Mihály és Jolán a hevesi Tarnaörsön éltek 2016 teléig. A harminchárom éves férfi szüleinél laktak, majd amikor az édesapja meghalt, az édesanyja három hónap múlva férjhez ment. Mihály azt mondja, a romáknál ez elképzelhetetlen és megbocsáthatatlan. Ő sem tud, de nem is akar megbocsátani. Megszakította a kapcsolatot az édesanyjával. Önálló házat béreltek. Mihály akkoriban egy útépítő cégnél dolgozott, az M6-os autópálya szalagkorlátját is ők építették egy darabon, meséli büszkén. Kemény meló, főleg nyáron, de legalább van.
De az idillnek vége szakadt. A ház külföldi tulajdonosa egyik napról a másikra jelezte, hazaköltözik. Egy hetük maradt új lakhatás után nézni, de nem akadt ilyen. Az édesanyja új családjához nem fordulhattak. Nekivágtak hát az ismeretlennek, Budapestre indultak. Jolán itt született ugyan, de a szüleire ő sem számíthatott. Édesapja neki is meghalt, édesanyjáról nincs híre, két testvére közül csak az öccséről tud. Róbert állami gondozott, már elmúlt tizennyolc, de mivel a második szakmáját tanulja, maradhatott az otthonban. Karácsony idején egy hetet velük tölthetett.
Amikor két éve Budapestre érkeztek, bele a semmibe, este volt és tél. Egy családsegítőhöz kopogtattak be, akkor még csak három gyermekkel. Hálásan beszélnek az ottaniakról, akik mindenben segítettek a krízisbe került fiatalokon. Pár nap alatt biztos helyre kerültek. Aludtak a „12 ágy” program szállásán, majd a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kelta utcai átmeneti otthonában találtak fedélre, ahol hat hónapot tölthettek. Az álláskeresés időleges kudarcai és az új körülmények feszültsége nem kímélték a kapcsolatukat, már-már úgy tűnt, feladják, de felülkerekedtek a kilátástalanságon. A Menedékház Alapítvány kőérberki átmeneti otthonába fogadták be őket, a felvételin simán átmentek. 2016 augusztusa óta élnek az egyszobás lakásban, a Muskétás utcai egykori Vasvári Pál laktanya egyik épületének első emeletén.
Föld fejtetőn
Odatalálni nem egyszerű, de a néhai katonai objektum őrtornya és az itt-ott meglévő szögesdrót miatt végül is elvéthetetlen. A 7-es épület földszintje hajléktalanoké, a két emeleten él huszonegy család. Nyolcvan ember, sok gyerek. A hangulat kollégiumi. Tiszta és puritán – ha maradt még értelme ennek a szónak. A folyosón ruhaszárítók, öt óra után hazaérkező lakók. Az irodában beszélgetünk, miután Jolán szabadkozik a rendetlenség miatt, ami – mint később meglátjuk – a négy gyerekhez képest gyakorlatilag nincs. A társalgásban a két és fél éves Leila is velünk tart, a három srác mindeközben elválaszthatatlan az udvartól és a focilabdától. Csak a pattogás és a versengés hangja szüremlik föl. A kislány egy tudományos képeskönyvet lapozgat, s a Föld ugyan éppen a feje tetején áll, de csak hozzá képest. Egyszer majd visszaállítja a talpára a glóbuszt, ebben legyünk biztosak.
Mihály és Jolán két és fél év alatt alaposan összekapta magát. Hosszú utat jártak be, volt honnan felállniuk. Bejelentetten dolgoznak mindketten, és sikerült előtakarékosságot is képezniük. Együttműködőek és megbízhatóak, minden hónapban az elsők között fizetik be a havi térítési díjat, és első dolguk, hogy bevásárolnak a gyerekeik számára. Az édesanya tiszta és alapos, ez meglátszik a lakókörnyezetén és azon, ahogy a gyerekeket iskolába, óvodába, bölcsődébe járatja. Ezeket a garanciákat Madar Alexandra családgondozó is említi, hozzátéve, jó szívvel ajánlja a családot, mert úgy gondolja, képesek lesznek önállóan boldogulni és albérletet fenntartani.
