Soros a soros

Publikálás dátuma
2019.02.17. 12:00
SOROSOZÓ TÜNTETŐK MACEDÓNIÁBAN - A magyar kormány által befogadott Gruevszki pártja próbálta ki elsők között a Finkelstein– Birn
Fotó: ROBERT ATANASOVSKI / AFP
Mindig voltak összeesküvés-elméletek, közkeletűen konteók (konspirációs teóriák), de még soha sem értek el ennyi embert. Köszönhetően az egyszerre áldás és átok internetnek, s az arra épülő közösségi médiának. Amihez valaha kiadó (és nyomda) kellett, s vele a némi kontrollt jelentő szerkesztő, azt ma nélkülük terjeszthetik a mániákusok.

Mumust csinálni

Viszont mondhatni jó hír, hogy nekik sem jut több eszükbe, mint elődeiknek, gyakran még annyi sem. Jót mulattam a George Birnbaum (a már elhunyt Arthur Finkelstein üzlettársa - a szerk.) önleleplezése körüli felhajtáson. Túl beismerő vallomásán, voltaképpen csupán felfújta Finkelstein és a saját „ötletét”: Sorosból mumust csinálni. Ezt a világszerte ármánykodó figurát egykor Rothschildnak hívták, s nem lacafacázva – a hírhedt antiszemita autómágnás, Henry Ford könyvcímével – „nemzetközi zsidónak”. Hogy Birnbauméknak eszükbe sem jutott volna Soros szintén zsidó volta, azt kizárhatjuk: a „spekuláns” ellen már a 90-es években nagy világvisszhangot keltő antiszemita kampányt folytatott a pénzügyeivel csődbe jutott Mahathir maláj kormányfő. Ha Finkelsteinék ennek hírét sem hallották, aligha találnak jól fizető vevőikre, akiket persze elsősorban éppen ez vonzott (mivel Orbán és Kövér történetesen emiatt támadta hajdan Csurka Soros elleni kirohanásait, ők bizonyosan nem tartozhattak e naivak közé). S Julius Streicher, a náci harci lap, a Der Stürmer tulajdonosa kikérné magának, hogy nem neki jutott először eszébe a népet gúnyosan kikacagó zsidó, megannyi karikatúrájának céltáblája.
Miként a cári titkosszolgálat, az Ohrana tisztje is, aki az örökbecsű Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben már megalapozta a világuralomra törő zsidók tételét. Volt Bázelben cionista kongresszus? Hogyne. Akkor miért is ne lehetne „megtalálni” a jegyzőkönyvét?! Szokott járni Soros Brüsszelbe és találkozik uniós főnökökkel? Persze, ahogyan más multimilliárdosok előtt sem vágják be az ajtót. Ha a jobboldalt pénzelő (Sorosnál is gazdagabb) Koch fivérek bukkannának fel, miért is ne cserélnének velük eszmét? (Mintha pár éve Orbán miniszterelnök is derűsen fogadta volna a mai mumust). S innen egy ohranai ugrás mindenkit kikiáltani - bizottsági és parlamenti tagot - Soros ügynökének. Ugyan az isten pénze is kevés volna, nemhogy Soros potom 20 milliárd dollárja ennyi embert „tartani”, de a konteó nem matematika. Természetesen még az is lehet, hogy a „fiúk” a saját hajdani Soros általi kitartottságukból indulnak ki…
Valós tények nélkül egy konteó sem hatásos. Fogyasztója fantáziáját csak az általa ismert elemekkel lehet megmozgatni. S onnantól minél bizarrabb, annál hatásosabb: ki hitte volna?! A háttérhatalom lankadatlanul világuralomra tör, s bár már a Rothschildok óta folyton-folyvást ezt teszi, valahogy sohasem kaparintja meg, hisz most is csak törekszik rá. S a hitelesítéshez elég Kafka Kastélyának rekreálása: már Lenin meghirdette a titkos diplomácia felszámolását, hogy az általa teremtett rendszer minden korábbinál titkolódzóbb legyen. Davosban nyílt fórumokon vitáznak a világ csúcsemberei, de nyilván zárt ajtók mögött is eszmét cserélnek, no ugye! S ott van (a sajna nem zsidó) Rockefeller Trilaterális Bizottsága, amelynek ugyan semmi szerepe a világpolitikában, de hát ott a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) is, amelynek még annyi sem: mondhatni egy amerikai TIT, érdeklődő és tehetősebb polgárok kedvelik meghallgatni a külpolitika irányítóit. S persze mindennél befolyásosabb (vajon miért?) az évente tanácskozó Bilderberg-csoport, amely a konteóhívők örömére tényleg „titkolózik” - az alapító holland herceg azzal érte el aktív és egykor befolyásos vendégei eszmecseréinek kötetlen voltát, hogy senki sem számolhat be róluk. Ez ugyan a felesleges sajtóviták elkerülése és a valóban szabad szóhasználat végett van így, de nagyon gyanús. Vajon mitől volna a pár száz, zömmel már csak „volt” korifeusokból összeverődött társaság nagyobb befolyású, mint a mai világvezetők rendszeres tanácskozásai? Ezt éppúgy kár firtatni, mint azt, hogy mennyi mindenre fussa Sorosnak.

