Hippitanya a töreki erdőben

Publikálás dátuma
2019.02.24. 14:00

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Tizenkilenc évesen egy havas téli reggelen felült a vonatra és meg sem állt Svédországig. Haditudósító lett – nyolc éven át küldte beszámolóit a frontvonalból a svéd televíziónak. Czinkóczky Csaba csaknem tíz éve itthon él, Siófok-Törekiben hippifesztivált és állatmenhelyet hozott létre.
Azt ígéri, elénk jön a töreki kocsmához. Aztán nem jön. Hamarosan kiderül, miért nem. A domboldalba meredeken felfutó bekötőút végén svéd rendszámú kocsi parkol, és az elhúzható, zárt fapalánk mögött vagy fél tucat huszonéves várja ugrásra készen a kamion érkezését. Bábeli a hangzavar, angol, francia, német nyelven folyik a társalgás, és az általános zsivajba időnként beszállnak a bocik, kecskék, lovak is. A majd kétméteres Csaba kis kecskét dajkál a földön ülve. Chelsea egyik este negyedmagával pottyant ki az anyjából, de a reggelt csak ő érte meg. Pomázról hordták neki az anyatejet, öt hétig cumisüvegből táplálták. Emberhez szokott, örökké láb alatt van, nem bírja a kecsketársaságot. A nyáj (tizenhárom ló, negyven kecske, nyolc birka) most lent legel a völgyben, itt fönt azok vannak, akik különleges bánásmódot igényelnek. A huszonhárom éves lómatuzsálem, Zseni ízületes, ha Csabáék magukhoz nem veszik, már nem élne. A má­sik ló, Csinos ata­xiás­ vagyis koordinációs zavarai vannak. Munkavégzésre nem alkalmas, gazdái túladtak rajta. A négy tejcsokiszínű bocit kilóban mérték volna ki pár hetes korukban, mert a tej- és hústermelésre berendezkedett gazdaságokban a bikákat nem érdemes fölnevelni. „Mi nem azért tartjuk őket, hogy hasznot hajtsanak. Volt ez a terület, valamit kezdeni akartunk vele. Ezek az állatok igénytelenek, jól tűrik a ridegtartást, és remekül érzik itt magukat” – mondja Csaba. 

Túszdráma, népirtás, éhínség

Csaba újságkihordóként kezdte, takarítóként folytatta Svédországban. Közben médiamesterséget tanult és rövidesen vágónak alkalmazta egy akkor induló csatorna. Azonnal tudta, hogy neki több kell, és már az első önálló filmje szenzáció lett. Ő tudósított elsőként az örmény–­azeri háború karabahi összecsapásáról. Három helyszíni beszámolóját a világon mindenütt sugározták. „Hirtelen fölfedeztem magamban az akcióhőst. Nem a szállodákból tudósítottam, hanem a frontvonalból, és