Tamás Pál: Pánik és a tudásgazdaság

Publikálás dátuma
2019.02.24. 11:30

A tudományszervezés a világban stratégiai iparággá vált. Egy elmozdulás a nemzetközi kutatási teljesítményi rangsorokban ma már kormányokat hiszterizál, átszervezési hullámokat gerjeszt. A mostani MTA elleni támadás mögött egyszerűen nincs ilyesmi.

Az új magyar pánik

A magyar kutatás egésze pontosan ott áll, ahol az ország is az európai modernitási rangsorokban. Az utolsó években nem indult nagy pénzeket mozgató új kormányprogram, amely kudarcot vallott volna. Ilyenkor ugyanis mindenütt okokat keresnek, amelyeket felelősként fel lehet mutatni, de ilyesmiről most nem volt szó. Az MTA pontosan tudta, hogy helyzetét a 90-es évek óta egyfajta paktum, az akkori akadémiai elnök, Kosáry Domokos és Antall József miniszterelnök megállapodása rögzítette, s politikailag óvatos centrista volt - a váltakozó elnökökkel is.
Szó sincs arról, hogy a Roosevelt (Széchenyi) térről éles nyelvű függetlenek támadták volna a kormányzatot. Orbán csaknem minden évben meglátogatta a közgyűlést és rendszeresen ajándékot is vitt. Amikor az egyetemekről pénz vontak ki, az Akadémiáról nem. A kormánynak láthatóan tetszettek az ott első sorba tolt konzervatív urak. Az új, MTA körüli pánik véletlenszerű, nagyobbrészt vezetői, kormányzati tájékozatlanságból származik. Az akadémiai kutatóhálózat egy meghatározó metszetben a magyar tudomány többi részénél folyamatosan jobban teljesít. A magyar tudományban mindenütt vannak kiváló emberek, de szervezetként az európai kutatási pályázatokon az akadémiai intézetek messze a legsikeresebbek. Ehhez persze sok minden kell, itt nincsenek véletlenek. Ismert nevek, jó külföldi kapcsolatok, hadra fogható “legénység”, a célra összerakott bürokrácia. A megszerezhető pénz néhány évente valamit változik, de a teljesítmény egésze nagyságrendjében adott. Ami igazán probléma, hogy a jelenlegi nemzetközi első vonal mögött nincsen az országban hasonlóan sikerképes második, harmadik vonal. Néhány éve egy európai bizottságban ezt vizsgáltuk is. A friss innovációs miniszter rossz gazdaként egyszerűen a legjobban tejelő teheneinek esik neki, anélkül, hogy fogalma lenne arról, mit szeretne: már az istállóban sajtot, vagy esetleg nem is tejtermékeket?
A magyar kutatások szerkezeti alapproblémája nem az akadémiai intézetek környékén, hanem máshol van: a vállalati kutatások hiányában. Az innovációs miniszter ipari ember, de az ő járműipari tapasztalata nem általánosítható. A klasszikus alapbölcsesség e téren azt mondja, hogy akkor van a kutatásban, a tudományban valamilyen egyensúly, ha minden állami egy forintra (dollárra, euróra) kétszer annyi ipari, vállalati pénz jut. Az állami virtuális egyharmadot a mindenkori költségvetés beteszi, de ehhez nálunk a 90-es évek óta nem adódnak hozzá a vállalati források. Mindenki tudja, hogy ez nincs jól, s hogy a vállalatokat rá kellene venni kicsivel több áldozatvállalásra a saját jövőjük érdekében. S valamit, töredékekben javult is a helyzet. De alapjában a 90-es évek óta egy-két vállalatot, vagy részágazatot leszámítva nincs átrendeződés.
A 90-es évek nagy privatizációs hullámában a termeléshez az új külföldi tulajdonosok nem vették meg a kapcsolódó ipari kutatást. Sokszor egyszerűen nem érdekelték őket a helyi kutatások: ismeretlenek csinálják, a környezet eleve nem jó. Az akkori független állami ipari intézeteket egy ideig még külön működtették, de később többségük egyszerűen eltűnt. A nagyszerű, kiváló hagyományokra építő agrárintézetek egzisztenciális veszélybe kerültek az agrárnagyüzemek likvidálásával. Sok közülük ostoba módon ideológiai ellenséggé vált. A betelepült nagy autógyáraknak már megvoltak a behozott termékeik, új konstrukcióik az anyagyárakból. Ma már vannak valamekkora - az egészhez képest eltörpülő - fejlesztéseik. De a belső vállalati erőviszonyok nem változtak. Itthon nem látszik hazai kutatási kapacitáshoz mérhető megrendelő. Közben kintről az uniós kutatásokat is nyomták a nagyvállalatok felé. De az új centrumokká a nyugat-európai nagyvállalatok váltak, s ha valamilyen részmegrendelésükre sikeresen rá is mozdultunk, abból ott és nem a magyar iparban lettek termékek.
A kutatáspolitika hiheti azt naivan, hogy sebaj, ne vacakoljunk az ezekhez képest idegen logikát követő magyar kutatással. Ha valamilyen kényszer hatására a nagyvállalatok kapuinál fognak ajánlkozni, akkor végül is használni fogják őket. Néhány százalékpontot talán javíthatunk így is, de az ára ennek sok területen az eddigi originalitás nagymértékű feladása. És nem tudunk változtatni az úgynevezett "európai paradoxonon".