Kulturális marxisták

S ez még hagyján: a héten egy teoretikus hazai nagyasszonytól azt is megtudhattuk, hogy a híres francia filozófus és a felhívását aláíró pár tucat európai élértelmiségi (köztük nyilván árulkodóan Heller Ágnes és Konrád György) „egy olyan utópikus európai birodalom mellett törnek lándzsát, amelyet egy arra hivatott élcsapat (vagyis ők) irányít, egy antidemokratikus és bürokratikus adminisztráción keresztül” (a nyelvtani és a valósággal egyeztetés hiánya nem a véletlen műve). Mert ha az ilyenek törik a lándzsát, abból csakis a szovjet birodalom juthat „mindenkinek” az eszébe, mármint „mifelénk”. Utóvégre ezek mind az új veszedelem megtestesítői: „kulturális marxisták”.
Bár feltehetnénk a híres kérdést Bernard-Henri Lévynek is, hogy ugyan hány hadosztálya van pár csenevész filosznak és tollforgatónak, hiszen Sztálin még a hozzájuk képest komoly világszervezetet irányító pápát is kigányolta. De minek kötözködnénk nagy NER-gondolkodókkal. Ahogy azzal sem, aki a globalista elit „kulturális marxizmusát” szedi illően ízekre. Mi ugyan azt gondolnánk, hogy a globális pénzügyi, gazdasági és politikai elit csúcsfigurái nem rajonghatnak pont Marxért és tanaiért, ám korunk röntgenszemű politológusa éppúgy átlát rajtuk, mint az előző pártállam brosúraszerzői az (immár passzé) katonai-ipari komplexum fondorkodóin és Kennedy-merénylőin. S a „kulturális marxizmust”, mint a tömegek tudati felemelésének eszközét a harmincas években a nácik elől Amerikába menekült filozófusok, a „frankfurti iskolához” tartozók hirdették, ergo róluk – ahogy Soros esetében sem – felesleges többet elárulni: e konteó terjesztői tudják, hogy célközönségük tudja, kikről van szó… Amint a The Guardian publicistája fanyarul megjegyzi, „a kulturális marxizmus teóriája otrombán antiszemita, s a zsidókat a nyugati civilizációt belülről leromboló ötödik hadoszlopnak beállítva, a marxizmusnál régibb keletű rasszista kitaláció”. S ennek megfelelően tagadhatatlanul megragadja az eszelősök fantáziáját is.
A norvég Breivik például ezt emlegetve gyilkolta le a szerinte fiatal kulturális marxisták tucatjait. Végtére is, ahogyan a „Cion bölcseinek jegyzőkönyveit”, ezt is kifejezetten a kulturkampf céljaira fabrikálták. Pontosabban egy William Lind nevű amerikai szélsőséges, aki új ellenséget óhajtott adni a hidegháború zárultával a radikális jobboldaliaknak. S rábukkant a frankfurti iskolára. A mi jobboldali népnevelőinket is megihlető tétele szerint a kulturális marxizmus elleni harc célpontjai annak hordozói: az értelmiségiek, Hollywood, az újságírók, a polgárjogi aktivisták és a feministák. Az ellenségek e listája Lind óta változatlan a radikális jobboldalon. Hiszen kapóra jön mindazoknak, akik magukat imádják áldozatnak tekinteni, vagyis boldogan mutatnak rá a világ bajainak forrására: a minden jót lerombolni akaró titokzatos, teljhatalmú (és persze főként idegen) elitre. S komoly előnye, hogy nem kell a tradicionális életformákat valójában romboló – és a „globalizmusért” felelős – kapitalizmus ellen harcolniuk, mert akkor, ugye, szembekerülnének magával a mérvadó konzervativizmussal is. S főleg: ki pénzelné őket? Továbbá a sokféle ellenség rugalmassá és tágíthatóvá teszi, bármely kultúrharcos rálelhet külön bejáratú mumusára. Breivik a baloldal ifjú utánpótlására, a homofóbok a melegekre, a nőgyűlölők a feministákra, az „életpártiak” az abortusz védelmezőire. S mint idehaza láthatjuk, marad bőven tere a tétel - stílszerűen - globalistáinak is.