mindig a kisembert kerestem a nagy konfliktusokban. Rengeteg szörnyű, gyönyörű történetet vittem el az emberek nappalijába” – meséli. Akkor már megszületett két gyermeke, Johanna és Dávid, s Csaba egyre kevesebbet beszélt otthon a munkájáról. Családja sose tudta, merre jár. Amikor túszdrámába keveredett, úgy derült ki, hogy felesége meglátta őt a címlapon. Tudósított harcokról, népirtásról, éhínségről, szökőárról, a bukaresti „csatornagyerekekről” – nem tudott, nem is akart leállni. „Észre se vettem, hogy vészesen szakadoznak a szálak, amik a családomhoz fűznek. Nyugodt, polgári életre vágytak, megértettem őket. Az ilyen típusú munka egyfajta szenvedélybetegség. Az izgalom, akár a kábítószer, rabul ejt, fogva tart. Erős függőség alakul ki, és nagyon nagy falnak csapódás kell ahhoz, hogy ki tudj belőle szállni – ecseteli. – Nekem a fordulópontot az indiai földrengés hozta meg. Két és fél napig utaztam, mire a helyszínre értem, s amikor leadtam az anyagot, a szerkesztőm közölte: már nem aktuális, most az a hír, hogy Jelcin időközben átvette a hatalmat. Ezzel a történet, amiért annyit dolgoztam, ami nekem sokat jelentett, egy pillanat alatt eltűnt a süllyesztőben. De utána még hosszú ideig tartott a leszokás, kórházi kezelés és rehabilitáció kellett ahhoz, hogy végleg megszabaduljak a szenvedélyemtől.” Tizenhat éves volt Csaba lánya, Johanna, amikor kiütközött rajta a betegség. Anorexiával kezdődött, ami később borderline személyiségzavarban csúcsosodott ki. Az ilyen betegekre szélsőséges, önkontroll nélküli viselkedés jellemző, tomboló jókedv váltakozik mély depresszióval, gyakori az önsebzés, az öngyilkossági kísérlet. Csabáék évekig küzdöttek a lányukért – külön utakon. Az anya az orvosokban és a gyógyszerekben hitt, Csaba a környezetváltozást szorgalmazta. Eközben az addigra már amúgy is eresztékeiben recsegő-ropogó család végképp széthullott. Elveszítették egymást is, Johannát is. „Nem menekültem el a probléma elől, amíg lehetett, mellette voltam – szólal meg Csaba. – Ő döntötte el, hogy intézetbe vonul. Magába zárkózott, tíz éve ki vagyunk tiltva az életéből, nem része ennek a világnak. Ekkor jöttem rá, hogy már semmi nem köt Svédországhoz. Hazahoztak az emlékek, a régi házak, a Rodolfo bűvészbolt – ezektől érzi magát otthon az ember. 2010 óta csak látogatóba megyek Svédországba.” 

