Törpéből óriás - Beköszöntött a nanobotok uralma

Publikálás dátuma
2019.03.03. 11:22

Fotó: Shutterstock
Szemmel egyáltalán nem láthatóak, mégis minden érzékszervünkkel észlelhető változást idéznek elő – sőt, az érzékszerveinket is helyettesíteni fogják előbb-utóbb! Ma még csak reméljük, hogy segítenek legyőzni testi betegségeinket, holnap már talán a testünket is magunk mögött hagyjuk. Itt a nanotechnológia forradalma.
„Mióta nem halálos a rák, megint majdnem mindenki dohányzik, itt a számítógépközpontban pedig kivétel nélkül mindenki. (…) Mélyet szívok a cigimből, próbálok a kátrányra gondolni, arra, hogy lerakódik a tüdőm falán, arra, hogy majd amíg alszom, a nanorobotok kikaparják a léghólyagocskákból a fekete mocskot” – olvashatjuk Dragomán György Cigiszünet című sci-fi-komponenseket is tartalmazó novellájában (in Rendszerújra, Magvető, 2018). Ha azt hisszük, mindez a jövő tudománya, jócskán tévedünk. Annak ellenére, hogy a dohányipar még nem lélegezhet fel, a gyógymód egyelőre nem létezik, de itt van a kanyarban: a mikroszkopikus gépek gyógyászati felhasználása már a tesztelési fázisban van a rákbetegségek esetében is. Egyéb alkalmazásai pedig az egész életünket felforgatják majd. 

Robotrajok belső használatra

Dél-koreai tudósok már 2013-ban génmódosított baktériumokat küldtek be élő szervezetekbe rákos sejtek felderítésére, s ha megtalálták őket, 3 mikrométeres robotok (Bakteriobot) beindításával ellenanyagot juttattak a sejtekbe. A Kaliforniai Egyetem kutatóinak 2015-ös kísérletei során a 20×5 mikrométer méretű, csőalakú gépezetek 60 mikrométer/másodperces sebességgel haladtak az előre beprogramozott irányba egy gyomorrákos egér testében, hogy elérve a beteg sejteket, gyógyvegyületeikkel belülről hatástalanítsák a kórt, s ne egy külsőleg sugárzott, kemoterápiás kezelés roncsolja az élőlény egészséges sejtjeit is. 2018-ban a San Diegó-i központú egyetem (UCSD) tudósai úsztattak ultrahang-meghajtású, az emberi hajszál vastagságánál 25-ször kisebb nanogépeket (aranyköpenybe bújtatott hibrid vörösvérsejtet) a véráramban, hogy megtisztítsák azt a káros baktériumoktól. A Science Robotics című szaklapban közölt tanulmány szerint a hibrid-mesterséges vörösvérsejteket (trombocita és vörösvérsejtmembrán) pontosan a megfelelő helyre kormányozták (az aranybevonat reagál az ultrahangra), és ott célirányosan, a vitt ellenanyaggal eltakarították a kórokozót. (A németek a koordinációt és az ép testszövetek megóvását mágneses hullámokkal oldották meg 2017-ben, amikor rákos tumorok elpusztítására robotrajokat küldtek be az emberi testbe.) A Massachusettsi Műszaki Egyetem (Massachusetts Institute of Technology, MIT) legújabb, 2018-as nanobotfejlesztése ugyancsak az orvostudományt kívánja szolgálni. Sejtméretű robotjaik, melyek egy homokszemnél is kisebbek és könnyebbek, és porként lebegnek a levegőben, a vízben, a belsőnket teszik kívülről is jól láthatóvá mások számára. Fényérzékeny félvezetőként képesek a sugárzások összegyűjtésére (külső energiaforrás nélkül működnek), melyeket elektromos jellé alakítanak át. Ezek detektálásával nyomon lehet követni őket, afféle mikroszkopikus kémrajként alkalmazva. Mondjuk nehezen hozzáférhető helyekre lebocsátva őket (például az emberi szervezetbe), a visszaküldött jeleket pedig egy monitoron figyelhetik a doktorok, képet és diagnózist alkotva a belsőnk, szervezetünk elváltozásairól. Sokaknak persze ezen a ponton elszabadulhat a fantáziája. Számos összeesküvéselmélet-hívő már évtizedekkel ezelőtt konkrét hadiipari technológiaként tekintett az „intelligens porra”, a levegőben szálldosó apró kémrobotokra, melyek lehallgatnak, lenyomoznak, felderítenek, adatokat gyűjtenek az életünkről. Valójában a DARPA – az USA védelmi minisztériumának kutatási részlege – még csak fejleszti a parányi készülékkomplexumot – vagy csak nem jelentette be, hogy elkészült.  

