Hogyan eszi meg a túlóra a jövőt?

Publikálás dátuma
2019.02.09 19:30
Az "utca" egy része általános sztrájkot követelt
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A rabszolgatörvény talán nem várt indulatokat váltott ki a társadalomból. Az eddigi ismert felmérések azt mutatják, a kérdés felülírja a pártlogikát: a kormánypárti szavazók közül sem állnak sokan a törvény mellé. Elégedetlenség és több településen fellángoló ellenállás már van, ám kérdéses a folytatás, illetve a nyomásgyakorlás egyéb lehetőségei. Az „utca” egy része általános sztrájkot követel, a szakszervezetek azt mérlegelik, mit tudnak felvállalni ebből. A rabszolgatörvény, és a sztrájk vagy nem sztrájk kérdése kapcsán sokkal messzebb kell előretekintenünk, hogy megértsük, miről szól ez a küzdelem. 

Honnan lesz több ember?

Először érdemes megnézni, hogy miért állt elő a mai helyzet, pontosabban, mi van a törvény mögött. Ez nem kormányzati, vagy a kormánypárti gazdasági körök mutyija. Ha erre fognánk, becsapnánk magunkat. A történet arról szól, hogyan lehet többlet munkaórákat teremteni. Nem csak Mészáros Lőrinc cégeinél, mindenhol. A törvény ugyanis azt a problémát kezeli, vagy legalábbis próbál kísérletet tenni, hogy honnan lesz elegendő ember a gazdaság működtetéséhez. A kiindulópont pedig mi lenne más, mint az a fátumnak tartott állítás, hogy ha csökken a dolgozni tudó, aktív korú népesség száma, akkor munkaerőhiány lép fel, aminek következtében csökken(het) a gazdasági teljesítőképessége.
Tény, hogy az aktív korú népesség aránya csökken. 1992-ben 6,1 millió 15 évnél idősebb, és az aktuális nyugdíj-korhatárnál fiatalabb ember élt az országban. A Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzése szerint 2030-ra az időközben jelentősen megemelt nyugdíjkorhatár ellenére ez a szám 5,6 millió főre csökken.
A valódi probléma Magyarországon mégsem demográfiai, hanem minőségi és termelékenységi okokra vezethető vissza. Egyfelől sokan a kínált bért és munkakörülményt megismerve inkább a nyugati munkaerőpiacokat választják, aminek következtében a munkáltatóknak olyanokat kell(ene) felvenniük, akik nem alkalmasak a poszt betöltésére. Ennek persze a képzési rendszerből eredeztethető okai is vannak, amelyeket az államnak kellene kezelnie. Másfelől még mindig sokan gondolják úgy, hogy közvetlen összefüggés van a a munkaerőhiány és a gazdasági teljesítőképesség között. A KSH adatai szerint itthon 2008-17 között 34 százalékkal nőtt a foglalkoztatotti létszám. Ez valóban kitűnő adat, az Unióban csak Hollandia tudott nagyobb növekedést produkálni (37 százalék). Ebben az időszakban a környező uniós tagállamokban, Romániát és Bulgáriát is figyelembe véve a foglalkoztatás átlagban 2 százalékponttal csökkent.
Könnyen belátható, ha a gazdasági teljesítmény (a GDP) és a foglalkoztatás között automatikus összefüggés lenne, akkor Magyarországon az egy dolgozóra jutó GDP-nek látványosan kellett volna növekednie. A számok azonban nem ezt mutatják. Egy dolgozóra számítva itthon 2008-17 között a GDP euróban mérve 15 százalékkal nőtt. Az említett tagállamokban viszont 22 százalékkal. 2008-ban 28.318 euró jutott egy magyar foglalkoztatottra, 2017-ben 28.367 euró. Azaz hiába növekedett a foglalkoztatotti létszám, ugyanakkora értéket állított elő (euróban), mint a gazdasági válság évében. Összehasonlításként, az említett országokban ugyanezen időszak alatt átlagosan 25 százalékos volt a növekedés, azaz egy foglalkoztatottra (euróban) átlagosan 25 százalékkal több GDP jutott 2017-ben, mint 2008-ban. Önmagában tehát az, hogy egy országban többen dolgoznak, nem jelent automatikus gazdaság növekedést.