A kiátkozott jakabszállási lovak

Délben tülkölés hallatszik kintről: megjött a Sándor névre hallgató kamion, amely egy tizenkét méter hosszú, rozsdás konténert hoz. A szőke, francia Elza és a piros sapkás szlovén lány, Éva ölbe kapják és elzárják a tévelygő kecskét, a svájci Roger, aki becsavarogta a fél világot, volt már recepciós, pultos, pizzasütő, sőt snowboardoktató is, és Baki Dani, a budapesti szabadúszó színész a vemhes szamarat és a két lovat terelgetik, hogy ne legyenek útban. A két rozzant paripa ugyanis örökké az emberek körül sündörög, hozzánk dörgö­lőznek, puszit adnak a nyakunkba. A kamion bearaszol az udvarba, a konténert daruval emelik le róla, sarkai alá a fiúk-lányok betonkockákat passzítanak. Precíz munka, vízmértéket is használnak hozzá. „Hétszázezer lenne újonnan, ezt a csepeli konténertemetőtől kaptuk ajándékba. Felújítjuk, teázó, kávézó, közösségi tér lesz az önkénteseknek” – mondja Csaba, és már mutatja is telefonján a tervezett átalakítás képeit. A siófok-töreki területet Csaba barátja, egy aranykalászos gazda vásárolta. Parlagon hevert, mert a dimbes-dombos, agyagos földeket nem lehetett gazdaságosan megművelni. 2015 júliusában, Johanna születésnapján rendezték meg itt az első Samsara Fesztivált, ami a jóga, a pszichedelikus zene és az elmélyülés élményét nyújtja. Az első fesztiválon ezren voltak, a tavalyira már négyezren váltottak jegyet, de nehéz megbecsülni a résztvevők számát, mert sokan jöttek az erdőn át. Idén is idevárják nullától százhúsz évesig a hippilelkűeket, akik ki akarnak szakadni a városi mókuskerékből, hogy egy hétre megmerítkezzenek a bizalomban, a türelemben, a természet közelségében. „Nem akarunk nagy, többezres fesztivált – jelenti ki Csaba. – Szeretnénk megtartani a családias méretet és az ebből fakadó hangulatot, ha nem tennénk, éppen a lényeg veszne el. Az állatmenhely sem véletlenül kapta a Dharma nevet. A dharma szanszkrit szó, legfőbb törvényt, legfelsőbb igazságot jelent, ami magába foglalja az emberséget, szolidaritást, elfogadást, szeretetet, tehát az emberi alapértékeket. Szerintem ez a hely paradicsom lenne Johannának, mert itt nem külső elvárásoknak kell megfelelni, semmi más dolga nem volna, csakis önmagára figyelni.” Az állatok egyébként egy hirtelen impulzus nyomán kerültek ide. Csaba és párja, Berecz Gabriella mindig is szerették az állatokat, de kutyánál nagyobb jószággal sose foglalkoztak. Aztán a média egyszer csak tele lett a kóborló, garázdálkodó, a környéket rémületben tartó jakabszállási lovak hírével, akiket az állatvédők sem tudtak volna megmenteni a vágóhídtól. Ők meg úgy gondolták: itt a föld, az állatok beleillenek a tájba, miért ne élhetnének velük? A kecskék érkezésével aztán elszabadult a pokol. Eleinte fejni sem tudtak, nemhogy kordában tartani az öntörvényű, rakoncátlan patásokat. Gyakorló gazdáktól tudták meg például, hogy a bakok többségét ivartalanítani kell, különben erőszakos orgiába torkollik a párzás. Mostanra sokat tanultak és segítséget is kaptak. Önkéntesek tanítják terápiás lovaglásra a lovak némelyikét, mert egy ideje rendszeresen érkeznek sérült (autista, végtaghiányos, fogyatékos) gyerekcsoportok a töreki farmra. „Gazdasági törvényszerűség, hogy egy vállalkozás növekedjen, de mi nem üzletnek szánjuk sem a fesztivált, sem az állattartást – magyarázza Csaba. – Nem akarunk meggazdagodni, nem akarunk belehalni egyikbe se. Nem a haszon alapján döntjük el, melyik állat éljen, ha nincs fájdalma, bármeddig élhet, mi pedig gyönyörködünk abban a határok nélküli barátságban, ami összefűzi őket. Ugyanakkor a fesztivál és az állattartás esetében is meg kell teremteni a hosszú távú létezés lehetőségét, el kell érnünk, hogy mindkettő önfenntartó legyen. Gyárthatnánk és forgalmazhatnánk kecskesajtot, fogadhatnánk családokat, iskolai osztályokat. A nemzetközi önkéntes csoportunk most már nyolcvan tagú, fiatalok, szinte mind városi értelmiségi, akik visszajárnak, mert imádják az itteni légkört. Dolgozniuk alig kell, ez egy ifjúsági tábor, ahol olyasmit találnak, amit másutt nem. Most veszünk majd bicikliket nekik, hogy leugorhassanak fürödni a Balatonhoz, és lesz házimozi, meg pattogatott kukorica is. Én nem tűztem ki végcélt. Nem arra törekszem, hogy innen-oda eljussunk, sokkal fontosabbnak tartom, hogy az út minél hosszabb és élménydúsabb legyen valamennyiünk számára. Azt szeretném, hogy ne fussunk zátonyra és őrizzük meg a lelkét, szellemét annak, amibe belevágtunk. Úgy gondolom, ez lényegesebb, mint megérkezni valahová.”
Szerző
Témák
portré riport
Frissítve: 2019.02.24. 14:01

