Hogyan eszi meg a túlóra a jövőt?

Publikálás dátuma
2019.02.09 19:30
Az "utca" egy része általános sztrájkot követelt
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A rabszolgatörvény talán nem várt indulatokat váltott ki a társadalomból. Az eddigi ismert felmérések azt mutatják, a kérdés felülírja a pártlogikát: a kormánypárti szavazók közül sem állnak sokan a törvény mellé. Elégedetlenség és több településen fellángoló ellenállás már van, ám kérdéses a folytatás, illetve a nyomásgyakorlás egyéb lehetőségei. Az „utca” egy része általános sztrájkot követel, a szakszervezetek azt mérlegelik, mit tudnak felvállalni ebből. A rabszolgatörvény, és a sztrájk vagy nem sztrájk kérdése kapcsán sokkal messzebb kell előretekintenünk, hogy megértsük, miről szól ez a küzdelem. 

Honnan lesz több ember?

Először érdemes megnézni, hogy miért állt elő a mai helyzet, pontosabban, mi van a törvény mögött. Ez nem kormányzati, vagy a kormánypárti gazdasági körök mutyija. Ha erre fognánk, becsapnánk magunkat. A történet arról szól, hogyan lehet többlet munkaórákat teremteni. Nem csak Mészáros Lőrinc cégeinél, mindenhol. A törvény ugyanis azt a problémát kezeli, vagy legalábbis próbál kísérletet tenni, hogy honnan lesz elegendő ember a gazdaság működtetéséhez. A kiindulópont pedig mi lenne más, mint az a fátumnak tartott állítás, hogy ha csökken a dolgozni tudó, aktív korú népesség száma, akkor munkaerőhiány lép fel, aminek következtében csökken(het) a gazdasági teljesítőképessége.
Tény, hogy az aktív korú népesség aránya csökken. 1992-ben 6,1 millió 15 évnél idősebb, és az aktuális nyugdíj-korhatárnál fiatalabb ember élt az országban. A Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzése szerint 2030-ra az időközben jelentősen megemelt nyugdíjkorhatár ellenére ez a szám 5,6 millió főre csökken.
A valódi probléma Magyarországon mégsem demográfiai, hanem minőségi és termelékenységi okokra vezethető vissza. Egyfelől sokan a kínált bért és munkakörülményt megismerve inkább a nyugati munkaerőpiacokat választják, aminek következtében a munkáltatóknak olyanokat kell(ene) felvenniük, akik nem alkalmasak a poszt betöltésére. Ennek persze a képzési rendszerből eredeztethető okai is vannak, amelyeket az államnak kellene kezelnie. Másfelől még mindig sokan gondolják úgy, hogy közvetlen összefüggés van a a munkaerőhiány és a gazdasági teljesítőképesség között. A KSH adatai szerint itthon 2008-17 között 34 százalékkal nőtt a foglalkoztatotti létszám. Ez valóban kitűnő adat, az Unióban csak Hollandia tudott nagyobb növekedést produkálni (37 százalék). Ebben az időszakban a környező uniós tagállamokban, Romániát és Bulgáriát is figyelembe véve a foglalkoztatás átlagban 2 százalékponttal csökkent.
Könnyen belátható, ha a gazdasági teljesítmény (a GDP) és a foglalkoztatás között automatikus összefüggés lenne, akkor Magyarországon az egy dolgozóra jutó GDP-nek látványosan kellett volna növekednie. A számok azonban nem ezt mutatják. Egy dolgozóra számítva itthon 2008-17 között a GDP euróban mérve 15 százalékkal nőtt. Az említett tagállamokban viszont 22 százalékkal. 2008-ban 28.318 euró jutott egy magyar foglalkoztatottra, 2017-ben 28.367 euró. Azaz hiába növekedett a foglalkoztatotti létszám, ugyanakkora értéket állított elő (euróban), mint a gazdasági válság évében. Összehasonlításként, az említett országokban ugyanezen időszak alatt átlagosan 25 százalékos volt a növekedés, azaz egy foglalkoztatottra (euróban) átlagosan 25 százalékkal több GDP jutott 2017-ben, mint 2008-ban. Önmagában tehát az, hogy egy országban többen dolgoznak, nem jelent automatikus gazdaság növekedést.

