Jobb ötlet

A Fidesz évente úgy 200 milliárdot költhet – közpénzből – a saját politikai üzenetei megformálására és célba juttatására. Ritkán töprengünk el rajta, mekkora erőt jelent ez a „közmédiától” a KESMA-n át a Századvégig és a boldogult Arthur Finkelsteinig terjedő arzenál, pedig érdemes lenne. Egyrészt azért, mert kérdés, hogy az adófizetőknek tényleg megér-e ennyit (a középfokú oktatás költségvetési támogatása kerül hasonló összegbe), másrészt pedig azért, mert ordító az aránytalanság: az ellenzéki pártoknak együttvéve sincs még egymilliárdjuk sem ugyanerre a célra.

A politika nemcsak abban emlékeztet a háborúra, hogy mindkettőhöz sok pénz kell, hanem abban is, hogy a túlerőt mindkét fronton csak bizonyos határig tudja ellensúlyozni a lelkesedés és a ravaszság. És mint ahogyan a történelemben nem nagyon ismerünk olyan csatát, ahol a kétszázszoros technikai fölényben lévő sereget sikerült volna legyőzni, a politikában is ritkák az ilyesfajta csodák.

Az elemzők rendre az innovációhiányt kérik számon az ellenzéken, miközben az oppozíció három pártja is az anyagi ellehetetlenítés felé halad. Nem azt állítjuk, hogy a bölcsész-politológus végzettségű Kunhalmi Ágnessel szemben ne lenne reális elvárás például a „fojtani” szó nyelvtanilag szabatos leírása. Hanem azt, hogy az adott körülmények között kicsi a jelentősége, mit hogyan ír. Adott körülmények alatt pedig nem azt értjük, hogy egy olyan országban, ahol Schmitt Pál „álamfő” lehetett, a kormányzat meg szisztematikusan rombolja a nyelvet (többek között a „kormány” és az „alaptörvény” köznevek konzekvensen hibás, nagybetűs helyesírásával), egy ellenzéki képviselő is írhat helytelenül. Hanem azt, hogy annak sem lenne valódi következménye, ha Kunhalmi az Orbán-család eltitkolt vagyonát rejtő zürichi bankszámla számát írta volna föl a képviselői irodaházban magasra emelt transzparensre. A választópolgárok nagyobbik hányada nem értesülne róla - ugyanúgy, ahogyan a kormányfői vő cégének immár az Orbán-kabinet brüsszeli tárgyalói által is elismert csalásáról sincs egyetlen hang sem a „közszolgálati” sajtóban.

Az a tény ugyanakkor, hogy az ellenzéki térfélen egyértelmű (és mint fentebb levezettük, törvényszerű) szellemikapacitás-hiány mutatkozik, még nem magyarázza meg, miért nem főznek legalább abból, amijük van. Konkrétabban: az elmúlt négy-öt évben, vagyis a netadó-tüntetések óta a kormány egyetlen dologtól rettent meg – nem a rabszolgatörvény elfogadása miatti népharagtól, nem Tiborcz István lelepleződésétől, nem a Mészáros-cégháló napvilágra kerülésétől, hanem az egy szólamban, együttesen fellépő ellenzéki pártoktól. A kormány akaratlan ajándékaként a 200 milliárdból etetett politikacsináló gépezet a betáplált adatokat megrágva kiköpte az egyetlen lehetséges megoldást: szoros ellenzéki koordináció, összezárás, közös EP-lista.

A hatalom érti, ők viszont úgy tesznek, mintha nem értenék - holott értik (bizonyíték rá a tegnapi kivonulás is), csak végül mindig, ha komolyra fordul, eljátsszák, hogy van egy sokkal jobb ötletük. Pedig nincs: ebben a struktúrában nem is lehet.