Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23. 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.

Nagy N. Péter: Már megint levéltetvek

Publikálás dátuma
2019.02.23. 14:30
Schmidt Mária FOTÓ: Molnár Ádám
Jó, hogy van Schmidt Mária!
Akkor is jó, amikor blogján az Uniós választások elé című cikkében szanaszét kaszabolja Bernard-Henri Lévy francia filozófus és 200 aláíró társa „Európai hazafiak kiáltványa” című nyílt levelét. Egyebek közt közli, hogy ezek az emberek a #metoo mozgalom felkarolásával és szponzorálásával alázzák meg a nőket, azt a látszatot keltve, mintha a viktoriánus korhoz hasonlóan fokozott védelemre és kíméletre szorulnának. Az áldozati kultúra mértéktelen túlterjeszkedésével hadat üzentek a felelősségvállalás minden formájának, ami nyámnyilává és kiszolgáltatottá teszi férfitársainkat és ezen keresztül mindannyiunkat. A maszkulinitás elleni hadjárat súlyos társadalmi és civilizációs válságot eredményez.
Mi a jele ennek? Nem tudjuk, Schmidt Mára nem szokott bizonyítani. De akkor is jó, hogy van, mert érthetővé teszi, amit a miniszterelnök képes beszédbe csomagolva, majd törvényszöveg kódrendszerébe illesztve közöl, amit a másodvonalbeli politika artikulálatlan dühkitörésekkel ad tovább, illetve amit az egyre kiterjedtebb és immár gyakran igényes kormánypárti rétegmédia belterjes idézettengerbe bugyolál.
Schmidt Máriát lehet érteni. Kiérlelt fogalmakat használ, indulatilag viszont mindig maximálisan kifeszített. (Ráadásul a Forbes listája szerint a második legbefolyásosabb magyar nő. Csakhogy az első, Lévai Anikó és a negyedik, Orbán Ráhel nyilvánosan ritkán és visszafogottan szólal meg, a harmadik, Handó Tünde pedig csak egy szűk tematikában hazaárulózza le a neki ellenszegülőket, tehát az élmezőnyből egyedül Schmidt Máriára számíthat a nyilvánosság.) Neki nem a nők elleni szexuális erőszak megfékezésére indult #metoo elleni dühroham a legfontosabb témája az idézett cikkben sem, viszont annyira különös, hogy ennyi idővel a viharos leleplezések és tragikus fordulatok után tört ki belőle a harag, hogy ennek már magyarázó ereje is van. (Fel kellett tekernem a fűtést miatta, mert vacogni kezdtem a hidegségétől…)
A harag és részrehajlás a cikkben a Nyugat egészét illeti és a baloldalt, amely azt szerinte dominálja. Azt a Nyugatot uralná Schmidt szerint a baloldali elit, amely uniós vizsgálatokon, határozatokon keresztül támadja Orbán Viktor világát, de nem erről beszélünk, hanem arról, hogy nincs bennük szolidaritás, nem adtak Marshall-segélyt, kirámolták az országot, lenyúlták piacait, a válságban magára hagyják, miközben még azt is meg akarják mondani, hogy…

És itt jön például a paplan vagy kinél mi, amit hatásosnak tart.
Ezt csinálja az egész rendszer, de nem mondják olyan tisztán végig, mint Schmidt Mária. Ő áldozati kultúrát vet Európa szemére, ami általában csak a baloldal sarokba szorításának a jelszava, de nálunk, mivel az egész unió egy baloldalnak lefekvő szemérmetlenség lenne, a Nyugatnak lehet szegezni ezt a tételt. A baloldal az, ami abból él, hogy elnyomottakat keres – s ha már a munkásnép lerázta magáról, most például a nőkben keres partnert -, hogy aztán látszólag legyen kiért harcba indulni. Valójában, egyre radikalizálódó ellenfeleik szerint kivételezett szerepük konzerválásáért küzdenek.
A világok e harcában nincs jelentősége annak, hogy nálunk arányosan négyszer annyi nő szenved el erőszakot, mint például Németországban, de a hatóságaink így is inkább próbálják megúszni az ügyeket, ha már a nőknek nem sikerült. Kisebb csoda, hogy miközben áldozati szerepből támadjuk a Nyugatot – amely az unión keresztül több pénzt adott az egykori Marshall-segélynél -, éppen azt vetjük a szemére, hogy az áldozati kultúrát ápolja. Kétségtelen, a miénket is türelemmel kezeli.
A nyugatellenesség a rendező elv. Évszázadok jönnek, mennek, ez és a következményei maradnak. Mert ahol például a nőkkel való gyalázatos bánásmód elleni fellépés, illetve annak túlzásairól szóló gondolkodás azonmód kultúrák összecsapásává válik, már nem lehet megbeszélni semmit. Aki az erő pozíciójában van, nem is akar.
Akkor ott tartunk, ahol a múlt század elején is, amikor Ignotus azt írta: „Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből”. Hol másutt írta volna? A Nyugatban. Amiről pedig a miniszterelnöknek, Tisza Istvánnak az volt a véleménye: Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében. Ady pedig úgy gondolta: Ki-ki úgy oldja meg problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet. Bolyongani az űrben nem lehet. Kompország Kelet felé indul. Kéredzkedjék föl reá a gyönge.
Immár száz évvel előrébb megint benépesülnek a kompkikötők. Kéredzkednek. Tényleg kell erő a maradáshoz.

