Botrányok az Északi-sark meghódítása körül

Publikálás dátuma
2019.02.17 09:02
Illusztráció
Hazugságok, kínos lebukások kísérték az Északi-sark meghódítását a múlt század elején. Az elsőség nem kecsegtetett tudományos értékkel, annál inkább személyes dicsőséggel.
Robert Peary iszonyatosan csalódott és dühös volt. Elrontották élete nagy napját, amelyre oly régóta készült. Sarkvidéki expedíciójáról visszatérőben a híres amerikai felfedező-mérnök már meg is fogalmazta fellengzős és öntömjénező mondatait arról, hogy a világon elsőként eljutott az Északi-sarkra. Azért kötött ki a kanadai partoknál, Indian Harborban, 1909. szeptember 6-án, hogy világgá kürtölje a szenzációt. Ám a civilizáció utolsó posztján, a helyi távíróállomáson lesújtó hír fogadta: megelőzték. Régi riválisa, Frederick Cook négy nappal korábban jelentette be, hogy meghódította az Északi-sarkot.  

A párviadal

Cook, az orvosból lett népszerű utazó Koppenhágában ünnepeltette magát, de Peary nem hagyta annyiban. A két korábbi partner szenvedélyes vitába bonyolódott, az amerikai sajtó örömére. A nagy lapok közül a New York Times Peary pártját fogta, a Herald viszont Cookét. A közvélemény inkább Cook felé hajlott, nem mintha az emberek értették volna a helymeghatározáshoz használt szextáns működését, de a doktor jobb megjelenésű, kellemesebb modorú és fiatalabb is volt vetélytársánál. Csak a szavahihetőségével voltak bajok. Állításait nem tudta bizonyítani, ellentmondásokba keveredett az őt kísérő grönlandi bennszülöttekkel. Aztán kiderült, hogy korábbi sikere, az alaszkai Mount McKinley csúcsának megmászása hamisítás volt. (Azt a kisebb magaslatot, ahol a fotói készültek, máig Fake Peak, azaz Hamis csúcs néven jelölik a térképek.) A lejtőn nem volt megállás. Kitüntetéseit visszavonták, Cook elbujdosott. később egy ingatlanügy miatt perbe fogták, és csalásért börtönbüntetésre ítélték. Évtizedek múltán, a halálos ágyán is kitartott amellett, hogy nem hazudott, tényleg eljutott az Északi-sarkra – de már nem hittek neki. A párviadalt Peary nyerte, ő aratta le a vágyott dicsőséget. Ellentengernaggyá léptették elő, ünnepélyes köszönetet mondott neki a washingtoni Kongresszus, a Felfedezők Klubjának elnökévé választották. Számos díjat kapott külföldön is, köztük a Magyar Földrajzi Társaság aranyérmét. A harcsabajszú Peary különös figura volt. Nagy tudású, kitartó és vakmerő, ugyanakkor megszállott, hiú és öntelt. Hitt a fehér ember felsőbbrendűségében, mégsem szégyellt tanulni az inuit (eszkimó) őslakóktól. Tőlük lesett el mindent: rozmárra vadászni, iglut építeni, egyszóval megélni a jég hátán. Elle­nezte, hogy kereszténységre térítsék őket; azt mondta, nem szabad háborgatni idilli világukat, ahol ismeretlen a bűn, az alkohol és a szerencsejáték. Szívesen élt közöttük, az sem szegte kedvét, hogy lábujjai lefagytak. Feleségét, Josephine-t alig látta, házasságuk első 23 évéből csupán hármat töltöttek együtt. Eszkimó asszonyától, Aleqasinától ezalatt legalább két gyermeke született. 