Albérlet: romáknak nem

Publikálás dátuma
2019.02.24. 09:00
Leila, Márkó, Zsolt és Rikárdó. A volt Vasvári laktanya átmeneti otthonát nyárig kell elhagyniuk
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Krízishelyzetbe került családok átmeneti szállásáról átlépni az albérletpiacra majdhogynem lehetetlen. Egy roma nagycsaládnak különösképpen: a Menedékház egyik családjának civil szervezetek próbálnak segíteni, ha a kormány temérdek közpénzzel felturbózott családvédelmi akciótervét nem nekik találták ki.
Mihály és Jolán a hevesi Tarnaörsön éltek 2016 teléig. A harminchárom éves férfi szüleinél laktak, majd amikor az édesapja meghalt, az édesanyja három hónap múlva férjhez ment. Mihály azt mondja, a romáknál ez elképzelhetetlen és megbocsáthatatlan. Ő sem tud, de nem is akar megbocsátani. Megszakította a kapcsolatot az édesanyjával. Önálló házat béreltek. Mihály akkoriban egy útépítő cégnél dolgozott, az M6-os autópálya szalagkorlátját is ők építették egy darabon, meséli büszkén. Kemény meló, főleg nyáron, de legalább van. De az idillnek vége szakadt. A ház külföldi tulajdonosa egyik napról a másikra jelezte, hazaköltözik. Egy hetük maradt új lakhatás után nézni, de nem akadt ilyen. Az édesanyja új családjához nem fordulhattak. Nekivágtak hát az ismeretlennek, Budapestre indultak. Jolán itt született ugyan, de a szüleire ő sem számíthatott. Édesapja neki is meghalt, édesanyjáról nincs híre, két testvére közül csak az öccséről tud. Róbert állami gondozott, már elmúlt tizennyolc, de mivel a második szakmáját tanulja, maradhatott az otthonban. Karácsony idején egy hetet velük tölthetett. Amikor két éve Budapestre érkeztek, bele a semmibe, este volt és tél. Egy családsegítőhöz kopogtattak be, akkor még csak három gyermekkel. Hálásan beszélnek az ottaniakról, akik mindenben segítettek a krízisbe került fiatalokon. Pár nap alatt biztos helyre kerültek. Aludtak a „12 ágy” program szállásán, majd a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kelta utcai átmeneti otthonában találtak fedélre, ahol hat hónapot tölthettek. Az álláskeresés időleges kudarcai és az új körülmények feszültsége nem kímélték a kapcsolatukat, már-már úgy tűnt, feladják, de felülkerekedtek a kilátástalanságon. A Menedékház Alapítvány kőérberki átmeneti otthonába fogadták be őket, a felvételin simán átmentek. 2016 augusztusa óta élnek az egyszobás lakásban, a Muskétás utcai egykori Vasvári Pál laktanya egyik épületének első emeletén.
Mihály és Jolán gyermekei talán saját szobát kaphatnak
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Föld fejtetőn

