Előfizetés

Az első hatmilliárd

A hivatalos cégadatok alapján legalább hatmilliárd forinttal lett gazdagabb az Orbán-család Orbán Viktor 2010-es miniszterelnökké emelése óta. Most ahhoz kaptunk támpontot – az OLAF (az EU csalás elleni hivatala) szándékos, illetve a kormány indirekt közreműködésével –, hogy mennyire törvényes és etikus eszközökkel sikerült végrehajtani az uralkodó famíliának ezt a kétségkívül látványos tőkefelhalmozást. 
A sajtóban Elios-ügyként emlegetett visszaélés-sorozat – amelyet sokkal inkább Tiborcz-ügyként kellene szignálni – a dolgok szerencsés kimenetele esetén bűnügyi tantörténet lesz majd az Orbán-rendszer lezárultával. Sőt, talán abban sem egészen alaptalanul reménykedünk, hogy az államigazgatási segédlettel történt közpénz-fosztogatásnak ez az arcpirító esete maga is hozzájárul majd a rezsim bukásához. 
Adva van egy, a vizsgált időszakban a miniszterelnök vejéhez tulajdonosi és irányítási szálon is kapcsolódó vállalkozás, amelynek a bevételei szinte kizárólag brüsszeli forrásból származnak, egy olyan országban, ahol az egész unió leginkább központosított, teljesen a kormány alá rendelt unióspénz-osztó szisztémája működik. A pálya nemhogy a Tiborcz-cég felé lejt, hanem majdhogynem függőleges, csak le kell csúsztatni rajta a pénzkötegeket. Az Elios EU-finanszírozású közvilágítás-korszerűsítésekre szerződött, jellemzően fideszes vezetésű városok önkormányzataival. De nem akárhogy: rendre a legdrágább ajánlatokkal nyert, sok helyen ugyanazok a (nyilvánvalóan) kamu-pályázók indultak vele szemben, az „ellenajánlatok" ugyanazokon a számítógépeken, azonos szöveggel készültek. A testre szabott pályázatokat egy olyan üzlettárs közreműködésével írták ki, aki érdekelt volt az Elios sikerében. A kötelező karbantartási időt lerövidítették, az előzetesen vállalt energiamegtakarítás nem teljesülését nem szankcionálták. Aki az érintett önkormányzatok által gondosan titkolt Elios-szerződésekről beszélni mert, azt kirúgták. 
Ahol véletlenül nem az Elios győzött, ott sokkal olcsóbb volt közvilágítást korszerűsíteni; ahol viszont Tiborczék futottak be, ott csőstül jöttek a bajok: kiderült, hogy a papíron alacsonyabb karbantartási igényű ledes lámpákat ugyanúgy javítani kell, mint a korábbiakat, és nem a fogyasztásuk, hanem inkább csak a fényerejük alacsonyabb. Mindezt nem az ímmel-ámmal nyomozgató magyar hatóságoktól tudjuk – ők „bűncselekmény hiányában” gyorsan lezárták az eljárásokat; a sötétbe borult városokon kívül tényleg nincs itt semmi látnivaló –, hanem az egész ügyfolyamot részletesen, nevekkel, címekkel, dátumokkal együtt feltáró OLAF-tól. A (ne feledjük, a lámpabűnözés fő haszonélvezőjének apósa által vezetett) kormánytól eddig csak az OLAF-jelentés titkosítására és a brüsszeli nyomok elsikálására tellett. Visszahívták a bűnjelnek bizonyult számlákat Brüsszelből, hadd fizessék inkább a cechhet a kevésbé akadékos magyar adófizetők.
Ha tehát azt kérdi majd az utókor, honnan lettek Orbánéknak hirtelen milliárdjaik, nyugodt szívvel válaszolhatjuk: ugyanonnan, ahonnan a többi tolvajnak. Tőlünk lopták.

