Mindennapi tapasztalásunk, amikor közember és magánszemély, a két szerep elszakad egymástól. A mondás is megszületett: „ez csak az írói munkásságának a része”. És akkor találkoztunk egy emberrel, Kovárik Erzsébettel, akinél e két szerep tökéletes harmóniában egyesült: azt mondta, amit gondolt, és azt tette, amivel azonosulni is tudott.
Ritka csoda ez manapság, mint ahogyan az is ritka, hogy valakiről a háta mögött is mindig elismerően szóljanak. Szociálpolitikáért felelős államtitkárnak elképzelni sem lehetett nála alkalmasabb személyt. Nemcsak értette, hanem átérezte a szegények, a hátrányos helyzetűek problémáit. Tudta, hogy a szegények segítése nem csupán pénzkérdés, a megfelelő szolgáltatások hiánya legalább annyi nehézséget okoz számukra. S miközben nap mint nap vívta többnyire vesztes harcait, egy percig sem adta fel a küzdelmet legalább a részsikerekért, noha megjegyezte: mit remélhetünk egy olyan társadalomban, amelyik kirekeszti a kisebbségeit, a másként gondolkodókat.
Ugyanígy tudott ügyvédként is azonosulni ügyfelei problémáival. Magánéletében sem volt más, pedig a sors ott sem volt hozzá mindig kegyes. Korán elvesztette férjét, testvérét, de ez sem roppantotta össze: két imádott fia mellett testvére gyermekeit is felkarolta. S nagyot téved, aki azt gondolná, hogy a megpróbáltatások keserű emberré tették. Ellenkezőleg: délutánokat lehetett vele végigröhögni, mert élesen látta a dolgok fonákját, és megvolt hozzá a humorérzéke is. Szerette az életet, tudott lelkesedni, pl. a Szeged kézilabdacsapatáért is, miközben pontosan szembenézett a realitásokkal, így a betegségével is. 4 évi küzdelem, nem kevés szenvedés után még megélte – mert meg akarta élni –, hogy kézbe vegye unokáját, majd elbúcsúzott e világtól. Erzsit ma kísérjük utolsó útjára. Állunk a sírnál, emlékezünk életének egy-egy eseményére, miközben gyomrunkat szorítja a félelem: tudjuk, ennek így kellett lenni, nem szenved tovább, de jaj, velünk mi lesz nélküle!