Vérfürdőről álmodnak

Lind pár éve írott regénye zárójelenetében kereszteslovagnak öltözött aktivisták keresztény dalokat énekelve gyilkolják le a Darmouth College (történetesen Lind hajdani főiskolája) „politikailag korrektjeit”. Szerzőnk élénken el is képzelte: „A mészárlás gyorsan ment. Kevesebb, mint öt perc alatt sikolyok, sirámok és jajgatások töltötték be a teret. A padlót hamarosan elárasztotta a kulturális marxizmus vére”. Ilyen vérfürdőről egyre többen álmodoznak, már nemcsak perifériákon és politológusi harsonákat fújva. Trump egyik, a kiszivárogtatás után persze menesztett tanácsadója stratégiai tervet is készített a kulturális marxizmus elleni - legyen - kereszteshadjáratra.
S aki kísérteties hasonlóságot fedez fel e harcra buzdítók és a száz év előtti elődeik, a „judeobolsevizmust” kiirtani vágyók közt, vagyis déjà vu érzése van, az nem téved. Lévén az orosz bolsevikek közt sok zsidó is volt, kézenfekvő volt ezt tűzni a lobogókra (miként a mi antiszemitáink is tüstént rájuk leltek a Tanácsköztársaság kommunistái közt, akik hiába is tagadták volna meg származásukat). Ami lehangoló, hogy a történelmi cezúrát jelentő holokausztot is túlélték e teória alaptételei. Pont úgy, mint egy évszázada is, a jelszó: "védjük meg a keresztény nyugatot, amíg nem késő". Hogy ugyanaz is, a fasizmus kel ki belőle, azt csak sejthetjük. Hogy kultúrharcosainknak ez eszükbe se jut, s csupán játszanak a tűzzel, merthogy ők nem hisznek benne, csak sikeres fegyverként forgatják, az nem támasztja fel Breivik és más eszelősök áldozatait, s aligha nyugtatja meg a szellemi-kulturális élet egyre több területén módszeresen kipécézett bűnbakokat.
Ha szabad megjegyeznem, sok zsidó még 1944-ben sem tudta elképzelni, hogy az auschwitzi rámpáról gázkamrába küldik.
Szerző

