Azt ígéri, elénk jön a töreki kocsmához. Aztán nem jön. Hamarosan kiderül, miért nem. A domboldalba meredeken felfutó bekötőút végén svéd rendszámú kocsi parkol, és az elhúzható, zárt fapalánk mögött vagy fél tucat huszonéves várja ugrásra készen a kamion érkezését. Bábeli a hangzavar, angol, francia, német nyelven folyik a társalgás, és az általános zsivajba időnként beszállnak a bocik, kecskék, lovak is. A majd kétméteres Csaba kis kecskét dajkál a földön ülve. Chelsea egyik este negyedmagával pottyant ki az anyjából, de a reggelt csak ő érte meg. Pomázról hordták neki az anyatejet, öt hétig cumisüvegből táplálták. Emberhez szokott, örökké láb alatt van, nem bírja a kecsketársaságot. A nyáj (tizenhárom ló, negyven kecske, nyolc birka) most lent legel a völgyben, itt fönt azok vannak, akik különleges bánásmódot igényelnek. A huszonhárom éves lómatuzsálem, Zseni ízületes, ha Csabáék magukhoz nem veszik, már nem élne. A másik ló, Csinos ataxiás vagyis koordinációs zavarai vannak. Munkavégzésre nem alkalmas, gazdái túladtak rajta. A négy tejcsokiszínű bocit kilóban mérték volna ki pár hetes korukban, mert a tej- és hústermelésre berendezkedett gazdaságokban a bikákat nem érdemes fölnevelni. „Mi nem azért tartjuk őket, hogy hasznot hajtsanak. Volt ez a terület, valamit kezdeni akartunk vele. Ezek az állatok igénytelenek, jól tűrik a ridegtartást, és remekül érzik itt magukat” – mondja Csaba.
Túszdráma, népirtás, éhínség
Csaba újságkihordóként kezdte, takarítóként folytatta Svédországban. Közben médiamesterséget tanult és rövidesen vágónak alkalmazta egy akkor induló csatorna. Azonnal tudta, hogy neki több kell, és már az első önálló filmje szenzáció lett. Ő tudósított elsőként az örmény–azeri háború karabahi összecsapásáról. Három helyszíni beszámolóját a világon mindenütt sugározták. „Hirtelen fölfedeztem magamban az akcióhőst. Nem a szállodákból tudósítottam, hanem a frontvonalból, és mindig a kisembert kerestem a nagy konfliktusokban. Rengeteg szörnyű, gyönyörű történetet vittem el az emberek nappalijába” – meséli.
Akkor már megszületett két gyermeke, Johanna és Dávid, s Csaba egyre kevesebbet beszélt otthon a munkájáról. Családja sose tudta, merre jár. Amikor túszdrámába keveredett, úgy derült ki, hogy felesége meglátta őt a címlapon. Tudósított harcokról, népirtásról, éhínségről, szökőárról, a bukaresti „csatornagyerekekről” – nem tudott, nem is akart leállni. „Észre se vettem, hogy vészesen szakadoznak a szálak, amik a családomhoz fűznek. Nyugodt, polgári életre vágytak, megértettem őket. Az ilyen típusú munka egyfajta szenvedélybetegség. Az izgalom, akár a kábítószer, rabul ejt, fogva tart. Erős függőség alakul ki, és nagyon nagy falnak csapódás kell ahhoz, hogy ki tudj belőle szállni – ecseteli. – Nekem a fordulópontot az indiai földrengés hozta meg. Két és fél napig utaztam, mire a helyszínre értem, s amikor leadtam az anyagot, a szerkesztőm közölte: már nem aktuális, most az a hír, hogy Jelcin időközben átvette a hatalmat. Ezzel a történet, amiért annyit dolgoztam, ami nekem sokat jelentett, egy pillanat alatt eltűnt a süllyesztőben. De utána még hosszú ideig tartott a leszokás, kórházi kezelés és rehabilitáció kellett ahhoz, hogy végleg megszabaduljak a szenvedélyemtől.”
Tizenhat éves volt Csaba lánya, Johanna, amikor kiütközött rajta a betegség. Anorexiával kezdődött, ami később borderline személyiségzavarban csúcsosodott ki. Az ilyen betegekre szélsőséges, önkontroll nélküli viselkedés jellemző, tomboló jókedv váltakozik mély depresszióval, gyakori az önsebzés, az öngyilkossági kísérlet. Csabáék évekig küzdöttek a lányukért – külön utakon. Az anya az orvosokban és a gyógyszerekben hitt, Csaba a környezetváltozást szorgalmazta. Eközben az addigra már amúgy is eresztékeiben recsegő-ropogó család végképp széthullott. Elveszítették egymást is, Johannát is.
„Nem menekültem el a probléma elől, amíg lehetett, mellette voltam – szólal meg Csaba. – Ő döntötte el, hogy intézetbe vonul. Magába zárkózott, tíz éve ki vagyunk tiltva az életéből, nem része ennek a világnak. Ekkor jöttem rá, hogy már semmi nem köt Svédországhoz. Hazahoztak az emlékek, a régi házak, a Rodolfo bűvészbolt – ezektől érzi magát otthon az ember. 2010 óta csak látogatóba megyek Svédországba.”