Peary utolsó esélye

Egyetlen bizalmasa fekete szolgája, Matthew Henson volt. Húsz éven át mindenhová elkísérte, végül már elválaszthatatlan társak voltak az egymást követő sarkvidéki expedíciókon. Hensont érte a megtiszteltetés, hogy az utolsó, 1909-es utazáson egész végig a főnökkel tarthatott, a többi segítőt hátrahagyva az alaptáborban. Szép baráti gesztus – bár rossz nyelvek szerint Peary azért döntött így, mert nem akart osztozni a hírnéven egy másik fehér emberrel. A szolga viszont nem volt jártas a navigációban, csak ment a gazdája után, így azt sem tudta hitelt érdemlőn megerősíteni, meddig jutottak. És ez kellemetlen volt, ugyanis Peary teljesítménye szintén kétségeket ébresztett. Azóta modern eszközökkel végzett rekonstrukciók és számítások támasztották alá a gyanút. Bizonyosra vehető, hogy Pearyék sem érték el az Északi-sarkot. Nem meggyőző, hogyan térhettek volna vissza a táborban várakozó társaikhoz 16 nap alatt a sarkról, ha az odaútjuk 40 napig tartott. Elszámolta volna magát a tapasztalt felfedező? 52 éves volt hetedik ­arktiszi misszióján. Joggal gondolhatta, hogy ez az utolsó esélye arra, amire feltette az életét. De azt is tudta, hogy ha még sokáig küszködik a fagyos óceá­non, jön az olvadás, és odaveszik. Mi mást láthatott volna kilométerekkel távolabb, azon a fiktív ponton, mint amit amúgy is látott maga körül? Torlódó jégtáblákat, hasadékokat, rideg pusztaságot. Hihetőbb, hogy röviddel a cél előtt Peary kénytelen volt visszafordulni, de nem bírta beismerni a kudarcot. A sors fintora, hogy ilyen kalandos előzmények után elsikkad a vitathatatlan elsők története. Az Alekszandr Kuznyecov vezette szovjet-orosz csapat 1948-ban érte el az Északi-sarkot – ez megbízhatóan dokumentált, mégis csak lábjegyzetekben emlékezik meg róla az utókor. 

Mussolini és a kannibálok

A Peary–Cook párviadal után az első világháború forradalmasította a repülést. Új kihívás adódott: hajó, kutyaszán és sítalp helyett a levegőben eljutni az Északi-sarkra. Egy újabb amerikai, Richard Byrd haditengerészeti pilóta 1926-ban közölte a világgal, hogy a Spitzbergákról felszállva, Fokker gépén, 15 óra 47 perc alatt elsőként célba ért. A folytatást már ki lehet találni: ő sem mondott igazat, sosem jutott el odáig. A saját, hagyatékában fennmaradt naplója buktatta le a halála után (1957). A gondosan vezetett repülési adatok jócskán eltérnek attól, amit utóbb úti jelentésében a National Geographic Societyval osztott meg. Állítólag a másodpilóta, Floyd Bennet is beismerte magánbeszélgetésekkor, hogy nem sikerült a sark fölé szállniuk. Azért nem minden kísérlet volt kamu. Még ugyanabban az esztendőben egy kormányozható léghajó érte el az Északi-sarkot, fedélzetén a norvég Roald Amundsennel, a Déli-sark meghódítójával (lásd keretes írásunkat), az amerikai Lincoln Ellsworth-szel és az olasz konstruktőrrel, Umberto Nobilével. Ez hatalmas, világra szóló siker volt – csak Mussolini viselte rosszul, hogy az olasz részvétel túl kevés elismerést kapott. Így hát a római fasiszta kormányzat nagy felhajtással újabb expedíciót szervezett (1928). Csakhogy a külön erre az alkalomra épített léghajó, az Italia elnehezült a ráfagyott párától, és lesüllyedve a felszínnek csapódott. A túlélőket példátlan nemzetközi akcióval kutatták fel, amelyről részletesen beszámolt a világsajtó. Végül csaknem két hónap után, orosz jégtörővel mentették ki őket egy jégtábláról. Viszont elmaradt a happy end: eltűnt a legendás Amundsen, aki önként indult a bajba kerültek keresésére, pedig tudott volt, hogy közös útjuk óta nem szíveli Nobilét. A közvélemény Amundsent gyászolta, és a felelőtlen olaszokat hibáztatta a haláláért. Ráadásul elterjedt, hogy az éhes olasz léghajótöröttek megölték és megették a legénység egyetlen külföldi tagját, egy Malmgren nevű svéd meteorológust, akinek a földi maradványai sohasem kerültek elő. A Duce tajtékzott, a diadalmasnak megálmodott Italia-expedíció szégyent hozott rá. 

