Robotvilág: a vágyálom rémségei

Publikálás dátuma
2019.02.09 18:00

Fotó: Marabu
Ezerkilencszázhatvankilencben, frissen megszerzett fizikusi diplomámmal – édesapám tanácsára - a Csepeli Fémműben helyezkedtem el. A szocialista brigád befogadott, sőt brigádvezető-helyettesem még segíteni is próbálta beilleszkedésemet a munkásosztályba. Nagy nőcsábászként igyekezett átadni tévedhetetlenül bevált receptjét. „Ha feltűnik egy új lány – magyarázta – odalépek hozzá, mélyen szemébe nézve azt kérdezem: ne játsszunk jojót?" Mi az a jojó? – kérdeztem érdeklődve. „Látod, ezt kérdezik a lányok is, mire én felvilágosítom őket: hát az, ami neked is jó, meg nekem is jó! Érdekes, mindig azonnal kitalálják, miről is van szó!” Ma már kétlem, hogy gyorsan cserélődő barátnői valóban kiválónak minősítették „szolgáltatásait”. Ugyanakkor, visszapillantva, életem egyik legfontosabb tapasztalata: kölcsönös elégedettséget kiváltó kapcsolat csak a jojó-elvre építhető.
A jojó stratégia

A szomszédhoz, a barátokhoz, a munkatársakhoz, és persze a szerelmedhez fűződő viszonyod tartóssága azon múlik: megértetted-e, és képes is vagy-e arra, hogy partnereidnek minél több örömet és támogatást nyújts. Aki ugyanis „osztályon felülinek” érzi szolgáltatásaidat, a kapcsolat tartóssá tétele érdekében ugyanerre törekszik. Ha tehát tiszteletre, segítségre, szeretetre és örömet vágysz, csak arra kell ügyelned, partnereidnek is ugyanezt nyújtsd. A jojó stratégia lényege: a másik elégedettségét szolgálva részesülni az általa viszonzásként kínált örömökben. A stratégia alkalmazásának azonban van egy nélkülözhetetlen - de nem szembetűnő - előfeltétele: törekvés ráhangolódni a másikra. Megtanulni azt, mire vágyik, és azt is, mi az, amit nem szeret. Ezt nem könnyű észrevenni, tudomásul venni még kevésbé. Miközben különböző viszonyaimban végigjártam az összehangolódás konfliktusokkal teli útját, ráébredtem: a jojó az emberi együttélés általános modelljét kínálja.
Egész életünk a gesztusok, az érzések, és a szolgálatok csereberéjéről szól. Adjuk a miénket, abban a reményben, hogy megkapjuk, amire vágyunk. Közben pedig folyamatosan teszteljük: ahogyan játszunk, hozzásegít-e ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk kapcsolatainkból. Ez ugyanis lényegében két dologtól függ: minél előnyösebben kijönni az egyedi cserékből, és elérni, hogy minél többen, minél többször minket válasszanak játszótársnak. Előbb-utóbb ráébredünk: az „életjátékban” elért megbecsülés-, és gyönyör-pontjaink számát alapvetően az határozza meg, milyen várakozással tekintünk az adott kapcsolatra. Másként viselkedünk, ha az előbukkanó üzleti, hétköznapi, vagy szerelmi partnerükkel még sokszor akarunk „játszani”, mint amikor a találkozást kivételes alkalomnak tekintjük. Ilyenkor ösztönszerűen felmarkoljuk a lehetséges nyereséget, és vissza sem pillantva továbbállunk. A játékelmélet matematikailag is nyilvánvalóvá teszi: más a „nyerő” stratégia az egylépéses, mint az ismétléses fogoly-dilemma játékban.
Ahhoz tehát, hogy örömünkre szolgáljon egy kapcsolat, időt és fáradtságot nem kímélve meg kell tanulni partnerünket: alkalmazkodni, egymásra hangolódni és közösen felépíteni a jojó stratégiát. A múltban ez – látszólag – könnyebb volt: cserepartnereinkhez elszakíthatatlan kötelékek fűztek. A családban az ösztönszerű szeretet, a barátok között a kölcsönös bizalom vezérelte a kapcsolatot. Tőlük kaptuk és számukra nyújtottuk az élethez nélkülözhetetlen szeretet, gondoskodást, tiszteletet és aggódást. A viszonzás biztos tudatában „szolgáltuk” őket és ők is minket. S aki elfelejtkezett a viszonzásról, azt figyelmeztették: „Kölcsönkenyér visszajár”, illetve „Szemet szemért, fogat fogért”. A nagyobb nyomaték kedvéért erre ráerősítettek az istenek: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy a „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus). Az aranyszabályok pedig „megolajozták” a társas élet gyakran csikorgó gépezetét.
Egyenlőtlen szerepek