A pillanat kontextusa

A munkáltatói szövetségek a pillanatból és a közvetlen céges érdekeikből kiindulva elhitették a kormánnyal, hogy azonnal növelni kell a munkaerő létszámát. Erre három lehetőség van:
  • Növelni a potenciálisan foglalkoztathatók számát. Ez egyszerre zajlott le az elmúlt években alul és felül. Hiszen növekedik az öregségi nyugdíj korhatára, miközben csökkent a tankötelezettségi életkor. Azaz elméletileg több ember kerülhet a munkaerőpiacra.
  • Belső tartalékokat kell felszabadítani. Ez is megtörtént olyan mértékben, amit politikailag még fel tudott vállalni a kormány. Az előrehozott nyugdíjazási lehetőségeket a Nők 40 kivételével megszüntették. A szociális segélyezetteket átterelték a másodlagos munkaerőpiacra, a közmunkarendszerbe, és megkönnyítették a nyugdíjasok foglalkoztatását.
  • Külső erőforrást kell bevonni. Ez külföldi vendégmunkásokat jelent. Nem a magyar állampolgársággal rendelkező határon túl élőket, hiszen ők eddig is elhelyezkedhettek a magyar munkaerőpiacon, hanem Unión kívüli területekről származó munkaerőt.
Ahogy látjuk, a kormány több eszközt is bevetett a munkaerőhiány enyhítésére, de az eszközrendszernek vannak korlátai. A rabszolgatörvény érezhetően kényszermegoldás, ami arra irányul, hogy ne a dolgozók, hanem a ledolgozott munkaórák számát növeljék. Azaz, ahol lehet, növeljék a munkaidőt. De valójában szükséges-e a munkaórák számának növelése? Ha nincs gazdasági szerkezetváltás, akkor valljuk be, a pillanatnyi gazdasági növekedés talán egyetlen lehetősége ez. De ez csak a pillanat uralását jelenti gazdasági szempontból, semmilyen tudatos építkezés, jövő iránti felelősség nincsen mögötte.
A mértéktelen túlóráztatással, a jövő iránt érzett felelősség hiánya következményeként a dolgozó rekreációs lehetőségét veszik el. Több ágazatban készített az elmúlt években kutatást a Policy Agenda. Ezekből kiderült, a megnövekedett munkateher egészségügyi problémákat okoz. Mindez pedig a munkaerő leépülését, végső soron a potenciális munkaképes korúak számának csökkenését okozza. Ezért állítható, hogy a kormány csak a pillanat problémáját akarja megoldani, nem foglalkozik a holnappal. Akkor érthető meg, hogy valójában milyen sok mindenről szól ez a törvény, ha megkeressük, ki a végső kedvezményezettje a jogszabálynak.
A pillant kontextusához hozzátartozik még egy tényező, a negyedik ipari forradalom. Ennek kapcsán sok mindent nem tudunk, sok minden sejtünk, de egyben biztosak lehetünk: a munka és a munkahely fogalma, és végső soron a munkavállaló fogalma is átalakul. Ennek láttuk már jeleit, például az Uber-vita kapcsán. Sem a taxis, sem az Uber sofőrje nem munkavállalóként volt jelen, mindkettő vállalkozó, csúnyán mondva gazdasági egység volt. Nem arról szólt a vita, hogy kinek milyen joga van a táppénzhez, munkanélküli segélyhez, vagy a szabadsághoz. Sőt, a munkaórákat sem érintette. Egyedül arról szólt, hogy egy technológiai újítás kiszoríthatja-e a konvencionális rendszereket.
A munkavállalói jogok leépülése azon munkáltatóknak jó, akik nem látják a jövőt a negyedik ipari forradalom kapcsán, de minél rugalmasabbak akarnak lenni. Magyarán, ha a munkáltató talál munkaerőt, akkor azt annyit dolgoztathassa, amennyit akarja, de ha nincsen rá szüksége, könnyen megszabadulhasson tőle.