Egzotikus szelfi

Az északi-sarki repülő figurája popkulturális ikonná vált, helyet követelt magának az irodalomban is. Ilf és Petrov Aranyborjú című szatirikus regényének (1931) szereplője Szevr­jugszkij (beszélő név: Északdéli). Miközben világszerte ünneplik a hős szovjet pilótát, odahaza a többi lakó kiakolbólítja a közös társbérletből, mert a házirend szerint nem maradhat távol két hónapnál tovább az ingatlantól. Ez persze csak fikció, de sokat elárul arról a világról, ahol született. Ahogy Osztap Bender, a nagy kombinátor mondaná – maga is a nevezett társbérlet lakója a regényben –, talán éppen ebben rejlik a darócgúnyások nagy igazsága. Manapság már nehéz hírnevet szerezni a zord arktiszi vidéken, az elsőségeket kipipálták, bár Paul Dowswell brit író találóan megjegyzi, behunyt szemmel, anyaszült meztelenül és pandamackóval még senki sem járt az Északi-sarkon. Ez is csak idő kérdése, ha így megy tovább. Az extrém kihívásokat kereső norvég Børge Ousland mesélte, hogy amikor az orosz partoktól Kanada felé tartva (rekordkísérlet!) a nevezetes földrajzi ponthoz ért, meglepetésére kisebb csődület fogadta. Egy különgépes turistacsoport fényképezkedett éppen. Az interneten tucatnyi cég hirdet egzotikus utazásokat az Északi-sarkra, egy-két szelfi erejéig. Potom 30 ezer dollárért bárki foglalhat helyet a nyári túrákra. De vigyázat: lódítani többé nem érdemes, a GPS-koordináták úgyis mindenkiről elárulják, merre jár.

Ellenpólus

A Déli-sark meghódítása a szó átvitt értelmében is ellenpólusa volt a groteszk északi történetnek. Tiszta verseny vitathatatlan eredményekkel és tragikus végkifejlettel. 1911. december 14-én a norvég Amundsen volt az első, aki odaért. Egy hónappal előzte meg vetélytársát, a brit Scottot, aki szintén biztosan ott járt, de az életével fizetett érte: nem maradt ideje és ereje, hogy visszajusson a táborába. A Déli-sark, az Északival ellentétben, nem óceánon helyezkedik el, hanem a fagyott kontinens, az Antarktisz közepén – oda eljutni jóval észszerűbb és kézzelfoghatóbb kihívás volt a múlt század elején.

