Drágán add a képedet! - közel 11 milliárdos költés Matolcsyék Értéktár programjában

Publikálás dátuma
2019.02.11 07:30

Fotó: MTI/ Kovács Attila
Múlt év végén lezárult a Magyar Nemzeti Bank sokat vitatott Értéktár programja. A program 32 milliárd forintos keretének mintegy egyharmadát költötték el.
Értéktár programjának befejezését sajátos módon ünnepelte meg január elején a Magyar Nemzeti Bank: összeadta azoknak a múzeumoknak a látogatói számát, ahol letétként helyezte el az általa megvásárolt festményeket, gyűjteményeket. A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) állandó kiállításán szerepelt Tiziano Vecellio, Gulácsy Lajos, Vaszary János, Orbán Dezső, vagy Abraham van Beijeren (Beyeren) egy-egy − az MNB által megvásárolt és letétbe helyezett − festménye is, így a MNG tárlatának több mint 234 ezres látogatószámát az Értéktár program sikereként könyvelték el. − A közgyűjteményeibe kihelyezett műkincseket több mint négyszázezren látták, nem adófizetői pénzből gyarapodott az ország – magyarázta az MNB a program bizonyítványát. Arról azonban nem tett közzé statisztikát, 2014 januárja óta pontosan mennyit is költött a 100 millió eurós (mintegy 32 milliárd forintos) keretéből. Igaz, a honlapján közzétette a harminchárom tételből álló vásárlási listáját − ezekbe teljes gyűjtemények és egyes műtárgyak egyaránt beletartoznak. A vételi árat hol dollárban, hol euróban, hol svájci frankban, hol pedig magyar forintban adták meg, számításunk szerint a végösszeg 10,8 milliárd forint körüli. „A magyar közgyűjteményeknek gyakorlatilag nincs műtárgyvásárlási keretük. Műtárgyvásárlásra a legnagyobb kerete a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) van, mely 2012-ben 133 millió, 2013-ban 117 millió, 2014-ben 157 millió forint volt.” A Magyar Nemzeti Bank (MNB) Felügyelő Bizottsága 2016-os jelentésében részben így indokolta annak létjogosultságát, hogy az Értéktár programján keresztül – letéti formában – a magyar közgyűjteményeket gyarapítja. Azaz az MNB mecénási szerepét eszerint egyfajta szépségtapasznak szánták arra, hogy az összes magyar közgyűjtemény nem tud a saját bevételéből − vagy az NKA pályázatának támogatásából – évente 100-200 millió forintot fordítani a gyűjteményének gyarapítására, ami a kultúrpolitika kritikájaként is értelmezhető. Az államháztartás eme „költségkímélő” módja azonban a kezdetektől vitatott volt: mennyire tartozik a jegybank alapfeladatai közé a műtárgyvásárlás? Az MNB más országok jegybankjainak gyakorlatára hivatkozott, igaz, a példaként felhozott belga vagy német jegybank a kortárs művészet mecénásaként lép fel, a saját gyűjteményét gyarapítva, nem pedig (közvetve) az állami vagy önkormányzati fenntartású múzeumokat. Az MNB programja „értékálló befektetésként” indult, hasonlóan a szintén vitatott ingatlanvásárlásaihoz. Célját hamarosan szűkebbre szabták, mondván, a hazai hagyatékokban fellelhető legfontosabb műkincsek megszerzésére fókuszál, valamint a külföldre vagy külföldi tulajdonba került, jelentős műkincseket vásárolja meg, de keretéből jutott 300 millió forint a szentendrei skanzen bővítésére is. (A program részben kompenzálta az időnként eladóként fellépő magyar aukciós házakat is – a képzőművészeti alkotások után 27 százalékos áfa fizetendő, ami semmilyen szempontból nem kedvez a műgyűjtésnek.) A „magyar érintettség” figyelembe vétele az MNB képvásárlásainál végül odáig vezetett, hogy a programba végül belefért a flamand reneszánsz mester, Willem Key Férfiképmásának is megvásárlása is 58 ezer euróért, mintegy 18,5 millió forintért. A festmény a csehországi Ehrenburg család tulajdona volt, ám megfordult az Ernst Múzeum 1922-es aukcióján − attól az évtől kezdve egészen 2017-ig lappangott. Az Értéktár program legjelentősebb – és legdrágább – tétele Tiziano Mária gyermekével és Szent Pállal című festményének megvásárlása volt 4,5 milliárd forintért, amely bizonyos szempontból komoly leckepénz is a kultúrpolitikának. 2005-ben, amikor már erősen sejteni lehetett, hogy a mű Tizianóé, 140 millió forintért kelt el – ám sem pénz, sem bátorság nem volt ahhoz, hogy az akkor még „talán Tiziano-festményt” a Szépművészeti megszerezze, élve elővásárlási jogával. A később 1,6 milliárd forintra becsülték a képet, ám mégsem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy az MNB háromszoros árat fizetett érte, vagy ahogy az eladója állította, negyed áron vásárolta meg: hasonló kvalitású Tiziano-képek ilyen árakon is találtak vevőre. Nagyobb leckepénzt csak Munkácsy Golgotájáért kellett fizetni: ha az Értéktár programnak lett volna a politika részéről támogatása ahhoz, hogy lemond a festmény mindenáron való megvásárlásáról, a műgyűjtő Pákh Imre úgy vonulhatott be a köztudatba, mint aki nem érte be annyival – mintegy 6 millió dollárral −, amennyit a kanadai Hamilton galériának fizettek a Krisztus Pilátus előtt-ért, és inkább Oroszországba adta el a képet. (A Miniszterelnökség végül 10 millió dollárt adott a Golgotáért.) Az aukciókon feltűnt műtárgyak becsértéke egyébként nem feltétlenül irányadó. Van Beijeren Pompacsendéletéért például 380 ezer eurót, mintegy 122 millió forintot fizetett az MNB, ami rendkívül drágának tűnik annak fényében, hogy a holland barokk művész egy másik pompacsendélete 20 ezer, egy harmadik 50 ezer euróért kelt el – igaz, egyik sem Nemes Marcell gyűjteményéből származott −, és ezért az árért egy jelentősebb Guido Reni-művet is meg lehetett volna vásárolni. (A bécsi Dorotheum árverésén arra is volt példa, hogy az alkotó egyik pompacsendélete ötezer euróért sem kellett senkinek.) Van Beijeren megvásárolt – a Szépművészeti Múzeumba került − festménye ugyanakkor a Christie’s New York-i árverésén 2010-ben 600-800 ezer dollár becsértéken tűnt fel, igaz, nem talált vevőre. Innen nézve akár ki is jelenthetnénk, mégis jó vásárt is csinálhatott az MNB, ha nem lapozzuk tovább a New York-i Christie’s katalógusait. Egy másik Van Beijeren-csendélet ugyanis 2011 januárjában 150-250 ezer dollár becsértéken tűnt fel az aukciós ház árverésén, s mivel akkor nem talált vevőre, júniusban ugyanazt a képet már 50-70 ezer dollár becsértéken kínálták. Ám akkor is hiába. 

