Venéz véreink

Nagyon helyes, hogy Magyarország segítő kezet nyújt venezuelai menekülteknek. Az amúgy mesésen gazdag, a világ legnagyobb feltárt kőolajkészletén ülő országban egy ideje súlyos élelmiszer- és gyógyszerhiány van, az ellenzék tüntetéseit brutálisan leverik, ráadásul most éppen két elnökük van, aminek nem lesz jó vége. A menekültekről a Magyar Hang már tavaly nyáron írt, legfeljebb akkor nem nagyon figyelt föl rá senki. Nem is a humanitárius akcióval van baj, hanem a hivatalos titkolózással, no meg a (valós vagy kitalált) magyar felmenőkre való idétlen hivatkozással. Mintha vészhelyzetben nem lenne mindegy, hogy egy éhezőnek volt-e magyar származású nagyanyja... A földönfutóvá vált, magyarul egy kukkot nem értő venezuelaiaknak nyilván egyszerűbb lenne a nyelvileg és kulturálisan ismerős Latin-Amerikában menedéket találni, de rendben, ha tudunk, segítsünk nekik. Adjunk repülőjegyet, szállást, állást, szervezzünk beilleszkedési és nyelvtanfolyamot, mint ahogyan a többi rászorulónak is illene. A Caracas-Budapest (San Pedro plébánia - Víziváros) távolság 8848 kilométer és 510 méter. Ennél sokkal közelebb van Damaszkusz, Bagdad, de egy picivel még a bangladesi főváros, Dacca is. Ám onnan nem jöhet senki, mert akkor lelepleződik, hogy a kormány rútul becsapja a magyarokat, meg az egész világot: dehogy hiszi, hogy egy vacak kerítéssel ki tudja zárni innen a globális folyamatokat... A kormány a saját csapdájába esett. A propaganda, a választási kampányok kedvéért kénytelen tovább gonoszkodni, és képtelen jót, akinek úgy tetszik, keresztényit cselekedni, mert azzal javítaná a renoméját - vagyis lerombolná a magáról gondos munkával kiépített negatív imázst. A venezuelai menekültek ellátása pedig nem egyensúlyozza ki a tranzitzónában éheztetett iraki család miatti szégyent.
Frissítve: 2019.02.22. 10:18

A far-hát kommandó

Mondja marha, miért oly bús? Mert olcsóbb a ponty, mint a hús... A harmincas években ezt a reklámszöveget Karinthy Frigyesnek tulajdonították, aki tagadta, hogy köze volna hozzá, de olyan szellemesnek vélte a közvélemény, amilyenre csak őt tartották képesnek. De talán még ő is bajban volna, hogy rímet találjon arra, ma ki a bús, mert olyan drága a tojás, a zöldség, vagy éppen a liszt. És mosolyogni ezen aligha volna kedve bárkinek.  
Innen nézve már az a Jobbiknak tulajdonított „fricska” sem nyerő, amely állítólag az időseket farhát-kommandónak titulálta, bár könnyen lehet, hogy ezt nem is ők, hanem azok találták ki, akiktől a nyugger és a panel proli jelző is származik. Nem is a jelzők a felháborítóak, sokkal inkább az a valóság, amit takarnak: elszegényednek a nyugdíjas korosztályok. Akik most mennek nyugdíjba, azok ideig-óráig még élvezik az utóbbi időben megemelkedett keresetük jótékony hatását, de akik évekkel ezelőtt koptak ki a munka világából, azok bizony egyre jobban érzik a sunyi módon emelkedő alapvető élelmiszerárak nyűgét.
Az ötvenes években a hónap végén mi is spóroltunk. Amikor vészhelyzet volt, édesanyám kiment a spájzba, előhúzta a kredenc alól a zsíros bödönt, amibe minden ősszel eldugott egy-két zsírjára lesütött libaaprólékot, mellé háromhatvanért vett egy vekni puha kenyeret, és máris megvolt az olcsó és finom ebéd, vacsora. Vagy nekiállt gyúrni, és jöhetett a káposztás cvekedli vagy a grízes tészta. Ha volt otthon néhány forint, krumplira is mindig tellett. 
Ma ez nem működne. A liszt az idén 8,2 százalékkal lett drágább, mint tavaly volt, emiatt a kenyér is drágult. Gyúrni sem biztos, hogy megéri a 40-50 forintos tojásból, s alaposan meg kell nézni a kenyerek árcéduláját, ha valaki nem a pénztárnál akar szembesülni egyik-másik 45 dekás buci majd 500 forintos árával. A paprikás krumplit is meg kell gondolni, kolbász nélkül sem olcsó: a burgonya is, a vöröshagyma kilója is 300 forint körül jár ebben a szezonban, és lesz még drágább is.
Magyarázat persze bőven van. Rossz volt a termés, itthon 20-25 százalékos, Európában 30-40 százalékos a kiesés, a hiányt állítólag importtal pótolják a kereskedők, ami a gyengén tartott forint miatt most sokkal drágább, mint korábban volt. De nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a termelők a külpiaci hiányra tekintettel inkább „jó pénzért” adták el a portékájukat, mint a mi gyenge forintunkért. Itt-ott előkerül a másik sánta érv is: azért kerül minden sokba a piacon, mert drágult a munkaerő. Hogy ez igaz vagy sem, arról a béresként, éhbérért dolgoztatott vidéki emberek tudnának mesélni.
A KSH ugyan elismeri, hogy a nyugdíjemelésnél figyelembe vett 2,7 százalékos infláció a piacokon 4,2 százalékos, de ezt Varga Mihály meg sem hallja. A kormánynak eszébe sem jut, hogy a majd 5 százalékos a GDP növekedéséből talán vissza lehetne térni a nyugdíjak svájci indexálásához is, és máris kisebbre nyílna a nyugdíjas jövedelmi olló. 
Persze akkor nem lehetne olyan jót röhögni a farhát kommandó nyomorán.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.02.21. 09:12