Odatalálni nem egyszerű, de a néhai katonai objektum őrtornya és az itt-ott meglévő szögesdrót miatt végül is elvéthetetlen. A 7-es épület földszintje hajléktalanoké, a két emeleten él huszonegy család. Nyolcvan ember, sok gyerek. A hangulat kollégiumi. Tiszta és puritán – ha maradt még értelme ennek a szónak. A folyosón ruhaszárítók, öt óra után hazaérkező lakók. Az irodában beszélgetünk, miután Jolán szabadkozik a rendetlenség miatt, ami – mint később meglátjuk – a négy gyerekhez képest gyakorlatilag nincs. A társalgásban a két és fél éves Leila is velünk tart, a három srác mindeközben elválaszthatatlan az udvartól és a focilabdától. Csak a pattogás és a versengés hangja szüremlik föl. A kislány egy tudományos képeskönyvet lapozgat, s a Föld ugyan éppen a feje tetején áll, de csak hozzá képest. Egyszer majd visszaállítja a talpára a glóbuszt, ebben legyünk biztosak. Mihály és Jolán két és fél év alatt alaposan összekapta magát. Hosszú utat jártak be, volt honnan felállniuk. Bejelentetten dolgoznak mindketten, és sikerült előtakarékosságot is képezniük. Együttműködőek és megbízhatóak, minden hónapban az elsők között fizetik be a havi térítési díjat, és első dolguk, hogy bevásárolnak a gyerekeik számára. Az édesanya tiszta és alapos, ez meglátszik a lakókörnyezetén és azon, ahogy a gyerekeket iskolába, óvodába, bölcsődébe járatja. Ezeket a garanciákat Madar Alexandra családgondozó is említi, hozzátéve, jó szívvel ajánlja a családot, mert úgy gondolja, képesek lesznek önállóan boldogulni és albérletet fenntartani. Az év elején az Utcáról Lakásba Egyesület adta az első lendületet az albérletkeresésnek, majd néhány hete A Város Mindenkié is csatlakozott a „kommunikációs kampányhoz”. „Már kaptunk egy felajánlást – mondja Alexandra az eddigiekről – egy család külföldre megy, és szeptemberig adnák ki a lakásukat. Ennél azonban hosszabb távú megoldást szeretnénk. De nagy öröm volt, hogy valaki jelentkezett a felhívásra. Fény az alagút végén…” Számos kiadó lakást megnéztek már, két-három szobás lenne ideális, valahol a XI. kerületben vagy annak környékén a munkába járás miatt, és hogy a gyerekeknek lehetőleg ne kelljen bölcsődét, óvodát, iskolát váltani. Olyan albérletet keresnek, ahol a másik fél is megbízható, és nem kell attól tartaniuk, hogy egyik napról a másikra ismét utcára kerülnek. Rezsi nélkül havi 110 ezer forintot tudnak lakhatásra költeni. A jelenlegi árak mellett ez nem tűnik egyszerűnek, de az üzlet mindig akkor hiúsul meg, ha kiderül, négygyermekes roma családról van szó, meséli Jolán. Szomorúan, de tudomásul veszik ezt, ám nem áll módjukban feladni. Arról, hogy a roma származás miért okoz előítéletet, és ezen hogy lehetne változtatni, Jolán nem beszél. Csak magukért akar helytállni. És Madar Alexandra is ezt teszi: „garanciát vállal a családért”. Ahol és amikor teheti, segíti őket, olykor az albérletkeresésben is, de úgy látja, nem feltétlenül jó üzenet, hogy a család átmeneti otthonból érkezne. Pedig a családgondozó éppen azt a garanciát nyújtja, ami a legfontosabb most. A fizetőképességet a megtakarítás mellett a munkahelyek adják. Mihály a BKK-nál dolgozik, már csoportvezető, és hamarosan instruktori kinevezés vár rá: az irodára kerülhet. A szállásról több embernek is ő szerzett munkát a tömegközlekedési cégnél. Jolán egy iskolai konyhán dolgozik hat órában. A napirendjük feszes: a férfi 4.20-kor kel, és 6-kor kezd, tizenhatórázik. Három nap munka, egy pihenés. Jolán 7-kor indul, elviszi a gyerekeket, a 2,5 éves Leilát bölcsődébe, az 5 éves Márkót óvodába, a 9 éves Rikárdót és a 10 éves Zsoltot iskolába. Este begyűjti a fészekalját, és indulás haza. A szobába.
A Menedékház Alapítvány átmeneti otthonának családjai egy szinttel élnek a hajléktalanok fölött
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Egyes családok éve

A családvédelmi akciótervek védőhálóján Mihályék rendre átesnek. Az adókedvezmények ugyan rájuk is vonatkoznak, hiszen dolgoznak, de még inkább azok járnak jól vele, akik sokat keresnek. A gyerekek után járó támogatást egyszer igénybe szeretnék venni, de hogy építkezni vagy lakást vásárolni kellő önerő nélkül Budapesten nem tudnak, ennél semmi nem biztosabb. A Menedékház egy családja már kétszer nekifutott a csok igénybevételének, ami legutóbb a kinézett ingatlan alacsony hitelfedezeti értékén bukott meg. Alexandra azt mondja, egyszer már sikerült a közreműködésével albérletet találni egy családnak. Két gyermekkel, és nem romáknak. Ez persze nem jó arány. De talán most, Mihály és Jolán történelmet ír. Alig hiszem, hogy lenne náluk hálásabb, ha ez sikerülne június 15-ig. Mert az átmeneti otthon csak átmeneti otthon, és csak eddig az. A Menedékházban várják, hogy rájuk mosolyogjon az élet.

