Poós Zoltán: Valami más

Valami más Négy éve már, hogy kimosták apám ágyneműjét, kitisztították a fekhelyét, majd mindent visszaraktak a helyére. Az avarbarna párnákat és az ágyneműt is. Minden húsvétkor elvégzik a rituálét. Mióta meghalt nem aludt ott senki. De most itt alszom, a gyerek miatt nincs hely a régi szobámban. Hiába tiszta apám ágya, négy év után is érzem az inzulin fémes illatát. Vajon vele álmodom? Nem álmodtam vele. A szoba poráról álmodtam. Vastagon rakódott le, mintha nem lenne több pornak hely. A tárgyakba hatolt, hogy az anyaguk helyébe lépjen. Az ágyra feküdni – mintha félig fejfújt matracon hasalnék a földvári strandon, dél van, és úgy tűnik a végtelen nem az északi parttal kezdődik, hanem a város végi utolsó villanyoszloppal. Sosem láttam apámat strandon, nem járt ilyen helyekre, anyám is csak néhányszor volt a gyulai medencében. Apámat csak dolgozni láttam. Számára minden munka volt. Feküdni az ágyon és gyógyulni, ugyanúgy munka, ahogy munka megépíteni a zsírszürke felhőkbe nyúló füstölő kéményét. Nem jelent meg álmomban, pedig hattyús díszpárnáját raktam a fejem alá. Talán láttam hattyúkat, és tavat is. Vagy az érparti kacsákat, ahogy kerülgették a szivattyút. Egy árnyékot is láttam, megpróbált a fodrozódó vízre telepedni, de ő sem apám volt. Valami más lehetett.
Szerző