Európai paradoxon

Közismert megfigyelés a tudománypolitikában, hogy az európai kutatás rengeteg cikket ír, de ehhez képest kevés a szabadalma. Elsősorban az amerikaiaknál ez az arány kiegyensúlyozottabb (nem tudjuk, hogy jobb, vagy rosszabb). Mindenesetre vannak ipari vezetők, akik az amerikai modellt tartják kívánatosabbnak. Pedig azt sem tudjuk, milyen tudást lehetne itthon kinyerni a helyi ipar számára, és hogy adott fejlettségi szinten mire lenne szüksége. A 90-es évek elején elkótyavetyélték a hazai, elvben helyi kutatást felhasználó vállalatok zömét. Kivétel egy bizonyos fokig a gyógyszeripar maradt.
A dilemma adott, köze nincs az MTA létezéséhez, jelen működési formájához. Az ellentmondást európai paradoxonnak nevezik, 1995-ben fogalmazta meg először az EU Innovációs Zöld Könyve. Eszerint az amerikai kutatásokból sok valós műszaki újdonság kerül ki, ott folyamatosan sok a szabadalom. Ezzel szemben az európaiaknál – összemérhető ráfordítások mellett - általában kevesebb újdonság ketyeg a végén, ezzel szemben viszonylag sok tanulmány, szakcikk, írásos végeredmény születik. S ez lényegében azóta is így van. Az amerikaiakhoz azóta felzárkóztak e tekintetben a japánok és a koreaiak is. A “tanulmánymánia” akkor sem és most sem a kelet-európaiakat jellemeztek. Mindenki szeretné, hogy e tekintetben talán amerikaiabb legyen tudománya végterméke. Vannak, akiknek az erőfeszítései komolyan vehetőek, érteni vélik a dolog logikáját, s valamit javítottak az arányokon. De döntő elmozdulás ott sem történt. Valószínűleg a meghatározó elem itt nem a tudomány szerkezete, hanem a gazdaság, az amerikai vállalatok érdekviszonyai. Európában is megjelennek az említett erőfeszítések a gazdasági újdonságokban, miközben mások akármit is mondanak, a csapkodással csak rontják a publikációs teljesítményt: kevesebb elméleti újdonság születik. Ettől persze nem lesz több szabadalom.
Az utolsó években ezzel a paradoxonnal két dolog történt, illetve végül is nem történt. Kelet-Európában abban reménykedtek, hogy a kutatók el- és visszavándorlásából következően több lesz a közös publikáció, az együttes munka, a tanulmány, és a szabadalom is. A valóságban ez egyelőre nem jött össze (egyébként a magyar akadémiai intézetekben együtt ma is lényegesen több a közös termék külföldiekkel, mint más hazai intézményekben).