Mit eszik meg a túlóra?

 A címben – talányosan – azt írtam, a túlóra megeszi a jövőt. Ez annyit jelent, hogy a munkavállalói jogok feladása – így a rabszolgatörvény – csak arra jó, hogy gazdaságilag a pillanatnyi problémákat átmenetileg kezelgessük. A negyedik ipari forradalom szerintem lehetőséget ad egy félperifériás kapitalista országnak, így Magyarországnak, hogy gazdasági modellt váltson. A robotizáció és a digitalizáció ott lesz sikeres, ahol erre a helyzetre megfelelő munkaerővel reagálnak. Tévedés azt hinni, hogy ez egy jogaitól megfosztott, agyondolgoztatott, és kiszolgáltatott munkaerő lesz. Ez ugyanis épp a kreativitást öli meg.
A kormány szerint hiányzik 2,5-3 millió digitális alapkompetenciával rendelkező munkavállaló. Erre a problémára kellene koncentrálni, és a munkáltatók felelősségét ebben kellene megteremteni. Könnyű azt mondani, hogy egy munkáltató miért vállaljon felelősséget olyan kérdésekért, amelyek saját ágazatát nem érintik. Ő a pillanatot akarja uralni és a mai gépsort működtetni, s ha ehhez külföldi munkaerő kell, akkor azt biztosítsák neki, ha az nem megy, akkor engedjék túlóráztatni.
Ez a balatoni lángossütő gondolkodásmódja. Vitathatatlan, vannak olyan ágazatok, ahol ez a gondolkodás a racionális közgazdaságilag. Látja a fejlődési korlátokat, és most akarja realizálni a hasznot. A béremelések épp ezeket a foglalkoztatókat vetik ki a gazdaságból, és ha van megfelelően képzett munkaerő, akkor magasabb termelékenységi szinttel rendelkező cégek állnak helyükre. Nekik már lesz jövőképük, és érteniük kell a minőségi és elégedett munkaerő megteremtésében rejlő kihívásokat.
A képzett munkaerő főként oktatás kérdése. De van még egy eleme a kirakósnak, amelynek stabilan a helyén kell lennie: a kollektív érdekvédelem kérdése. Erős szakszervezet nélkül csak állami szabályozás lesz. Ez pedig sajnos egyoldalú, mégpedig a gazdasági érdek irányából. A robotizáció okozta változás féke és ellensúlya a szakszervezeti mozgalom. Egyedül a magukat megszervező munkavállalók képesek kivívni jogaikat, és Európa-szerte megakadályozni a túlóratörvények terjedését. Legyen egyértelmű, ez csak egy lépés, és nem is a legfájdalmasabb. Gazdasági kényszerekre hivatkozva ennél sokkal keményebben lehet szűkíteni a munkavállalói jogokat.
Leegyszerűsítve, a mostani magyar események – csak a szakszervezeteket érintően, nem keverve ide az ellenzéki pártok mozgásait – fekete-fehér módon nézhetőek. Ha a törvény működni fog, azaz használni fogják a benne rejlő lehetőségeket a munkáltatók, akkor ezzel a dolgozói társadalom veszített, és virtuálisan csorbítja saját kollektív védelmét. A dolgozó egyéni védelem csak illúzió, amire szeretünk hivatkozni, de nem lehet hatékonyan alkalmazni. Nem véletlen a magyar szakszervezetek iránti kiemelt nemzetközi figyelem. Ez a törvény Magyarországon a negyedik ipari forradalomra készülő tőke keltetője. Ha a prototípus működésbe lép, akkor más országok jogalkotói – téves gazdasági helyzetértékeléssel – versenyképességi hátrányra hivatkozva be fogják vezetni.
Meg lehet-e ezt akadályozni, és a negyedik ipari forradalom egyik munkavállalói jogokat érintő harcát megnyerni? Ez a dolgozókon múlik. Nem akarom felmenteni a szakszervezeti vezetőket, de ők végső soron közvetítőszerepet játszanak. Ha a magyar munkavállaló úgy érzi, ez nem róla szól, nem az ő harca, akkor nem fog megmozdulni, vagyis illúzió minden sztrájk. Ezen az sem változtat, ha sokan kiabálják a Kossuth téren, hogy általános sztrájkot.
Frissítve: 2019.02.09 19:43