Túl a biológián

Mindezen tudományos vívmányok már tényleg az ajtónkon kopogtatnak, ám a távlati lehetőségek alig felmérhetőek. Azonban van, aki mer nagyot álmodni. Ray Kurzweil, a Google fejlesztési igazgatója már hibrid embereket, azaz transzhumán lényeket vizionál a nanotechnológia előretörése folyományaként. Mindezt nem implantátumokból, hanem DNS-szálakból alkotott nanobotok révén látja megvalósíthatónak. Az emberi idegrendszerhez, az agyhoz kapcsolódó nanoszámítógépek révén az elme képes lesz összehangolódni más, felhőalapú digitális számítógépekkel, ez pedig nemcsak felgyorsítja az információs folyamatokat és megváltoztatja az intelligenciát (korlátlanná teszi), de az emberi döntéshozatalra is kihatással lesz – adott esetben nehéz lesz megmondani, ki és miért gondolta azt, ami alapján cselekszik: a gondolataink biológiai/humán eredete kétségessé válik. A milliárdnyi agyi nanobot az emberi tapasztalás határait is kitágítja: nemcsak az agyon belül hozhat létre virtuális valóságot, de a kép- és hanghullámok manipulálása révén külsőleg is képes majd megjeleníteni ezeket – kivetíti őket önszerveződő nanobotfelhők segítségével. A nano-technológia (és ennek révén a biotechnológia) fejlődése miatt Kurzweil már a halhatatlanság közeli jövőjét is jósolja. A sejt- és génsebészet, valamint az új gyógyszerek (tervezett) megalkotásával a sejtjeink, szöveteink, szerveink megfiatalíthatók lesznek, a fogyatékosságok megszüntethetők, az öregedés kiiktatható – amennyiben a nanotechnológiai forradalom a mindennapjainkban teljes sikert arat: „gyakorlatilag megszűnik az egészséggel kapcsolatos összes halálozási ok” – írja a biológiai létezést csak kiindulási állapotnak tartó tudós mérnök A szingularitás küszöbén című könyvében.

Öntisztulás

Az ember tehát ki- és továbblép biológiai önmagából a nanotechnológia segítségével, de mi a helyzet a környezetével: hova lép be? A futurológus Google-vezető e téren sem bocsátkozik találgatásokba: „a nanobotok a környezetet is javítani fogják”, „visszafordítják a korábbi iparosodás okozta szennyezések hatásait”. Azon túl, hogy a nanotechnológiai folyamatok eleve megújuló energiaforrásokat használnak és szükségszerűen kerülik a károsanyag-kibocsátással járó ipari folyamatokat, a mai technológiák szennyező hatásai ellen is bevethe­tőek. Olyan molekulacseréken alapuló oxidáló- és redukálószerek gyártásai, fejlesztései indultak már el, melyek képesek semlegesíteni a mérgező anyagokat. A szűrőberendezések „nanosítása” is jóval hatékonyabban tisztítja az ivóvizeinket a hagyományos ülepítő és szennyvíztisztító módszereknél (például a jóhangzású elnevezéssel bíró alumínium-szilikátos molekuláris szita, mely a szénhidrogének kontrollált oxidálását végzi). Radikális fejlesztések várhatók az autók benzinfogyasztásának csökkentésére, a nukleáris hulladékok kezelésére és az otthoni elektromosáram-fogyasztás racionalizálására is. Summa summarum: a nanotechnológia által egészséges, intelligens örökifjúként létezünk majd egy virtuális, környezetbarát univerzumban – amíg a világ világ.

Nano-mi-botok?

Richard P. Feynmann matematikus 1959-ben tartott egyik előadása a mikroszkopikus technológia kifejlesztését irányozta elő, amikor is előre programozott, nano- (görög: törpe), azaz a méter egymilliárdod részénél kisebb részecskék, molekulák anyagba (élő, biológiai testbe) juttatásával megváltoztatható, befolyásolható, építhető, újraalkotható az adott szerkezet. A nanotechnológia lényegében a szerves és szervetlen anyagok létesülését utánozza, azaz atomokból, molekulákból állít össze új (önműködő) struktúrákat. A nanobotok, nanorobotok tulajdonképpen molekuláris gépezetek vagy biológiai motorok. A nanotechnológia még korábbi alapjai Neumann Jánoshoz köthetők, aki az önsokszorosító rendszerek modelljét alkotta meg az ’50-es évek elején. Neumann és Feynmann teóriáit Eic Drexler egyesítette a ’80-as évek közepén, megteremtve a modern tudományágat. A nanotechnológiát a gyógyászaton kívül főleg az elektronikában, az építőiparban (szigetelőanyagok, antibakteriális, öntisztító üvegfelületek), az űr­tech­nológiában és a hadiiparban (műanyaggal kombinált na­nocsövek, melyek az acélnál ötvenszer erősebbek, repülők hőradart kivédő nanofestékei) alkalmazzák.