Sebes György: Hiteles arcok

Publikálás dátuma
2019.02.17. 10:27
WALTER CRONKITE - „Amerika leghitelesebb emberének” tartották sokáig
Fotó: LUKE FRAZZA / AFP
Hétfőtől itt a tavasz. Legalábbis az RTL Klubon. Hiába van még csak február, a csatorna életbe lépteti új műsorrendjét. Bizonyára rájöttek, hogy három sorozat egymás után kicsit sok. Így aztán marad a főadón a sikerrel debütált Drága örökösök, utána az elnyűhetetlen Barátok közt, viszont az Éjjel-Nappal Budapest átmegy az RTL II-re. Ahol viszont így nincs már helye a Híradónak, tehát ott megszűnik. De nem maradunk hétköznaponként Rábai Balázs és Szabados Ágnes nélkül, mert az eddigi ismétlés idejében, negyed 12 tájban vadonatúj kiadással ők jelentkeznek az RTL Klub műsorában. Hogy ez növeli-e a nézettségét, vagy éppen csökkenti, az majd kiderül. De az tény, hogy ez a hírműsor joggal vívott ki elismerést az utóbbi években.
Pedig lényegében semmi különös nem történt. Csak éppen olyan híradót állítottak elő, amilyennek egy híradónak lennie kell. „A mai magyar médiában különösen nagy érték a kiegyensúlyozottság, az objektivitás, a pártatlanság, vagyis azok a szakmai alapelvek, amelyek amúgy természetesek egy hírműsor készítésekor" – írta még néhány éve a csatorna honlapján az egyik műsorvezető, Rábai Balázs. Azt már nem tette hozzá, hogy ez napjainkban szinte kuriózum. A közszolgálatinak legfeljebb csak csúfolt média a hatalom skrupulusok nélküli kiszolgálója. Versenytársa is van: az ugyancsak országosan látható TV2 hírműsora, a Tények néha még rá is tesz egy lapáttal az ellenzéki politikusok lejáratásában és a kormányzati propaganda terjesztésében. A „visszafoglalt” Hír TV ugyancsak szépen beállt a sorba. Az RTL fő hírműsora ugyan lényegesen különbözik ezektől, de azzal, hogy az első felének nagy részét a bűnügyek, balesetek, bulvárhírek teszik ki, messze van attól, amit egy igazi híradótól elvárhatunk. Még az ATV-n lehet némileg objektív képet kapni a mai magyar valóságról, de a prímet - legalábbis eddig – az RTL II híradója vitte. Bízzunk benne, ezután sem változik hátrányára.
A szellemi potenciál kétségkívül megvan ehhez a csatornánál. Nem véletlenül írta már idézett üzenetében Rábai Balázs, büszke rá, hogy „az RTL-nél most is egy olyan csapatban dolgozom, amikor kollégáimat a kritikus szemlélet vezeti. Merünk kérdezni, merünk feltárni, hogy bemutathassuk a valóságot az RTL hírműsoraiban”. És éppen a műsorvezető személye lehet garancia arra, hogy mindez így is marad.
Rábai Balázs Veszprémben kezdte a szakmát és gyakran idézi fel, hogy mindig is a hírek érdekelték. Így aztán Budapestre kerülve az MTV Híradójánál, majd Az Este című műsorában dolgozott. Természetesen képernyős volt, hiszen remek hangja és megjelenése is erre predesztinálta. 2007-től rádiózni kezdett, a Krónika, majd a napindító háromórás adás műsorvezetője volt. Ám a Fidesz-kormány generálta változások nyomán ő sem maradhatott. Meg sem állt Ausztráliáig, ahol – a nyelvtanulás mellett – elsősorban mosogatásból tartotta fenn magát. Fél év után hazatérve a Szlovák Rádiónál tudott elhelyezkedni, míg egy véletlen találkozás – Kotroczó Róbert hírigazgatóval – megnyitotta az utat jelenlegi munkahelyére. Már hetedik éve az RTL híradójának egyik arca és nála jobbat aligha találhattak volna ide. Váltótársa és hétvégi műsorvezető-partnere, Szabados Ágnes – aki kétségkívül sokat fejlődött az utóbbi időben – sokat tanulhat tőle, bár az tény, hogy a tehetség lényegében független a tanulástól.
Egyetlen, de nagyon fontos szó, ami minden tévés személyiség sorsát eldöntheti: a hitelesség. Ritka kincs és igazából nem is lehet megmondani, hogy mitől válik valaki hitelessé. Olyanná, hogy amit mond, az nemcsak érthető, hanem hihető is, és ha megjelenik a képernyőn, bízni lehet szavaiban. Nagyon-nagyon kevés ilyen ember látható napjainkban a tévékben, a hírműsorokban még kevesebb. Ezen a téren a kulcsfigura egy amerikai, aki éppen tíz éve halott, de már 1981-ben befejezte a hírműsorok vezetését. Addig azonban példakép volt és utána is az maradt, most már mondhatjuk, mindörökké. Walter Cronkite-nak hívták és 1950-től több mint 30 éven át vezette a CBS tévé hírműsorait. Ő volt a tárgyilagosság megtestesítője. Hosszú éveken át „Amerika leghitelesebb emberének” tartották. Jobban bíztak benne, mint elnökökben, kongresszusi tagokban, vagy épp más újságírókban. Szerepe volt abban, hogy Washington kénytelen volt kivonulni Vietnamból. Johnson elnök nem véletlenül mondta, "ha elveszítjük Cronkite-ot, elveszítjük az átlag-amerikait”. Történelmi eseményeket közvetített, az első holdra szállást éppúgy ő jelentette be, mint Nixon elnök lemondását a Watergate-botrány nyomán. 1963 novemberében egy szerkesztőségi szobából követte – és osztotta meg a nézőkkel – a Kennedy-gyilkosság fejleményeit. Közmondásos nyugalmából csak akkor zökkent ki, amikor hivatalosan megerősítették, hogy az elnök meghalt. Zavartan levette a szemüvegét, még a hangja is elcsuklott. Aztán folytatta.
Természetesen minden összehasonlítás sántít – különösen a tévés műfajban -, de ez az a hitelesség, amely az igazi „anchorman”-t (bemondót, műsorvezetőt) jellemzi. Amit a magyar tévézés hőskorában Ipper Pál, vagy Varga József megszerzett magának és amivel – más korban, másfajta híradókban – már Rábai Balázs is büszkélkedhet. A sok etetés közben érdemes lesz nézni az RTL késő esti híradóját.