Kádár a zászlók előtt

Orbán Viktor évértékelő beszéde a pártállami időket idézte, hangulatában és erkölcsi intelmeiben is. Egy őszinte és igaz mondattal mindenképpen illette a kormánytöbbséget: „… ha érdemtelenül is, de rajtunk van a Gondviselés áldása.” 
Ami a szemfényvesztés 7 pontját illeti: túl azon, hogy a pontok mindegyike elismeri, az Orbán-kormány eleddig képtelen volt megoldani a gyászos demográfiai helyzetet (melynek része, hogy már minden hatodik magyar baba külföldön látja meg a napvilágot), a nőket szinte kizárólag egy szerepben tudja elfogadni - ez az anya szerepe. Nem törődik azzal, hogy már egy gyermek vállalása is súlyos munkahelyi hátrányos megkülönböztetést von maga után. Nem beszél arról, hogy a négy gyermeket vállaló nők SZJA-mentessége valójában „nesze semmi, fogd meg jól”, hiszen három gyermek után már a jelenlegi szabályozás is lehetővé teszi a 140 ezer forintos családi adókedvezményt, és a háromgyermekes édesanyák nagyjából fele amúgy sem tér vissza a bérmunkapiacra. Az pedig felettébb ritka, hogy egy négygyermekes anya megkeresse a teljes lehívhatóságot jelentő 1 millió forint bruttót. Annak volna értelme, ha az egész család részesülne adókedvezményben, de az a jelek szerint nem fér bele a Fidesz családképébe, hogy az apa is része a gyermekvállalásnak. A nagyszülői GYED bevezetésének ismertetéséből kimaradt, hogy csak a még dolgozó nagyszülők vehetik igénybe, és arról sem szól a fáma, hogy az otthonteremtési támogatások a kétgyermekes családok esetén 45 százaléknyi, míg a háromgyermekeseknél 42 százaléknyi hitelt jelentenek.
A miniszterelnök büszkén sorolta a makromutatókat: egy évtized alatt 55 százalékról 70 százalékra emelkedett a foglalkoztatottság, ez pedig azt jelenti, hogy közel ötmillióan dolgoznak az országban. Nem említette, hogy ebből durván 200 ezren közmunkások a mai napig, és azt sem, hogy a dolgozói szegénység mértéke – 2010 és 2017 között 4,9 százalékos növekedést produkálva – 10,3 százalékos. Vagyis több mint 440 ezer magyar nélkülöz, annak ellenére, hogy rendszeresen dolgozik. A mélyszegénységet úgy sikerült 10 százalékra csökkenteni, hogy a statisztikai kritériumok új meghatározása miatt a közfoglalkoztatottak már kiesnek ebből a társadalmi csoportból.  
Az olajos kezű, kantáros nadrágos munkásokról és teljes foglalkoztatottságról papoló miniszterelnök minden bizonnyal kézzel írott szöveget kaphatott, hiszen a tíz év alatt 85 százalékról 11 százalékra csökkentett államadósság jó lesz 71-nek is (de van, hogy az ember 1-esnek olvassa a 7-est, majd biztos kiigazítják). Ezzel egyébként 11 százalékponttal haladjuk meg az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti feltételt. 
A majdnem öt százalékos gazdasági növekedésről beszélő kormányfő által emlegetett adat ugyan csak 0,4 százalékponttal haladja meg a valós értéket, de így kis híján 10 százalékot hazudott rá a valóságra. A tényleges, 4,6 százalékos gazdasági növekedés képét rontja, hogy a két egymást követő választási költségvetés és a CSOK erősen túlfűtötte az ingatlanpiacot, aminek a következményei egyelőre nem borultak rá a gazdaságra és a társadalomra. Fontos megjegyezni, hogy az európai uniós fejlesztési pénzek a bruttó hazai termék 3,5 százalékát, vagyis a növekedés több mint háromnegyedét tették ki.
Az is kérdéses, hogy 2019-ben a kormányfő miért beszél arról, hogy a most születő gyermekeknek jó esélyük van megérni a XXII. századot, amikor a magyar nők várható élettartama 79 év, a férfiaké pedig nem éri el a 73-at. Európában listavezetők lettünk ugyanakkor a krónikus betegségekben életüket vesztők számát tekintve, és az is magyarázatra szorul, hogy ha „már az egészségügyben is mocorog valami”, és – felteszem – a miniszterelnök nem a leszakadó plafonra gondol, miért halnak meg kórházi fertőzésben adott idő alatt többen, mint közúti balesetben.
Orbán Viktor a csecsemőhalandóság csökkentését is megemlítette mint sikert, ugyanakkor arról nem beszélt, hogy az anyai halandóság az ő kormányzásának egésze alatt nőtt Magyarországon, amivel egyedül vagyunk a térségben. A császármetszések és az anyai halálozás terén az EU-s átlag dupláját hozza hazánk, az európai listák élén végzünk a koraszülések arányával, de ennek hátterét még kutatni sem kezdték, mert nincs rá pénz. A Honvéd kórház koraszülött osztálya épp a minap kényszerült bezárni, a korai fejlesztés legtöbbször a szülők tájékozottságán, iskolázottságán és legfőképp pénztárcáján múlik.  
Így teljes hát a kép: Orbán Viktor számára ez az ország nem egyéb, mint egy nyugdíjrendszer-problémákkal küzdő embergyár, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít, no meg a nemzeti trikolór. Sehol egy megállapítás az esélyegyenlőségről, az egyenlő méltóságról vagy a jogaikban egyenlő polgárokról és a nyugati szövetségi rendszer erősítésének támogatásáról. De miért is lenne? Csak a folytonosan sárba taposott alattvalókkal lehet a bolondját járatni tizedik éve, öntudatos polgárokkal aligha. És mégiscsak volt mondat, amelyben összefoglalta az egész ars poeticáját és kormányzásának kulturális színvonalát: „Nix ugribugri”.
Orbán Viktor számára ez az ország nem egyéb, mint egy nyugdíjrendszer-problémákkal küzdő embergyár