Tét és tétlenség

„Majdhogynem megoldhatatlan” – így válaszolt Győri Péter szociológus, lakáspolitikai szakértő arra a kérdésünkre, hogy miként léphet át egy átmeneti otthonban élő család közvetlenül az albérleti piacra. Erre a kérdésre ma Magyarországon nincs megnyugtató válasz, pedig lehetne. Igaz, nem kis korrekcióval, hanem nagy elrugaszkodással. Fejlettebb és gondoskodóbb államokban a szociális intézményeknek vannak úgynevezett kilépő ingatlanaik, melyek az átmeneti otthon és az albérlet közötti időszakban vehetők igénybe. Nálunk az ilyen ingatlanok száma elenyésző. A kilépő ingatlan is ideiglenes otthon, hiszen sokan várnak rá, ezért jól működő lakbér-támogatási rendszert is kell hozzá csatolni, hogy a családok kezének elengedése után is magabiztosan állják a sarat. Mind­ezekre kiváló példák vannak szerte Európában. Győri Péter úgy látja: Magyarországon nincs lakáshiány, részint a de­mográfiai, részint a kivándorlási tendenciák miatt. Nem lenne tehát feltétlenül bérlakásépítésre szükség. Vannak lakások. Az állam határozott jogalkotói és finanszírozói beavatkozása nélkül azonban nem lehet megoldani a problémát, sehol a világon. A szociális intézményhálózatnak a szakmai lebonyolítás lenne a feladata továbbra is. Ugyancsak szükség volna az állam piacszabályozó jelenlétére a lakáspiacon is, mivel a befektetési célú építések és vásárlások miatt vészesen elszabadultak az ingatlanárak, magukkal húzva az albérleti díjakat is. E hatások – és az állam tétlensége – miatt szinte kizárt, hogy a krízishelyzetből építkező családok felérjék ezt az árszínvonalat. A családtámogatások miatt tovább emelkedő árak megállíthatatlanul növelik a szakadékot a rászoruló családok vágyai és a reálisan elérhető lakhatási lehetőségek között.

Szerző

Bauhaus: az egyszerűség misztikuma

Publikálás dátuma
2019.02.23. 19:00

Fotó: Shutterstock
„A modern, harmonikus és eleven építészet a hiteles demokrácia látható jele” – hirdette Walter Gropius, amikor 100 évvel ezelőtt Weimarban megnyitotta Bauhaus-iskoláját. Jelszavaival és eszméivel grabancon ragadta a műtermében magányosan búslakodó művészt, és feladatot adott neki: tessék egy élhetőbb, emberközelibb világot teremteni!
Az első világháború után vagyunk, a korszak emberképét a személytelenség és a gépiesség formálja. Praktikus, használható, gyorsan felépülő új világot szeretne, amelyben végre valami őérte van. Fellengzősség és cifrálkodás nélkül. És ekkor jön egy 36 éves német építész – maga Walter Gropius –, egy huszárvágással ötvözi az iparművészetet a képzőművészettel, és a sáldobálós alkotót letaszítja a piedesztáljáról. Kvázi mesteremberré teszi, és a Bauhaus eszméjén keresztül a totális művészet megalkotását tűzi ki célul. „Tisztán organikus épületeket akarunk alkotni, melyek vakmerően sugározzák a belső szépséget, és mentesek mindenféle hazugságtól és ornamentikától” – hangoztatja, hozzátéve, hogy reményei szerint a Bauhaus képes lesz áthidalni a művészet és az ipar, valamint a művészet és a technika közötti szakadékot. Az iskola, kis kihagyással, egy dessaui, majd egy berlini költözéssel 14 éven keresztül működött, majd 1933-ban a Gestapo, a modern művészet elfajzottságára hivatkozva, végleg bezáratta.  