Haraszti Miklós: Ez a pávatánc vége és a vég kezdete

Publikálás dátuma
2019.02.17. 08:00

Fotó: LAKOS GÁBOR
A Freedom House ez évi jelentése szerint világszerte romlott a demokrácia helyzete. Európában a leglátványosabb visszaesés Magyarországon történt. Haraszti Miklós író-politikust, az EBESZ volt sajtószabadság-felelősét kérdeztük.
Ön is úgy látja, hogy valóban van egy általános, világszintű demokrácia- és jogállami romlás?
Még keresi a neveket a haladó emberiség erre a jelenségre, és olyanokkal próbálkozik, mint a populizmus, illiberalizmus, hibrid vagy kompetitív autokrácia, ami magyarul kevert rendszerű, választásokon bebiztosított egyeduralmat jelent. De ez mind ugyanaz a romlás, és sajnos valóban világszerte jelen van.

És mi e jelenség sikerének az oka?
A demokrácia harmadik hulláma, amely 1989-ben indult be igazán, most járványszerűen áldozatul esik az új demokráciák gyermekbetegségének. Annak, hogy először a hatalomszerzés, a szembenállás, a rivalizálás szabadságát élik meg, és még nem kultiválják az együttműködés, a konszenzus, a szabályokon alapuló versengés szabadságát. A Weimari Köztársaság a leghíresebb példa erre, Németországot hívták így az 1918-as kiváló demokratikus alkotmánya nyomán. Amelynek dacára már 1933-ban szabad választáson vette át Hitler a hatalmat. Most is ezen a válságon halad át sok új demokrácia, de persze kellett hozzá a 2008-as világválság is, amely az 1930-as válsághoz hasonlóan megtörte a demokratikus rendszerbe és nem mellesleg a nemzetközi együttműködésbe vetett bizalmat. Ilyenkor kicsi a költsége, de nagy a haszna a kiélező, ellenségkereső „mi vagy ők” uszításnak, a kreált nemzeti veszélyhelyzetnek, a festett hagyománynak, a demokráciát idegen uralomként ábrázoló nacionalizmusnak. Ez a próbálkozás már elérte a stabil demokráciákat is. De a nyugati demokráciák éppen attól érettek és önfenntartóak, hogy legalább egyszer átmentek olyan válságon, amikor a szabadságjogok veszélyeztetve voltak, és sikerült leküzdeniük. Ez a tudás beépült az immunrendszerükbe, tudatosult bennük, hogy mi ellen kell idejében védekezniük.