Zöld jövőkép - Amikor a nők jeleskednek a tudományban

Publikálás dátuma
2019.03.23 15:21

Fotó: Fotó:Mohai Balázs
Mi köze a gyöngykagyló héjának az építészethez? Milyen különleges üzeneteket küldenek a rákos sejtek az egészségeseknek? Ilyen és ehhez hasonló tudományos kérdésekben igyekeztek 3-3 percben megváltani a világot a Nők a Tudományban Egyesület által meghirdetett SCIndikátor tudománykommunikációs verseny ifjú döntősei. Lévay Krisztina gyógyszervegyészmérnök csapatával egy olyan komposztálóeljárást kísérletezett ki, amely egy hónap alá szorítja a bioműanyag lebomlási idejét.
Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor is a Disney-meséken szocializálódott Lévay Krisztina Thaiföldre indult búvárkodni. Elképzelte, ahogy sellőként úszkál a Némóból elszármazott doktorhalak, bohóchalak, tengeri csillagok és mór márványhalak között, közben pedig garnélák tisztogatják kívülről a búvárszemüvegét. Ami ehhez képest fogadta, maga volt a sósra fűszerezett pokol: nemhogy halakkal nem találkozott, de a víz alatti látását garnélák helyett a szemüvegére tapadó zacskószigetek homályosították el. A látvány egyetlen uszonycsapás alatt kirántotta az idealizmusból és felébresztette benne azt a fajta felelősségérzetet, aminek csíráját nagy valószínűséggel mi magunk is érezzük, amikor külön tárolóba dobjuk ki a temérdek műanyag, fém- és papírszemetünket. Hazajött, és a BME gyógyszervegyész doktoranduszaként két tár­sával egy olyan komposztálási technológia kidolgozásába kezdett, amely egy hónapon belül biomasszává, azaz biológiai úton létrejövő szerves anyaggá alakítja a bioműanyagot. Mi ebben a kunszt, kérdezhetnénk laikusként, ha már amúgy is bioműanyagról beszélünk? A Föld óceánjai az egyszer használatos poliizékkel vannak tele, az emberrel feltehetően soha nem találkozott albatroszok, ámbráscetek és teknősök gyomrát is klasszik nejlonzacskók és pillepalackkupakok készítik ki és az ivóvízbe is hagyományos mikroműanyag kerül. A bioműanyag eleve más – gondoljuk –, és, itt a városban legalábbis, állati büszkék vagyunk rá, ha sikerül komposztálható ökopoharat beszerezni a születésnapi buliba, vagy ha biológiailag lebomló tappancsos zacskóba szedjük a kutyaürüléket. Csakhogy – ábrándít ki Krisztina – az ökoműanyag használata önmagában még nem old meg semmit. „Azt ugyan már felismertük, hogy a hosszú távú cél a szintetikus műanyagok lebomlóra cserélése – a tömeggyártásuk legalábbis már megoldott – és az újrahasznosítás csúcsra járatása lenne, de jelenleg még olyan környezettudatosan gondolkodó országokban is, mint amilyen például Norvégia, 40 százalék alatt marad a műanyagok reciklálása. Az ökoműanyag pedig – hacsak nem a chilei mérnökök által feltalált vízben oldódó verzió, amely enyhén szólva is korlátozottan használható, ha ugyanis kicseppen a tej vagy elered az eső, fittyet hányva rá, hogy épp használatban van, azon nyomban bomlásnak indul – hagyományos szeméttárolási közegben nem nagyon viselkedik másként, mint a klasszikus polimerek. Vagyis a lebomlása akár 1000 évig is eltarthat. A növényi, főként kukoricaalapú bioműanyag, azaz a PLA csak akkor nem végzi az óceánokban vagy a hulladéklerakó telepeken, ha mind hőmérséklet, mind nedvesség, mind pedig pH tekintetében optimális körülményeket biztosítunk a lebomlásához.” Na, puff! Általában idáig tart a fene nagy tudatosságunk, és ha nehézségbe ütközik a reformlét, akkor kényelmi és időbeli szempontokra hivatkozva, egy fecske nem csinál nyarat alapon, sokszor elegánsan elnézünk. Hogy gondolhatja bárki is komolyan, hogy az ötödik vagy a tizedik emeleti panelban egy hétköznapi ember törődni tud a biológiai körülményekkel? Mondjuk, akad olyan ökoharcos, aki a cél érdekében bevállalja, hogy a lakásában több száz gilisztát szállásoljon el egy dupla fenekű komposztvödörben – állítólag nagyon csendesen, észrevétlenül dolgoznak, elég hetente egyszer ellenőrizni a munkájukat –, de az emberek többsége ennyire talán nem elszánt. Nem beszélve arról, hogy az apró gyűrűsférgek is csak a háztartási hulladékkal tudnak elbánni. Az ökoműanyagba beletörnének a szelvényeik. Amivel Lévay Krisztina a tudománykommunikációs versenyen 3 perc alatt – ennyi ideje van ugyanis a versenyzőknek, hogy meggyőzzék a zsűrit és a közönséget – elsöprő sikert aratott, az épp a hétköznapiságban jelent áttörést a hulladékkezelésben. Az általuk fejlesztett, szemetesnél alig nagyobb berendezés az otthonokban képes a transzformációra: annyi a dolgunk, hogy belehelyezzük a használt ökoműanyagot, a háztartási hulladékot és a kutatók által optimalizált, megfelelő biológiai rendszert, és már indulhat is a komposztálás, melynek végterméke a mikroműanyag-mentes biomassza, amely a jövőben akár egy új növény táptalajául is szolgálhat. Igaz, hogy egy hónap alatt készül el, de mi az az egy hónap évezredekhez képest?
Frissítve: 2019.03.23 15:21

Családban marad - talányok Frank Cali meggyilkolása körül

Publikálás dátuma
2019.03.23 14:34

Már a maffia sem a régi. Csak ez biztos, a többi talány Frank Cali meggyilkolása körül. Több mint három évtizede először öltek ismert olasz-amerikai gengszterfőnököt New Yorkban. Lehet, hogy nem is a Cosa Nostra, hanem egy zavart fiatalember a tettes, de erre se vegyünk mérget.
Franky boy, ahogy a Gambino maf­fia­család fejét nevezték, sebesülten az autója alá kúszva keresett fedezéket, de hiába; gyilkosa szitává lőtte. A helyszín Staten Island, csöndes sziget. Elegáns környék, távol a zsúfolt Manhattan, Brooklyn és Bronx zajától. Itt lakott a Keresztapa-filmek fiktív don Corleonéja is, habár a különbség még a laikus mozinézőnek is égbekiáltó. Az 53 éves Calit nem védték testőrök, szemlátomást készületlenül érte a támadás. Már egy új generáció képviselője volt, „menedzser típusú” vezető. Zsarolásért ült börtönben, erőszakos bűncselekményért nem: a Cosa Nostra hőskorában aligha lett volna tekintélye nehézfiúknak parancsolni. Múlt szerda este egy fiatalember csöngetett be az otthonába, miután kisteherautójával beletolatott a házigazda utcán parkoló Cadillacjébe. A biztonsági kamera rögzítette, ahogy Cali kijön a kapun, beszél a látogatóval, még kezet is fognak. Ez­után a tettes átnyújtotta a rendszámtáblát, ami a feltehetőleg szándékos koccanáskor letört – majd hirtelen fegyvert rántott, és tüzelni kezdett. (A rendőrség nem árulja el, hogy a lövések pillanata látható-e a képeken.)  

