Elhunyt Albert Finney

Publikálás dátuma
2019.02.08 16:32

Fotó: AFP/ PERCY MAIN / COLLECTION CHRISTOPHEL
A brit színész – akit pályafutása során ötször jelöltek Oscar-díjra – 82 évesen halt meg.
Rövid betegség után 82 évesen elhunyt Albert Finney brit filmszínész, az 1960-as évek angol színésznemzedékének egyik legjelentősebb alakja, akit pályafutása során ötször jelöltek Oscar-díjra – jelentette a BBC a színész családjának a közlésére hivatkozva. A színész legismertebb filmjei közé tartozik az őt világsztárrá tévő Tom Jones, a Gyilkosság az Orient-expresszen, az Erin Brockovich – Zűrös természet, a Bajnokok reggelije vagy a Skyfall-című James Bond-film. Szerepelt két Bourne-filmben is. Albert Finney a Manchesterhez közeli Salfordban született, tizenkét éves korában lépett először színpadra. A Királyi Színiakadémián évfolyamtársa volt Peter O'Toole és Alan Bates is. Birminghamben a Julius Caesar című Shakespeare-darabban debütált, két évvel később pedig már Londonban G. B. Shaw Caesar és Kleopátra című drámájában szerepelt. Hamarosan a színészlegenda Charles Laughton oldalán lépett a közönség elé, majd csatlakozott a Royal Shakespeare Company elődjének számító, Stratford-upon-Avonban működő társulathoz. A rendező Tony Richardson az Othellóban Cassio szerepét osztotta rá, a Coriolanusban Laurence Olivier helyett lépett színpadra. A filmvilág kapuját egy apró szerep nyitotta meg előtte: Richardson 1960-ban őt kérte fel A komédiás című drámában a főszerepet alakító Laurence Olivier fiának megszemélyesítésére. Az egyre keresettebb fiatal színész az új angol film első jelentős darabjában, a Karel Reisz rendezte Szombat este, vasárnap reggelben fiatal munkásfiút alakított. Az 1960-as évek elején felajánlották neki az Arábiai Lawrence főszerepét, ő azonban Richardsont választotta, aki Henry Fielding Tom Jones című pikareszk regényét vitte filmre. A Tom Jones sikere világsztárrá tette, 1963-ban megkapta első Oscar-jelölését a legjobb főszereplő kategóriában. A színpadhoz sem lett hűtlen, még ugyanabban az évben a Broadwayn a szintén Richardson által rendezett Luther című darab végén állva tapsolta vissza a közönség. Egy évvel később a Leszáll az éj című mozinak nemcsak a főszerepét vállalta el, de producerként is debütált, 1965-ben céget is alapított, amely számos híres film születésénél bábáskodott. Sidney Lumet kérte fel a belga mesterdetektív Hercule Poirot szerepére, a mára klasszikussá vált Agatha Christie-krimi, a Gyilkosság az Orient expresszen feldolgozásában. Az alkotás olyan neveket vonultatott fel, mint Lauren Bacall, Sean Connery, Ingrid Bergman és John Gielgud, Finneyt 1974-ben ismét Oscarra jelölték a legjobb főszereplő kategóriában. A következő években kevesebb szerepet vállalt, inkább színpadi munkáira összpontosított, átütő erővel formálta meg Hamletet és Macbethet. Több színdarabot rendezett, s kinevezték a londoni Royal Court Theatre művészeti igazgatójává. Harmadik Oscar-jelölését 1983-ban Az öltöztető című filmdrámáért kapta, amelyben egy idősödő színész bőrébe bújt. Malcolm Lowry A vulkán alatt című regényéből készült filmben önpusztító, alkoholista diplomatát játszott, kiérdemelve negyedik Oscar-jelölését 1984-ben. A Coen-testvérek 1990-es A halál keresztútján című thrillerében az ír maffia világába „csöppent”, 1994-ben az Egy névtelen senki című drámában egy homoszexuális ír buszsofőrt alakított, majd egy év múlva a Kitörésben hirtelen haragú ír rendőrt. Steven Soderbergh rendező 2000-ben az Erin Brockovich – Zűrös természet egyik szerepével bízta meg, Finney alakításáért megkapta ötödik Oscar-jelölését, ezúttal a legjobb mellékszereplő kategóriában. Az utóbbi években olyan kiváló filmekben osztottak rá szerepeket, mint a Nagy Hal 2003-ban, A szabadság himnusza 2006-ban és a szövevényes történetű harmadik Bourne-film, A Bourne-ultimátum 2007-ben. Öt évvel később szerepelt a sorozat negyedik részében, A Bourne-hagyatékban is. A kémfilmek után jött a James Bond-sorozat következő darabja, a 2012-ben bemutatott Skyfall. 
Szerző