A Mága-jelenség

Publikálás dátuma
2019.04.21 19:39

Fotó: Népszava
Tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy a világ legnevesebb hangversenytermeiben játszhat és amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját?
Bejárta a magyar sajtót a hír, ismét hatalmas sikerrel koncertezett Amerikában Mága Zoltán: a négy állomásból álló turné a Carnegie Hallban ért véget április 11-én. A hegedűművész a saját maga alapította Budapesti Gypsy Virtuózok zenekarral turnézott; ez nem újdonság, évek óta megszokhattuk, hogy a világ olyan neves hangversenytermeiben lép fel, mint az említett New York-i, vagy a bécsi Musikvereinssaal, és a város másik híres koncerthelyszíne a Konzerthaus. Ezeket a komolyzene templomainak tartjuk, és a sportcsarnokokban is fellépő művész műsorát ismerve sokakban felmerülhet a kérdés, vajon miként lehet, hogy a klasszikus zeneművek felől nézve sokszor igencsak megkérdőjelezhető minőségű darabokat felvonultató programok e szentélyek színpadaira kerülhetnek, beleértve a Vigadót és a Budapesti Operaházat is.
Emellett komoly magyar állami kitüntetések birtokosa is Mága Zoltán - mindkét oldalról. Bizonyára vannak píszíre – a politikai korrektségre – hajazó, és mindenféle más politikai okai is ennek, de ez nem tárgya írásunknak. A kérdés inkább az, vajon tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy e pódiumokon játszhat és hogy az, amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját az említett helyszínekre.
Amit Mága tesz, az alapjaiban nem más, mint a hagyományos cigányzene új dimenziókba helyezése. A műfaj igazi fénykora a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartott, és tudnivaló, hogy bár a zene magyaros motívumokkal is bőven tarkított, nem azonos sem a magyar, sem a cigány népzenével, de azzal a magyar népzenével sem, amit falusi – nem főállású – cigány muzsikusok szólaltattak meg. Az első ismert, mai értelemben vett cigány hegedűvirtuóz, prímás Czinka Panna volt, aki 1772-ben halt meg, ő alakította ki még fiatal korában a kis cigányzenekarok ma ismert két hegedű, cimbalom, bőgő felállású formáját. Azokban az időkben a klasszikus hegedű elérte fejlettségének maximumát, csak a hangterjedelme és a hangereje növekedett a következő évtizedekben, és kialakult az a vonófajta is, amivel mindent meg lehetett szólaltatni rajta. Paganini, aki az 1700-as évek végén kezdett Olaszországban koncertezni, képes volt egy egész baromfiudvart lejátszani tyúkostul, kakasostul, kutyástul, macskástul, nyikorgó szekerestül. (Aki tudja, hallgassa meg Mágát az interneten, amint Dinicu A pacsirtáját énekelteti hangszerén.) De az ördög hegedűse, ahogy Paganinit nevezték, a klasszikus műveket, köztük saját – a hegedűirodalom technikai csúcsait jelentő - darabjait is játszotta, ámulatba ejtve az egész világot, Liszt Ferencet is. Ő egyébként meg volt róla győződve, hogy az a zene, amit akkoriban a városi cigányzenekarok játszottak, vagyis a verbunkos és a valódi magyar népdalokat valamilyen szinten utánozni próbáló műdalok - a par excellence magyar népzene.
