Az elnökjelölt úr hazudozik - interjú Ruth Beckermann filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Bolondíthatsz néhány embert mindig, és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit.” A film mottójául választott Abraham Lincoln-idézet optimistán cseng most, az alternatív tények korában. Kire gondol? Trumpra? Rá is. Trump elnöksége egyszer véget ér, ahogy minden politikusnak is leáldozik egyszer. Két év, vagy húsz: az igazság előbb-utóbb kiderül. Ezt történt Kurt Waldheim esetében is. Aki „megfeledkezett” arról, hogy SA lovasegységének tagja volt, és olyan helyeken volt katona, ahol népirtás történt. Ám a történészek szerint nem volt háborús bűnös. Nem is állít ilyet a filmem. Ott volt a Balkánon, Görögországban, de nem vett részt népirtásban. A filmje azt is bemutatja, milyen rendkívüli indulatokat váltott ki Waldheim lelepleződése. A film is felkorbácsolta az indulatokat? Hatalmas sikert aratott. Több mint harmincezer nézője volt, ami egy dokumentumfilmnél nagyon jó eredmény Ausztriában. Nagyon sok fiatal is látta, és rengeteg vitát generált nemcsak Waldheimről, hanem a politikai hazugságokról, a jelenről is. Ugyanis ma is vannak ilyen történetek, ami ellen tiltakozni kell. Waldheim esetében zavarba ejtő, hogy köztársasági elnöki kampányának olyan támogatói is voltak, mint például a nácivadász Simon Wiesenthal. Wiesenthal az elején valóban mögötte állt, hiszen párttársak voltak az Osztrák Néppártban, az ÖVP-ben. Őt inkább csak a háborús bűnösök foglalkoztatták, a kis nácik nem. Ám hamar kihátrált mögüle, mivel úgy gondolta, egy hazug ember mégsem lehet Ausztria elnöke. Mégis az lett. A politikai ellenfelei miért nem tudták kihasználni, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá vált: Waldheim hazudik a múltjáról? Az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) hamar megértette, hogy semmi esélye: az SPÖ és az ÖVP szavazói ahhoz a generációhoz tartoztak, amely részt vett a háborúban. Waldheim azzal érvelt, őt belekényszerítették a német Wehrmachtba, és csak a kötelességét teljesítette. Ezzel a részben igaz magyarázattal pedig sokan azonosulni tudtak. A hivatalos mítosz ugyanis akkor az volt, hogy Ausztria a náci Németország első áldozata. Akkor még nem beszéltek arról, hogy a legtöbb osztrák náci párttag vagy náci szimpatizáns volt. Az ország csak Waldheim megválasztása után kezdett szembenézni a saját múltjával. Ehhez hozzájárult 1988-as beszéde, amelyben bocsánatot kért Ausztria második világháborús bűneiért? Arra a beszédre kényszerítve volt, nem hiszem, hogy szívből jött. Az élete végéig nem beszélt arról, ő maga hol volt és mit csinált a háború idején. Mennyire él még az osztrákok emlékezetében? Teljesen elfelejtették, tulajdonképpen a film hozta vissza a köztudatba. És a lovát. „Hajlandók vagyunk elhinni, hogy nem Waldheim volt a nemzetiszocialista lovasklub tagja, hanem csak a lova” – ahogy a filmem is bemutatja, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) egykori elnöke, Fred Sinowatz akkori megjegyzése szállóige volt egykor, most pedig Waldheim lova a politikai hazugságok elleni tiltakozás, az ellenállás szimbóluma lett. E héten is tüntetünk az osztrák kormány ellen, a transzparenseken olykor feltűnő ló erre utal. A Klappe Auf (Nyisd fel!) csoport, amelynek ön is tagja, is rendszeresen tiltakozik az osztrák kormány ellen. Sokféleképpen. Felolvasásokat tartunk, vetítések előtt előadásokat, közleményekben is tiltakozunk az osztrák kormány szegényellenes, a migránsokkal és a külföldiekkel szemben tanúsított, illiberális politikája ellen. Ilyen például, hogy megfelezték a külföldi munkavállalók, többek között a magyarok, szlovákok és lengyelek családi pótlékát, holott éppúgy adót fizetnek, mint az osztrákok. Az irigység, a másféle emberek gyűlölete nemcsak háborús történet, a jelen része is.  Infó:  Jó estét Mr. Waldheim! Rendező: Ruth Beckermann Forgalmazó: ELF Pictures Március 7től a magyar mozikban

Névjegy

 Ruth Beckermann 1952-ben született Bécsben, számos osztrák és svájci magazinnál dolgozott újságíróként. 1977 óta készít filmeket, 1978-ban társalapítója lett a Filmladen filmforgalmazó cégnek. A Jó estét Mr. Waldheim! a tavalyi berlini filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat kapta, 2019 januárjában Osztrák Filmdíjjal tüntették ki.

