Ahogy a felnőttek

A hatvanas években a szüleimmel Indiába utaztam, apa külkereskedő volt, Delhibe helyezték. Szomorú voltam, amiért el kellett válnom a házbéli fiúktól, ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel. Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat. Valósággal megrészegedtem a élményektől, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam. Könnyen alkalmazkodtam mindenhez.
Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot. Semmin sem csodálkoztam. Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, s a különös állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban. A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta a közeli állatkertből megszökött majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én drukkoltam neki. Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján. Szerettem a házunkat, az iskolát, lassan, ahogy tanultam angolul, közel kerültem osztálytársaimhoz. Gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk. 
Anna Schaappal, a szőke holland lánnyal egy indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg. Apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak. Már tizennégy éves voltam, nagyfiú, úgy is viselkedtem. Naponta találkoztunk kora délután, sötétedésre otthon kellett lennie, apukája a kapuban várta. Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül a Lodhi Parkban, kóboroltunk a piaci könyvárusoknál, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást. Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk. Aztán egyszer csak elutaztak, apukát Indonéziába irányították.
Még utoljára elmentünk a mogul síremlékhez. Mintha egyszerre öregedtem volna meg, úgy búcsúztam Anna Schaaptól. De ez a csók, ez jól sikerült, igazi felnőttesre. Elégedett voltam vele. Másnap reggel a sarokról néztem, ahogy beszállnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtérre. Anna Schaap nagyon szép volt, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő. 
Egyedül éreztem magam, nem lehetett megvigasztalni. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amit korábban nem használtunk. Délutánonként bezártam magam, és anyámék semmivel sem tudtak kicsalogatni. Egy ideig még írtunk egymásnak, aztán ahogy lenni szokott, a levelek ritkultak, végül elmaradtak. 
Harminc évvel később, londoni szolgálatom idején egyszercsak megjelent az új holland nagykövet. Szinte semmit sem változott. 
Néhány héttel később összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam telefonon. Délután sétáltunk egyet a Hyde Parkban. Leültünk az egyik padra, és lett egy csók. Igazi, felnőttes. Persze csak az emlékek kedvéért.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.02.18. 09:27

Szégyen

Aggodalommal figyelem azt a vitát, amely az MTA körül kialakult. Elítélem azt a tárgyalási stílust, amit a Palkovics miniszter úr képvisel. Művelt, magára adó értelmiségi nem viselkedhet olyan módon, mint ő, aki megvárakoztatta az Akadémia elnökét több mint másfél órán keresztül, és utána még elnézést sem kért.
Nekem az az érzésem, hogy a miniszter úr nem érzékeli pontosan az alapkutatás, az alkalmazott kutatás és az innováció közötti különbségeket, illetve kapcsolatokat. Másrészt az is felmerült bennem, hogy a miniszter urat valamilyen korábbi sérelem miatti bosszú vezérli.
A vitában megszólalt Parragh László bukott szaniter nagykereskedő is. Azt állítja, hogy „nem véletlen, hogy az MTA-ban mindig csábulnak az alapkutatás irányába. Ott nem a kutatási eredmény fizikai megvalósítása a cél, hanem valami nagy dolog felfedezése, amire meg mint ország vagyunk picik."
Több évtizeden keresztül dolgoztam akadémiai kutatóintézetekben. A rendszer eleve nem tette lehetővé, hogy kizárólag az alapkutatás irányába csábuljunk, mert éveken keresztül költségvetésünk kb. 50 százalékát ipari megbízásokból kellett biztosítani. Ezen évek alatt meg tudtam győződni arról is, hogy a hazai iparban bizony igen kevés az affinitás az innovációk befogadására.
Parragh László  „messzemenőkig" egyetért Palkovics Lászlóval  abban, hogy meg kell szüntetni ezeket a kutatóintézeteket, mert  „minél kisebb egy ország, annál nagyobb a valószínűsége, hogy alapkutatásban nem sok lapot osztanak neki", így az alapkutatások eredményeit egyszerűbb a nagyoktól megvenni. Azt pedig, hogy mi az értékes kutatás, csak a piac tudja megmondani.
Amit Parragh László állít, az egyrészt hazugság, másrészt blődség. A hazai alapkutatás eredményessége költségráfordítás arányosan igen jó. Igenis osztanak nekünk lapot, erre bizonyíték a sok eredményes együttműködés a hazai és külföldi kutatóintézetek között. Az az állítása, hogy "az alapkutatások eredményeit egyszerűbb a nagyoktól megvenni" egyszerűen nonszensz. Nincs ilyen piac! Ugyanígy a következő állítása sem helytálló: "Azt pedig, hogy mi az értékes kutatás, csak a piac tudja megmondani" . A piac erre rövidtávon egyszerűen képtelen. 
A megállapítás viszont egyértelműen mutatja, hogy a kontraszelekció milyen káros, és egy szaniter nagykereskedő alá nem lett volna szabad ilyen magas lovat adni. Tájékozatlansága nem mellékesen szégyent hoz az országunkra.
Frissítve: 2019.02.18. 09:26

Dongóország

Magyarország továbbra sem alacsony államadósságát kedvezőbb osztályba sorolta a Standard & Poor's (S&P) hitelminősítő. Másfél évet kellett várnia a kormánynak arra, hogy Paolo Coelhóval együtt elmondhassa magáról: "Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik." 
Az S&P belátta, hiába készíti el - kritikus megjegyzésekben is bővelkedő - jelentéseit Magyarországról, ha a külföldi befektetők ezzel mit sem törődnek. A hitelminősítők valószínűtlennek tartják, hogy az általuk is megérdemeltnek tartott gazdasági szankciókat Brüsszel 2020 előtt érvényesítse Magyarország ellen. Talán még azután sem kerül sor rájuk. Az Európai Unió hiába emeli fel intő szavát a Magyarországon kormányzati segédlettel megvalósuló korrupció vagy a jogállamiság mindennapos sárba tiprása ellen, a szankciókat legfeljebb kilátásba helyezik, a jelenlegi gazdasági ciklusban érdemi változás nem várható.
Így a korábban a magyar kormányzati tényezők által is - egyébként méltatlanul - bírált S&P is belenyugodott abba, hogy hazánk egy "dongóország". A hasonlat Orbán Viktor mára szinte elfelejtett kijelentéséhez köthető, amely még abból az időszakból származik, amikor benne ragadtunk a befektetésre nem ajánlott, "bóvli" kategóriában: „A tudósok szerint a dongó nem lehet képes repülni a súlya, mérete, szárnyai nagysága miatt, és mégis tud.”
Az S&P nem vizsgálja, hogy milyen áron tartható fenn már hatodik éve az államháztartás moderált hiánya. Számukra az a meghatározó, hogy egy általuk vizsgált ország hitelképessége hosszú távon fenntartható-e vagy sem. Az elmúlt közel háromnegyed évszázadban kormányok jöttek-mentek, a tulajdonosi struktúrák változtak, de Magyarország rendre teljesítette tartozásainak visszafizetési kötelezettségeit. A hitelminősítőket ez kielégíti, s ha veszélyeket látnak,  legfeljebb visszavesznek a pozitív kilátásokból. Véleményük pedig egyre visszhangtalanabbul vész el a többi hír között.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.02.18. 09:26