Drágán add a képedet! - közel 11 milliárdos költés Matolcsyék Értéktár programjában

Publikálás dátuma
2019.02.11. 07:30

Fotó: Kovács Attila / MTI
Múlt év végén lezárult a Magyar Nemzeti Bank sokat vitatott Értéktár programja. A program 32 milliárd forintos keretének mintegy egyharmadát költötték el.
Értéktár programjának befejezését sajátos módon ünnepelte meg január elején a Magyar Nemzeti Bank: összeadta azoknak a múzeumoknak a látogatói számát, ahol letétként helyezte el az általa megvásárolt festményeket, gyűjteményeket. A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) állandó kiállításán szerepelt Tiziano Vecellio, Gulácsy Lajos, Vaszary János, Orbán Dezső, vagy Abraham van Beijeren (Beyeren) egy-egy − az MNB által megvásárolt és letétbe helyezett − festménye is, így a MNG tárlatának több mint 234 ezres látogatószámát az Értéktár program sikereként könyvelték el. − A közgyűjteményeibe kihelyezett műkincseket több mint négyszázezren látták, nem adófizetői pénzből gyarapodott az ország – magyarázta az MNB a program bizonyítványát. Arról azonban nem tett közzé statisztikát, 2014 januárja óta pontosan mennyit is költött a 100 millió eurós (mintegy 32 milliárd forintos) keretéből. Igaz, a honlapján közzétette a harminchárom tételből álló vásárlási listáját − ezekbe teljes gyűjtemények és egyes műtárgyak egyaránt beletartoznak. A vételi árat hol dollárban, hol euróban, hol svájci frankban, hol pedig magyar forintban adták meg, számításunk szerint a végösszeg 10,8 milliárd forint körüli. „A magyar közgyűjteményeknek gyakorlatilag nincs műtárgyvásárlási keretük. Műtárgyvásárlásra a legnagyobb kerete a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) van, mely 2012-ben 133 millió, 2013-ban 117 millió, 2014-ben 157 millió forint volt.” A Magyar Nemzeti Bank (MNB) Felügyelő Bizottsága 2016-os jelentésében részben így indokolta annak létjogosultságát, hogy az Értéktár programján keresztül – letéti formában – a magyar közgyűjteményeket gyarapítja. Azaz az MNB mecénási szerepét eszerint egyfajta szépségtapasznak szánták arra, hogy az összes magyar közgyűjtemény nem tud a saját bevételéből − vagy az NKA pályázatának támogatásából – évente 100-200 millió forintot fordítani a gyűjteményének gyarapítására, ami a kultúrpolitika kritikájaként is értelmezhető. Az államháztartás eme „költségkímélő” módja azonban a kezdetektől vitatott volt: mennyire tartozik a jegybank alapfeladatai közé a műtárgyvásárlás? Az MNB más országok jegybankjainak gyakorlatára hivatkozott, igaz, a példaként felhozott belga vagy német jegybank a kortárs művészet mecénásaként lép fel, a saját gyűjteményét gyarapítva, nem pedig (közvetve) az állami vagy önkormányzati fenntartású múzeumokat. Az MNB programja „értékálló befektetésként” indult, hasonlóan a szintén vitatott ingatlanvásárlásaihoz. Célját hamarosan szűkebbre szabták, mondván, a hazai hagyatékokban fellelhető legfontosabb műkincsek megszerzésére fókuszál, valamint a külföldre vagy külföldi tulajdonba került, jelentős műkincseket vásárolja meg, de keretéből jutott 300 millió forint a szentendrei skanzen bővítésére is. (A program részben kompenzálta az időnként eladóként fellépő magyar aukciós házakat is – a képzőművészeti alkotások után 27 százalékos áfa fizetendő, ami semmilyen szempontból nem kedvez a műgyűjtésnek.) A „magyar érintettség” figyelembe vétele az MNB képvásárlásainál végül odáig vezetett, hogy a programba végül belefért a flamand reneszánsz mester, Willem Key Férfiképmásának is megvásárlása is 58 ezer euróért, mintegy 18,5 millió forintért. A festmény a csehországi Ehrenburg család tulajdona volt, ám megfordult az Ernst Múzeum 1922-es aukcióján − attól az évtől kezdve egészen 2017-ig lappangott. Az Értéktár program legjelentősebb – és legdrágább – tétele Tiziano Mária gyermekével és Szent Pállal című festményének megvásárlása volt 4,5 milliárd forintért, amely bizonyos szempontból komoly leckepénz is a kultúrpolitikának. 2005-ben, amikor már erősen sejteni lehetett, hogy a mű Tizianóé, 140 millió forintért kelt el – ám sem pénz, sem bátorság nem volt ahhoz, hogy az akkor még „talán Tiziano-festményt” a Szépművészeti megszerezze, élve elővásárlási jogával. A később 1,6 milliárd forintra becsülték a képet, ám mégsem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy az MNB háromszoros árat fizetett érte, vagy ahogy az eladója állította, negyed áron vásárolta meg: hasonló kvalitású Tiziano-képek ilyen árakon is találtak vevőre. Nagyobb leckepénzt csak Munkácsy Golgotájáért kellett fizetni: ha az Értéktár programnak lett volna a politika részéről támogatása ahhoz, hogy lemond a festmény mindenáron való megvásárlásáról, a műgyűjtő Pákh Imre úgy vonulhatott be a köztudatba, mint aki nem érte be annyival – mintegy 6 millió dollárral −, amennyit a kanadai Hamilton galériának fizettek a Krisztus Pilátus előtt-ért, és inkább Oroszországba adta el a képet. (A Miniszterelnökség végül 10 millió dollárt adott a Golgotáért.) Az aukciókon feltűnt műtárgyak becsértéke egyébként nem feltétlenül irányadó. Van Beijeren Pompacsendéletéért például 380 ezer eurót, mintegy 122 millió forintot fizetett az MNB, ami rendkívül drágának tűnik annak fényében, hogy a holland barokk művész egy másik pompacsendélete 20 ezer, egy harmadik 50 ezer euróért kelt el – igaz, egyik sem Nemes Marcell gyűjteményéből származott −, és ezért az árért egy jelentősebb Guido Reni-művet is meg lehetett volna vásárolni. (A bécsi Dorotheum árverésén arra is volt példa, hogy az alkotó egyik pompacsendélete ötezer euróért sem kellett senkinek.) Van Beijeren megvásárolt – a Szépművészeti Múzeumba került − festménye ugyanakkor a Christie’s New York-i árverésén 2010-ben 600-800 ezer dollár becsértéken tűnt fel, igaz, nem talált vevőre. Innen nézve akár ki is jelenthetnénk, mégis jó vásárt is csinálhatott az MNB, ha nem lapozzuk tovább a New York-i Christie’s katalógusait. Egy másik Van Beijeren-csendélet ugyanis 2011 januárjában 150-250 ezer dollár becsértéken tűnt fel az aukciós ház árverésén, s mivel akkor nem talált vevőre, júniusban ugyanazt a képet már 50-70 ezer dollár becsértéken kínálták. Ám akkor is hiába. 