Vehettek volna Van Gogh-képet is

„Ha a magyar állam annak idején, az 1910-es évek elején nem puskázza el Nemes Marcell világszínvonalú, Botticellitől Rembrandton át Van Gogh-ig ívelő gyűjteményének megszerzését, akkor a múzeumi világranglistán egy emelettel feljebb helyezkednénk el” – nyilatkozta lapunknak múlt év novemberében a Szépművészeti Múzeum−Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Baán László annak kapcsán, hogy sztárművei nincsenek, sztáralkotói vannak a Szépművészeti Múzeumnak. „A ténylegesen világhírű csúcsművek legnagyobb része immár valamelyik közgyűjteményben van, ami pedig a műtárgypiacon még hozzáférhető, azok a milliárdos gyűjtőknek köszönhetően immár több száz millió euróért, dollárért cserélnek gazdát” – fogalmazott a műtárgygyarapítás további korlátairól. Kivételes esetek azonban adódhatnak. Mint arról 2015 novemberében a HVG is beszámolt, Molnos Péter neves magyar műgyűjtőkről írt, Aranykorok romjain című könyvének bemutatóján Kieselbach Tamás galériatulajdonos felhívta a figyelmet: a Sotheby’s New York-i árverésén kalapács alá fog kerülni Vincent van Gogh Táj viharos ég alatt című festménye, amely Nemes Marcell gyűjteményének egyik ékköve volt. A mű értékét 50-70 millió dollár közé becsülték, ám végül mégsem szállt el az ára: 54 millió dollárért kelt el. Ez az összeg az Értéktár program keretének a több mint a felét el vitte volna, ám – mint utólag tudható – mégiscsak belefért volna a költségvetésbe. Igaz, egy ilyen nagy értékű vásárlásnak politikai vetületei is vannak. Egy évvel korábban, 2014 októberében a Christie’s New York-i árverésén Gustave Courbet Tájkép Ornans körül című festményéért lehetett volna licitálni, amelynek értékét 400-600 ezer dollár között határozta meg az aukciósház, végül 545 ezer dollárért talált gazdára. Courbet festménye annak idején Nemes Marcell gyűjteményéből került Herzog Mór Lipót tulajdonába. A második világháború alatt elrabolták, majd 1946-ban a varsói Nemzeti Múzeumba került. A lengyel állam 2011-ben szolgáltatta vissza a Herzog-örökösöknek. Nemes Marcell gyűjteményének egyes darabjai időnként megszerezhetők volnának, ha volna erre politikai támogatás és pénzügyi keret. A Sotheby’s New York-i aukcióján 2016 januárjában becsértékénél (800 ezer-1,2 millió dollár) jelentősen kevesebbért, 610 ezer dollárért vették meg a holland aranykor festője, Hendrik Sorgh Muzsikáló társaság című művét. Maradva a holland aranykornál: Nicolaes Maes Egy gyermek portréja című műve mindössze 10 ezer angol fonttért kelt el 2017 decemberében a londoni Sotheby’s nél. Muzsikáló társaságot persze nemcsak a barokk korban, a reneszánsz idején is festettek, erre példa lehet egy Joos van Winghének tulajdonított festmény. A kép szintén Nemes Marcell gyűjteményének volt része, múlt év novemberében a bécsi Dorotheum árverésén 75 ezer euróért talált gazdára.  

TÁBLÁZAT: TOP 5 vásárlás

MŰ VÉTELÁR HOL LÁTHATÓ Tiziano Vecellio: Mária gyermekével és Szent Pállal 4,5 milliárd forint Szépművészeti Múzeum, Budapest Munkácsy Mihály - Krisztus Pilátus előtt 1,6 milliárd forint Debrecen, Déri Múzeum, Debrecen XVI-XVII. században Erdélyben vert ezüst tallérok – érmegyűjtemény (220 darab) 1,1 milliárd forint Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest  Kövesi István festménygyűjteménye (115 mű) 795 millió forint Herman Ottó Múzeum, Miskolc  Munkácsy Mihály: Poros út I. 500 millió forint Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Forrás MNB Értéktár program   

