- Kitárt karok a Millenárison - átadták a Nemzeti Táncszínház új épületét

Kérdés, hogy tényleg hazatalált-e a Nemzeti Táncszínház, azzal, hogy tegnaptól birtokba veheti új játszóhelyét a Millenárison. A Millenáris és az intézmény vezetése reményei szerint igen. Az előzmény mindenesetre tartogatott néhány nem várt mozzanatot (lásd keretes írásunk). Amikor kiderült, hogy a Nemzeti Táncszínháznak el kell költöznie a Várból, rögtön a Millenáris Park E épületére esett a választás. Az egykori Ganz csarnok a 2000-es évek elején tévéstúdióként működött, majd színházi és más jellegű produkciókat fogadott be. A mostani átalakítást a ZDA-Zoboki Építésziroda jegyzi.

Újdonság, hogy eltűnt a főbejárat elől a szabadtéri színpad, helyét egy előcsarnok veszi át, amely kissé hasonlít a Művészetek Palotája fogadóterére. A padozat színházzá, a lépcső pedig nézőtérré alakítható. Kétségtelen impozáns látványt nyújt a megújult homlokzat és az előcsarnok is. Utóbbi felett kapott helyet a térben „lebegő” 120 fős kisterem, amely csonkakúpszerűen lóg be az előcsarnok fölé. A korábbi stúdiótérből multifunkcionális színházi térré alakították a 368 főt befogadó nagytermet. A székek félretolhatók, ezért tetszés szerint koncerteket, gálavacsorákat, vagy konferenciákat is be tudnak majd fogadni. Az egykori transzformátorház  belső tere két próbateremmel és baletteremmel is bővült. A beruházás összköltsége elérte a 4,6 milliárd forintot.

Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház főigazgatója elmondta, hogy a következő napokban rendezik meg az új állandó játszóhelyükön a Budapest Táncfesztivált. A sorozaton huszonnégy előadás szerepel, budapesti bemutatók, valamint külföldi vendégelőadások. A Millenárison alapvetően balett-, néptánc- és kortárs produkciókat fogadnak be, de a továbbiakban is tartanak majd a Művészetek Palotájában is előadásokat. A két játszóhelyen márciusban összesen harminchárom előadást láthat a közönség. Az idei költségvetésük 622 millió, de az üzemeltetési költségek növekedése miatt tárgyalnak arról a fenntartóval, az Emberi Erőforrások Minisztériumával, hogy miként juthatnak plusztámogatáshoz.   

„Az építészet kaméleonlétét meg kell érezni”

Zoboki Gábor építész úgy véli, egy olyan szimbólumrendszert kívántak kialakítani, amely ott marad a látogatók fejében. Az egyre szaporodó állami megrendeléseiről is kérdeztük.   

- A zenei kötődése eddig is ismert volt, a Nemzeti Táncszínház bejárásán viszont elmesélte, hogy korábban táncolt is, azért az többeket meglepett.

- Az én generációm gyerekként úgy járhatta a világot, hogy vagy az élsportban jeleskedett, vagy a művészetben, amatőr együttesekben. Én Franciaországba, Németországba táncosként jutottam el, a Bartók Táncegyüttes tagjaként. De tizennyolc évesen ezt az egészet abbahagytam. És milyen érdekes, hogy ötvenhat évesen valamilyen módon a tánc újra megjelent az életemben.

- A mostani tervezésnél profitált abból, hogy annak idején táncolt?

- Hogyne, sok mindent tudtam, amit aki nem táncolt, nem tudhat. Például, hogy milyen módon kell egy öltözőt elhelyezni és sorolhatnám. Az építészet kaméleonlétét meg kell érezni, ha ez nem történik meg, akkor utólag kezdik átalakítani azt az épületet, amit az ember tervezett, és ez nem jó. Az építésznek saját érdeke, hogy feltárja egy ház anatómiáját, illetve a lélektanát. Nekem szerencsém van, hogy ez már a többedik olyan munka, amelynek az eredménye a kulturális profil. Ezek mind a Müpától az Operaház felújításáig egy tanulópálya állomásai.

- A táncszínház esetében mi volt a fő cél, ami a tervezést illeti?

- Egy meglévő házat akartunk tervezői szempontból úgy átírni, hogy kifejezzük a lendületet, a dinamikát.

- Nem jelentett túl nagy kötöttséget, hogy nem egy teljesen új teret kellett tervezni?

- A kötöttség csupán a szerkezetet jelenti, a gépészetet, a világítást, a burkolatokat nem. És ez a kötöttség ebben az esetben inkább előnyt jelentett. Például azért, mert azt a szegecselt acéltartót, amelyen a Nemzeti Táncszínház áll, már nem tudnák ma legyártani. És egyébként is nagyon élvezetes egy ház történetében visszautazni, úgy, hogy közben az ember az épület jövőjét tervezi. Egy táncszínház esetében pedig különösen fontos a tradíció, miközben a következő évtizedekre is gondolni kell.

- Azt hogy élte meg, hogy azt az épületet is az önök tervei alapján alakították át, ahonnan el kellett jönni a táncszínháznak és az új helyét is önök formálhatták meg?

- Ez csak egy szellemi furcsaság. Ha valaki azt gondolta, hogy egy valamikori templomtérben helyén van egy színház, az tévedett. A mostani új Nemzeti Táncszínház pedig egy új kulturális centrumot kínál Budán, ami szerintem rendkívül lényeges.

- A mostani épület fő tervezői ötlete a szabadtéri színpad beépítése?

- Ez a ház felfogható egy háromhajós bazilikaként. Egy háznak kell, hogy legyen arca. A szabadtéri színpad beépítésével ezt szerettük volna elérni. Az új előcsarnokkal egy akcióteret szerettük volna létrehozni, amely sok mindenre alkalmas. Emellett pedig egy olyan szimbólumrendszert kívántunk kialakítani, amely ott marad a látogatók fejében. Egy szájat, egy széttárt kart jelképez a beépítés.

- Ön mostanában itthon több állami megrendelést kapott. Nem tart attól, hogy ezért megbélyegzik?

- Ha egy építész megérzi a szakmai lehetőséget, akkor igyekszik élni vele. Azt, hogy ezt ki miként ítéli meg, nem az én dolgom kommentálni. Az irodánk folyamatosan kap külföldi megbízásokat és piaci megrendeléseket is. Alkotói szempontból pedig az a kérdés, hogy ez a ház méltó módon reprezentálja-e a magyar nemzeti tánc műfaját, és a karmelita kolostor méltó módon reprezentálja-e a Miniszterelnökséget.