Finy Petra: Fényfoci

"Így történhetett, hogy Forró Mihály hatodikos tanuló egyszer csak minden bátorságát összeszedve arcon köpte Barita Jutka tanárnőt az iskola földszinti folyosóján."
Misi rajongott a futásért. Pilincka lábai úgy repítették, mintha szárnyak lennének. Lehetett testnevelés­óra vagy csak a szokványos udvari rohangálás: a futástól a gyomrában azonnal szétterjedt a könnyűség. A bensője vitte előre. Az vitte a magasba. A legjobban azt szerette, ha tavasszal vagy ősszel futhatott. Fényrácsos kerítések mellett vagy a fák napluggatta lombjai alatt. Iszkolhatott az iskola folyosóján is, a lényeg voltaképpen mindig az volt, hogy rézsútosan zuhanjak lába elé a fények. Mert ha igazán ügyes volt, és pontosan célzott, akkor úgy tudott belerúgni ezekbe a sugarakba, hogy labdákká álltak össze, melyek ragyogó gömbökként gurultak előtte tovább. Gurultak a fénylabdák, peregtek sugaraik, ő pedig azt gondolta, igen, végre visszatalált a gyerekkorba. Hiába volt már eleve ott. Ha Jutka nénit osztották be folyosói ügyeletbe, Misinek résen kellett lennie. Nem lehetett csak úgy ragyogást rugdosni. Repkedni a gyerekkorban, mint egy fényőrült éjjeli lepke a lámpa körül. Leginkább lesunyt fejjel kellett végigmenni a folyosón, mindenféle szaladás nélkül, fájdalmasan lassan. Osztálytársai és a szülei is Misi lelkére kötötték: ne nézz a szemébe, Jutka néninek még a szemébe sem nézhetsz bele, úgy köszönsz, hogy tekinteteddel a földet pásztázod. Olyan vagy, mint egy árnyék, csak éppen nem fekete, hanem Misi-színű, megértetted? Semmi fényfoci, rendben? Ez a nő egy állat. Misi tudta, hogy az, őket is tanította. A tanárnő hosszú évek kínos pedagógiai kudarcainak eredményeként rendíthetetlen szorgalommal vegzálta a diákokat. Tisztában volt vele, hogy rég nem kap tiszteletet a gyerekektől, egyszerűen nem kaphat, hiszen már nem más, csak üres váz, eldeformálódott tanári öntőforma. Saját tehetetlenségének bábjaként vergődött az iskolában, egyre aljasabb nevelési módszereket alkalmazva, mind esetlenebb igyekezettel a hatalom megszerzéséért. Az üvöltözés, rugdosás, pofonosztogatás olyan természetességgel áradt belőle, mint más tanárból a dicsérő szavak. Észre sem vette a lelkébe fagyott részvétlenséget. – Büdös bunkók! – ordított az A osztállyal, amelyik különösen lázadó gyerekek csapatából állt. Érthetetlen pökhendiséget hoztak otthonról, valami vidám flegmaságot, melyen sehogy sem talált fogást Jutka néni. Igaz, amikor az egyik állandóan rohangáló kisfiú, Misi felé rúgott, mert zavarta a gyerekből jövő optimista energia, látta az osztályon, hogy megszeppent. – Á, tehát ilyen, ha valakire felnéznek! – gondolta magában. Aztán tovább morfondírozott. – Úgysem mondják el otthon, mit történt, se a büdös bunkózást, se a rugdosást, vagy ha igen, akkor is megvéd engem az igazgató. Úgysem tesznek feljelentést! Hiszen az osztály hatodikos, a gyerekek közül sokan felvételiznek, a szülők nem mernek hőbörögni, csak azt nézik, hogy a gyereknek jó jegyet adjak, és átvegyék. – A gyerek amúgy is a legbosszantóbb dolog, ami előfordulhat egy iskolában – zárta le magában a gondolatmenetet Jutka, majd kinézett az ablakon. A tavaszi fény irritálta a bőrét, rángani kezdett tőle az arca, mint mindig, ha egy természeti jelenség a boldogságra emlékeztette. Jutka nem is vette észre a lábánál reszkető kisfiút. Misi állt ott halálra váltan, nem is annyira a rúgástól remegett, hiszen a tanár lába elől végül bravúrosan kitért. Megszokta már Jutka támadásait, úgy volt vele, mint a többi gyerek: olyan, mint egy csapat éhes darázs, amely a nyári dinnyeevés kötelezően elviselhetetlen kelléke. A kisfiút más háborította fel. Ugyanaz a fény, mely a tanárnőt irritálta, őt elvarázsolta. Letaglózva bámulta a folyosón a tündöklést. Ilyen hatalmas világosságot még sohasem okozott a tavasz. Ekkora fénybe még soha nem rúghatott bele. És a tanárnő miatt hozzá sem érhetett a lábával. Aztán eszébe jutott az a sok fröcsögő mondat, amit Jutka néni eddig az osztálytársai fejére szórt. A büntetésdolgozatok, kegyetlenkedésből adott egyesek, beírások. És a fülbe süvítő gyalázkodások, amiket évek óta el kellett viselniük. Misi csak állt az asszony mellett, aki hirtelen testesített meg számára minden sötét erőt, mely az ártatlanságot és a gyengeséget akarja leigázni, és a fiú próbált lefelé nézni a földre, tényleg megpróbált lefelé nézni. De a tekintete elszakította magát a padlótól. Az orra is egyre feljebb emelkedett, míg végül a lesunyt fejtartásból egy ádáz harcos fejtartása lett. És ennek az ádáz harcosnak muszáj volt valami fegyver után néznie. De nem volt nála. Csak egyfajta ősi, furcsa fegyver. Így történhetett, hogy Forró Mihály hatodikos tanuló egyszer csak minden bátorságát összeszedve arcon köpte Barita Jutka tanárnőt az iskola földszinti folyosóján. Mire az iskola legszívtelenebb tanára sírógörcsben tört ki, és térde zuhanva ölelgetni kezdte a fiút. Mindenki megkövülten nézte a jelenetet. Misi lerázta magáról a nő karjait, óvatosan hessegette el az ölelést, mint egy mohó darázscsapatot a dinnye mellől. Csak ment, csak ment a folyosón a nagy fények felé. Hallott ugyan még néhány szót, mintha a tanárnő ilyesmit dünnyögött volna: – Mindig az arcomra csinálta, mindig oda, és én olyan kicsi voltam, olyan kicsi… – de a kisfiú nem értette a szavakat, mint ahogyan az sem jutott el hozzá, hogy két tanár felsegíti a zokogástól és saját emlékeitől didergő Jutkát. Misi nem hallott, nem látott semmit. Pontosabban látni látott. Egy óriási napsugarat a folyosón, egy irtózatos szikrasávot, melyből a világ leghatalmasabb fény-focilabdája lehet, ha elég ügyesen és technikásan rúg bele.
Szerző