Hogy jön ide Trump?

Szombaton őrizetbe vették a gyanúsítottat. A 24 éves Anthony Comello szótlan volt rövid bírósági meghallgatásán, arra sem válaszolt, hogy bűnösnek vallja-e magát. Golyóstollal firkált a tenyerére, például azt, hogy MAGA (Donald Trump szlogenjének – Make America Great Again, azaz Tegyük újra naggyá Amerikát – ismert rövidítése). A sajtó úgy tudja, a fiatalember előzőleg zavaros vallomást tett a rendőrségen. Állítólag Cali unokahúgának udvarolt, de a férfi eltiltotta tőle. Arra is hivatkozott, hogy be volt tépve, és félelmében lőtt. Az FBI tudomása szerint a feltételezett gyilkosnak nincs semmiféle kapcsolata a szervezett bűnözéssel. Az amerikai média tanúvédelmi programban részt vevő exmaffiózókat szólaltatott meg. Legismertebbjük Salvatore Gravano (Bika Sammy), aki 1992-ben a Gambinók akkori fejét, John Gottit juttatta rács mögé. „Ez nem a Cosa Nostra, mi ilyet nem csinálunk”, mondta arra utalva, hogy a vérontásnak az áldozat rokonai is szemtanúi voltak. A másik „szakértő”, John Alite, a család egykori bérgyilkosa úgy nyilatkozott, ha ilyen fontos személy a célpont, akkor biztosra kell menni, legalább három autóra és nagyobb tűzerőre van szükség. Ez a merénylet nem vall profira. Persze nem tudhatjuk, élnek-e még a régi szabályok. Bruce Mouw nyugalmazott FBI-ügynök emlékeztet, hogy az alvilági leszámolásokat a legnehezebb felderíteni. Nincsenek tanúk, senki nem látott semmit, senki nem ismer senkit. Párhuzamosan a maffia is nyomoz, és jobb eséllyel találja meg a tettest. Ha nem akad egy bandatag, aki kitálal – akár évekkel, évtizedekkel később –, talán sohasem derül ki a tényleges indíték. Mert Cali azért ízig-vérig gengszter volt a nyomozó szerint. „Szicíliai, nagyon sima modorú, jó üzletember, okosabb az átlaggengsztereknél. De bárhogy kiöltözött, bármilyen szép házat vásárolt, attól még gengszter maradt.” Legutóbb 1985-ben öltek maffiavezért New Yorkban. Akkor is a Gambinók főnökével számoltak le: Paul Castellanót egy steakhouse előtt lőtték agyon. Így lépett a helyére Gotti, a celeb keresztapa (lásd keretes írásunkat). De addigra az olasz-amerikai alvilág már csak árnyéka volt korábbi önmagának. 

A szesztilalom királyai

A Cosa Nostra a múlt század elején telepedett rá New Yorkra, miután megvívta véres bandaháborúit más bevándorló közösségek, elsősorban a zsidók és írek nehézfiúi ellen. A Szicílián hagyományos ipart űzték: zsarolás, védelmi pénzek, illegális szerencsejátékok, uzsorakölcsönök, pénzbehajtás, prostitúció és így tovább. A nagy üzlet az ölükbe hullott, az állam átengedte nekik az alkohol kereskedelmét a szesztilalommal (1920–33). A maf­fia levonta a tanulságot, kezdeti idegenkedését leküzdve más kábítószereket is árusítani kezdett, mi­után az alkoholt újból legalizálták az Egyesült Államokban. A rivális klánok, elkerülendő a folyamatos vérontást, felosztották maguk között a nagyváros területét. A húszas években alakult ki a híres-hírhedt „öt család” (Bonanno, Colombo, Gambino, Genovese és Lucchese). Fontos volt az erőegyensúly; aki egyeduralomra tört, az a vesztébe rohant. Így járt a viselkedési kódexet előíró Salvatore Maranzano is. Alighogy „minden főnökök főnökének” kiáltotta ki magát 1931-ben, könyvelőknek álcázott merénylők végeztek vele az irodájában. Lucky Luciano rendelte el a leszámolást, át is vette a hatalmat, de – biztos, ami biztos – sohasem használta a „capo di tutti capi” címet. Ehelyett a családok képviselőiből még ugyanannak az évnek a végén létrehozták a Bizottságot, amelyben a rivális klánok egyeztettek, és igyekeztek asztalnál elsimítani ellentéteiket. A sebhelyes arcú Luciano modernizált, vagyonának egy részét törvényes vállalkozásokba fektette. Ezzel nemcsak a pénzét mosta tisztára, hanem befolyást is szerzett a kikötői rakodásban, a szemétszállításban, amit alkalmanként zsarolásra használt. Messzire elért a keze, még a washingtoni kormány is kénytelen volt alkudozni vele. Kapcsolatai révén a börtönből segítette a szicíliai partraszállást a második világháborúban, cserébe 1946-ban amnesztiával szabadult.  