Követési távolság

Ma még GPS-es okosórákat kínálnak gyermekeink biztonsága végett, a kutyáink bőre alá mikrochipeket ültetnek. A nyomkövetés, azonosítás jövőjét azonban minden bizonnyal a nanobotok jelentik. Itallal-étellel vagy éppen befecskendezéssel (ideiglenesen vagy huzamosabban) a szervezetbe juttatott mikroszkopikus részecskék akár a műholdas követést is lehetővé teszik – börtönből elszökő rabok elfogására, fontos személyiségek elrablásakor kifejezetten alkalmazható. Hogy mennyire etikus például az iskoláskorú gyerekek ellenőrzése ilyen módon, még a jövő jogszabályalkotóitól függ.

Belsőséges szubtéri kultúra

A popkultúrára is hatással volt a nanovilág, természetesen. Különösen a filmipar reagált gyorsan az aktuális technológiai „kihívásokra”. A Vérbeli hajsza című 1987-es filmben a Dennis Quaid alakította tesztpilóta kerül merülőhajójával véletlenül egy bolti eladó (Martin Short) véráramába, hogy aztán egy szintén miniatürizált és ugyanoda beoltott ellenfelével küzdjön meg, valahol a gyomorszáj környékén. De a tavaly bemutatott Marvel-szuperprodukció, A Hangya és a Darázs is a kvantumszintre miniatürizált szereplők lehetőségeivel kacérkodik látványosan.

Szerző

Mindenki azt gondolja, hogy ez vele biztosan nem eshet meg

Publikálás dátuma
2019.03.03. 10:13

Fotó: SZŰCS ÉDUA RAJZA
„Jogállamban élünk, vagy mi” – mondja az ember magában. Elég egy szabályosan eladott autó, egy figyelmetlen hivatalnok vagy egy életszerűtlen jogszabály, és egyetlen pillanat alatt pokollá lesz az életünk.