Témák
műkincs
Frissítve: 2019.02.11 09:10

Fel sem vetődött az ExperiDance megszűnése

Publikálás dátuma
2019.04.18 13:58
Az Experidance művészetéhez hozzátartozik, hogy papíron napi három előadásra is képes
Fotó: MTI/ KOSZTICSÁK SZILÁRD
Nyolc táncos távozott Román Sándor együtteséből, de arról szó sincs, hogy feloszlana a tizenkilenc éves társulat.
A Táncélet (illetve a Corn & Soda) cikke alapján csütörtökön több online lap arról számolt be, hogy tizenkilenc év után megszűnik az ExperiDance Tánctársulat, ám ebből egy szó sem igaz – nyilatkozta a Népszavának a társulat ügyvezető igazgatója, társtulajdonosa, Vona Tibor. – Valóban több előadásunk elmarad, mivel nyolc szólista távozott az együttesből. A színpadi minőségben viszont nem kötünk kompromisszumot: nem tudtuk olyan gyorsan betanítani a helyükre érkezetteket, és nem kívántuk megnyirbálni a produkciókat. Tizenkilenc év és háromezer előadás után egy-két előadást leállítottunk, ebből kerekedett ez az egész. Ez roppant szomorú, elkeserítő. Mint ügyvezető, én nagyon rosszul végezném dolgomat, ha ennyi idő alatt egy tizenkilenc éves, három-négymilliárd forint értékű brandet lerombolnék azzal, hogy néhány előadást nem mutattunk be. Ráadásul az ExperiDance nemcsak tánctársulat, hanem egy nagyobb portfolió, egy cégcsoport - tette hozzá. Tizenötmillió forintot visszafizettünk a nézőknek az elmaradt előadások miatt – mondta Vona Tibor. − Más társulatok is leállnak, hogyha éppen a repertoárt frissíteni vagy betanítani kell, ebben semmi újdonság nincsen. Mi folyamatos műsorszolgáltatók voltunk, most a logisztikát nem sikerült tökéletesen összeraknunk, de csak ennyi történt, semmi extra. A Győri Balett is leállt egy időre, miután az együttes vezetője, Markó Iván távozott, de nem szűnt meg. Vona Tibor cáfolja a az elmaradó tao-pénzekkel kapcsolatos híreket is. Az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő visszaigazolta, hogy érvényesnek tartja az EPER-pályázatunkat. (Az előadó-művészeti társaságiadó-támogatás megszüntetését kompenzálandó a kormány az előadó-művészeti szféra közvetlen támogatásának új pályázati rendszerét alakította ki – a szerk.) Most várjuk, hogy mennyi – a taót kiváltó − támogatást kapunk az új kulturális finanszírozási rendszerben - közölte lapunkkaL. 
 Vona Tibort nagyon bosszantja, hogy a rossz hír azonnal felkapott hír lesz, ráadásul úgy, hogy nem is igaz. – A Schwajda György vezette kaposvári színházban, vagy a Jordán Tamás-féle Nemzeti Színházban is előfordult, hogy több hónapot csúszott egy premier, de azokból nem lett ekkora rémhír.  Tizenkilenc éve működünk, nagyon kevés ilyen társulat van Magyarországon. A pályatárs együttesek általában ilyenkorra már megszűnnek, vagy személyi ellentétek, vagy a pénz hiánya, vagy az ötlettelenség miatt. Az ExperiDance – és ezt nem csak az elfogultság mondatja velem – e szempontból is hungarikum – mondta Vona Tibor.