Vehettek volna Van Gogh-képet is

„Ha a magyar állam annak idején, az 1910-es évek elején nem puskázza el Nemes Marcell világszínvonalú, Botticellitől Rembrandton át Van Gogh-ig ívelő gyűjteményének megszerzését, akkor a múzeumi világranglistán egy emelettel feljebb helyezkednénk el” – nyilatkozta lapunknak múlt év novemberében a Szépművészeti Múzeum−Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Baán László annak kapcsán, hogy sztárművei nincsenek, sztáralkotói vannak a Szépművészeti Múzeumnak. „A ténylegesen világhírű csúcsművek legnagyobb része immár valamelyik közgyűjteményben van, ami pedig a műtárgypiacon még hozzáférhető, azok a milliárdos gyűjtőknek köszönhetően immár több száz millió euróért, dollárért cserélnek gazdát” – fogalmazott a műtárgygyarapítás további korlátairól. Kivételes esetek azonban adódhatnak. Mint arról 2015 novemberében a HVG is beszámolt, Molnos Péter neves magyar műgyűjtőkről írt, Aranykorok romjain című könyvének bemutatóján Kieselbach Tamás galériatulajdonos felhívta a figyelmet: a Sotheby’s New York-i árverésén kalapács alá fog kerülni Vincent van Gogh Táj viharos ég alatt című festménye, amely Nemes Marcell gyűjteményének egyik ékköve volt. A mű értékét 50-70 millió dollár közé becsülték, ám végül mégsem szállt el az ára: 54 millió dollárért kelt el. Ez az összeg az Értéktár program keretének a több mint a felét el vitte volna, ám – mint utólag tudható – mégiscsak belefért volna a költségvetésbe. Igaz, egy ilyen nagy értékű vásárlásnak politikai vetületei is vannak. Egy évvel korábban, 2014 októberében a Christie’s New York-i árverésén Gustave Courbet Tájkép Ornans körül című festményéért lehetett volna licitálni, amelynek értékét 400-600 ezer dollár között határozta meg az aukciósház, végül 545 ezer dollárért talált gazdára. Courbet festménye annak idején Nemes Marcell gyűjteményéből került Herzog Mór Lipót tulajdonába. A második világháború alatt elrabolták, majd 1946-ban a varsói Nemzeti Múzeumba került. A lengyel állam 2011-ben szolgáltatta vissza a Herzog-örökösöknek. Nemes Marcell gyűjteményének egyes darabjai időnként megszerezhetők volnának, ha volna erre politikai támogatás és pénzügyi keret. A Sotheby’s New York-i aukcióján 2016 januárjában becsértékénél (800 ezer-1,2 millió dollár) jelentősen kevesebbért, 610 ezer dollárért vették meg a holland aranykor festője, Hendrik Sorgh Muzsikáló társaság című művét. Maradva a holland aranykornál: Nicolaes Maes Egy gyermek portréja című műve mindössze 10 ezer angol fonttért kelt el 2017 decemberében a londoni Sotheby’s nél. Muzsikáló társaságot persze nemcsak a barokk korban, a reneszánsz idején is festettek, erre példa lehet egy Joos van Winghének tulajdonított festmény. A kép szintén Nemes Marcell gyűjteményének volt része, múlt év novemberében a bécsi Dorotheum árverésén 75 ezer euróért talált gazdára.  

