A tudományszervezés a világban stratégiai iparággá vált. Egy elmozdulás a nemzetközi kutatási teljesítményi rangsorokban ma már kormányokat hiszterizál, átszervezési hullámokat gerjeszt. A mostani MTA elleni támadás mögött egyszerűen nincs ilyesmi.
Az új magyar pánik
A magyar kutatás egésze pontosan ott áll, ahol az ország is az európai modernitási rangsorokban. Az utolsó években nem indult nagy pénzeket mozgató új kormányprogram, amely kudarcot vallott volna. Ilyenkor ugyanis mindenütt okokat keresnek, amelyeket felelősként fel lehet mutatni, de ilyesmiről most nem volt szó.
Az MTA pontosan tudta, hogy helyzetét a 90-es évek óta egyfajta paktum, az akkori akadémiai elnök, Kosáry Domokos és Antall József miniszterelnök megállapodása rögzítette, s politikailag óvatos centrista volt - a váltakozó elnökökkel is.
Szó sincs arról, hogy a Roosevelt (Széchenyi) térről éles nyelvű függetlenek támadták volna a kormányzatot. Orbán csaknem minden évben meglátogatta a közgyűlést és rendszeresen ajándékot is vitt. Amikor az egyetemekről pénz vontak ki, az Akadémiáról nem. A kormánynak láthatóan tetszettek az ott első sorba tolt konzervatív urak. Az új, MTA körüli pánik véletlenszerű, nagyobbrészt vezetői, kormányzati tájékozatlanságból származik. Az akadémiai kutatóhálózat egy meghatározó metszetben a magyar tudomány többi részénél folyamatosan jobban teljesít. A magyar tudományban mindenütt vannak kiváló emberek, de szervezetként az európai kutatási pályázatokon az akadémiai intézetek messze a legsikeresebbek. Ehhez persze sok minden kell, itt nincsenek véletlenek. Ismert nevek, jó külföldi kapcsolatok, hadra fogható “legénység”, a célra összerakott bürokrácia. A megszerezhető pénz néhány évente valamit változik, de a teljesítmény egésze nagyságrendjében adott. Ami igazán probléma, hogy a jelenlegi nemzetközi első vonal mögött nincsen az országban hasonlóan sikerképes második, harmadik vonal. Néhány éve egy európai bizottságban ezt vizsgáltuk is. A friss innovációs miniszter rossz gazdaként egyszerűen a legjobban tejelő teheneinek esik neki, anélkül, hogy fogalma lenne arról, mit szeretne: már az istállóban sajtot, vagy esetleg nem is tejtermékeket?
A magyar kutatások szerkezeti alapproblémája nem az akadémiai intézetek környékén, hanem máshol van: a vállalati kutatások hiányában. Az innovációs miniszter ipari ember, de az ő járműipari tapasztalata nem általánosítható. A klasszikus alapbölcsesség e téren azt mondja, hogy akkor van a kutatásban, a tudományban valamilyen egyensúly, ha minden állami egy forintra (dollárra, euróra) kétszer annyi ipari, vállalati pénz jut. Az állami virtuális egyharmadot a mindenkori költségvetés beteszi, de ehhez nálunk a 90-es évek óta nem adódnak hozzá a vállalati források. Mindenki tudja, hogy ez nincs jól, s hogy a vállalatokat rá kellene venni kicsivel több áldozatvállalásra a saját jövőjük érdekében. S valamit, töredékekben javult is a helyzet. De alapjában a 90-es évek óta egy-két vállalatot, vagy részágazatot leszámítva nincs átrendeződés.
