A rejtőzködése volt nekem a legszimpatikusabb. Van valaki, aki mögött ekkora életmű áll, s mégsem akarja nap mint nap learatni ennek babérjait, soha, egy pillanatig sem szállt bele a „ki legyen a költőfejedelemhez” hasonló, hiábavaló viaskodásokba, hiúságversenyekbe, holott – hogy is mondjam – egyáltalán nem indult volna esélytelenül. Nem adott interjút, nem mutatkozott. Kicsit olyan volt nekem, mint Salinger, aki egy idő után szintén hátat fordít mindennek, még csak nem is ír, csak az életmű, leginkább a Zabhegyező (Rozsban a fogó) dolgozik helyette. Úgy volt jelen minden nap az irodalomban, hogy csak a művei adtak híradást a „húzom-nyúzom élet” apró csüggedéseiről. És persze a rajzok.
De persze figyelt ekkor is. Tudom, milyen irigységgel hallgattam, ahogy íróbarátom eldicsekedett azzal, hogy most kapott egy kézzel írt levelet tőle, s igencsak megdicsérte a novelláskötetét. Úgy néztünk a levélre, mintha már eleve irodalmi ereklye lenne, ritka műtárgy. A mindent látó figyelem megcsillanása.
Az is szimpatikus volt, hogy sosem értettem igazán. Nem tudtam megfogni, sem mint talált tárgyat, sem mint olyat, amit a szívem fölött hordok. És ez a nem megfoghatóság adta a versei erejét. Azt, ami újra és újra odavitt a sorokhoz, fejteni, értelmezni, belakni. Az első magyar posztmodern verses kötetnek szokás tartani a József Attilára utaló Egy talált tárgy megtisztítása című művét. Talán még sosem birkóztam annyit egy könyvvel, mint ezzel. Sokszor faképnél hagytam, még többször visszazarándokoltam hozzá. „Könyv: / egyetlen üres / lapnyi: // sem-jeleid: / hol tartasz.” Szinte bosszantóan szabad versvilág volt ez, mentes ideológiától, közösségi álszerepektől, mentes mindattól, amit költészet gyanánt sulykoltak belénk az iskolában. Tandori azok közé tartozott, akik a legkövetkezetesebben és a legszigorúbban építették ki a saját világukat, akinek a neve igazi branddé vált: a szokatlan utak, a kísérletezés, a sokarcú és mindig eleven minőség védjegye. Számos műfaj, számos hangütés. Úgy egy, hogy folyton széteső. Naplószerűen indázó költészet. Medvék és verebek.
És még azt szerettem benne, hogy soha nem tudtam igazán megszeretni. Mert nem volt dörgölődző, nem csilingelt, nem volt benne napsütötte sáv, könnyezve nevetős diletták, szavalóversenyre vihető szép vallomások. Illetve mindebből volt benne valami, kacskaringói állandó ihletforrásokat jelentettek, valami kimeríthetetlen áradást, ahogy erről Margócsy is beszél a Válogatott versek utószavában. Egyszerre volt játék és kín, szonettkoszorú és szonettkosz, nem tudtam idézni belőle, de üdítő volt a sorokat fölpolírozó irónia, a fecsegésnek tűnő fecsegés, a „pár pletyó adatból” összeálló Tandori-dal, amely soha nem válhatott slágerré. Mindannyiunk szerencséjére.
Mert most akkor újra neki kell futni az életműnek, egymás mellé tenni forgácsot és követ, az élet zörejeit és a nemlét süketségét, és kitalálni, hogy ki is volt ő, és mit hagyott ránk. Jelen pillanatban csak annyit tudnék mondani bénultan, mint egy zavart érettségiző: sokat és jelentőset. És közben vágyom a szerteágazó, bővített mondatokra. Tandori-zajra a mese mögött.