TÁBLÁZAT: TOP 5 vásárlás

MŰ VÉTELÁR HOL LÁTHATÓ Tiziano Vecellio: Mária gyermekével és Szent Pállal 4,5 milliárd forint Szépművészeti Múzeum, Budapest Munkácsy Mihály - Krisztus Pilátus előtt 1,6 milliárd forint Debrecen, Déri Múzeum, Debrecen XVI-XVII. században Erdélyben vert ezüst tallérok – érmegyűjtemény (220 darab) 1,1 milliárd forint Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest  Kövesi István festménygyűjteménye (115 mű) 795 millió forint Herman Ottó Múzeum, Miskolc  Munkácsy Mihály: Poros út I. 500 millió forint Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Forrás MNB Értéktár program   

Témák
műkincs
Frissítve: 2019.02.11. 09:10

Hegyi Barbara kapta az idei Páger Antal-színészdíjat

Publikálás dátuma
2019.02.10. 17:17

Fotó: Kelemen Zoltán Gergely / MTI
Hegyi Barbara kapta idén a Páger Antal-színészdíjat; a művész vasárnap vette át a makói önkormányzat elismerését Farkas Éva Erzsébet makói polgármestertől a Maros-parti városban, a Hagymaházban.
A díjat minden évben az a színész kapja, aki a kuratórium döntése alapján a leghűségesebb Páger Antal szellemi örökségéhez, és játékára jellemző a págeri hitelesség és eszköztelenség. A díjat odaítélő zsűri - Hegedűs D. Géza, Kútvölgyi Erzsébet és Szalma Tamás színművészek, Réz András filmesztéta, valamint Gyarmathy Antal, Páger Antal unokája - úgy döntött, hogy idén Hegyi Barbara veheti át az elismerést, "Téni bácsi" legendás arany pecsétgyűrűjének pontos mását. Hegyi Barbara 1966-ban Budapesten született Hegyi Barnabás Kossuth-díjas operatőr és Martin Éva díszletépítész gyermekeként. Kiskorában nem engedték szerepelni, kamera elé Mészáros Márta Útközben című filmjében állt először tizenhárom évesen. A rendezőnővel a későbbiekben is többször dolgozott együtt. 1989-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és még abban az évben a József Attila Színházhoz szerződött. 1992-ben három hónapig Lee Strasberg neves színiiskolájában tanult Los Angelesben, majd 1996-ban csatlakozott a Vígszínház társulatához, amelynek a mai napig tagja. Emlékezetes színpadi szerepei mellett több mint ötven játék- és tévéfilm láthatta a közönség. Még másodéves hallgatóként együtt forgatott az Elveszett paradicsom című filmben Páger Antallal. "Védjegye" a senkiével össze nem téveszthető rekedtes hangja, amelyet többször kölcsönzött külföldi színészeknek népszerű filmsorozatokban. Egy interjúban elárulta, hogy elsőre éppen a hangja miatt nem vették fel a főiskolára, mert azt gondolták, "valami baja van" a hangszálainak. Művészi munkáját számos kitüntetéssel ismerték el: 2000-ben Jászai Mari-díjat kapott, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, elnyerte az Ajtay Andor-emlékdíjat, a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, valamint elsőként a Psota Irén-díjat.
Szerző
Frissítve: 2019.02.10. 19:36