A pillanat kontextusa

A munkáltatói szövetségek a pillanatból és a közvetlen céges érdekeikből kiindulva elhitették a kormánnyal, hogy azonnal növelni kell a munkaerő létszámát. Erre három lehetőség van:
  • Növelni a potenciálisan foglalkoztathatók számát. Ez egyszerre zajlott le az elmúlt években alul és felül. Hiszen növekedik az öregségi nyugdíj korhatára, miközben csökkent a tankötelezettségi életkor. Azaz elméletileg több ember kerülhet a munkaerőpiacra.
  • Belső tartalékokat kell felszabadítani. Ez is megtörtént olyan mértékben, amit politikailag még fel tudott vállalni a kormány. Az előrehozott nyugdíjazási lehetőségeket a Nők 40 kivételével megszüntették. A szociális segélyezetteket átterelték a másodlagos munkaerőpiacra, a közmunkarendszerbe, és megkönnyítették a nyugdíjasok foglalkoztatását.
  • Külső erőforrást kell bevonni. Ez külföldi vendégmunkásokat jelent. Nem a magyar állampolgársággal rendelkező határon túl élőket, hiszen ők eddig is elhelyezkedhettek a magyar munkaerőpiacon, hanem Unión kívüli területekről származó munkaerőt.
Ahogy látjuk, a kormány több eszközt is bevetett a munkaerőhiány enyhítésére, de az eszközrendszernek vannak korlátai. A rabszolgatörvény érezhetően kényszermegoldás, ami arra irányul, hogy ne a dolgozók, hanem a ledolgozott munkaórák számát növeljék. Azaz, ahol lehet, növeljék a munkaidőt. De valójában szükséges-e a munkaórák számának növelése? Ha nincs gazdasági szerkezetváltás, akkor valljuk be, a pillanatnyi gazdasági növekedés talán egyetlen lehetősége ez. De ez csak a pillanat uralását jelenti gazdasági szempontból, semmilyen tudatos építkezés, jövő iránti felelősség nincsen mögötte.
A mértéktelen túlóráztatással, a jövő iránt érzett felelősség hiánya következményeként a dolgozó rekreációs lehetőségét veszik el. Több ágazatban készített az elmúlt években kutatást a Policy Agenda. Ezekből kiderült, a megnövekedett munkateher egészségügyi problémákat okoz. Mindez pedig a munkaerő leépülését, végső soron a potenciális munkaképes korúak számának csökkenését okozza. Ezért állítható, hogy a kormány csak a pillanat problémáját akarja megoldani, nem foglalkozik a holnappal. Akkor érthető meg, hogy valójában milyen sok mindenről szól ez a törvény, ha megkeressük, ki a végső kedvezményezettje a jogszabálynak.
A pillant kontextusához hozzátartozik még egy tényező, a negyedik ipari forradalom. Ennek kapcsán sok mindent nem tudunk, sok minden sejtünk, de egyben biztosak lehetünk: a munka és a munkahely fogalma, és végső soron a munkavállaló fogalma is átalakul. Ennek láttuk már jeleit, például az Uber-vita kapcsán. Sem a taxis, sem az Uber sofőrje nem munkavállalóként volt jelen, mindkettő vállalkozó, csúnyán mondva gazdasági egység volt. Nem arról szólt a vita, hogy kinek milyen joga van a táppénzhez, munkanélküli segélyhez, vagy a szabadsághoz. Sőt, a munkaórákat sem érintette. Egyedül arról szólt, hogy egy technológiai újítás kiszoríthatja-e a konvencionális rendszereket.
A munkavállalói jogok leépülése azon munkáltatóknak jó, akik nem látják a jövőt a negyedik ipari forradalom kapcsán, de minél rugalmasabbak akarnak lenni. Magyarán, ha a munkáltató talál munkaerőt, akkor azt annyit dolgoztathassa, amennyit akarja, de ha nincsen rá szüksége, könnyen megszabadulhasson tőle.

Mit eszik meg a túlóra?

