a ráhangolódásra való késztetés. Minek bajlódni a partner „megtanulásával”, ha megfizetem, amit akarok? Az emberi kapcsolatok haszonelvűvé válása tehát arra vezetett, hogy sokan afféle automatának tekintik partnereiket: felül bedobom a pénzt, és valahol kihullik a vágyott szolgáltatás. Sőt, a szabályozott feltételek mögül gyakran előbukkant az egyenlőtlen helyzetből fakadó hatalmi játszma: a kiszolgáltatott fél kénytelen alávetni magát a szabadjára engedett erőszaknak, a zaklatásnak.
Emberi viszonyaink üzletszerűvé válása arra vezetett, hogy az emberek – miközben növekvő számú ismerős veszi őket körül - egyre inkább társas magányban élik életüket. Mind szorongatóbb az emberi kapcsolatok hiánya, s bár valahogy túljutunk is a válságokon, közeli barátaink vagy távoli ismerőseink egyre gyakrabban „bekattannak”. Ezt a négylábú kedvencek részben ellensúlyozni tudják, ám miközben segítenek elviselni a magányt, még inkább eltávolítanak embertársainktól. Egyre kevésbé hagyatkozhatunk tehát mások ránk irányuló - persze kiérdemelendő és viszonozandó - feltétel nélküli szeretetére. A következmény: érzelmileg egyre labilisabbá váltunk. Az üzlet felfedezte öröm-hiányunkat és felkínálja – persze jó pénzért – szolgáltatásait: a legkülönbözőbb kábító-, és stimuláló-szereket, a haverok és a csajok kavargó tömegét, az utazások élményét, a vásárlást és a szurkolást a modern kor panem et circenses intézményeiben. Sőt, mivel az együttéléstől elvárt „szolgáltatások” mind megvásárolhatók lettek, sokan úgy teszik fel a kérdést: minek fenntartani egy családot, amikor bárki és bármi megvásárolható vagy bérelhető?
A robotvilág perspektívája

És most itt az újabb kihívás: egyre több szakmában – a sofőrtől a pszichiáterig, a tolmácstól, az orvosig, a gondozótól a brókerig – feltűnnek a mesterséges intelligenciájú robot-munkatársak. A perspektíva - első pillantásra - csábító: értelmes gépek dolgoznak számunkra! Persze ott az aggodalom: mi van, ha a gépek – mint az emberek - véletlenül „ámokfutásba” kezdenek? Ám a helyettünk robotoló robotok mégis inkább kedvező, mint ijesztő benyomást keltenek. Ugyanakkor a robotokkal kitömött világ alapvetően megbolygatja az emberi társadalom alapvető rendjét. Az elmúlt egymillió év során a létet két – első pillantásra észrevétlen - hatás formálta egyre emberibbé: az intim kapcsolatainkat vezérlő jojó stratégia és annak tudomásul vétele, hogy - valamilyen szakmát gyakorolva - be kell illeszkedjünk a munkamegosztásba. A robotvilág perspektívája azonban mindkét kényszert kiiktathatja.
A robot-szerető tökéletes lesz - állítja Levy David, a „Love and Sex With Robots” című könyv szerzője. Hozzá képest egy emberi partner, legjobb esetben igyekvő, de gyenge pótlék. Szerinte 2050-ben az emberek leginkább már csak robotokkal fognak szexelni. A szex-robotok – vélik sokan - ellenállhatatlanok: a szingli férfiak és nők igényeit tökéletesen kielégíthetik. Ám egy legutóbbi bemutatón baleset/bűntény történt: a látogatók megerőszakolták Samantát, az intelligens szex-robotot. Azaz, még csak nem is rabszolgaként tekintettek rá, hanem élettelen tárgyként, amivel szemben minden megengedett. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy az igazi kockázat: a megerőszakolható szex-bábútól nem sajátítható el a kölcsönös egymásra hangolódás jojó stratégiája.
Ám robot-szolgáknak van egy másik mellékhatása: csökkenti a késztetést, hogy időt és energiát fordítsunk valamely szakma elsajátítására. Miért dolgozzon egy fiatal szorgalmasan, hogy sofőr vagy asztalos legyen, miért tanuljon kitartóan éveket, hogy orvos vagy ügyvéd legyen, amikor munkáját elvégzik helyette a robotok - méghozzá tökéletesebben. Az önvezérlő autó példáján túl, nemrég Angliában éles vitát váltott ki a Babylon szoftver alkotói és az orvosok között, hogy az intelligens párbeszédre képes automata pontosabban diagnosztizálta az egészségi állapotot, mint a háziorvosok. A tőzsdei befektetések, a személyzet-kiválasztás kényes feladatait ma már növekvő mértékben mesterséges intelligenciát alkalmazó robotok végezik. Ám egy szakma művelése az ember számára nem pusztán jövedelemforrás. A munka értelmet ad életünknek: társas kapcsolatot jelent, rendszert visz napjainkba, és megalapozza önbecsülésünket. Kutatásokkal alátámasztott tapasztalat: a nyugdíjat követően csökkenő testi és szellemi aktivitás személyiség leépüléshez vezet.
Ezért ijesztő a robot-szolgák perspektívája: tömegesen megszűnik az ösztönzés nemcsak arra, hogy társsá váljunk, de arra is, hogy alkotni törekedjünk. A veszély nagyságát mutatja: az új állások túlnyomó részét ma már olyan szolgáltatások kínálják, amelyek a másokra való ráhangolódás képességét követelik. Észre sem vesszük, és a Föld sok milliárd polgára – egy kifinomult és tökéletes technikai környezetben - robotok által gondozva, táplálva és kiszolgálva érzelmi és szakmai analfabétává változhat. Egyre kevesebb emberi kapcsolata lesz, és ráadásul azokat, amelyekbe belebotlik – értelemszerűen – konfliktussokkal terhesnek érzi. Így - amint lehet - visszatér az igényét és vágyait tökéletesen kielégítő robot-szolgáihoz, és a virtuális világába. Fokozatosan képtelenné válik emberi kapcsolatokat kialakítani, ráhangolódni és szolgálni a társát, érzelmeket viszonozni – jojót játszani! Félve merem csak leírni: a Föld hisztérikus, frusztrált, labilis idegzetű pszichopaták, őrültek házává válhat. Pedig a figyelmeztetés – a „Szép új világ” (A. Huxley) anti-utópiájában – már nyolc évtizede elhangzott: az efféle társadalmakban az életet csak pótszerek - a szóma és a tapi – napi használata teszi elviselhetővé. Ám az egész mégis elviselhetetlen! Ma az író rémálma - fenyegető valóságként – váratlanul elénk bukkant. S ez nem a következő évszázad, hanem a következő évtized kihívása!
Frissítve: 2019.02.09 18:00

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.