Szép lányok, és semmi több

Publikálás dátuma
2019.02.09. 12:35
Legendás fotómodellek a XX. századból
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A reklámipar legszebb arcaival, és a korabeli divattrendekkel is találkozhat a néző Tóth József Füles fotográfus kiállításán.
Ars poeticám hamar megszületett: fényképezés közben a legjobban a fényképezőgép zavar. Ez ma fokozottan érvényes. 2000-ig több száz kereskedelmi plakát, prospektus és naptár bizonyítja elkövetett bűneimet, melyek nemzeti gyűjteményeinkben várják feltámadásukat – fogalmazott Tóth József, akinek feltámadásra váró képeiből kaphat ízelőt a látogató a Klebelsberg Kultúrkúria Legendás fotómodellek a XX. századból című kiállításán. 
A sokaknak csak Fülesként ismert fotográfus 1970 és 1990 között készült, több mint hatvan képe számos ismert és kevésbé ismert modellt örökít meg. Többek közt Pataki Ági, Sütő Enikő, Etter Dalma, Csák Csilla, Lantos Piroska, Bíró Ica és Bálint Antónia csábító, bájos vagy épp szigorú tekintetével nézhetünk szemközt. A reklámfotóival és plakátjaival iskolát teremtő alkotó szerint az analóg fotózás korszakában még sokkal változatosabb modellek és reklámkampányok készülhettek, amelyről a kiállítás sokszínűsége is tanúskodik. A fotográfus is hangsúlyozta, a modellek akkoriban a köztudatban éltek, amit talán az bizonyít leginkább, hogy a mai generációk számára is ismert a nevük. Épp úgy, ahogy a fotók beállításai, a fények, és színek szintén nagyon sajátosan tükrözik az adott korszakot. 
A képeken szereplő lányok számos esetben nem csupán élénk sminket és frizurát kaptak, de különféle kiegészítőkkel is felruházták őket. A faforgácsból készült hajdísz, a hátizsákként viselt írógép, és a kör-király kártyalap csak néhány a jellegzetes elemek közül. Tóth József hangsúlyozta, profi eszközök híján a legtöbb alkalommal, a modell vagy az ő – esetleg felesége – ruháit, kiegészítőit használták fel a fotó erejéig. S mivel kevés lány volt, viszont nagyon sok megrendelés érkezett az egyes cégektől, így a paróka viselése is gyakori volt – tette hozzá Pataki Ági. Tóth József Füles hangsúlyozta, míg akkoriban az arcokat és jó ötleteket, s a képi kivitelezést részesítették előnyben, addig ma sokkal inkább sablonmegoldásokat és egyforma sminkeket, frizurákat lát. „A modelleket összetévesztik a celebekkel” – hangsúlyozta a fotós, hozzátéve ez akkor még sokkal inkább számított egyfajta foglalkozásnak. Holott a legtöbb lánynak volt mellette más munkája is, a főállású modellkedést nem engedhették meg maguknak – fűzte hozzá Pataki Ági, aki többek közt tolmácsként is dolgozott. A fotográfus szerint a kiállítás a lányok előtti egyfajta tisztelgés, így a legtöbb kép a reklámozott termék nélkül jelent meg, helyenként azonban felvillan egy-egy Traubisoda vagy Tungsram felirat is. A képek ugyan ízlésesek, és egyaránt tükröznek szakmaiságot a modellek, valamint a fotográfus részéről, de érdemes lehet más nézőpontból is megközelíteni azokat. Bár tagadhatatlanul egy kor, a fotózás, illetve a modellkedés hazai történetének részét képezik, nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy miről is szól(t) – e tekintetben ma sincs számottevő különbség, sőt – az a reklámipar, amely szép, karakteres nőkre épít. Infó: Legendás fotómodellek a XX. századból – Tóth József Füles fotókiállítása ingyenesen látogatható március 3-ig a Klebelsberg Kultúrkúriában
Szerző
Témák
fotográfia
Frissítve: 2019.02.09. 16:43