A kiátkozott jakabszállási lovak
Délben tülkölés hallatszik kintről: megjött a Sándor névre hallgató kamion, amely egy tizenkét méter hosszú, rozsdás konténert hoz. A szőke, francia Elza és a piros sapkás szlovén lány, Éva ölbe kapják és elzárják a tévelygő kecskét, a svájci Roger, aki becsavarogta a fél világot, volt már recepciós, pultos, pizzasütő, sőt snowboardoktató is, és Baki Dani, a budapesti szabadúszó színész a vemhes szamarat és a két lovat terelgetik, hogy ne legyenek útban. A két rozzant paripa ugyanis örökké az emberek körül sündörög, hozzánk dörgölőznek, puszit adnak a nyakunkba. A kamion bearaszol az udvarba, a konténert daruval emelik le róla, sarkai alá a fiúk-lányok betonkockákat passzítanak. Precíz munka, vízmértéket is használnak hozzá. „Hétszázezer lenne újonnan, ezt a csepeli konténertemetőtől kaptuk ajándékba. Felújítjuk, teázó, kávézó, közösségi tér lesz az önkénteseknek” – mondja Csaba, és már mutatja is telefonján a tervezett átalakítás képeit.
A siófok-töreki területet Csaba barátja, egy aranykalászos gazda vásárolta. Parlagon hevert, mert a dimbes-dombos, agyagos földeket nem lehetett gazdaságosan megművelni. 2015 júliusában, Johanna születésnapján rendezték meg itt az első Samsara Fesztivált, ami a jóga, a pszichedelikus zene és az elmélyülés élményét nyújtja. Az első fesztiválon ezren voltak, a tavalyira már négyezren váltottak jegyet, de nehéz megbecsülni a résztvevők számát, mert sokan jöttek az erdőn át. Idén is idevárják nullától százhúsz évesig a hippilelkűeket, akik ki akarnak szakadni a városi mókuskerékből, hogy egy hétre megmerítkezzenek a bizalomban, a türelemben, a természet közelségében.
„Nem akarunk nagy, többezres fesztivált – jelenti ki Csaba. – Szeretnénk megtartani a családias méretet és az ebből fakadó hangulatot, ha nem tennénk, éppen a lényeg veszne el. Az állatmenhely sem véletlenül kapta a Dharma nevet. A dharma szanszkrit szó, legfőbb törvényt, legfelsőbb igazságot jelent, ami magába foglalja az emberséget, szolidaritást, elfogadást, szeretetet, tehát az emberi alapértékeket. Szerintem ez a hely paradicsom lenne Johannának, mert itt nem külső elvárásoknak kell megfelelni, semmi más dolga nem volna, csakis önmagára figyelni.”
Az állatok egyébként egy hirtelen impulzus nyomán kerültek ide. Csaba és párja, Berecz Gabriella mindig is szerették az állatokat, de kutyánál nagyobb jószággal sose foglalkoztak. Aztán a média egyszer csak tele lett a kóborló, garázdálkodó, a környéket rémületben tartó jakabszállási lovak hírével, akiket az állatvédők sem tudtak volna megmenteni a vágóhídtól. Ők meg úgy gondolták: itt a föld, az állatok beleillenek a tájba, miért ne élhetnének velük? A kecskék érkezésével aztán elszabadult a pokol. Eleinte fejni sem tudtak, nemhogy kordában tartani az öntörvényű, rakoncátlan patásokat. Gyakorló gazdáktól tudták meg például, hogy a bakok többségét ivartalanítani kell, különben erőszakos orgiába torkollik a párzás. Mostanra sokat tanultak és segítséget is kaptak. Önkéntesek tanítják terápiás lovaglásra a lovak némelyikét, mert egy ideje rendszeresen érkeznek sérült (autista, végtaghiányos, fogyatékos) gyerekcsoportok a töreki farmra.
„Gazdasági törvényszerűség, hogy egy vállalkozás növekedjen, de mi nem üzletnek szánjuk sem a fesztivált, sem az állattartást – magyarázza Csaba. – Nem akarunk meggazdagodni, nem akarunk belehalni egyikbe se. Nem a haszon alapján döntjük el, melyik állat éljen, ha nincs fájdalma, bármeddig élhet, mi pedig gyönyörködünk abban a határok nélküli barátságban, ami összefűzi őket. Ugyanakkor a fesztivál és az állattartás esetében is meg kell teremteni a hosszú távú létezés lehetőségét, el kell érnünk, hogy mindkettő önfenntartó legyen. Gyárthatnánk és forgalmazhatnánk kecskesajtot, fogadhatnánk családokat, iskolai osztályokat. A nemzetközi önkéntes csoportunk most már nyolcvan tagú, fiatalok, szinte mind városi értelmiségi, akik visszajárnak, mert imádják az itteni légkört. Dolgozniuk alig kell, ez egy ifjúsági tábor, ahol olyasmit találnak, amit másutt nem. Most veszünk majd bicikliket nekik, hogy leugorhassanak fürödni a Balatonhoz, és lesz házimozi, meg pattogatott kukorica is. Én nem tűztem ki végcélt. Nem arra törekszem, hogy innen-oda eljussunk, sokkal fontosabbnak tartom, hogy az út minél hosszabb és élménydúsabb legyen valamennyiünk számára. Azt szeretném, hogy ne fussunk zátonyra és őrizzük meg a lelkét, szellemét annak, amibe belevágtunk. Úgy gondolom, ez lényegesebb, mint megérkezni valahová.”