A 90-es évek nagy privatizációs hullámában a termeléshez az új külföldi tulajdonosok nem vették meg a kapcsolódó ipari kutatást. Sokszor egyszerűen nem érdekelték őket a helyi kutatások: ismeretlenek csinálják, a környezet eleve nem jó. Az akkori független állami ipari intézeteket egy ideig még külön működtették, de később többségük egyszerűen eltűnt. A nagyszerű, kiváló hagyományokra építő agrárintézetek egzisztenciális veszélybe kerültek az agrárnagyüzemek likvidálásával. Sok közülük ostoba módon ideológiai ellenséggé vált. A betelepült nagy autógyáraknak már megvoltak a behozott termékeik, új konstrukcióik az anyagyárakból. Ma már vannak valamekkora - az egészhez képest eltörpülő - fejlesztéseik. De a belső vállalati erőviszonyok nem változtak. Itthon nem látszik hazai kutatási kapacitáshoz mérhető megrendelő. Közben kintről az uniós kutatásokat is nyomták a nagyvállalatok felé. De az új centrumokká a nyugat-európai nagyvállalatok váltak, s ha valamilyen részmegrendelésükre sikeresen rá is mozdultunk, abból ott és nem a magyar iparban lettek termékek.
A kutatáspolitika hiheti azt naivan, hogy sebaj, ne vacakoljunk az ezekhez képest idegen logikát követő magyar kutatással. Ha valamilyen kényszer hatására a nagyvállalatok kapuinál fognak ajánlkozni, akkor végül is használni fogják őket. Néhány százalékpontot talán javíthatunk így is, de az ára ennek sok területen az eddigi originalitás nagymértékű feladása. És nem tudunk változtatni az úgynevezett "európai paradoxonon".
Európai paradoxon
Közismert megfigyelés a tudománypolitikában, hogy az európai kutatás rengeteg cikket ír, de ehhez képest kevés a szabadalma. Elsősorban az amerikaiaknál ez az arány kiegyensúlyozottabb (nem tudjuk, hogy jobb, vagy rosszabb). Mindenesetre vannak ipari vezetők, akik az amerikai modellt tartják kívánatosabbnak. Pedig azt sem tudjuk, milyen tudást lehetne itthon kinyerni a helyi ipar számára, és hogy adott fejlettségi szinten mire lenne szüksége. A 90-es évek elején elkótyavetyélték a hazai, elvben helyi kutatást felhasználó vállalatok zömét. Kivétel egy bizonyos fokig a gyógyszeripar maradt.
A dilemma adott, köze nincs az MTA létezéséhez, jelen működési formájához. Az ellentmondást európai paradoxonnak nevezik, 1995-ben fogalmazta meg először az EU Innovációs Zöld Könyve. Eszerint az amerikai kutatásokból sok valós műszaki újdonság kerül ki, ott folyamatosan sok a szabadalom. Ezzel szemben az európaiaknál – összemérhető ráfordítások mellett - általában kevesebb újdonság ketyeg a végén, ezzel szemben viszonylag sok tanulmány, szakcikk, írásos végeredmény születik. S ez lényegében azóta is így van. Az amerikaiakhoz azóta felzárkóztak e tekintetben a japánok és a koreaiak is. A “tanulmánymánia” akkor sem és most sem a kelet-európaiakat jellemeztek. Mindenki szeretné, hogy e tekintetben talán amerikaiabb legyen tudománya végterméke. Vannak, akiknek az erőfeszítései komolyan vehetőek, érteni vélik a dolog logikáját, s valamit javítottak az arányokon. De döntő elmozdulás ott sem történt. Valószínűleg a meghatározó elem itt nem a tudomány szerkezete, hanem a gazdaság, az amerikai vállalatok érdekviszonyai. Európában is megjelennek az említett erőfeszítések a gazdasági újdonságokban, miközben mások akármit is mondanak, a csapkodással csak rontják a publikációs teljesítményt: kevesebb elméleti újdonság születik. Ettől persze nem lesz több szabadalom.
Az utolsó években ezzel a paradoxonnal két dolog történt, illetve végül is nem történt. Kelet-Európában abban reménykedtek, hogy a kutatók el- és visszavándorlásából következően több lesz a közös publikáció, az együttes munka, a tanulmány, és a szabadalom is. A valóságban ez egyelőre nem jött össze (egyébként a magyar akadémiai intézetekben együtt ma is lényegesen több a közös termék külföldiekkel, mint más hazai intézményekben).