A sors azonban sokáig egyenlőtlen szerepeket osztott ki az embereknek. Márpedig, ha csak a hatalommal bíró fél érvényesíthette az akaratát az azt jelentette: a körülmények eleve kijelölték a vesztest. Ezen pedig semmilyen bölcs stratégia nem segíthetett. Ennek a szomorú helyzetnek volt még egy nem közvetlenül szembetűnő hátrányos következménye: a domináns fél – többnyire a magas státuszú férfi - nem érezte szükségét ráhangolódni a másikra. Ha viszont nincs késztetés elfogadni a partner igényét, nem formálódhat ki a kölcsönös elégedettségen alapuló jojó – a tudomány szavaival, „win-win” - stratégia. Ez az oka, hogy a múltban a családban és a közösségeken belül a nemek, a generációk és az eltérő státuszúak kapcsolata – mai szemmel nézve – meghökkentően kegyetlen volt.
A XX. században azonban fokozatosan teret nyert a szabadság és az egyenlőség. Sem a házasság, sem munkahely, sem a lakóhely, sem a gyülekezet, nem jelent örökre „összeláncoltságot”. Mivel pedig „cserepartnerek” szabadon választhattak, kényszerré vált az „egymásra hangolódás”. Akit ugyanis nem elégített ki, amit kapott, egyszerűen továbblépett. Mindenki mögött a csere-jelöltek hosszú sora kígyózott. Innentől boldogságunkat és sikereinket az határozza meg, hogy mindenféle viszonyunkban, a "játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?" kérdésre a másik igenlően bólintson, majd hosszan játsszon velünk. Ám a szabad választásokra épülő társadalomban csak azzal játszanak folyamatosan, aki a jojó stratégiát követi. Aki ezt tudomásul vette, annak boldogság lett a jutalma, aki viszont mindig az önzés vezetett, az – meglepő módon - összességében rajtavesztett. Ha csak egy pillantást vetünk az országok – nemrég megjelent - 2018-as „boldogság-indexére”: az élbolyt - Finnország, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, Hollandia - a leginkább toleráns, legdemokratikusabb, a „másságot” leginkább elfogadó, önérvényesítő, de alkalmazkodni kész polgárok társadalmai alkotják.
Ám a XX. század hozott egy másik fontos változást is: szükségleteinket egyre inkább piaci transzakciók keretében elégítjük ki. A világ megtelt tökéletes szolgáltatást kínáló és kereső lényekkel, akik azonban nem társként, hanem üzletfélként viszonyulnak egymáshoz. A másik ösztönszerű szolgálatát felváltotta az üzleti csere. A csábítások tárháza kimeríthetetlen, és akinek elegendő pénze van, az kielégítheti bármely felvillanó vágyát. Viszont fokozatosan csökkent a ráhangolódásra való késztetés. Minek bajlódni a partner „megtanulásával”, ha megfizetem, amit akarok? Az emberi kapcsolatok haszonelvűvé válása tehát arra vezetett, hogy sokan afféle automatának tekintik partnereiket: felül bedobom a pénzt, és valahol kihullik a vágyott szolgáltatás. Sőt, a szabályozott feltételek mögül gyakran előbukkant az egyenlőtlen helyzetből fakadó hatalmi játszma: a kiszolgáltatott fél kénytelen alávetni magát a szabadjára engedett erőszaknak, a zaklatásnak.
Emberi viszonyaink üzletszerűvé válása arra vezetett, hogy az emberek – miközben növekvő számú ismerős veszi őket körül - egyre inkább társas magányban élik életüket. Mind szorongatóbb az emberi kapcsolatok hiánya, s bár valahogy túljutunk is a válságokon, közeli barátaink vagy távoli ismerőseink egyre gyakrabban „bekattannak”. Ezt a négylábú kedvencek részben ellensúlyozni tudják, ám miközben segítenek elviselni a magányt, még inkább eltávolítanak embertársainktól. Egyre kevésbé hagyatkozhatunk tehát mások ránk irányuló - persze kiérdemelendő és viszonozandó - feltétel nélküli szeretetére. A következmény: érzelmileg egyre labilisabbá váltunk. Az üzlet felfedezte öröm-hiányunkat és felkínálja – persze jó pénzért – szolgáltatásait: a legkülönbözőbb kábító-, és stimuláló-szereket, a haverok és a csajok kavargó tömegét, az utazások élményét, a vásárlást és a szurkolást a modern kor panem et circenses intézményeiben. Sőt, mivel az együttéléstől elvárt „szolgáltatások” mind megvásárolhatók lettek, sokan úgy teszik fel a kérdést: minek fenntartani egy családot, amikor bárki és bármi megvásárolható vagy bérelhető?
A robotvilág perspektívája