Frissítve: 2019.02.22 14:19

Nyíregyházára tart az „elnyomottak színháza”

Publikálás dátuma
2019.03.23 11:30
A fórumszínház a nézőket is bevonja az előadásba. Középen Adrian Jackson, a társulat vezetője
Fotó: NÉMETH DÁNIEL
A brit Cardboard Citizens társulat egy nyitottabb társadalomról és empatikusabb emberekről álmodott jövőt.
Képes a művészet hidakat építeni a társadalom különböző csoportjai között? Választ adhat a színház a mindennapok problémáira? – E kérdéseket veti fel a fórumszínház egyik úttörőjeként ismert Cardboard Citizens. Az Egyesült Királyságban 1990-ben alakult társulat a perifériára szorult emberek, közösségek történetein keresztül a színház erejével kívánja előmozdítani a társadalmi változást. Többek közt a hajléktalanokat szeretnék segíteni, hangot adva nekik, hogy elmondhassák a saját történeteiket.
 
A csoport februárban művészeknek, szociális szakembereknek, közönségszervezőknek, helyi közösségi vezetőknek és a társadalom peremén élőkkel foglalkozó drámaoktatóknak tartott workshopot Budapesten. Az általuk alkalmazott fórumszínház módszereit továbbadó képzésen többek közt a XXI. századi Roma Nők Egyesülete is részt vett, s az ott tanultakat hasznosítva a Parforum Részvételi Kutatóműhellyel, valamint a Káva Kulturális Műhellyel közösen mutatják be legújabb darabjukat március 24-én Nyíregyházán. Az előadásban 18 és 25 év közötti amatőr színészek jelenítik meg saját tapasztalataikat a pénz, az adósság és az adósságcsapda témájában, a színházi játékot a problémák megoldására irányuló közös gondolkodássá alakítva. A fórumszínház kitágítja a hagyományos színházi kereteket, az előadók a nézőket is bevonja, megadva a lehetőséget, hogy megváltoztassák az épp színre állított történeteket – mondta el lapunknak Adrian Jackson. – Emellett a társulat a hajléktalanságot megtapasztalt emberek nézőpontját megismerve olyan információk birtokába kerül, amit később partnerszervezeteikkel és a politikai döntéshozókkal megvitathatnak. Ezzel segíthetik a valódi, rendszerszintű fejlődést – részletezte a Cardboard Citizens társalapítója, vezetője.
 
A Cardboard Citizens már több mint huszonöt országban dolgozott, ám hazánkban most jártak először. Az Artemisszió Alapítvány megkeresésére a British Council People 2 People programjának keretében tartottak többnapos workshopot. – Nagyszerű volt együtt dolgozni a helyi szervezetekkel és sokat tanultunk abból, ahogyan a művészetet a társadalom jobbá tételére használják – beszélt tapasztalatairól Adrian Jackson. – Lenyűgözött minket a résztvevők elkötelezettsége, mind a workshopon való részvételüket, mind azt a törekvésüket tekintve, hogy a színházzal változást érhessenek el Magyarországon. A romák integrálása komoly helyi kérdés, és gyönyörű volt látni, ahogy ennek a közösségnek néhány tagja is részt vett a képzésen. Az előadás során számos nagyszerű ötlet felvetődött és rendkívül hasznos párbeszéd indult el. Reméljük, lesznek további közös együttműködéseink – tette hozzá a projekt vezetője. A fórumszínház jelentőségét Adrian Jackson többek közt abban is látja, hogy az előadók kapcsolatot alakíthatnak ki a jelenlévőkkel: beavathatják történeteikbe a közönséget, valamint gyakorlatot szerezhetnek az önkifejezés terén. A nézőknek pedig jó alkalmat kínálnak arra, hogy átéljék a megjelenített élethelyzeteket, és kialakuljon bennük az empátia – hangsúlyozta.
 
– A színház, különösen az Augusto Boal által megalkotott „elnyomottak színháza” betekintést kínál mások életébe és segíthet bennünket abban, hogy kialakítsuk az álláspontunkat a nemzeti és helyi döntéshozók politikájáról, az időnk és erőforrásaink kihasználásáról, valamint azokhoz az emberekhez való közeledésünkről, akikkel nap mint nap találkozunk – hangsúlyozta Adrian Jackson. – A társadalmunk jobban működik, ha nyitottabb, empatikusabb és együttműködőbb. Mindannyiunk hasznára válik, ha meghallgatjuk a szomszédainkat, ha megértjük az életüket és a küzdelmeiket.