Teljesítmény és a kiugrás
Az EU-nak ugyanakkor vagy húsz éve létezik egy innovációs teljesítmény listája (EU Innovation Scoreboard). Ez majdnem 20 különböző mutatót használ, és nemzeti teljesítmények szerint is összegez. Egészében mai rendszerünk középmezős, “inkább sikeresnek” nevezik, de a többi közép-európaihoz képest lassabban növekszik. Miközben más rendszerváltók nálunk sokkal gyorsabban javítják innovációs teljesítményeiket. Hát akkor vágjunk a lovak közé, ugrassuk ki újdonságtermelési képességeinket - véli az új innovációminisztériumi vezetés.
Itt két alapprobléma bukkan elő. A legfontosabb, hogy úgy építsünk le különböző áttételeket a kutatás és alkalmazás között, hogy egészében javítsuk az innováció sebességét, átütő erejét. Miközben az alapkutatás mérőszámai az európai pontszámrendszerben ugyanolyan fontosak maradnak. Egy picit közelebbről. Az 1000 25-34 évesre jutó friss doktorátusok számában például nem csak Csehország jobb nálunk, hanem Bulgária, Szerbia, Horvátország és Ukrajna is. A diplomások fajlagos mutatóiban - Romániával mögöttünk - EU-s sereghajtók vagyunk. A leginkább hivatkozott cikkek arányában is az EU átlag alatt maradunk, de ha kicsivel is, itt mögöttünk vannak a csehek és a lengyelek, s éppen előttünk az észtek. A külföldi doktori hallgatók száma szerint az EU utolsó egyharmadába tartozunk. Számít a technikai infrastruktúra, a széles sáv elterjedtsége, a vállalkozók nyitottsága (ebben is az utolsó tíz körül lehetünk) és egy további fontos érték: a közszféra kutatás-fejlesztési mutatója, amelyekben inkább a Balkán, s nem a közép-európaiak szintjén állunk, ráadásul itt nem növekszünk - az EU statisztika szerint.
Nincs mutató, amelyben javulhatnánk az intézethálózat átépítésével. Az ipari K+F Európában ott átlagon felüli, ahol erős a gyógyszerkutatás és az elektronika bizonyos ágai. Hogy többet kellene az állami kutatásnak tennie? Az akadémiai kémikusok mindig is sokat dolgoztak a gyógyszergyáraknak, de változik a világ. A gyógyszerkutatásban megvoltak hagyományos arányok a kémikusok és az orvosok között. Ez nálunk már évek megváltozott, az új vegyületeket a nemzetközi üzemek inkább kint fejlesztik, viszonylag kevesebb kémikus kell, de nagyobb szerephez juthatnak a klinikai munkákban az orvosok és betegeik, hiszek ezek a területek nálunk olcsóbbak. Akkor most mi várunk inkább az intézetektől?
A legfontosabb innovációs nemzeti eredményünk, hogy nem szakadtunk le, hogy működik egy belső ciklus, amelyben hol javulunk, hol romlunk (most éppen minimálisan javulunk). De mit számít, hogy a nemzetközi sorrendben nem legalul, hanem viszonylag stabilan lent, megközelítően helyben járunk (miközben ugyanebben a csoportban a csehek és az észtek folyamatosan dolgoznak lemaradásukon). Úgy tűnik, a minisztérium nem igazán tudja, hogyan és mit építsen.
Átkozzák, fenyegetik a társadalomkutatást, de az MTA ezekre csak a kutatási pénzek 7 százalékát fordítja. Jobban oda kellene figyelni a növekedési versenytársakra, az észtekre és a csehekre, nyilvánvalóan tőlük lehetne a legtöbbet ellesni. Nekik nincsenek agyrémeik. A magyar tudományi irányításnak meg egyre több lesz, újabban szinte naponta.
