Az elemzők szerint év végéig emel az alapkamaton a Magyar Nemzeti Bank (MNB). Jó ütemérzékkel kezd a szigorításba?
Kezdjük ott, hogy miért is lehet szükség a szigorításra. A piacgazdasági ciklusok váltakozása során az állam elvileg három dolgot tehet: egy, nem tesz semmit. Például a monetarista irányzat szerint elég, ha az állam rendben tartja a maga háza táját, de ne avatkozzon a gazdaságba, mert ciklusok jönnek, ciklusok mennek, ezeket túl lehet élni. A XX. század egyik legnagyobb közgazdásza, az angol John Maynard Keynes viszont azt javasolta, hogy amikor túlfűtött szakaszába lép a ciklus, akkor az állam kiadásai visszafogásával hűtse a gazdaságot, így téve szert olyan forrásokra, amelyek a gyengülő szakaszban üzemanyagként rásegítenek a gazdaság motorjára. Vagyis jó időben tartalékot kell képezni, és gyengébb üzletmenet idején a költségvetés, ha teheti, pumpáljon pénzt a gazdaságba, a monetáris politika pedig, ha van rá lehetősége, vigye le a kamatokat és tegye könnyebbé a hitelfelvételt, hiszen a leszálló ciklus-ágban csökken a beruházási hajlandóság. A harmadik megoldás a legrosszabb. Ez a kocavezető stílusa, aki a lejtőn lefelé nyomja a gázt, és amikor fölfelé kellene menni, észreveszi, hogy üres a tank, tolni kell a járgányt. A legtöbb közgazdász a Keynes-i megoldás híve.
A magyar kormány, illetve a jegybank melyik megoldást választotta?
A legfontosabb szempontjuk a növekedés. Jó és rossz időben egyaránt segítik a gazdaság bővülését. Ám ha a ciklus fellendülő szakaszában, amikor a cégek amúgy is beruháznak, az emberek költenek, az építőipar is dinamikusan fejlődik, és erre az állam még rá is segít, akkor túlfűti a gazdaságot.
Vannak figyelmeztető jelek?
Először kimerülnek a munkaerő tartalékok, munkaerő-hiány alakul ki, megszűnik az árstabilitás, beindul az infláció. Az import gyakran olyan mértékben megnő, amit az export már nem képes követni, így külkereskedelmi deficit lép föl. Minálunk azonban a legutóbbi időkig nem mutatkoztak ilyen vészjelek. Ám ehhez kellett a gazdaságtörténetben példa nélküli helyzet: Európában a kamatok rendkívül alacsony szintre süllyedtek, a nyersanyagárak zuhantak, és közben az európai exportpiacaink felszívták a magyar árut, a magyar külkereskedelem cserearányai javultak. Ebben a kegyelmi időszakban, mondhatni aranykorban a kormány mégis deficites költségvetéssel működött, a jegybank rekord-alacsonyra vitte le az alapkamatot, és a kereskedelmi bankokat is roppant alacsony kamatszint melletti hitelezésre szorította. A hitelfelvétel feltételei évtizedek óta nem voltak ennyire kedvezőek.
Ezek a tényezők húzták a magyar gazdaságot az elmúlt években?
Csak részben, mert a növekedéshez jelentős mértékben hozzájárultak a beáramló uniós források. Mindezzel együtt eddig az 1 százalék alatti alapkamat nem okozott gondot. Mára azonban ez a kegyelmi időszak elmúlt. Ilyenkor látszik, hogy amikor amúgy is jól ment a gazdaságnak, nem kellett volna nyomni a gázt, lehetett volna például egyensúlyi költségvetést készíteni.
De évek óta azt halljuk, hogy a költségvetéssel minden rendben van. Mit kellett volna csinálni?
Például követhettük volna a németeket: amikor a gazdaságuk dinamikusan nőtt, a deficitet levitték nullára. A magyar költségvetési deficit ugyan 2013 óta a nemzeti jövedelem arányában nem nagy, de azért jó ideje minden évben ezermilliárdos nagyságrenddel költ többet a magyar állam, mint amennyi adót beszed. Az állam egészében is túl sokat költ. És most jön a fordulat, amelynek legfőbb tényezője, hogy az európai és ezen belül a számunkra legfontosabb német gazdaság növekedési üteme visszafogottabb a korábbiaknál.
Ez hogyan érint minket?