A fórumszínház

Augusto Boal brazil származású művész, neveléselméleti és színházelméleti szakember, színházi rendező és író volt, az „elnyomottak színháza” elméletének, esztétikai, színházi nyelvének a kidolgozója. Neve sokak számára a fórumszínházról vált ismertté, azonban ez csak egy abból a hét technikából, amit az „elnyomottak színháza” magában foglal. A fórumszínház legelterjedtebb formájában az alkotók egy adott közösség tagjaival dolgozva hoznak létre a közösség problémájára reflektáló előadást, majd azt a helyi közösség előtt egyszer mutatják be.

Frissítve: 2019.03.23 11:30

Mikor szembejön velünk a legnagyobb ellenségünk - Jordan Peele újradefiniálta a horror műfaját

Publikálás dátuma
2019.03.23 10:30
Lupita Nyong’o játssza a foszerepet. A fi lmet a UIP-Duna Film forgalmazza
A magyar mozikban a Mi: a Tűnj el! rendezője, Jordan Peele előállt egy tökéletesre csiszolt, művészi horrorfilmmel.
Jordan Peele. Ezt a nevet már a 2017-es Tűnj el! című filmjénél érdemes volt megjegyezni, mert ez sokoldalú író-rendező kvázi laza könnyedséggel újradefiniálta a horror műfaját. Pedig nem csinált többet annál, hogy írt egy zseniális hátteret a karakterek mögé, méghozzá úgy, hogy belekódolta a rasszizmus kérdését is a cselekménybe. A műfajjal járó kliséket pedig így bőven elég volt a végkifejletben alkalmazni. Egyszóval, Peele már akkor tudta, mi a horror valódi lényege: nem a hang és vizuális effektekkel való sokkolás, hanem egy olyan élethelyzet megmutatás, mely a legbelső félelmeinket hívja elő.

A Mi ennek a koncepciónak a folytatása, mondhatni tökéletesre csiszolt alkotása. A nagybetűs művészhorror. Sajnos nem nekem jutott az eszembe a hasonlat, de alkalmazom: a Mi után egyértelmű, hogy Peele az amerikai Jean-Luc Godard, mert ugyanazzal szemiotikai módszerrel építi be a popkulturális utalásokat és referenciákat a filmbe, mint a svájci nagymester. Hogy csak egy példát mondjak: a műben szereplő nyulak által fémjelszett szimbolikát vagy Jeremiás könyve egyik fejezetének repetitív megidézését.

De hogyan is mesél rólunk a Mi? A történet középpontjában Adelaide Wilson (Lupita Nyong'o remek a szerepben) áll, a kétgyermekes családanya, aki nagyon nincs attól feldobva, hogy a családjával Santa Cruzba mennek nyaralni, mert ott történt valami vele gyerekkorában. A nyugtalansága rettegésbe megy át, amikor az este a nyaralójuk előtt megjelenik egy négytagú család. Akik pontosan úgy néznek ki, mint ők, csak éppenséggel piros egyenruha van rajtuk, jobb kezükön kesztyű, melyben gigantikus olló ékeskedik fenyegetően. Visszatérve a korábban említett popkulturális utalásokra, külön okfejtés érdemelne a Michael Jackson Thriller című, John Landis rendezte videóklipje, mely önmagában is a Peele által feszegetett kettősségre utal (hősszerelmesből farkasember lesz a klipben), de a nemrég megjelent Neverland elhagyása című dokumentumfilm is bizonyította, Jackson civilként is kettős életet élt.

Na, ezzel, aztán totális hatást ért el Peele a mozivásznon. A kettősség nem csak ebben mutatkozik be a filmben, hanem szimbólumként végigvonul a művön, a modern Amerika betűszavaként. (A film eredeti címe: US. ) Például, amikor megismerjük Adelaide családjának barátait, egy jómódú fehér famíliát – a rendező ezzel is a társadalmi egyenlőtlenségre akarta felhívni a figyelmet. A cselekményről többet nem árulok el, mert azzal súlyosan károsítanám a potenciális moziélményt, csupán talán annyit, hogy a hasonmások megjelenés a legalapvetőbb félelemeinkre hat: mi van akkor, ha a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk? Miközben, ahogy telnek a percek az egyszerű home invasion moziból, szilárd lépésekkel vezet minket Peele az apokaliptikus hangvétel és mondanivaló felé. A Mi nagyon okos film.

Infó:
Mi
Rendezte Jordan Peele
Forgalmazza a UIP-Duna Film
Frissítve: 2019.03.23 10:30