E zenének, amely egészen színvonalas volt, s a zenetörténetben is helye van, komoly szerepe volt a nemzettudat formálásában. Czinka Pannáról Kodály ís írt – megbukott - daljátékot Balázs Béla szövegére 1948-ban. Cigányzenészek a 48-as szabadságharcban is részt vettek, az egyik leghíresebb közülük Sárközi Ferenc, aki Kossuth hadnagya volt – innen Mága zenészeinek huszáros ruhája. De a következő évtizedekben is fontos szerepet játszottak, zenéjükkel őrizték a lángot. A XIX. század második felében a tehetségesebb cigányzenekarok külföldön turnéztak, rendszeresen játszottak Párizs legelőkelőbb szórakozóhelyein, a Riviérán, és a kor nevezetes gyógyfürdő központjaiban is. Eljutottak a walesi herceg és az orosz cár udvarába is. Majd jött Bartók és Kodály, akik feltárták a Kárpát-medence és környéke népei zenéjének valódi természetét, mibenlétét és nagyszerűségét, miközben a cigányzene egyre periférikusabbá vált, forradalmi töltetének elvesztésével üresedni kezdett, kávéházak, mulatók szórakoztatóipari terméke lett. Egyre több könnyed operett és szalonzene-darab szerepelt a zenekarok műsorán, a nóták pedig teljesen elvesztették a népdalokkal való, kezdetben pozitívnak is nevezhető kapcsolatukat. Bár a híres prímásokat csodálták, a komolyzenészek, zenetudósok teljesen elveszették érdeklődésüket cigányzene iránt, ahogy a „könnyűzene” más műfajai iránt is.
Mint látható, Mága egyrészt valóban nem tett mást, mint hogy feltámasztotta egyrészt a régi pozitív hagyományokat - a New York-i koncert interneten látható amatőr felvételén szerepel a Kossuth-nóta is -, emellett előszeretettel játszik könnyed, noha nem teljesen könnyűzenei darabokat, mint Monti Csárdása, a Keresztapa című film zenéje és hasonlók. Másrészt, ami teljesen új, hogy lévén valóban klasszikusan is képzett, technikailag igazán kiváló hegedűs, játszik például Bachot is eredeti formájában hangversenytermi koncertjein, Shlomo Mintz megkérdőjelezhetetlenül klasszikus, világhírű hegedűssel együtt például előszeretettel adja elő Bach d-moll kettősversenyét, de például Bartók Román népi táncok című műve is szerepelt az amerikai turné műsorában. A XX. század közepére szinte teljesen jelentőségét vesztett, csak néhány étteremben továbbélő műfaj, a cigányzene tehát Mága tevékenysége révén újra magasan szárnyal, igen, beleértve a szintén hagyományosan hozzátartozó giccset is, amit show-műsoraiban látványelemként a végletekig hajt.
Hogy valójában reneszánszról van-e szó, vagy csak a hírek szerint egy menedzsernek is kiváló zenész egyedi tündökléséről, aligha tudható egyelőre. Ez függ attól is, mi a hozzáállása Mágához azoknak a kritikusoknak, akik az említett termek klasszikus zenei programjait látogatják. Nem találtam nyomát írásaiknak, tehát illusztris helyszínek és hatalmas közönségsikerek - amelyekről rendre csak píár ízű híradások tudósítanak - ide vagy oda, láthatólag külföldön sem gondolják, hogy ez lenne a klasszikus zene eddig méltatlanul mellőzött, közönségbarát ága, amellyel megújítható a műfaj.