Kapásból feláras

Leszámítva a tengeren (óceánon) túli újraszerveződő mozgalmakat, lényegében soha többet nem nyílt Bauhaus-műhely intézményesített keretek között, Az a szűk 15 év mégis végérvényesen megváltoztatta az elkövetkezendő 100 év építészetét és dizájntörténetét. Van, akinek a Bauhaus még ma is a modern építészet non plus ultrája, sznobok társalgási kódexének vezérszava, az ingatlanosok számára pedig biztos felár: jó helyen, jó anyagból, letisztultan elegáns formákból építkező, világos, nagypolgári lakás a harmincas évekből. Pedig Gropius mesteriskolája a korai időszakban még nem azt a letisztult, négyzetre alapozott stílust képviselte, ami a húszas évek első harmadától védjegyévé vált. A Bauhaus törekvése elsősorban nem az volt, hogy nagypolgári igényeket elégítsen ki, hanem hogy a munkásság és a kispénzű emberek számára teremtsen gyorsan, gazdaságosan megvalósítható, jó minőségű, no és persze esztétikus lakóépületeket és munkahelyeket. Csak aztán, mivel felkarolói a vagyonosabb polgárok lettek, akik státusszimbólumként kezdtek tekinteni a Bauhausra, munkáslakások helyett Európában, így nálunk is inkább Bauhaus-hatású villák és bérházak épültek. Szinte sosem tiszta Bauhaus-elvek szerint, hiszen a megbízó igényeihez igazodva a tervezők sokszor engedményeket tettek a díszítés, a fényűzés vagy épp a drága anyagok javára. A művészettörténészek hozzávetőlegesen egybehangzó véleménye szerint nálunk leginkább Bauhaus-jegyeket viselő modernista házak épültek, de azért akad egy-kettő, melyek a dicséretes mértéktartás jegyében közelítenek a prototípusban – a Walter Gropius és Adolf Meyer által tervezett berlini Sommerfeld-ház – megfogalmazott kívánalmakhoz. Az egyik legszebb a Kelenhegyi úton található Szegő-villa, amelyet egy sörgyárigazgatónak épített 1924-ben a Bauhaus-iskola egyik magyar tagja, Forbát Alfréd. 

Egy kis agymosás

Merthogy a klasszikus nagy nevek, Gropius, Johannes Itten vagy Mies van der Rohe mellett számtalan magyar tervező, többek között a fent nevezett Forbát Alfréd, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Molnár Farkas vagy Weininger Andor tanult vagy tanított a Bauhaus műhelyében és alakította annak szellemiségét. Weininger Andor például már 1921-ben Weimarba utazott, hogy a Bauhausban tanulhasson. Körner András Weininger színpadai című könyvében, már öregen arról mesél, hogy bár sokan irigyelték, nem volt ám mindig fenékig tejfel benne lenni a Bauhaus sűrűjében, ahol olykor az abszurditásig feszültek egymásnak az olykor fanatikus nézetek. „Amikor megérkeztem a Bauhausba, és beléptem a kissé kopottas épületbe, az emeletről énekszót hallottam leszűrődni. Templomban hallani ilyesmit olyan volt, mint valami zsolozsma. Mentem a hang után, fel a lépcsőn. Mint kiderült, a Bauhaus növendékei egy auditóriumban gyűltek össze, és egy kopaszra nyírt, bíborszín talárba öltözött ember prédikációt vagy beszédet tartott nekik. Aztán a hallgatóság megint elénekelt egy vallásos dallamot. Pécsi barátaim, akik már előttem érkeztek a Bauhausba, s akiket észrevettem a gyülekezetről kitóduló emberek között, nevettek, amikor megkérdeztem, istentiszteletet tartottak-e. Elmagyarázták, hogy Johannes Itten, az iskola egyik mestere tartott mazdaznán-gyülekezetet, ahol ennek a zoroasztrizmusból eredő hitnek a tanait hirdette.” Állítólag Itten nagyon agresszív volt: addig alakította a tanulókat, agymosásnak vetve alá őket, amíg úgy nem érezték, hogy semmit sem tudnak. Azt akarta, hogy nulláról kezdjenek újra mindent. Ha valakit nem sikerült logikus érvekkel meg­győznie, a miszticizmus segítségével próbált rá hatni, hogy belássa: addigi gondolkodásmódja helytelen volt. 