Orbán Viktor illiberalizmusa is ilyen válság?
Igen, a fiatal magyar demokrácia válsága. Abban reménykedem, hogy a magyar nép is megérti, a szabadságot nem csak vesztett háborúk, idegen hódítások nyomán lehet elveszíteni, hanem belülről is, ha úgy tetszik, demokratikus úton. És végigvívja ezt a válságot, és beépíti a biztosítékokat a rendszerbe, de leginkább az ösztöneibe. Szerintem már el is kezdődött ez a tanulás.

Egyelőre úgy tűnik, a magyar demokrácia immunrendszere nem működik.
Magyarország sem kivétel, immunrendszere működésbe fog lépni. Ha 1848 óta készül a magyar demokrácia, nehogy már éppen az Európai Unió tagjaként vesszen el. Nálunk a sokk most igen alapos, mert a demokráciánk egy különlegesen elvetemült népbutítót segített hatalomra, aki erős csapásokkal irtja a hatalommegosztás garanciáit. Aki ráadásul ideig-óráig nemzetközileg is hatásos, különösen a menekültválság nyomán. Utat mutat a hasonszőrűeknek, hogyan lehet ezt a csakis nemzetközileg szabályozható globális problémát az idegengyűlölet felébresztésére, ellenségképzésre és hatalomszerzésre használni.

Minek tulajdonítja azt, hogy épp Magyarország válhatott e téren zászlóvivővé az EU-n belül?
Nem csatlakozom a meakulpázókhoz, akik azt mondják, hogy a saját rendszerváltásunk ilyen- vagy olyansága volt ennek az oka. Igenis van a személyiségnek történelmi szerepe, és bizony legtöbbször negatív szerep. Orbán az embertelenségig céltudatos diktátoraspiráns, aki a hatalom érdekében instrumentalizálta önmagát, a pártját és a nemzetét. Sutba vetette az összes erkölcsi elvet, a társadalmi párbeszédet és a béke hosszú távú fenntartásának érdekét.

A béke hosszú távú fenntartásának érdekét?
Igen, a békét veszélyezteti, hogy ismét a geopolitikai alapú nemzeti versengésbe igyekszik visszalökni Európát, amely nagy nehezen leküzdötte átkát, a háborúval terhes nacionalista hőbörgést. Mindig úgy volt, hogy külső veszélyt kell produkálni, és hozzá belső árulókat felmutatni. Ez volt az előjátéka a jugoszláv testvérháborúnak, vagy a csecsenföldi, grúziai és ukrajnai orosz agressziónak. Így lehet megosztani a nemzetet, vakon szerelmes politikai bázist létrehozni, és eltörölni a játékszabályokat. Ilyen az újmódi demokráciarombolás mintája is, csak annyi változott, hogy most választási sikert kell elérniük az uszítóknak.

