Éppen egy éve a párizsi Louvre figyelemfelhívó tárlatot rendezett harminc olyan festményből, amelyet a náci időkben raboltak el. A kiállítást heves kritika fogadta, mondván, mindez kevés: a francia állami gyűjteményekben kétezer olyan műalkotást tartanak számon, amely keresi a tulajdonosát. Jelenleg másfél évente egy ilyen műtárgy találja meg jogos birtokosát.
Negyvennégy állam – köztük Magyarország – csatlakozott az 1998-as Washingtoni Egyezményhez, kötelezettséget vállalva arra, hogy felkutatja a második világháború alatt elrabolt műkincsek tulajdonosait – illetve azok örököseit − és kompenzálja őket. Ausztriában - hasonlóképp Németországhoz - évente frissített listát tesznek közzé arról, az állam mely műtárgyak esetében nem tudja bizonyítani tulajdonosi jogait. Az egykori kulturális miniszter, Hámori József 1998 végén utasította is az állami közgyűjteményeket, hogy készítsenek listát a vitatott tulajdonú állami javakról, ám a nekibuzdulás alábbhagyott – a volt kancelláriaminiszternek, Lázár Jánosnak hasonlóképp kellett intézkednie 2013-ban. Akkor kormányrendeletbe foglalták: az állam lemond a tulajdonjogáról, ha az kétséges, és ha egy esetleges igénylő bizonyítani tudja a jogosultságát, akkor viheti a műtárgyat − a rendszerváltás óta néhány tucat ilyen eset történt.
Most ezt a kormányrendeletet hatályon kívül helyezték, első lépésként újra az igénylőnek kell bizonyítania a jogosultságát. Már ez az első lépés is szinte lehetetlennek tűnik a vitatott tulajdonú műtárgyak listájának ismerete nélkül. Neves gyűjtemények híres műalkotásainak vitatott sorsáról időnként mégiscsak olvashatunk, ám az egykor elrabolt javak többsége kevésbé beazonosítható iparművészeti műtárgy volt − ezek felkutatására, visszaszolgáltatására szinte semmi remény.