Az év elején az Utcáról Lakásba Egyesület adta az első lendületet az albérletkeresésnek, majd néhány hete A Város Mindenkié is csatlakozott a „kommunikációs kampányhoz”. „Már kaptunk egy felajánlást – mondja Alexandra az eddigiekről – egy család külföldre megy, és szeptemberig adnák ki a lakásukat. Ennél azonban hosszabb távú megoldást szeretnénk. De nagy öröm volt, hogy valaki jelentkezett a felhívásra. Fény az alagút végén…”
Számos kiadó lakást megnéztek már, két-három szobás lenne ideális, valahol a XI. kerületben vagy annak környékén a munkába járás miatt, és hogy a gyerekeknek lehetőleg ne kelljen bölcsődét, óvodát, iskolát váltani. Olyan albérletet keresnek, ahol a másik fél is megbízható, és nem kell attól tartaniuk, hogy egyik napról a másikra ismét utcára kerülnek. Rezsi nélkül havi 110 ezer forintot tudnak lakhatásra költeni. A jelenlegi árak mellett ez nem tűnik egyszerűnek, de az üzlet mindig akkor hiúsul meg, ha kiderül, négygyermekes roma családról van szó, meséli Jolán. Szomorúan, de tudomásul veszik ezt, ám nem áll módjukban feladni. Arról, hogy a roma származás miért okoz előítéletet, és ezen hogy lehetne változtatni, Jolán nem beszél. Csak magukért akar helytállni. És Madar Alexandra is ezt teszi: „garanciát vállal a családért”. Ahol és amikor teheti, segíti őket, olykor az albérletkeresésben is, de úgy látja, nem feltétlenül jó üzenet, hogy a család átmeneti otthonból érkezne. Pedig a családgondozó éppen azt a garanciát nyújtja, ami a legfontosabb most.
A fizetőképességet a megtakarítás mellett a munkahelyek adják. Mihály a BKK-nál dolgozik, már csoportvezető, és hamarosan instruktori kinevezés vár rá: az irodára kerülhet. A szállásról több embernek is ő szerzett munkát a tömegközlekedési cégnél. Jolán egy iskolai konyhán dolgozik hat órában. A napirendjük feszes: a férfi 4.20-kor kel, és 6-kor kezd, tizenhatórázik. Három nap munka, egy pihenés. Jolán 7-kor indul, elviszi a gyerekeket, a 2,5 éves Leilát bölcsődébe, az 5 éves Márkót óvodába, a 9 éves Rikárdót és a 10 éves Zsoltot iskolába. Este begyűjti a fészekalját, és indulás haza. A szobába.
Egyes családok éve
A családvédelmi akciótervek védőhálóján Mihályék rendre átesnek. Az adókedvezmények ugyan rájuk is vonatkoznak, hiszen dolgoznak, de még inkább azok járnak jól vele, akik sokat keresnek. A gyerekek után járó támogatást egyszer igénybe szeretnék venni, de hogy építkezni vagy lakást vásárolni kellő önerő nélkül Budapesten nem tudnak, ennél semmi nem biztosabb. A Menedékház egy családja már kétszer nekifutott a csok igénybevételének, ami legutóbb a kinézett ingatlan alacsony hitelfedezeti értékén bukott meg.
Alexandra azt mondja, egyszer már sikerült a közreműködésével albérletet találni egy családnak. Két gyermekkel, és nem romáknak. Ez persze nem jó arány. De talán most, Mihály és Jolán történelmet ír. Alig hiszem, hogy lenne náluk hálásabb, ha ez sikerülne június 15-ig. Mert az átmeneti otthon csak átmeneti otthon, és csak eddig az.
A Menedékházban várják, hogy rájuk mosolyogjon az élet.