Teljesítmény és a kiugrás

 Az EU-nak ugyanakkor vagy húsz éve létezik egy innovációs teljesítmény listája (EU Innovation Scoreboard). Ez majdnem 20 különböző mutatót használ, és nemzeti teljesítmények szerint is összegez. Egészében mai rendszerünk középmezős, “inkább sikeresnek” nevezik, de a többi közép-európaihoz képest lassabban növekszik. Miközben más rendszerváltók nálunk sokkal gyorsabban javítják innovációs teljesítményeiket. Hát akkor vágjunk a lovak közé, ugrassuk ki újdonságtermelési képességeinket - véli az új innovációminisztériumi vezetés.
Itt két alapprobléma bukkan elő. A legfontosabb, hogy úgy építsünk le különböző áttételeket a kutatás és alkalmazás között, hogy egészében javítsuk az innováció sebességét, átütő erejét. Miközben az alapkutatás mérőszámai az európai pontszámrendszerben ugyanolyan fontosak maradnak. Egy picit közelebbről. Az 1000 25-34 évesre jutó friss doktorátusok számában például nem csak Csehország jobb nálunk, hanem Bulgária, Szerbia, Horvátország és Ukrajna is. A diplomások fajlagos mutatóiban - Romániával mögöttünk - EU-s sereghajtók vagyunk. A leginkább hivatkozott cikkek arányában is az EU átlag alatt maradunk, de ha kicsivel is, itt  mögöttünk vannak a csehek és a lengyelek, s éppen előttünk az észtek. A külföldi doktori hallgatók száma szerint az EU utolsó egyharmadába tartozunk. Számít a technikai infrastruktúra, a széles sáv elterjedtsége, a vállalkozók nyitottsága (ebben is az utolsó tíz körül lehetünk) és egy további fontos érték: a közszféra kutatás-fejlesztési mutatója, amelyekben inkább a Balkán, s nem a közép-európaiak szintjén állunk, ráadásul itt nem növekszünk - az EU statisztika szerint.
Nincs mutató, amelyben javulhatnánk az intézethálózat átépítésével. Az ipari K+F Európában ott átlagon felüli, ahol erős a gyógyszerkutatás és az elektronika bizonyos ágai. Hogy többet kellene az állami kutatásnak tennie? Az akadémiai kémikusok mindig is sokat dolgoztak a gyógyszergyáraknak, de változik a világ. A gyógyszerkutatásban megvoltak hagyományos arányok a kémikusok és az orvosok között. Ez nálunk már évek megváltozott, az új vegyületeket a nemzetközi üzemek inkább kint fejlesztik, viszonylag kevesebb kémikus kell, de nagyobb szerephez juthatnak a klinikai munkákban az orvosok és betegeik, hiszek ezek a területek nálunk olcsóbbak. Akkor most mi várunk inkább az intézetektől?
A legfontosabb innovációs nemzeti eredményünk, hogy nem szakadtunk le, hogy működik egy belső ciklus, amelyben hol javulunk, hol romlunk (most éppen minimálisan javulunk). De mit számít, hogy a nemzetközi sorrendben nem legalul, hanem viszonylag stabilan lent, megközelítően helyben járunk (miközben ugyanebben a csoportban a csehek és az észtek folyamatosan dolgoznak lemaradásukon). Úgy tűnik, a minisztérium nem igazán tudja, hogyan és mit építsen.
Átkozzák, fenyegetik a társadalomkutatást, de az MTA ezekre csak a kutatási pénzek 7 százalékát fordítja. Jobban oda kellene figyelni a növekedési versenytársakra, az észtekre és a csehekre, nyilvánvalóan tőlük lehetne a legtöbbet ellesni. Nekik nincsenek agyrémeik. A magyar tudományi irányításnak meg egyre több lesz, újabban szinte naponta.
Szerző

