A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17. 15:49

Fotó: Müpa
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a mű legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
Szerző
Témák
Mahler MÜPA
Frissítve: 2019.02.19. 12:26

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten koncertezett Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17. 15:32

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
Frissítve: 2019.02.17. 18:11

Taroltak a francia produkciók a Berlinálén

Publikálás dátuma
2019.02.17. 15:23

Fotó: JOHN MACDOUGALL / AFP
A leköszönő igazgatónak köszönhetően rengeteg filmet vetítettek, de a versenyző művek színvonala az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent.
„Amikor elkezdődött a fesztivál, akkor még tél volt, most plusz tizenöt fok van és napsütés. Köszönjük mindazoknak, akik repülővel érkeztek, ez nélkülük nem sikerült volna” – mondta a 69. Berlinale zárógálájának házigazdája, Anke Engelke komikus. Túl sok poénra amúgy nem volt nagy szükség, mert a ceremónia nagy részén a tizennyolc év után leköszönő igazgatót, Dieter Kosslickot búcsúztatták. Elképesztő szeretetet kapott Kosslick a gála közönségétől, még egy kisfilmet is készítettek róla a szervezők. Nem vitás, nagy showman volt a Berlinale élén az egykori filmkritikus, aki szeretett szerepelni és legendássá vált a vörös szőnyegen hosszúkabátban, piros sálban és kalapjában a kisestélyiben didergő világsztárok mellett. Ráadásul tört angolsága is számos humoros helyzet forrása volt. Kosslick tizennyolc éves intendánsi tevékenysége során jelentősen átalakította a rendezvényt. A programot elképesztően megnövelte, idén például a verseny és a párhuzamos szekciókkal együtt több mint négyszáz filmet mutattak be és mintegy 340 ezer belépőt adtak el, ezzel a berlini rendezvény a világ legnagyobb közönségfesztiváljává vált. Arról nem is beszélve, hogy ezekben a számokban nincs benne az a 5-8 ezer szakmai vendég, aki ingyen mozizott a zártkörű vetítéseken. Mindemellett a fesztivállal párhuzamosan megrendezett European Film Market is szédítően nagyra nőtt. Nehéz lesz majd a Kosslick korszakot nem sikeresnek titulálni, ám nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a mustrák igazi nemzetközi rangját mindig is a hivatalos versenyprogram minősége határozza meg, ez pedig a Berlinale leggyengébb pontja: az elmúlt tíz évben folyamatos romlás volt ezen a térten tapasztalható. Szakmai körökben ma egyértelmű, a Berlinale verseny immár a másodvonalbeli és nagyon nagy távolságban van a két másik nagy európai konkurens, Cannes és Velence felhozatalától. A legjobb, amire számíthat a versenyre koncentráló filmőrült, hogy egy, maximum kettő kimagasló művet lát. Nos, idén, ez sem jött össze, korrekt, közepes alkotások versenye zajlott. A Juliette Binoche színésznő vezette nemzetközi zsűri (mely a kor trendjének megfelelően ötven százalékban női volt) döntéseivel nemigen lehet vitába szállni. De még mielőtt a díjakra került volna sor a szombat esti gálán, Binoche példa értékű felszólalásában nehezményezte, hogy nem vehették figyelembe a kínai nagymester, Zhang Yimou One Second című alkotását, mivel azt technikai okokra hivatkozva visszavonták. Ám a Hollywood Reporter értesülései szerint a technikai okok kifejezés mögött a kínai cenzúra áll, akik elfogadhatatlannak tartják Yimou Nagy Proletár Kulturális Forradalom alatt játszódó drámáját. Amilyen a szerencsénk, biztosan ez lett volna az idei remekmű. A zsűri a fődíját, az Arany Medvét a Franciaországban élő izraeli Nadav Lapid Synonymes (Szinonimák) című