Hegyi Gyula: Örökké

Publikálás dátuma
2019.02.23. 10:30

Fotó: Shutterstock
A hajléktalan férfi napközben rendszerint a troli végállomása mellett üldögélt. Hátát nekivetette a régi bérház falának és könyvet olvasott. Látszólag tudomást sem vett az emberfolyamról, amely a troli megérkezésekor a körút irányába áramlott. Nem kéregetett, nem kedveskedett senkivel, csendesen belemerült az olvasmányába. Az írónő szinte mindennap elment előtte, és lopva odalesve igyekezett megnézni, milyen könyv van a férfi kezében. Amikor először felfigyelt rá, éppen Jókait olvasott. Valahol egy egész sorozatra szert tehetett, mert jó fél évig csak a „nagy mesemondó” volt műsoron. Az írónő, aki irodalmat tanított egy középiskolában, úgy gondolta, hogy a romantika illik is a fiatal hajléktalan külsejéhez: keskeny, intelligens arcához és gyér szakállához. Később előkerült egy Déry Tibor regény, majd valamilyen szovjet antológia. Az írónőt őszintén érdekelte volna, milyen alapon válogatja olvasmányait a férfi, de nem tudta, hogyan szólítsa meg.
Egy reggel aztán meglepetve úgy látta, mintha a hajléktalan éppen az ő novelláskötetét olvasná. Ez elég valószínűtlennek tűnt, hiszen a könyvet egy kis kiadó jelentette meg, amelyet aztán tönkretett a konkurencia és a könyvpiaci válság. De igen, ez kétségkívül az ő könyve volt. Éppen csak olyan lepusztult állapotban, hogy antikváriumba sem engednék be. Megállt, közelebb lépett a férfihez. Az felnézett rá. Az írónő nem csalódott az első benyomásában, a hajléktalannak romantikusan égszínkék szeme volt. És egyáltalán nem volt büdös, ahogy addig önkéntelenül gondolta, nem is személyesen róla, hanem úgy általában minden utcán élő és alvó emberről. Leginkább babaszappan szaga volt, ami az írónőt a gyermekkorára emlékeztette.
„Honnan szerezte ezt a könyvet?”, vett magán erőt, és félig lekuporodott a férfi mellé. Azonnal rájött, hogy tanító nénisre sikerült a mondat, de a hajléktalan láthatóan nem sértődött meg, „Lomtalanításkor találtam, a legtöbb könyvemet olyankor szerzem be”, kapta meg a feleletet, „Ezt a könyvet valaha én írtam”, mondta az írónő, és még lejjebb ereszkedett. „Tudom – felelte a férfi – mi ismerjük magukat, csak maguk látnak minket arctalan, névtelen szemétkupacnak.”
Az írónő szeretett volna mentegetődzni, magyarázkodni, de jobban érdekelte saját könyvének a sorsa. Elvette a hajléktalantól, kinyitotta, és belelapozott. „Gábornak – Örökké”, látta meg ott a saját, néhány évvel korábbi dedikációját. Az a bizonyos Gábor igen gyorsan csalódásnak bizonyult. De azt mégsem gondolta róla, hogy még a neki ajánlott könyvet is kidobja a lakásából. Nyilván nem is dühből, hanem rendszerető polgár módjára akkor, amikor megjelent a lomtalanításról szóló hirdetmény.
„Ne vegye a szívére a dolgot – mondta a férfi – inkább írjon újabb szép történeteket.” Az írónő még lejjebb kuporodott, aztán hirtelen elhatározással leült a hajléktalan mellé. Ő is nekivetette a hátát a ház falának. Először azt hitte, ezzel feltűnést kelt, megbotránkoztatja az embereket, rosszallóan megnézik maguknak a járókelők. De semmi ilyesmi sem történt. Az emberek elkapták a pillantásukat, óvatosan kikerülték a járdán, nehogy valamilyen kontaktusba kelljen keveredni vele. Egy pillanat alatt ő is egy lett az arctalan hajléktalanok közül. Névtelen szemétkupac, ahogy a hajléktalan mondta.
Másfelől csuda jó volt elnézni az idegesen siető embereket. Így alulnézetből mulatságosnak látszott a tüsténkedő igyekezetük elérni valahova. Suhogtak a szoknyák, kopogtak a magas sarkú cipők, csattogtak a hátizsákok, sírtak a kézen fogva rángatott kisgyerekek. Ugyan hova ez a sietség? Amit ma örökkévalónak gondolnak, az holnap lom lesz és kikerül az utcára. Elült volna a végtelenségig a kék szemű fiú mellett.
De öt órája volt aznap, köztük egy érettségi felkészítő. Felállt, elindult az iskolába. Egy ideig még a hajléktalanok perspektívájából látta magát, amint szorgalmas léptekkel a körút felé siet, aztán feloldódott a villamosra várók tömeges magányában.
Szerző