MTA: kezdetektől a politika szorításában

Publikálás dátuma
2019.02.24. 11:00
Máig nem tisztázott, miért ajánlotta fel birtokai jövedelmét Széchenyi István
Fotó: Wikipédia
„Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá... Nem azért teszem ezt, hogy vivátokat kapjak érte, nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem mindenki teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok.”
Mostanság sokat idézik ezt a felszólalást. Legalábbis annak egy változatát: Széchenyi István 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén tett bejelentése több leiratban maradt fenn. Ezek az ülések nem számítottak hivatalosnak, ezért jegyzőkönyv sem készült, így a magyar tudomány sorsát lassan két évszázada meghatározó eseményéről csupán naplóbejegyzések tudósítanak. Ezek tanulsága szerint ugyan Széchenyinek „nem állt szándékában másokat hasonló tettre tüzelni”, a felajánláshoz azonnal lelkesen csatlakozott Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György, akik szintén nagy összegeket ajánlottak fel, sokan pedig kisebb adományokkal járultak hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához.
Már a XVIII. század végén igény mutatkozott a tudomány és az irodalom magyar nyelvű művelőit összefogó szervezet megalapítására. Bessenyei György például 1781-ben írott Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkájában indítványozta egy tudományos társulat létrehozását. Széchenyiéket végül Felsőbüki Nagy Pál, a rendi ellenzék vezéralakjának indulatos szónoklata ösztönözte cselekvésre, aki kikelt az anyanyelv és a nemzeti kultúra iránt közönyös mágnások ellen.

Mit adott a legnagyobb?

 Széchenyivel szemben rendre fel-felbukkant a vád, hogy végül nem teljesítette felajánlását, és nem adta át a 60 ezer forintos adományt. E félreértésekre vagy épp szándékos félremagyarázásokra Fónagy Zoltán történész reagált az mta.hu-n. A „legnagyobb magyar” mítoszának lerombolására irányuló kísérletek egy tévedésen alapulnak. Valójában Széchenyi soha nem ígérte, hogy készpénzben letesz 60 ezer forintot, azt vállalta - örököseit is kötelezve -, hogy ennek az összegnek mint alapítványi tőkének a kamatait évente be fogja fizetni a Tudós Társaság pénztárába. A négy nagy adakozó által végül 1826. március 19-én szignált alapítólevélben arra is garanciát vállalt, hogy a rendszeres fizetés biztosítékául a birtokaira mai kifejezéssel élve jelzálogot jegyeztet be.
A különböző felajánlásokból néhány hónap alatt összesen 251 ezer forint gyűlt össze, így Széchenyi maga állta az alaptőke közel negyedét. A nagyobb adakozók hozzá hasonlóan inkább tőkét ajánlottak, de kisebb összegek készpénzben is érkeztek. Fónagy szerint a korabeli hazai pénzviszonyok ismeretében ebben semmi meglepő nincs, a kedvezményezettek számára is egyértelmű volt, hogy a hosszú távú működést az garantálja, ha csak a (viszonylag stabil, 6 százalékos felső határral) kamatokat használják, a tőkéhez nem nyúlnak. Széchenyi, majd örökösei minden évben 3600 forintot fizettek, ami nem volt jelentéktelen összeg. Fónagy szerint a szervezet első 27 rendes tagja közül 12-en kaptak fizetést, a Pest-Budán élők évi 500, a vidékiek 300 forintot, vagyis a „bérköltségek” több mint felét egyedül Széchenyi állta. Az alapítás után csaknem 70 évvel úgy döntött Széchenyi Béla, az alapító elsőszülött fia, hogy egy összegben (bankhitelből) befizeti az apja által felajánlott tőkét. A hitelt haláláig, 1918-ig törlesztette.
A Magyar Tudós Társaság végül 1827. november 30-án kezdte meg a munkáját, a 27 tagból álló választmány ekkor még csak a működési keretek és az alapszabály kidolgozásával foglalkozott. 1830-ban Pozsonyban tartották az első igazgatói ülést, ekkor nevezték ki az első tagokat és tisztségviselőket. Az első elnök Teleki József lett (családja 30 ezer kötetes gyűjteménye alapozta meg az Akadémia könyvtárát), Széchenyit másodelnöknek választották, de komoly szerep jutott a titkárnak is – ezt az akkor még titoknoknak nevezett pozíciót Döbrentei Gábor költő után Toldy Ferenc és Arany János is betöltötte. Az alapító tagok között volt Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Sándor is. A társaság hat osztállyal kezdett el működni (nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvény- és természettudományi), a cél ekkor még elsősorban a magyar nyelv művelése volt. 1840-ben változtatták a Magyar Tudós Társaság nevet Magyar Tudományos Akadémiára.