Az ExperiDance

2000-ben alakult Magyarország első magántánctársulataként. Alapítója Román Sándor koreográfus, táncművész és Vona Tibor producer. Az ExperiDance a RaM Colosseum rezidens művészeti együttese annak megnyitása, 2011 tavasza óta. Eddig mintegy két tucat produkció kötődik az együttes nevéhez, művészeti hitvallása, hogy „a tüzes magyar táncokat népszerű nemzetközi és modern irányzatokkal” szelídítse meg, fokozza a végletekig. Tagjai magasan képzett táncosok. Látványos show-it eddig több mint 2,5 millióan látták. A tao támogatási rendszer – amely a jegyárbevétel 80 százalékáig adhatott kompenzációt − egyik legnagyobb nyertese volt a társulat.

A társulat közleménye

Az ExperiDance menedzsmentje a honlapján is cáfolta a társulat megszűnéséről szóló hírt, amit alább közlünk. >>„A társulat tulajdonosai nem döntöttek a társulat felbomlása mellett, erre vonatkozóan tulajdonosok között semmilyen belső tárgyalás nem történt.   A repertoár bemutatása időszakosan lett csak leállítva, melynek oka nyolc kiváló, tapasztalt táncművész rövid időn belüli távozása, akiknek többsége fajsúlyos, többnyire szólista szerepeket töltött be a darabjainkban. A színpadi minőség tekintetében a művek megnyirbálásával, csak félig felkészült szereplőkkel nem kívánunk színpadra állni, ebben nem kívánunk kompromisszumot kötni magunkkal, hiszen ezzel azonnal becsapnánk a leghitelesebb véleményformálóinkat, a nézőinket! A főszerepek visszapótlása az ExperiDance székházának professzionális próbatermi körülményei között jelenleg is zajlik. A társulat aktivitását napi szinten szervező szakmai és értékesítő menedzsmentnek nincs tudomása arról, hogy Román Sándornak lenne egy „újonnan szerződött” tánctársulata. Román Sándor ugyanazokkal a táncművészekkel dolgozott az elmúlt héten, időszakban is, akikkel az elmúlt egy évben is dolgozott. A társulat minden erejével és tudásával arra törekszik, hogy számtalan szerződéses kötelezettségének eleget téve mielőbb újra színpadra lépjen, olyan minőségben, mely minőség alapján anno kiérdemelte nézőitől a „Ritmus Ünnepe” kitüntető jelzőt!<<

