Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20