Dzsemboriznak - közös koncertet ad a PASO és a Kéknyúl

Publikálás dátuma
2019.02.22 12:30
PASO - A Pannonia Allstars Ska Orchestra kis klubokból jutott a legnagyobb fesztiválokra
Fotó: Imre Barta photography
A hazai popzenei két innovatív csapata, a PASO és a Kéknyúl – történetükben először – közös koncertre vállalkozik. A két frontember, KRSA (Tóth Kristóf) és Premecz Mátyás beszél a részletekről.
„Hasonló a két zenekar felállása: erős a fúvósok jelenléte, meghatározó elem a Hammond-orgona. Mindkét zenekarra jellemző, hogy ritmusvezérelt vintage műfajokból indul ki, azokat értelmezi újra. A közös koncert ötlete már korábban megszületett, de az is erősítette, hogy pár hónapja a Kéknyúl beköltözött a próbatermünkbe – ennél fogva bármi elképzelhető, rövid és hosszabb távú együttműködés is” – mondja KRSA, a PASO (vagyis Pannonia Allstars Ska Orchestra) énekese. Premecz Mátyás, a Kéknyúl orgonistája és vezetője szerint „a PASO mindig is komoly inspirációs forrás volt. Régóta ismerjük a tagokat, sok fesztiválon összeakadtunk, koncertjeiket is láttuk. Ezeken az alkalmakon feltűnt, hogy kiállásukban, hangszerelésben, lendületben, zenei üzenetben igazán sok közös vonás van a két csapat között. Nekem nagyon fontos, hogy a zene mindig életigenlő, felemelő dolog legyen. Olyan különleges időtöltés, ami ajándék nekünk (akik játsszuk), és remélhetőleg azoknak is, akik hallgatják. Ezt a könnyed életigenlést hallom a PASO zenéjéből is, és azt gondolom, a két zenekar közönsége örömmel fogadja majd a másik bandától is ezeket az energiákat.” Tavaly mindkét zenekar születésnapot ünnepelt: a PASO tizenöt, a Kéknyúl tíz éve működik. KRSA és Premecz Mátyás is nehezen tud mérföldköveket sorolni, mert megszámlálhatatlanul sok szép élmény érte őketk. A PASO „a kis klubok deszkáiról” eljutott a legnagyobb fesztiválokra: Európa 22 országában több mint ezer koncertet játszottak, és szerződtette őket a legnevesebb amerikai ska-kiadó, a Megalith Records. A Müpában elsőként adtak egész estés szimfonikus koncertet, 2018-ban egy big band-formációt is színpadra állítottak. A Kéknyúlnak most készül a negyedik nagylemeze, és a hazai koncertek, fesztiválok mellett nagy sikert arattak Németországban, Szlovákiában, Romániában, Marokkóban. Fontos esemény volt énekesük, Andrew Hefler csatlakozása (2011), amikor kiléptek a tisztán instrumentális világból. Premecz Mátyás nagyon fontosnak tartja, hogy „kisebb változtatásokkal, de mindvégig összetartó baráti társaságként tudtunk működni.” Az sem könnyű feladat, ha a PASO és a Kéknyúl stiláris-műfaji besorolására teszünk kísérletet. „Alapvetően a jamaicai zenék (ska, reggae) adják a PASO muzsikájának kiindulópontját, de időről időre beépítjük a dalokba a saját zenei hatásainkat; a többi között a jazz, a funk, a pop, az afrobeat és a magyar, illetve tágabban vett régiónk népzenéjét. A tagságunk jól egyesíti magában a képzett jazzistákat és az undergroundból érkezett zenészeket, aminek révén az átgondoltabb zenei háttér dögös, rock and rollos, ösztönös attitűddel találkozik. Ezáltal fésületlenebb, fesztelenebb, de mégis kimunkált végeredmény születik” – mondja KRSA. A Kéknyúl honlapján a csapat régi barátja, Szepesi Mátyás producer így fogalmaz: a csapat „a hetvenes évek soul- és funkzenéjében gyökerező, urbánus tánczenét” játszik. Premecz Mátyás ehhez hozzáteszi: első lemezükön a blues és a jazz tipikus dalformáiban gondolkodtak, a második leginkább soulzene, a harmadikon feltűnően több a rockos és pszichedelikus elem; most készülő negyedik lemezük pedig nagyon erősen fókuszál a táncos ritmusokra.  Infó: PASO és Kéknyúl Február 23., Barba Negra Music Club

A Hammond-legenda

A Laurens Hammond (1895–1973) által tervezett és megépített elektromos orgona fénykora az 1935 és 1975 közötti időszak. Eredetileg templomok számára kínálták, de elterjedt a szalonzenében, majd a jazzben, bluesban, gospelben, pop- és rockzenében is. Legendás játékosai: Fats Waller, Jimmy Smith, Jon Lord (Deep Purple), Keith Emerson (Emerson, Lake and Palmer) vagy napjainkban Joey deFrancesco. 