A választási siker csak lehetőség a demokráciarombolásra, vagy törvényszerűen ide vezet?
Ha még nincs meg az a bizonyos szerzett immunreakció, akkor először ide vezet. Kell hozzá persze az intézmények bizonyos gyengesége is, amilyen nálunk például az aránytalan választási rendszer, amely nem-megérdemelt túlhatalmat ajándékoz a győztesnek. Fiatal demokráciában a legkisebb intézményi gyengeséget is arra használják a politikai élősködők, hogy hatalomkoncentrációvá fordítsák át a népszerűséget. Nincs is feltétlenül szükségük fizikai erőszakra az alkotmányos puccshoz, amíg az eladható a választás cégére alatt. Magyarország még kétségtelenül itt tart, de senkinek ne legyen kétsége, hogy amikor az ellenzék össze tudja szedni magát, és bebizonyítja, hogy a nép többsége mögötte áll, akkor a hatalom belevághat a választás meghamisításába, és akár erőszakhoz is folyamodhat. Ez történt Törökországban, Oroszországban, és számos közép-ázsiai köztársaságban, amelyekben gyakran jártam különböző nemzetközi pozíciókban. Erre a megpróbáltatásra fel kell készülnie a magyar erőszakmentes ellenállási mozgalomnak is. A végjáték közelebb van, mint gondolnánk, hiszen 2017-ben az ellenzék pártjai megtalálták a valódi többség felmutatásának elméleti útját, amikor az Agórán kidolgozták az arányos választási rendszert, és 2018 karácsonyán gyakorlatilag is ráléptek a győzelemhez vezető közös útra.

Úgy látja, valóban van esély erőszakmentes rendszerváltásra? Az említett országokban ugyanis az ellenzéknek esélye sincs összeszednie magát, hiszen nem adott számára ehhez a terep, ahol ezt megteheti. Ugyanakkor a nagy tömegek mindenhol, mindenek ellenére a diktátorok mögött állnak.
Nem, nincsenek mögöttük a tömegek, csakhogy ott már az erőszak az úr. Itthon pedig egyedül 2010-ben, a baloldal összeomlása után kapott Orbán 51 százalékot, amire aztán felépített egy kétharmados parlamenti diktatúrát. Azóta soha nem kapott népi többséget, a szavazók többsége 2014-ben és 2018-ban is a leváltására voksolt. A propaganda sikere és az ellenzék kudarca, hogy ez nem köztudomású. De karácsonykor az ellenzéki pártok a civilekkel együtt végre összefogtak, ellentétben a keleti diktatúrákkal, ahol még mindig képtelenek erre. Tehát a válaszom a kérdésére nagyon határozott igen.

Vagyis van remény az erőszakmentes magyar rendszerváltásra?
Komoly esély van rá. Persze Orbán elszánt hatalomvágya előrevetíti, hogy képes erőszakot is alkalmazni. De a nyílt erőszak elviselésére is teljes nyugalommal kell felkészülni, mert ez a játszma része. Hadd hozzak Keletről egy pozitív példát is. Tavalyig Örményországban ugyanilyen elnyomó rendszer regnált, ráadásul az oroszok támogatásával. De a békés, véget nem érő tüntetések és az ellenzék összefogása elsöpörte az illiberális kormányt, amely megpróbált választási és közjogi trükkökkel hatalmon maradni. És korábban ez történt minden úgynevezett színes forradalomban, kétszer is Ukrajnában, Grúziában ugyancsak, és ez történt 2000-ben Szerbiában is.

Ukrajnában másodjára nem sikerült békésen.
Valóban, lövetett az oroszok által támogatott diktátor. De kitartottak. A strukturális erőszakba belekezdett már az Orbán-kormány is…

Mire gondol?
Az ÁSZ bevetése a Jobbik és más ellenzéki pártok likvidálására már erőszak-próba. Nagyszerű, hogy ez ellen közösen tiltakoznak. Az erőszakmentes változás azért nem csupán remény, mert karácsonykor az ellenzéki oldalon két módon is túlléptek a NER csapdáin. Először is kiléptek a parlamenti mókuskerékből, amely a fő legitimáló ereje ennek a nem többségi kétharmadnak. A hírhedt stabilitását, amelyre oly büszke ez a rendszer, nem a népszerűsége adta, hanem az, hogy az ellenzékiek részt vettek a színjátékaiban. A másik jó dolog, hogy ezt a kilépést együtt hajtották végre.