Az intézmény fénykora

Az Akadémiát először az 1840-es években érte az a vád, hogy tagjai „politizálnak”, a liberális reformerek szövetségesei. A forradalom leverése utáni időszakban ezért autonómiáját jelentősen csorbították, de a szoros felügyelet ellenére a kiegyezésig anyagilag megerősödött, s egyre nagyobb hangsúly jutott az alkalmazott- és természettudományokra és a külföldi tudományos eredmények meghonosítására. Ekkor épült fel a Duna-parti székház, amely a mai napig otthont ad az Akadémia vezetésének. 1858-ban Sina Simon 80 ezer forintos adományt tett az MTA székházának megépítésére, amelyhez sokan csatlakoztak. Ennek hatására országos mozgalom indult, hogy méltó épülete legyen az MTA-nak, a pénz 1860-ra gyűlt össze. 1865 decemberében adták át a neoreneszánsz stílusú palotát, amelyet Ybl Miklós és Szkalnitzky Antal épített Friedrich August Stüler német építész tervei alapján.
A kiegyezés után egy jóval nyugodtabb és szabadabb korszakot élt az Akadémia, mivel 1867-ben történetében először állami támogatást kapott, s az autonómiáját is visszanyerte. A korábbi hat helyett három - nyelv- és széptudományi; történeti, bölcseleti és társadalomtudományi, valamint matematikai és természettudományi osztályba sorolták a tudósokat és ekkortól az igazgatótanács felét az akadémikusok maguk közül választották ki. A dualizmus évtizedeiben az MTA gyakorlati jelentősége némileg csökkent, mivel a jelentős tudományos eredmények elsősorban az egyetemi intézetekben születtek, az alkalmazott kutatások pedig az állam által alapított intézményekben zajlottak, de a szervezet rangja nem csorbult. Ekkoriban az MTA elnökei – Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Albert – miniszteri posztot is vállaltak.
A békés időszaknak a Tanácsköztársaság vetett véget, amely egy 1919. április 14-ei rendeletben egyszerűen felfüggesztette az Akadémia működését. Pontosabban: felfüggesztette volna, de ez végül a proletárdiktatúra bukása miatt nem történt meg.
A világháború utáni infláció az MTA anyagi helyzetét is erősen megtépázta, a túlélés szinte csak a rendszeres állami segélyeket nyújtó Klebelsberg Kunónak volt köszönhető, az anyagi stabilitás csak nehezen állt helyre, nem függetlenül egy újabb nagylelkű mecénástól; gróf Vigyázó Ferenc teljes vagyonát az Akadémiára hagyta 1928-ban. A két világháború között éleződött ki a már hosszú évtizedek óta görgetett konfliktus a természettudományok művelői és a XIX. századi tudományos struktúrához mereven ragaszkodó szervezet között, amely továbbra sem ismerte el az „új területek” jelentőségét. A világszerte „felfutóban lévő” kémiára, biológiára, orvos- és műszaki tudományra alig jutott forrás.