 A címben – talányosan – azt írtam, a túlóra megeszi a jövőt. Ez annyit jelent, hogy a munkavállalói jogok feladása – így a rabszolgatörvény – csak arra jó, hogy gazdaságilag a pillanatnyi problémákat átmenetileg kezelgessük. A negyedik ipari forradalom szerintem lehetőséget ad egy félperifériás kapitalista országnak, így Magyarországnak, hogy gazdasági modellt váltson. A robotizáció és a digitalizáció ott lesz sikeres, ahol erre a helyzetre megfelelő munkaerővel reagálnak. Tévedés azt hinni, hogy ez egy jogaitól megfosztott, agyondolgoztatott, és kiszolgáltatott munkaerő lesz. Ez ugyanis épp a kreativitást öli meg.
A kormány szerint hiányzik 2,5-3 millió digitális alapkompetenciával rendelkező munkavállaló. Erre a problémára kellene koncentrálni, és a munkáltatók felelősségét ebben kellene megteremteni. Könnyű azt mondani, hogy egy munkáltató miért vállaljon felelősséget olyan kérdésekért, amelyek saját ágazatát nem érintik. Ő a pillanatot akarja uralni és a mai gépsort működtetni, s ha ehhez külföldi munkaerő kell, akkor azt biztosítsák neki, ha az nem megy, akkor engedjék túlóráztatni.
Ez a balatoni lángossütő gondolkodásmódja. Vitathatatlan, vannak olyan ágazatok, ahol ez a gondolkodás a racionális közgazdaságilag. Látja a fejlődési korlátokat, és most akarja realizálni a hasznot. A béremelések épp ezeket a foglalkoztatókat vetik ki a gazdaságból, és ha van megfelelően képzett munkaerő, akkor magasabb termelékenységi szinttel rendelkező cégek állnak helyükre. Nekik már lesz jövőképük, és érteniük kell a minőségi és elégedett munkaerő megteremtésében rejlő kihívásokat.
A képzett munkaerő főként oktatás kérdése. De van még egy eleme a kirakósnak, amelynek stabilan a helyén kell lennie: a kollektív érdekvédelem kérdése. Erős szakszervezet nélkül csak állami szabályozás lesz. Ez pedig sajnos egyoldalú, mégpedig a gazdasági érdek irányából. A robotizáció okozta változás féke és ellensúlya a szakszervezeti mozgalom. Egyedül a magukat megszervező munkavállalók képesek kivívni jogaikat, és Európa-szerte megakadályozni a túlóratörvények terjedését. Legyen egyértelmű, ez csak egy lépés, és nem is a legfájdalmasabb. Gazdasági kényszerekre hivatkozva ennél sokkal keményebben lehet szűkíteni a munkavállalói jogokat.
Leegyszerűsítve, a mostani magyar események – csak a szakszervezeteket érintően, nem keverve ide az ellenzéki pártok mozgásait – fekete-fehér módon nézhetőek. Ha a törvény működni fog, azaz használni fogják a benne rejlő lehetőségeket a munkáltatók, akkor ezzel a dolgozói társadalom veszített, és virtuálisan csorbítja saját kollektív védelmét. A dolgozó egyéni védelem csak illúzió, amire szeretünk hivatkozni, de nem lehet hatékonyan alkalmazni. Nem véletlen a magyar szakszervezetek iránti kiemelt nemzetközi figyelem. Ez a törvény Magyarországon a negyedik ipari forradalomra készülő tőke keltetője. Ha a prototípus működésbe lép, akkor más országok jogalkotói – téves gazdasági helyzetértékeléssel – versenyképességi hátrányra hivatkozva be fogják vezetni.
Meg lehet-e ezt akadályozni, és a negyedik ipari forradalom egyik munkavállalói jogokat érintő harcát megnyerni? Ez a dolgozókon múlik. Nem akarom felmenteni a szakszervezeti vezetőket, de ők végső soron közvetítőszerepet játszanak. Ha a magyar munkavállaló úgy érzi, ez nem róla szól, nem az ő harca, akkor nem fog megmozdulni, vagyis illúzió minden sztrájk. Ezen az sem változtat, ha sokan kiabálják a Kossuth téren, hogy általános sztrájkot.
2019.02.09 19:30
Frissítve: 2019.02.09 19:43

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK/
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
2019.02.17 16:00
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV /
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
2019.02.17 15:45