Szüdi János: Két út, két program és az Orbán-rendszer bűnei

Publikálás dátuma
2019.04.21 17:46
Nem tudni, hányan élnek így
Fotó: Népszava
Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élethez való jog megillet mindenkit, s meg is mondja, mi jár a tisztességes élethez.
Az Országgyűlés az ellenzék - Jobbik, MSZP, LMP – nagy részének támogatásával elfogadta a családvédelmi akcióterv bevezetéséhez szükséges törvénymódosításokat. A történet nagyon tanulságos. Elsőként azért, mert az ellenzék szavazatára nem volt semmi szükség, ugyanis nem minősített többséghez kötött törvényjavaslatról kellett dönteni. Másodszor azért, mert a kormánypárti képviselők szavazataira sem volt szükség. Március 12-én a kormány elfogadta a babaváró támogatásról, a nagycsaládok személygépkocsi-támogatásáról és az otthonteremtési program időszerű módosításáról szóló rendeleteit. Harmadszor azért, mert hangzatos címe ellenére, a törvényjavaslat nem az orbáni családügyi vízió érdemi részéről szólt. A törvényjavaslat mindössze négy paragrafusból állt, az első adómentessé tette a babaváró támogatást, a második állami kezességvállalást biztosított a babaváró támogatással nyújtott kölcsönhöz, a harmadik felhatalmazást adott a kezességvállalás részletszabályait megállapító kormányrendelet kiadásához, a negyedik meghatározta, hogy a törvény 2019. július 1-jén lép hatályba.

Tények és tanulságok

Miért tanulságos ez a történet? Mindenekelőtt azért, mert ismét bizonyossá vált, nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak van parlamentje. Újólag bizonyossá vált az is, hogy a kormányban egyetlen döntéshozó van, a miniszterelnök, akinek a parancsait „eredeti jogalkotói hatáskörben”, parlamenti felhatalmazás nélkül, kormányrendelet formájában kihirdetik. Nem maradt kétség a tekintetben sem, hogy, a parlament nem több egy díszletnél, a törvényesség látszatának fenntartásához. A parlament tagjai - sokadszor – úgy hoztak döntést, hogy fogalmuk sem volt arról - az előterjesztés nem szólt róla -, milyen kormányzati (orbáni) döntéshez asszisztálnak, mibe kerül, amit megszavaznak, s hol van elrejtve a be nem tervezett kiadások fedezete. Végezetül, beigazolódott – nem először, s feltehetően nem is utoljára -, hogy a kormánypártok soha nem magányosak, mindig számíthatnak az ellenzék színe-javára, amikor populista kérdésekben kell szavazniuk.
Nem tanulság, hanem tény, ez a hatalom (Orbán Viktor) nem gyermekbarát. Nem tanulság, hanem tény, ez a hatalom (Orbán Viktor) nem családbarát. Ennek a hatalomnak (Orbán Viktornak) nincs átfogó elképzelése a gyermekekről, a családokról. Ennek a hatalomnak (Orbán Viktornak) csak azok fontosak, akiknek már van mit a tejbe aprítaniuk, s mellesleg elkötelezett Orbán hívők.