Egy tál lencse

Az egytálételeknek mindig nagy becsületük volt. Egyszerűek, táplálóak, s mint az irodalomból tudjuk, könnyen átjátszhatóak. Mint Ezsau és Jákob egy tál lencséje. Mindenki tudja, az elsőszülöttséget gyorsan meg lehetett ebben a történetben a lencsével szerezni. 
Ezsau és Jákob ikrek voltak, Ezsau született előbb, kiváló vadásszá vált, apja sokra tartotta. Jákob inkább otthon ült, s maradt a természetes, mindenkori második. De mint tudjuk “Jákob valami főzeléket főzé, és Ezsau megjövén elfáradva a mezőről, mondá Ezsau Jákobnak: Engedd, hogy ehessem a véres ételből, mert fáradt vagyok…” (1 Moz 27-30). S mert semmi sincs ingyen, közismert módon eladta elsőszülöttségét a lencséért. 
Nem tudom, igazi elsőszülöttek-e a szocialisták? Valószínűleg nemigen. De úgyis majd valami mást fognak kérni tőlük. Ők pedig majd adnak, mit is tehetnének, anélkül, hogy sokat gondolkoznának utólag az üzletről.
A bibliai történetekben – többek között – az a gyönyörű, hogy az azokban megjelenő alaphelyzetek gyakran előbukkannak, nincs bennük semmi különös. S mégis, akinek csak megadatik, az ott modellezett csapdákba állandóan belezuhan. Mint most a Jobbikkal flörtölő mai magyar parlamenti baloldal. Amely már hónapok óta fokozatosan szoktatja magát az új partner szagához (illatnak ezt azért nem nevezném). A dolog nem belülről jön, ezért nehezebben szabályozható, ellenőrizhető. A fiatal politikusok gyakran egyszerűen nem hallják magukat. Nem egy emberről van szó, még ha a szóhasználat változik is. 
Závecz Tibor profi méréseiben nem kételkedem, a két oldal mezei szavazói elvben zömmel könnyen keresztbe szavaznak. De a zoom így is, úgy is marad a szélsőjobboldalon. Azonban ezek a pigmentügyek, az átszíneződés így működött 1933-34-ben Németországban, és 1945 tavaszán-nyarán itthon is. A németeknél sok kommunista nagyon gyorsan “lebarnult”. És sok kisnyilas, látván az 1945-ös rendszerváltást, ha átvették, azonnal balra állt. 
Az igazi kérdés nem a pillanatnyi rokonszenv. Hanem az, hogy a magyar baloldali mezei szavazó miért olyan közeli egy jobbikosnak. Végsősoron az is proteszt szavazó, mondogatjuk magunknak. Igen, a Tiszántúlon vagy Borsodban meglehet, hogy korábban szocialista volt. De tetszett neki a cigányellenesség, az antiszemitizmus, a magyar identitás leegyszerűsített, uszításközeli változata. A nemzeti bunkóság sajátos minősége. S most sincs jele annak, hogy ezeknek az embereknek másmilyen zene kellene. Hogy kifinomulttá vált volna azóta a hallásuk. Így viszont milyen közönség lennének egy európai politikához? 
Itt igazán két probléma van. Az egyik, hogy egy bizonytalan poszt megszerzéséhez miért nem a bizonytalanok, a nem-tudok-hová-szavazni közül szeretnének a szocialisták válogatni? Májusban még ez az egész nem kérdés, ősszel meg úgyis számtalan helyi szövetség, közéleti egyezség át- és újraírhat paktumokat. És a városi ismert civil nevek, ha fel lehet közülük valakiket mutatni, elvben többet hozhatnak, mint egy paktumban átállított jobbikos. 
Igaz, közben nincs igazán megbízható képünk az ügy esetleges technikájáról. A tudatos jobbikostól az Isten óvjon, és az amúgy sem mozdul rá a baloldal hőseire. A sima szavazóról meg nem tudjuk, mennyire tartható készenlétben a finomhangolásra.  Mennyire megbízhatóan követi a helyi pártvezetést? 
De az igazi kérdés egyszerre “káderpolitikai”, személyzeti és morális. Én sem gondolom, hogy a Jobbik politikai elitje többségében tudatos neofasiszta lenne. Azt hiszem, ők rosszabbak. A neofasiszta valami okból hisz valamiben. Ostobaságban, de hisz. Ők nem: ők tudatos új politikusok, akik - mert itt volt könnyen lenyúlható vevőkör - ezeket a jelszavakat használták. 
Ilyenek is maradtak, de mert lassan változik a piac, ők is szeretnének valahová átmozdulni, akár még egy modernista ellenzék peremén is. Korábban feltűnően nem volt közük bármilyen politikai erkölcshöz. S most sem lenne, még ha hirtelen filoszemitákká válnának is. Ilyesmitől persze messze vagyunk. De néhány gazember (a szó szoros értelmében) életének meghosszabbításához a baloldal így is hozzájárulhat. És az átütő győzelem, ami miatt ha nem is megbocsájtható, de talán elnézhető lenne a baloldal e morális kisiklása, sajnos úgyis elmarad.
Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2019.02.21. 09:13