Berta Ádám: Hiányzik az Antarktisz

Publikálás dátuma
2019.02.10. 12:30

Fotó: Shutterstock
Vers - A kortárs magyar költészet színe-java
Hogy vissza tudok-e emlékezni az első benyomásaimra? Annyit hallottunk az állomásról indulás előtt, meg annyi előadást láttunk, hogyan néz ki, milyen belülről, hogy mindenkinek elég pontos elképzelése volt arról, mi vár rá, ennek ellenére furcsa érzés volt először megpillantani a repülő ablakából. Hú, tényleg itt vagyunk? Alig hittük el. Az első pár héten, hónapban minden irtózatosan különleges volt, szinte bármit csináltunk, új volt a számunkra, rengeteg élmény ért minket. Aztán később már az ottani élet vált normálissá. Most itthon még minden nagyon új, nagyon furcsa, most igazából azzal foglalkozom, hogy megszokjam az ittlétet. Rokonokat, barátokat, ismerősöket látogatok, egy-két napot vagyok mindenhol, bőröndből élek már két hete. De nagyon jó volt megérkezni, embereket látni. Vicces volt, hogy az unokahúgomat vittem valamelyik nap iskolába, és kiderült, hogy mesélt rólam a tanár néninek, aki meg is kérdezte, mikor szembetalálkozott velem, hogy jaj, nem jönnék-e be kicsit mesélni az osztálynak. Bementem, meséltem, és a gyerekek nagyon aranyosak voltak, csupa okos dolgot kérdeztek. Igen, válaszoltam, hiányzik az Antarktisz, főleg a nyugalom. Mindenki úgy osztotta be az idejét, ahogy jónak látta. Nem volt megszabva, hány órakor menjek ki a mérőállomásomhoz, csak az, hogy naponta egyszer mindig begyűjtsem az adatokat. A sarkvidéki télben, a hónapokon át tartó sötétségben nehéz bármilyen napirendet tartani, valamiért folyamatosan, egyre jobban csúszott el a napunk, hiába feküdtem le, nem tudtam aludni, csak forgolódtam, ennek ellenére próbáltam mindig ugyanakkor kelni. Emiatt, meg a nap hiánya miatt nagyon fáradtak voltunk. Megviselt a hosszú antarktiszi éjszaka, mégis élveztük, mert mindennél gyönyörűbb. Egész másképp kötődtem hozzá, megérintett, intimebbnek éreztem, mint a nappalokat. Feneketlen sötét van, és hideg, igazán hideg. Gyönyörűek a csillagok, a sarki fény. Akármilyen zord volt az időjárás, mindennap el kellett jutnom a mérőállomásomig. A legkülönlegesebb az volt, ha rossz időben kellett megtenni ezt a másfél kilométert: bármerre indulsz, pár méter után megszűnik minden, mintha tejfehér semmiben mennél, nem látsz semmit, csak a kifeszített kötélre tudsz koncentrálni, hogy ne téveszd szem elől az utat.
Szerző
Témák
költészet vers
Frissítve: 2019.02.13. 15:25