Szovjet „megmentők”

A II. világháború után az MTA anyagi helyzete ismét válságossá vált, gyakorlatilag a megszűnés szélére került. Közben az intézmény reformját sürgetők, Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán fizikus vezetésével 1945 nyarán megalapították a Természettudományi Akadémiát, mert már nem bíztak abban, hogy az MTA égisze alatt elismertséghez vagy több anyagi forráshoz juthatnak a „reáltudományok”. A heves vita során (ekkoriban reformbizottság is működött az MTA-n, amely a megújulás lehetőségeit mérlegelte) Szent-Györgyi úgy érvelt, a megmerevedett magyar tudományos élet élén az Akadémiával képtelen ellátni a funkcióját, márpedig társadalmat építeni vagy újjáépíteni enélkül nem lehet. A konfliktus végül 1946-ban simult el – ekkor a Természettudományi Akadémia 20, korábban nem akadémikus tagját beválasztották az MTA-ba, és az „ellenszervezet” meg is szűnt. Az 1946. július 24-én elnökké választott Kodály Zoltán mellé Szent-Györgyi került másodelnökként, és ekkortól az MTA négy osztállyal működött tovább, amelyből kettő a természettudományokat tömörítette.
Mire a belső viták elcsitultak volna, az MTA ismét a politika célkeresztjébe került, a Kommunista Párt (MKP, majd az MDP) folyamatosan támadta az intézményt, amely például Lukács György szerint a reakció fellegvára volt. Mivel az Akadémia vezetése nem tört meg, a finanszírozás drasztikus csökkentésével fenyegették meg őket. 1947 tavaszán az ÁVO és egy szovjet katonai különítmény tagjai bevetették magukat az MTA könyvtárába, hogy eltávolítsák a „fasiszta, szovjetellenes, soviniszta, antidemokratikus és antiszemita irodalmat” – derült ki a Narancs tavalyi cikkéből. Az akció 4000 kötet bezúzásával zárult. Nem sokkal később a megszűnés lehetősége is felvetődött, egy 1948-as párthatározat alapján Gerő Ernő vezetésével létrehozták a Magyar Tudományos Tanácsot (MTT), ami egyfajta szakminisztériumként működött. Célja az MTA elsorvasztása, a tudományos kutatások irányítása és a szovjet programokba való bekapcsolódás volt.
Az MTA-t végül a szovjetek "mentették meg"; Moszkvában közölték Gerővel, hogy az MTA marad, de „meg kell tisztítani”. Az MTA-t és az MTT-t összevonták, az osztályok számát pedig úgy növelték meg, hogy a természettudományok kerültek többségbe, az írókat, művészeket tömörítő széptudományi alosztályt pedig megszüntették. Az 1949-es átalakítást kísérő politikai tisztogatásnak az akadémikusok mintegy fele áldozatul, sokan – köztük Szent-Györgyi és Bay – külföldre távoztak.
A méltatlanul, politikai okokból kizárt tagokat 1989-ben rehabilitálták, s 1992-ben az akkori elnök, Kosáry Domokos bábáskodása mellett társult, de önálló intézményként megalakult a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát. Az MTA ma az 1994-es törvény alapján „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület”-ként működik.

Imponálni akart?

Széchenyit 1825-ös felajánlása megtételében szerelme, Crescence - akkor gróf Zichy Károly felesége - előtti imponálás szándéka is szerepet játszott. 1849-es naplóbejegyzésében azt írta: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle."

Szerző
Frissítve: 2019.02.24. 11:01

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23. 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: Philip Bird / LRPS CPAGB
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.