Orbán falazott

Három fekete falat húzott maga köré egy évértékelő kedvéért. Falakkal falazott. Magának. Ezeket a falakat csak azok nem érzékelték, akik az évértékelőt tartó miniszterelnök elszánt hívei.
Az országnak azonban ez egy újabb fekete fal. Akkor is az, ha a falat csak kerítésnek, netán pusztán paravánnak állították fel. Mert a fal, kerítés, paraván mögött megint tombolhatott a „most mi jövünk” vizet, földet, levegőt, lelket szennyező bornírtsága: hangos taps és örömkönnyek a kormánynak, harsány röhögés az ellenzéket mocskoló, azt megtaposó humornak. 
Ezzel húztak fel a termen belül maguk köré ismét egy, a feketénél is feketébb falat. Ez az a fal, amely a „mi” és az „ők” között áll. Nem hinném, hogy bárkinek lenne kétsége afelől, hogy a „mi” adott esetben a Fidesz és a KDNP, és persze Orbán Viktor híveit jelenti, az „ők” pedig az összes többit. A többi magyart. Mert ők is magyarok, de ezt a falazó kormányfő nem akarja tudomásul venni. Vagy nem számít neki. Neki csak azok számítanak, akik vele vannak. A többi nincs! És ez már a harmadik fal, amit pont a miniszterelnök emelt személyesen maguk és az „ők” között. És az ők jelen esetben mi vagyunk. Mi, akik nem szavaztunk rá, mi, akik nem értünk egyet azzal az iránnyal, amerre az országot viszi, mi, akik nem akarunk már a múlt században is jócskán meghaladott múltban élni, nem értünk egyet azzal, hogy sorsunkat a múlt század harmincas éveihez láncolja a XXI. század második évtizedében. 
Hiába állította melldöngető büszkeséggel: „Tizenharmadik éve irányítom a kormány munkáját, de a döntéseinknél még mindig rácsodálkozom, micsoda merészség egyszerre és egyben látni tízmillió ember életét. Márpedig Magyarország tízmillió, sőt a külhoniakkal együtt 15 millió szerteszét futó életből áll, amelyeket döntéseinkkel újra meg újra egyesíteni kell.”
Tényleg, micsoda merészség! Mert hiába állítja, nem látja egyben tízmillió ember életét, a tizenöt millióról már nem is beszélve! Döntései pedig nemhogy egyesítenének, sokkal inkább szerteszórnak bennünket. Épp ez a baj. Pedig megtehette volna, ha le tudta volna győzni önmagát. Már az első kétharmad után mondhatta volna: én minden magyar miniszterelnöke kívánok lenni, és ebben az országban minden állampolgár számára garantálom a jog előtti egyenlőséget, független bíróságokat teremtek, független közmédiát, jövőt teremtő oktatást, egészségügyet, hogy a köz érdekét az egyéni érdekek fölé helyezem, mert magyarnak magyar nem lehet farkasa. De nem tette, mert ő hatalmat akart. Olyan hatalmat, amelyben a terülj, terülj asztalkám, az üssed, üssed botocskám, no és az aranyat köpő szamár is mind csak őt szolgálja. Ennek és emiatt kellett február 10-én falaznia.
Csakhogy, miként a fák, úgy a falak sem nőnek az égig, a csak az ország egy részére épített fal pedig leomlik. Minél hamarabb, annál jobb mindannyiunknak.