Minden megy tovább

A háborút követő két évtized lett a maffia fénykora. A családok az egész országban megvetették a lábukat. Óriási részesedést kanyarítottak ki a szórakoztatóiparból és a szerencsejátékokból – az alvilág piszkos milliói nélkül meg sem épülhettek volna Las Vegas kaszinói és felhőkarcolói. Politikusokat, rendőrfőnököket, bírákat tartottak a markukban vesztegetéssel és zsarolással. Ez a moziból jól ismert „aranykor” (amikor már Michael, Al Pacino karaktere a filmbéli Keresztapa). Az állam csak a hetvenes évektől lendült ellentámadásba. A törvények szigorítása mellett az hozta meg a fordulatot, hogy sikerült megtörni az omertàt, a hallgatás parancsát. Egyre több maffiózó vállalta az együttműködést az igazságszolgáltatással, ami megrendítette a belviszályoktól legyengült alvilágot. Az olasz-amerikai maffia azóta ritkán került címlapra. Legutóbb 2011-ben, amikor összehangolt rajtaütésekkor száznál több szervezett bűnöző csuklóján kattant a bilincs, mintha „döntő csapást” mértek volna rájuk. Ám Janice Fedarcyk, az FBI New York-i irodájának vezetője elismerte, hiába tartóztatják le és ítélik el időről időre az öt család vezetőit, ez nem szünteti meg a problémát. Az üzlet, ha új arcokkal és változó formában is, de megy tovább. Mítosz, hogy a maffia már a múlté. Sőt éppen hogy kezd erőre kapni, állítja Selwyn Raab, a Five Fami­lies (Öt család) című könyv szerzője. Szerinte a szeptember 11-i terrortámadások lélegzethez juttatták a Cosa Nostrát. A legjobb nyomozókat a terrorelhárítás köti le az új évszázadban, a szervezett bűnözésre sokkal kisebb kapacitás jut. Ha nincs, aki bizonyítékokat gyűjtsön, vádat sem tudnak emelni ismert maffiózók ellen. Pedig a szervezet jelentős profitot termel, együttműködik például kolumbiai drogkartellekkel, változatlanul aktív a szerencsejátékokban és az építőiparban. Az FBI becslése szerint háromezer tagja van az Egyesült Államokban.

A don és lánya

A Gambino klán legismertebb feje, John Gotti (1940–2002) imádott szerepelni. Alulról, önerejéből küzdötte föl magát capónak, és gátlástalanul élvezte a sikert. Szakított elődeinek visszahúzódó életformájával. Társasági eseményeken villogtatta jól szabott öltönyeit, drága selyem nyakkendőit. Szívesen adott interjúkat bulvárlapoknak a nyolcvanas években. Nem volt bölcs dolog, pimaszsága irritálta a közvéleményt, pláne, hogy három maffiaperben is felmentették. Végül az alvezére buktatta le, Salvatore Gravano koronatanúként ellene vallott a bíróságon. Gottit életfogytiglani börtönre ítélték, de vélhetően a rács mögött is maradt befolyása. Lánya, Victoria örökölte a feltűnési viszketegséget, és kamatoztatta is a szórakoztatóiparban. Valóságshow-ja, a Growing Up Gotti három szezont ért meg, ezután celebvetélkedőkön szerepelt. A Mob Wives (Gengszterfeleségek) tévéműsorban együtt lépett fel Karen Gravanóval, annak a Bika Sammynek a lányával, aki a börtönbe juttatta az apját.

Témák
maffia
Frissítve: 2019.03.23 14:34