Az ifjúságról, a családról

A parlament utoljára 2009-ben tárgyalt előterjesztést az ifjúság helyzetéről és megsejtve a jövőt elfogadta a Nemzeti Ifjúsági Stratégiáról szóló határozatot. Talán ennek az elnevezésnek köszönhető, hogy ez az országgyűlési határozat még ma is hatályban van, sőt végrehajtásához 2012-ben, 2014-ben, 2016-ban kormányzati cselekvési tervek is készültek. Ez nem jelenti azt, hogy a stratégia helyzetelemzésében feltárt problémák megszüntetésére megszülettek volna a szükséges döntések. A közel tíz esztendős problémahalmaz többsége ma is helytálló.
Az akkori helyzetértékelés szerint „Magyarországon, a 20 éven aluli eltartottak közel egyötöde, 420 ezer fiatal él a szegénységi küszöb alatt. A létminimum alatt élő fiatalok aránya ennek közel kétszerese (850 ezer). A 0-15 év közöttiek 25,2 százaléka, a 16-24 év közöttiek 18,3 százaléka szegény. A gyermekes háztartások 20,5 százaléka szegény.” A kormányzati válasz kézenfekvő, a Központi Statisztikai Hivatal felhagyott a létminimum számításával.
A Policy Agenda 2018. júniusában közzétett számításai szerint Magyarország lakosságának egyharmada él a létminimum szintje alatt. Az oktatás teljesítménye alapján érthető, miért nincs kedve a parlamentnek szembesülnie a tényekkel. Mit mond az oktatásról a helyzetértékelés? „A szakiskolákban kiemelkedően magas a lemorzsolódók aránya (20-25 százalék). (…) Az OECD által végzett PISA-vizsgálat szerint a magyarországi 15 éves tanulók ötöde alapvető olvasási készségekkel sem rendelkezik. 57 ország eredményeit figyelembe véve a magyar diákok átlaga a szövegértés-szövegalkotás tekintetében a 23. és 30. pozíció közötti tartományban található.” A hvg.hu 2016. decemberében a 2015-ben elvégzett mérések eredményeiről közöl tájékoztatót: „a 2012-ben mért PISA-kutatáshoz képest jelentős a magyar tanulók visszaesése: természettudományokból 494 pontról 477 pontra, olvasás-szövegértésből 488 pontról 470 pontra esett vissza, míg matematikából tartottuk a három évvel ezelőtti 477 pontos szintet.” Az Európai Bizottság által készített – Oktatási és Képzési Figyelő 2017 című – jelentés szerint az oktatást elhagyó 18-24 évesek aránya 2016-ban az uniós 10,7 százalékos rátát meghaladva 12,4 százalékra “sikeredett”. 2016-ban az olvasás terén alulteljesítők aránya 27,5 százalék volt, szemben a 19 százalékos uniós aránnyal.
Kevés időszerűbb kérdés van annál, miképpen alakult a gyermekek, a gyermekes családok helyzete az említett stratégia elfogadása óta. Jó lenne tisztázni, hány család, hány gyermek él lakásnak nem nevezhető – konyha, WC, víz nélküli – kalyibában. Jó lenne tisztázni, hány gyermeknél számít ünnepi vacsorának a zsíros kenyér. Jó lenne tisztázni, hány szülőtől vonták meg a családi pótlékot, mert cipő és ruha hiányában gyermeke hiányzott az óvodából. Jó lenne tisztázni, hogy 2013. július 1-jétől (ekkor léptek hatályba az ezt megengedő büntetőjogi szabályok) hány 12-14 éves gyermeket ítéltek szabadságelvonásra. Jó lenne tisztázni, hány tizenéves vett részt – iskolába járás helyett - közmunkában. Száz és száz kérdést fel lehet, fel kell még tenni, ahhoz, hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba.

Két külön program

Egy szó, mint száz, kellene egy program, amely világossá teszi, hogy Magyarországon a tisztességes élethez való jog megillet mindenkit, s meg is mondja, mi jár a tisztességes élethez. Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élethez való jog feltételeinek a megteremtése megelőz minden más programot. Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élet feltételeinek megteremtése becsületbeli közügy, amelynek megvalósításához közös erőfeszítésre, s minél tehetősebb valaki, annál nagyobb áldozatvállalásra van szükség. Egy program, amelynek végrehajtásához hozzárendelik a szükséges költségvetési fedezetet is.
Orbán Viktor viszont már közölte a nyilvánossággal, mi a fontos számára. Meghirdette saját programját: állítsuk meg a bevándorlókat. Ehhez kéri a nép támogatását.
Hol tartunk? Íme, egy korántsem teljes leltár: álproblémákon rágódunk. Álmegoldásoknak örvendünk. Álparlamentarizmussal álcázzák a diktatúrát. A kollaborálás bevett gyakorlattá vált. A félelem kézzelfogható és jogos: van kitől. A jobboldal oszlopos képviselője örvendezik nemzetünk – Horthy által visszaadott - önbecsülésén. Érezni még az égett hús orrfacsaró illatát, amit ránk hagytak a krematórium kéményein közel hetven éve eltávozó zsidó és cigány honfitársaink.
Mi jöhet még? Íme, egy korántsem kibontott vízió: megküzdünk a bevándorlókkal vagy elkészítjük a tisztességes élethez való jog megvalósításának programját. Ez két külön út. Ez két külön program. A választók döntenek. A választók nem hülyék, állítják a baloldal rangos képviselői. Mit mond a történész ötven év múlva?