És most itt az újabb kihívás: egyre több szakmában – a sofőrtől a pszichiáterig, a tolmácstól, az orvosig, a gondozótól a brókerig – feltűnnek a mesterséges intelligenciájú robot-munkatársak. A perspektíva - első pillantásra - csábító: értelmes gépek dolgoznak számunkra! Persze ott az aggodalom: mi van, ha a gépek – mint az emberek - véletlenül „ámokfutásba” kezdenek? Ám a helyettünk robotoló robotok mégis inkább kedvező, mint ijesztő benyomást keltenek. Ugyanakkor a robotokkal kitömött világ alapvetően megbolygatja az emberi társadalom alapvető rendjét. Az elmúlt egymillió év során a létet két – első pillantásra észrevétlen - hatás formálta egyre emberibbé: az intim kapcsolatainkat vezérlő jojó stratégia és annak tudomásul vétele, hogy - valamilyen szakmát gyakorolva - be kell illeszkedjünk a munkamegosztásba. A robotvilág perspektívája azonban mindkét kényszert kiiktathatja.
A robot-szerető tökéletes lesz - állítja Levy David, a „Love and Sex With Robots” című könyv szerzője. Hozzá képest egy emberi partner, legjobb esetben igyekvő, de gyenge pótlék. Szerinte 2050-ben az emberek leginkább már csak robotokkal fognak szexelni. A szex-robotok – vélik sokan - ellenállhatatlanok: a szingli férfiak és nők igényeit tökéletesen kielégíthetik. Ám egy legutóbbi bemutatón baleset/bűntény történt: a látogatók megerőszakolták Samantát, az intelligens szex-robotot. Azaz, még csak nem is rabszolgaként tekintettek rá, hanem élettelen tárgyként, amivel szemben minden megengedett. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy az igazi kockázat: a megerőszakolható szex-bábútól nem sajátítható el a kölcsönös egymásra hangolódás jojó stratégiája.
Ám robot-szolgáknak van egy másik mellékhatása: csökkenti a késztetést, hogy időt és energiát fordítsunk valamely szakma elsajátítására. Miért dolgozzon egy fiatal szorgalmasan, hogy sofőr vagy asztalos legyen, miért tanuljon kitartóan éveket, hogy orvos vagy ügyvéd legyen, amikor munkáját elvégzik helyette a robotok - méghozzá tökéletesebben. Az önvezérlő autó példáján túl, nemrég Angliában éles vitát váltott ki a Babylon szoftver alkotói és az orvosok között, hogy az intelligens párbeszédre képes automata pontosabban diagnosztizálta az egészségi állapotot, mint a háziorvosok. A tőzsdei befektetések, a személyzet-kiválasztás kényes feladatait ma már növekvő mértékben mesterséges intelligenciát alkalmazó robotok végezik. Ám egy szakma művelése az ember számára nem pusztán jövedelemforrás. A munka értelmet ad életünknek: társas kapcsolatot jelent, rendszert visz napjainkba, és megalapozza önbecsülésünket. Kutatásokkal alátámasztott tapasztalat: a nyugdíjat követően csökkenő testi és szellemi aktivitás személyiség leépüléshez vezet.
Ezért ijesztő a robot-szolgák perspektívája: tömegesen megszűnik az ösztönzés nemcsak arra, hogy társsá váljunk, de arra is, hogy alkotni törekedjünk. A veszély nagyságát mutatja: az új állások túlnyomó részét ma már olyan szolgáltatások kínálják, amelyek a másokra való ráhangolódás képességét követelik. Észre sem vesszük, és a Föld sok milliárd polgára – egy kifinomult és tökéletes technikai környezetben - robotok által gondozva, táplálva és kiszolgálva érzelmi és szakmai analfabétává változhat. Egyre kevesebb emberi kapcsolata lesz, és ráadásul azokat, amelyekbe belebotlik – értelemszerűen – konfliktussokkal terhesnek érzi. Így - amint lehet - visszatér az igényét és vágyait tökéletesen kielégítő robot-szolgáihoz, és a virtuális világába. Fokozatosan képtelenné válik emberi kapcsolatokat kialakítani, ráhangolódni és szolgálni a társát, érzelmeket viszonozni – jojót játszani! Félve merem csak leírni: a Föld hisztérikus, frusztrált, labilis idegzetű pszichopaták, őrültek házává válhat. Pedig a figyelmeztetés – a „Szép új világ” (A. Huxley) anti-utópiájában – már nyolc évtizede elhangzott: az efféle társadalmakban az életet csak pótszerek - a szóma és a tapi – napi használata teszi elviselhetővé. Ám az egész mégis elviselhetetlen! Ma az író rémálma - fenyegető valóságként – váratlanul elénk bukkant. S ez nem a következő évszázad, hanem a következő évtized kihívása!
Frissítve: 2019.02.09 18:00

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.