Egyebek mellett azt jelenti, hogy a magyarországi termékek iránt gyengül a kereslet. Ehhez járul, hogy a kereskedelmi háború kockázata és más okok miatt a nyersanyagok ára sem csökken már, sőt, inkább emelkedik. A világ kamatszintje is egyértelműen növekedni kezdett.
Újabb válság elé nézünk?
Nincs szó válságról. De azzal számolnunk kell, hogy míg tavaly –a kormány kerekítése szerint – 5 százalékos volt a GDP növekedés, idén valószínűleg jóval 4 százalék alatt lesz, és akár jóval lejjebb is mehet.
Milyen tartalékai vannak a kormánynak, hogy tartsa a lendülete?
Tartalékjai nem nagyon vannak, mert amikor tehette volna, nem lépett a gazdaságpolitika. A jegybank pedig akkor kényszerül kamatemelésre, amikor a gazdasági ciklus lejtmenetbe vált. Vagyis fűtés helyett a hűtést kapcsolja be. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a magyar állam nagyon költséges, gazdálkodása nem hatékony, és mindezt tetézik a presztízs-beruházások, amelyekhez újabban határon túli drága projektek is társultak. Nem azzal van a gond, hogy ha a magyar kormány ki akarja fejezni a törődését a határon túli magyarság iránt, de a célok és a mértékek gyakran követhetetlenek. Általában is baj van a kiadások és adókedvezmények társadalmi és szakmai kontrolljával. Az eredetileg többpárti magyar parlament mostanra lényegében egypárti módon működik, a szavazótábor felét képviselő ellenzéknek a választási rendszer aránytalanságai miatt csak némi zavaró szerep jut, így a kormányzat gazdálkodásának nincsenek politikai korlátai, és nem érvényesül olyan minőség-ellenőrző mechanizmus, ami a jól működő többpárti rendszerekben megvan.
Orbán Viktor évértékelőjében ígéretcunamit zúdított a hallgatóságára. Tízmilliós szabad felhasználású kedvezményes hitelek, autóvásárlás-támogatás repkedtek a családoknak. Ha elül a hullámverés, mi marad utána?
Az elsőre jól hangzik, hogy az arra érdemesek jó célra az adóbefizetéseink terhére kedvezményes hitelt kapnak. De alapigazság, hogy hitelt csak az vegyen fel, aki tudja, hogy mire veszi fel, és azt is tudja, miből fogja vissza fizetni, ha eljön annak az ideje. Egyébként nehéz tisztán látni a kampányízű bejelentések megvalósulása esetén bekövetkező hatások és államháztartási költségek dolgában: itt különösen sok a bizonytalanság, hiszen az ígéretek nem az állami költségvetési tervezet parlamenti vitájában, hanem egy társadalmi eseményen hangzottak el, és túl sok a „ha” ebben a szülést támogató hitel történetében. Ezért csak annyi általános megjegyzést fűznék hozzá, hogy az állami garanciával, törlesztés-átvállalással kínált hitel nem ösztönöz a felelős családi gazdálkodásra. Nyilván nem jó, ha fiatalok úgy kezdik a közös életüket, hogy az államtól várnak támogatást, ahelyett, hogy leginkább a saját lehetőségeiket és várható családi viszonyaikat gondolnák végig. És minden hitelfelvételnél szólaljon meg a vészcsengő: a hitel nem jövedelem, nem ingyenpénz, azt vissza kell fizetni.
Ugyanitt Orbán Viktor a magyar nagy vállalkozóktól azt kérte, hogy terjeszkedjenek a világban és 10 éven belül az ott megtermelt profitjukat hozzák haza, ezzel pótolva, amit a multik kivisznek innen.