Frissítve: 2019.04.18 14:06

Egy hiteles ember – Film a pápáról, aki nem akart pápa lenni

Publikálás dátuma
2019.04.18 12:00

A türelem egyházfője, aki friss levegőt akar engedni az egyházba: új oldaláról ismerhetjük meg Ferenc pápát Wim Wenders filmjéből.
Ferenc pápának sokféle arcát ismerjük. Az egyszerű emberét, aki 2003-as megválasztása után bongiornóval köszöntötte a Szent Péter téren összegyűlt tízezreket, s lemondott az Apostoli Palota pompájáról. A jóságos atyáét, Szent Ferenc követőjéét, aki felhívja, felkeresi a bajba jutottakat, a gyászolókat, a betegeket, az emberi méltóságukban megsértetteket, a bebörtönzötteket, hogy erőt adjon nekik. A forradalmárét, aki a társadalom peremére jutottakat, a szegényeket, a menekülteket, a munkanélkülieket karolja fel. A szigorú főpásztorét, aki keményen inti a fiatalokat arra: legyenek bátrak, vállaljanak nagyobb szerepet a társadalomban. De egyre többször találkozhatunk azzal a pápával, aki a testvériség, a párbeszéd üzenetét hirdeti a világban. Aki elmegy a muzulmán országokba, gesztusokat tesz a zsidóknak, a pravoszlávoknak, hogy arra emlékeztesse őket: a vallások nagy része egy tőről fakad, s azt keressék, ami összeköti, s nem azt, ami szétválasztja őket.
Azt gondolhatnánk, mindent tudunk már a pápáról. Wim Wenders Ferenc pápa – Egy hiteles ember című filmjének azonban éppen az a legnagyobb értéke, hogy egy eddig ismeretlen arcát is bemutatja. A „türelem pápáját” ismerjük meg, aki nem fukarkodik paptársainak bírálatával. Úgy véli, sokan az egyházból „süketek”, nem hallják meg, mit mondanak az emberek. A pápa megértette, amit már a II. vatikáni zsinat pápája, XXIII. János is felismert: „friss levegőt” kell engedni az egyházba. Próbál is haladni az által kijelölt úton, ám időnként bizony ő is megakad, lelassul, túl nagy az ellenszél. Ezzel előre is számolt. „Sosem akartam pápa lenni” – árulta el egy gyermeknek.
Wim Wenders munkáját a Vatikán is segítette, több mint két évig kísérhette a pápát, aki minden kérdésre őszintén válaszolt. Ám nemcsak az egyházfő személyiségét ismerhetjük meg jobban, kiviláglik az is, milyen egyházat is szeretne. A szegények, az odafigyelés, a nyitottság egyházát képzeli el. „Nem lehet két urat szolgálni, vagy az Urat, vagy a pénzt szolgáljuk. Az Evangélium középpontjában is a szegények állnak” – figyelmeztet. „Nemet mondunk az egyenlőtlenséget szolgáló gazdaságpolitikára” – mondja latin-amerikaiak előtt az egyik bejátszás szerint. Tudja, hogy megannyi, ahogy fogalmaz, járvány fenyegeti az egyházat. Hírnevét csorbítják azok a papok, akik szexuális bűncselekményeket követtek el. „Ez az egyik legsúlyosabb bűn” – hangsúlyozza, ezért polgári bíróság előtt kell felelniük tettükért.
A filmben egy sor archív felvétel tűnik fel, amelyek egyértelműen bizonyítják: Ferenc személyiségét nem változtatta meg a pápaság, mindig, még Buenos Aires érsekeként ugyanazt a programot próbálta megvalósítani. A szeretet programját. Ez azonban csak akkor győzedelmeskedhet, ha leomlanak lelki falaink. A belső és külső falak csak a megosztást szolgálják. Meg kell védenünk a Földet – figyelmeztet 2015 júniusában megjelent Laudatio si enciklikájában. „Párbeszédet kell folytatni a tudományos élet képviselőivel” – magyarázza a filmben -, hogy megőrizzük a Teremtés csodáit, természeti értékeinket. S ami a legfontosabb: a megbocsátás egyházára van szükség. Éppen az vétkezik, aki mást vádol bűnnel – mutat rá. Wim Wenders filmjéből egy olyan személyiséget ismerhetünk meg, aki valóban jobbá, igazságosabbá akarja tenni a világot és senki sem térítheti le erről az útról. Hogy célba ér-e? Ehhez – mint mondja – a hívők imáira is szüksége van. Ám a film arra a következtetésre jut, hogy a pápa már eddig is nagyon nagy utat tett meg.

INFÓ

Ferenc pápa – Egy hiteles ember Bemutatja a Pannonia Entertainment

Frissítve: 2019.04.18 12:00