Az összes említett esetben hatalmas tömegek mentek utcára. Magyarországon viszont, bár a felmérések azt mutatják, hogy a választani tudók többsége ugyan Orbán-ellenes, nagy a passzivitás. Még mindig nincs akkora elégedetlenség, hogy a színes forradalmakhoz mérhető ellenállást szüljön.
Nincs más út, mint az ellenzéki erők diktatúraellenes együttműködése. Amint erre képesek, a civil társadalom is velük lesz. Az önkényuralmak a korrupcióba szoktak belebukni, amint történt Ukrajnában vagy Grúziában. A korrupció bombája pedig Magyarországon is ketyeg.

Azt mondta, hogy Orbán Viktor személye volt az, ami ezt a rendszer létrehozta…
Ne is folytassa. Nem kétséges, hogy egy vezető személy egyesítő ereje még hiányzik az ellenzéki térfélen, de most sikerülhet az ország egyetlen közvetlenül választott hatalmi pozíciójára, a budapesti főpolgármesterségre egységes ellenzéki jelöltet állítani. És jönnek az újabb nemzedékek, a dolog időt igényel, optimizmust, kitartást, és egy kis nemzetközi kitekintést. Látni kell, hogy sem a demokráciarontás, sem annak a leküzdése nem szigetszerű. Mindig minden forradalom nemzetközi hullám része, és a reakció is az. Mi például megünnepeljük 48-at, vagy a 18-as polgári forradalmat, meg, 56-ot. Valójában mindegyik nemzetközi volt, a mi 56-unk is Lengyelországban kezdődött. Az orbánizmus, amellyel az ország a demokráciarombolás élére állt, szintén nemzetközi főzet, Orbán csak belecsapott. De Európa keresztülmegy ezen a válságon, az immunrendszere pedig védekezni fog.

Mire számíthatunk az EP-választáson e téren?
Orbán el fogja érni, hogy róla szóljon az EP-választás, de ennek nem fog örülni. Azt hiszi, a migránsozással át tudja fordítani a Néppártot, de ez nem fog összejönni. Az EP-választás ugyan szállíthatja Orbánnak az eddigi belső támogatást, s az ellenzék ebben sokat segíthet neki, ha májusban szünetelteti a karácsonyi forradalmat… Ugyanakkor Európa-szerte a kampány központi elemévé válhat az orbánizmus, az EU szétbaltázásának a veszélye, különösen, ha a német-francia tengely ismét felépül. Ebben az esetben pedig összeáll az EU-t és az integrációt, a békét megmenteni akaró pártok együttese. Ez az orbánizmus vereségének kezdete lesz.

Miért? A Néppárt el fog fordulni tőle a választás után, különben elveszíti alapító tagjait és a skandinávokat. A kampány idejére ideiglenes békét kötöttek, de utána nem lesznek hajlandók tovább együtt élni az orbánizmussal. Már a Sargentini-jelentés igazi súlya is az volt, hogy vége Orbán álmának, hogy ő vezesse Európát. Európa úgy döntött, nem kér a bölcsességéből. Igaza van Orbánéknak, nem a jelentés jogi hozadéka számít, az viszont annál inkább, hogy az orbánizmus Európa közellensége lett. Ez a pávatánc vége és a vég kezdete.

Névjegy

Haraszti Miklós író a demokratikus ellenzék egyik alapítója, az 1989-es Nemzeti Kerekasztal részvevője. Az SZDSZ alapítója, majd képviselője és sajtóügyi szóvivője az első szabadon választott Országgyűlésben. Ezután nemzetközi megbízatásoknak tett eleget. 2004-től 2010-ig az EBESZ sajtószabadság-felelőse, 2012-től 2018-ig az ENSZ belorusz emberi jogi raportőre. Számos EBESZ választási megfigyelő missziót vezetett, többek között Kazahsztánban, Tádzsikisztánban és Türkmenisztánban.

Szerző