A kormányfő gondolat-kísérletének akkor lehetne realitása, ha a magyar vállalkozók nagymértékben exportálnak tőkét, azzal külföldön nagy nyereségre tesznek szert, és azt jövedelemként hazahozzák. Ahhoz azonban, hogy ez az összeg elérje azt a profit-mennyiséget, amit a magyar gazdaságban már itt működő mintegy százmilliárd eurónyi külföldi tőke megtermel, Magyarországnak kiemelkedő tőke-exportőrré kellene válnia rövidtávon. Ez nem tud bekövetkezni. Ha mégis, az nagy baj lenne. Hiszen azt is jelentené, hogy itthon nem lesznek beruházások. Ha a kis, közepes és nagy hazai cégek alapvetően külföldön fektetnének be, mert ott jobbak a működési feltételek, abból az adódik, hogy itthon rosszabbak. Végiggondolta valaki ezt a mondatot, mielőtt ötletével gazdagította a miniszterelnöki beszédet? Ez a gondolat-kísérlet nem komoly ügy, de bevilágít a döntéshozók fejébe, és megmutatja, hogy ezek a politikusi mondások nagyon elszakadtak a piacgazdaság logikájától. Voltak már hasonló bombasztikus bejelentések egymillió hazai munkahelyről, jövedelmi utolérésről, térségi vezetőszerepről. Ha egy ilyen mondat elszáll a szélben, nincs baj, de ha a szervilis apparátus mindent megtesz a megvalósításért, vagy az adatokat igazítja a vágyakhoz, akkor az ilyen visszahull a fejünkre, és nagyon fájhat nekünk.
Mi lehet a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a kormány konfliktusa mögött?
Az a fajta centralizálás, ami már extrém mértéket ért el a közoktatásban, a tankönyvkiadásban, a közszolgáltatásoknál, az ügyészségnél, a számvevői munkában és sorolhatnám még, hogy mi minden területen, sokakat az egypárt-rendszer megvalósítása felé vezető útra emlékezteti. A mértéktelen központosítás hosszú távon sosem vezet jóra. Vannak területek, amelyek természetük szerint autonómok: ilyen a tudományos kutatás. A centralizáció azonban nem tűri az autonómiát. A hatalom ahelyett, hogy ezt az autonómia-igényt tudomásul venné, nekimegy. Láthattuk, hogy a kormány az egyházak, a szakmák, civilek autonómiáját sem viseli el, még az irodalmi kurzust, a történelmi múlt tételeit is meg akarja határozni. A központosító akarat minden autonómiában ellenséget lát, és azt igyekszik legyőzni. Holott az autonóm szervezetek feladata egyebek közt éppen az, hogy a centralizálásra hajlamos politikai erőket figyelmeztessék a természetes korlátaikra.
Mire számíthatunk a brexit és a szűkülő uniós források időszakában?
Amit most, a mai ismeretek alapján lehet látni, nem tragikus, de az aranykor után az ezüstkor jön. Az uniós források várhatóan szűkülnek, a feltételek szigorodnak, például kevesebb lesz a vissza nem térítendő forrás, és inkább nagyobb arányt tesz ki a kedvező kamatozású hitel. A felhasználási módok változni fognak, noha a magyar kormány mai álláspontja szerint minden úgy jó, ahogy van, nem támogat semmilyen szabály-szigorítást, és vehemensen ellenzi, hogy a támogatásokat jogállamisági feltételekhez kössék. Ám ez az év az Európai Parlamenti választások miatt kritikus esztendő lesz. Egyáltalán nem biztos, hogy a befizető országok közvéleménye elfogadja, hogy a keleti és déli tagállamok, köztük Magyarország hiánytalanul megkapják a remélt felzárkózási támogatásokat.
Milyen kockázatokkal kell számolnunk az EP-választáson?
A középpártok talán veszíthetnek a befolyásukból, de bizonyára továbbra is ők maradnak a meghatározó erők. Ezek a pártok tanulva a 2008-2010 közötti megrázkódtatásokból, és megszabadulva a brit akadékoskodástól, felgyorsíthatják az európai integráció folyamatát. Akkor viszont hirtelen problémává válhat a magyar helyzet és az Orbán-kormány különutassága, jobban, mint 2019 előtt. A másik verzió, ami mintha a magyar miniszterelnök kedvére való lenne: az unióellenes, nacionalista, populista pártok nagyot erősödnek a választáson. Velük azonban a magyar rezsim még rosszabbul is járhat, mert ezeknek az erőknek azután semmilyen érdekük nem fűződik a magyar vagy görög felzárkózás masszív anyagi támogatásához. Nos, akkor új és kellemetlenebb kalkulációra kényszerülnénk a magyar gazdaság külső forrásellátottsága dolgában. Az európai középpárti dominancia fennmaradása esetén a mostani pénz kétharmadára lenne esélyünk: már nem aranykor, de ennyi pénz ezüstkorszakot hoz, míg a második verzió végkifejlete a vaskorszakba röpítene minket.