filmje nyerte. Az önéletrajzi ihletésű mű hőse, Yoav (Tom Mercier) megtagadja Izraelt és azzal a céllal érkezik Párizsba, hogy tökéletes franciává váljon. Lapid filmje folyamatosan változtatja a formáját: eleinte olyan, mint egy újhullámos mű, majd egyre inkább kísérletezővé válik. Jól felépített provokáció, amelynek lényege a különböző kultúrák közötti áthatolhatatlan szakadék, amely számos politikailag inkorrekt helyzetet is teremt. Az alkotás erejét bizonyítja, hogy ami a vásznon csak játék volt, az valóságként működött a vetítőben, hiszen felzaklatott emberek csoportokban hagyták el a termet, míg, akik maradtak, állva tapsolták meg a végén. Nem mellékesen, Lapif kapta meg a nemzetközi filmkritikusok Fipresci-díját is. 
A zsűri nagydíját Francois Ozon Grace a Dieu (Isten kegyelméből) megtörtént események alapján készült drámája kapta, mely a katolikus papok pedofil bűneit mutatja be. Egészen pontosan egyetlen lelkész, a lyoni Preynat atya tevékenységét elemzi, aki több száz gyermeket molesztált, illetve erőszakolt meg harminc évvel ezelőtt. Három olyan áldozat történetét látjuk, akik ma már képesek beszélni az átélt traumáról: Alexandre, a nagycsaládos katolikus (Melvil Poupaud), Francois az ateista forradalmár (Denis Ménochet) és Emmanuelle, akit lelkileg teljesen tönkretettek a múltbéli események (Swann Arlaud). Francois Ozon a gálán megjegyezte: azt nem tudja, hogy a filmek meg tudják-e változtatni a világot, de muszáj volt szót, illetve kamerát emelnie a gyermekeink védelmében és köszönetet mondott Istennek, hogy ezt lehetővé tette. A versenyprogram egyébként tele volt német filmekkel, és kettőnek jutott elismerés. A legjobb rendező az Ich war zuhause, aber (Otthon voltam, de) alkotója, Angela Schanelec lett. Családi drámája egy egyedülálló értelmiségi anya és gyerekei mindennapos kríziséről szól. Az újító művészeti megközelítésért megítélt Alfred Bauer-díjat a Systemsprenger (Rendszerbomlasztó) kapta, amelynek egy viselkedési zavarokkal küszködő kislány (Helena Zengel elképesztően jó alakításában) a főhőse, akiről édesanyja lemond. Ritkán szoktak egy filmnek több elismerést adni, de a kínai So Long, My Son (Isten veled, fiam) két főszereplője megkapta a legjobb férfi (Wang Jinchung), illetve a legjobb női (Yong Mei) alakítás díját. Wang Xiaoshuai háromórás melodrámája három évtizedet ölel fel egy házaspár életéből, akiknek meghal a kisfia és a törvények szerint nem vállalhatnak egy másikat. Magyar nagyjátékfilmet 2019-ben nem válogattak be a Berlinaléra, de két animációs rövidfilmünk is szerepelt a hivatalos versenyben: Buda Flóra Anna Entrópia és Tóth Luca Lidérc úr című munkája. A hivatalos zsűri nem ismert el magyar alkotót, a Teddy-díjakról döntő független zsűri (amely meleg és leszbikus fesztiválok szervezőiből áll) az Entrópiának ítélte a legjobb rövidfilm elismerést.

Sok hűhó semmiért

Közleményben tiltakozott a Nemzetközi Artmozi Szövetség (CICAE), hogy a Netflix által gyártott és forgalmazott, Isabelle Coixet rendezte Elisa & Marcela versenybe került a 69. Berlinálén. A szervezet szerint a Berlinale a mozifilmek ünnepe, így csak olyan film versenyezhetne,amely hagyományos moziforgalmazásba is kerül. Kosslick, a fesztivál igazgatója azzal vágott vissza, hogy Spanyolországban lesz a filmnek mozis bemutatója, így minden a legnagyobb rendben. Az csak mellékes, hogy az Elisa & Marcela volt idén a felháborítóan rossz film mintapéldánya, amelyről napokig beszélt mindenki. Hogy is lehetne ezt a helyzetet jellemezni? Sok hűhó, semmiért.             

Frissítve: 2019.02.17. 15:27