Frissítve: 2019.02.22 12:30

Az elnökjelölt úr hazudozik - interjú Ruth Beckermann filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Bolondíthatsz néhány embert mindig, és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit.” A film mottójául választott Abraham Lincoln-idézet optimistán cseng most, az alternatív tények korában. Kire gondol? Trumpra? Rá is. Trump elnöksége egyszer véget ér, ahogy minden politikusnak is leáldozik egyszer. Két év, vagy húsz: az igazság előbb-utóbb kiderül. Ezt történt Kurt Waldheim esetében is. Aki „megfeledkezett” arról, hogy SA lovasegységének tagja volt, és olyan helyeken volt katona, ahol népirtás történt. Ám a történészek szerint nem volt háborús bűnös. Nem is állít ilyet a filmem. Ott volt a Balkánon, Görögországban, de nem vett részt népirtásban. A filmje azt is bemutatja, milyen rendkívüli indulatokat váltott ki Waldheim lelepleződése. A film is felkorbácsolta az indulatokat? Hatalmas sikert aratott. Több mint harmincezer nézője volt, ami egy dokumentumfilmnél nagyon jó eredmény Ausztriában. Nagyon sok fiatal is látta, és rengeteg vitát generált nemcsak Waldheimről, hanem a politikai hazugságokról, a jelenről is. Ugyanis ma is vannak ilyen történetek, ami ellen tiltakozni kell. Waldheim esetében zavarba ejtő, hogy köztársasági elnöki kampányának olyan támogatói is voltak, mint például a nácivadász Simon Wiesenthal. Wiesenthal az elején valóban mögötte állt, hiszen párttársak voltak az Osztrák Néppártban, az ÖVP-ben. Őt inkább csak a háborús bűnösök foglalkoztatták, a kis nácik nem. Ám hamar kihátrált mögüle, mivel úgy gondolta, egy hazug ember mégsem lehet Ausztria elnöke. Mégis az lett. A politikai ellenfelei miért nem tudták kihasználni, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá vált: Waldheim hazudik a múltjáról? Az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) hamar megértette, hogy semmi esélye: az SPÖ és az ÖVP szavazói ahhoz a generációhoz tartoztak, amely részt vett a háborúban. Waldheim azzal érvelt, őt belekényszerítették a német Wehrmachtba, és csak a kötelességét teljesítette. Ezzel a részben igaz magyarázattal pedig sokan azonosulni tudtak. A hivatalos mítosz ugyanis akkor az volt, hogy Ausztria a náci Németország első áldozata. Akkor még nem beszéltek arról, hogy a legtöbb osztrák náci párttag vagy náci szimpatizáns volt. Az ország csak Waldheim megválasztása után kezdett szembenézni a saját múltjával. Ehhez hozzájárult 1988-as beszéde, amelyben bocsánatot kért Ausztria második világháborús bűneiért? Arra a beszédre kényszerítve volt, nem hiszem, hogy szívből jött. Az élete végéig nem beszélt arról, ő maga hol volt és mit csinált a háború idején. Mennyire él még az osztrákok emlékezetében? Teljesen elfelejtették, tulajdonképpen a film hozta vissza a köztudatba. És a lovát. „Hajlandók vagyunk elhinni, hogy nem Waldheim volt a nemzetiszocialista lovasklub tagja, hanem csak a lova” – ahogy a filmem is bemutatja, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) egykori elnöke, Fred Sinowatz akkori megjegyzése szállóige volt egykor, most pedig Waldheim lova a politikai hazugságok elleni tiltakozás, az ellenállás szimbóluma lett. E héten is tüntetünk az osztrák kormány ellen, a transzparenseken olykor feltűnő ló erre utal. A Klappe Auf (Nyisd fel!) csoport, amelynek ön is tagja, is rendszeresen tiltakozik az osztrák kormány ellen. Sokféleképpen. Felolvasásokat tartunk, vetítések előtt előadásokat, közleményekben is tiltakozunk az osztrák kormány szegényellenes, a migránsokkal és a külföldiekkel szemben tanúsított, illiberális politikája ellen. Ilyen például, hogy megfelezték a külföldi munkavállalók, többek között a magyarok, szlovákok és lengyelek családi pótlékát, holott éppúgy adót fizetnek, mint az osztrákok. Az irigység, a másféle emberek gyűlölete nemcsak háborús történet, a jelen része is.  Infó:  Jó estét Mr. Waldheim! Rendező: Ruth Beckermann Forgalmazó: ELF Pictures Március 7től a magyar mozikban

Névjegy

 Ruth Beckermann 1952-ben született Bécsben, számos osztrák és svájci magazinnál dolgozott újságíróként. 1977 óta készít filmeket, 1978-ban társalapítója lett a Filmladen filmforgalmazó cégnek. A Jó estét Mr. Waldheim! a tavalyi berlini filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat kapta, 2019 januárjában Osztrák Filmdíjjal tüntették ki.

Frissítve: 2019.02.22 11:00