Zenés dadaista imprók

A Napraforgó utcai Bauhaus-lakó­telep, a Lupa-sziget ma is ’30-as éve­ket idéző víkendházai – az egyik a Soros családé volt! –, Breuer Marcell csővázas bútorai, a híres B35-ös szék, a Csehország első modern építészeti műemlékének számító brnói Tu­gendhat-villa, az egykori dessaui Bauhaus-központ épülete… – sorolhatnánk a végtelenségig a Bauhaus-remekeket. Minden bizonnyal önöknek is kapásból eszükbe jut vagy egy tucat, de arra csak kevesek gondolnak, hogy – lévén minden művészeti ágat egyesíteni akart magában – a Bauhaus a színház és a zene világába is begyűrűzött. Az egyetlen Bauhaus-zenekart épp a már idézett Weininger Andor alapította 1924-ben – dadaisztikus improvizációkból, az amerikai dzsessz és a hazai és délkelet-európai dallamkincs keveredéséből igyekeztek új zenei hangzást teremteni. Rögtönzött mulatságaik fontos részét képezték a Bauhaus-életérzésnek, ezeken mindig Weininger szórakoztatta a közönséget. Molnár Farkas a Periszkóp című aradi folyóiratban, 1925-ben, elfogulatlanul állítja róla, hogy maga volt a Bauhaus-muzsika teste és szelleme. „Ha ő a zongorához ül, uralkodik az összes mesterek felett, vezet, mint Scheer tengernagy, emel, int, diktál. Mosolygása világhírű.” Egyik zenésztársa szerint a zenekar igazi Bauhaus-műalkotás volt. „Weininger zongorázott és énekelt, bár hangját szinte elnyomta a sok ütőhangszer és zajkeltő eszköz vihara.”

Kis ablakok, nagy erkélyek

Talán kevesen tudják, de a világ legnagyobb Bauhaus városa Tel-Aviv. Izrael gazdasági fővárosának „Fehér Város” negyede 2003 óta a világörökség része, köszönhetően a több ezer Bauhaus stílusban épült házának. A korszak 150 tervezője – többségükben német építészek – az éledező fasizmus elől menekült a Szentföldre. Az 1909-ben alapított kisváros lakossága a ’30-as évek nagy bevándorlási hulláma nyomán duzzadt fel, egyszerre hatalmas lett a kereslet az olcsó lakásokra. A hihetetlenül gyors ütemű építkezéshez a Bauhaus stílust szemelték ki, annak modernsége, tiszta vonalvezetése és sallangmentessége miatt. Az építők szerettek volna megfelelni a helyi forró és párás klímának is, ezért a nagy, európai ablakok helyett kicsiket építettek, viszont szinte minden házon van legalább egy nagy erkély. A 100. évfordulóra egy osztrák-kínai cég hatalmas, 116 méter magas Bauhaus házat tervezett Tel-Aviv központjába. Ha a terveket elfogadják, az impozáns épület munkálatai idén kezdődnek.

Bauhaus-színház

Breuer, Molnár és Weininger színházi vázlatok egész sorozatát dolgozták ki, amelyek a korábbi, szöveges és zenés drámai színház hagyományait mindenestül elvetették. Elképzelésük szerint a jövő színházában a szereplők nem is színészek, hanem mechanikus eszközök, táncoló és mozgó figurák, a színpadon lejátszódó dolgok és mozgásfolyamatok néma alkotóelemei. A színházi tér egy sokféle mozgásra képes mechanikus szerkezet, ahol a mozgást lebegő hidak és felvonók biztosítják. Moholy-Nagy László utópisztikus színházelképzeléseiben már odáig merészkedett, hogy az emberi szereplőket teljesen mellőzte, helyettük mechanikus konstrukciók szerepeltek volna.

Közel nyolcvan éve működő példa

A Gropius–Breuer tervezőpáros által közösen megálmodott 1942-es, New Kensingtoni Alumínium Város máig bizonyíték rá, hogy a Bauhaus eszmeiségét a gyakorlatban is össze lehet hangolni olyan profán építészeti kérdésekkel, mint a szociális lakhatás problémái. Az itteni munkáslakások máig tartják formájukat és működnek azóta is eredeti rendeltetésük szerint.

Szerző
Témák
Bauhaus