Első történet: Kafka Budapesten

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Így kezdődik a világirodalom egyik legabszurdabb és legszomorúbb története, Franz Kafka A per című regénye. (Főhősét, ő sem tudja, miért, letartóztatják, rejtélyes per folyik ellene, végül elítélik és kivégzik.) „Karácsony előtt kaptam egy levelet a végrehajtótól, hogy azonnal fizessek be 72 ezer forintot, különben levonják a nyugdíjamból” – meséli Vera. Az asszony természetesen megpróbálta kideríteni, miről is van szó, de a megadott telefont nem vették fel vagy egész nap foglaltat jelzett. Másnap elment arra a címre, amit a levélben olvasott, de nem került sorra. Kará­csony lévén, két héttel később jutott el ismét a végrehajtóhoz, ahol elmondták neki, hogy egy parkolási ügye jutott ebbe a stádiumba, másodfokú bírósági határozat van ellene, nem tehetnek mást. Sőt: kiderült, hogy a végrehaj­tó már át is küldte a fizetési meghagyást a nyugdíjfolyósítónak. „Mikor történt a dolog, és milyen autóról van szó?” – kérdezte Vera. „Egy ilyen és ilyen rendszámú Suzukiról – mondta az ügyintéző kedvesen –, az eset pedig 2009-ben történt.” „De hát miféle emberek ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak? K. elvégre jogállamban él, mindenütt béke van, érvényben minden törvény, ki merészel rátörni a lakásában?” „De hiszen azt az autót én 2003-ban eladtam!” – képedt el Vera, és úgy gondolta, hogy akkor nincs is semmi baj, tévedés történt, mindjárt szólnak, hogy korrigálják a hibát. A végrehajtási ügyintéző azonban közölte, hogy ezt a felszólamlást csak akkor vehetik figyelembe, ha Vera behozza annak a gépkocsinak az adásvételi papírját. A papír természetesen nem volt meg, Vera az azóta eltelt 15 évben több autót vett és eladott, de az ügyintéző biztatta, hogy semmi gond, az okmányirodában potom 1250 forintért kiállítják a szükséges papírt, feltéve persze, hogy Vera annak idején bejelentette a tulajdonosváltást. Szerencséje volt, nemcsak ő, hanem a vevő is megfelelően járt el 2003-ban, úgyhogy egy héttel később már a papírral felvértezve ment vissza az ügyintézőhöz. Ahol majdnem minden rendben ment, kivéve, hogy nem működött éppen a számítógép, ezért nem tudták felvenni a jegyzőkönyvet, de megnyugtatták: menjen haza, és levélben elküldik neki a papírokat. Így is lett. A levélben az állt, hogy a kérelmét befogadták, és jogos, és 15 napon belül intézkednek. „K.-t telefonon értesítették, hogy a következő vasárnap egy kis vizsgálatot tartanak ügyében. Felhívták rá a figyelmét, hogy ezek a vizsgálatok rendszeresek lesznek, s ha talán nem is minden héten, de elég sűrűn követik majd egymást.” De nem intézkedtek. Vera viszont kapott egy levelet a nyugdíjfolyósítótól, hogy a következő hónaptól kezdve levonják a megfelelő összeget a nyugdíjából. Vera ekkor visszament a végrehajtóhoz, hogy számon kérje a dolgot, de az ügyintéző széttárta a karját, hogy ők valószínűleg időben elküldték a papírokat, de hát így alakult. „Forduljon bírósághoz, és perelje vissza a pénzét” – tanácsolta a jó szándékú ügyintéző. Vera ekkor érezte szükségét először, hogy ügyvéd tanácsát kérje. Az ügyvéd pedig azt tanácsolta, hogy menjen el a másodfokú határozatot meghozó bíróságra, ahol működik egy úgynevezett jogsegélyiroda. Ott adja be a papírjait, és segíteni fognak neki. El is zarándokolt oda, megmutatta a papírjait, de a jó szándékú, fiatal bírósági fogalmazó észrevette, hogy túl vannak a 15. napon, és visszaküldte Verát a végrehajtóhoz. Ekkor jött meg a januári nyugdíj (75 ezer forint, eredetileg), amiből levonták a 32 500 forintot. Vera másnap visszament, hogy beszéljen a végrehajtóval. Azt nem lehet. A végrehajtó igen elfoglalt ember, és különben sincs bent. „Tessék levelet írni neki” – mondta a korábban jó szándékú ügyintéző. Ekkor fordult az újsághoz. Az újságíró kérdésére, az elmúlt kilenc év alatt észrevette-e, hogy eljárás folyik ellene, Vera határozottan nemmel felelt. „A végrehajtói irodában azt állították, hogy valamikor 2015-ben (sic!) kapnom kellett egy levelet, de nem kaptam. Kértem, mutassák meg a tértivevényt vagy bármit, ami igazolja, hogy átvettem a levelet, de azt mondták, egyelőre nem tudnak ilyet mutatni.” „Egyetlen akta sem vész el, a bíróság nem felejt. Egy napon – senki se várja – valamelyik bíró figyelmesebben veszi kezébe az aktát, észreveszi, hogy ebben az esetben a vád még érvényes, és elrendeli az azonnali letartóztatást.” „Bármilyen rosszul hangzik is, a végrehajtó ebben az esetben csak a munkáját végzi” – mondja a Visszhangnak Sándor Zsuzsa. Az egykori bíró, publicista szerint nem egyedi eset, hogy egy ilyen ügy, akár a jogerős határozatig, végigmenjen anélkül, hogy az érintett tudna róla. A kulcskérdés – mondja – az, hogy került elő Vera neve a parkolási társaságnál, amely a büntetést kiszabta, majd – mivel azt behajthatatlannak ítélte – a bírósághoz fordult. „A bíróság a felperestől kapott címre kézbesíti az idézéseket. Ha kétszer nem veszi át, azt a törvény értelmében kézbesítettnek kell tekinteni, és megindítani a pert, akár az alperes távollétében is. A bíróságnak nincs módja nyomozni.” Márpedig Vera többször költözött az elmúlt években. És bár az új címe sosem volt titkos – hiszen a végrehajtó meg is találta –, előfordulhatott, hogy a hivatalos iratok (például egy bírósági idézés) nem találták meg a korábbi címén. Levelet írtunk a parkolási társaságnak. Szerettük volna megtudni, milyen adatbázisból halászták elő Vera nevét kilenc évvel ezelőtt. Azt válaszolták, utánanéznek. Még egy hét, és a postás újra hozza Vera nyugdíját. Mínusz 32 500 forint. Az ügyvéd egyébként azt tanácsolta Verának, forduljon bírósághoz.

Második történet: Ellentmondás

Használt autót nemcsak venni, hanem eladni is igen kockázatos vállalkozás. Magyarországon. Mert hiába jelenti be az eladó az előírásoknak megfelelően, időben az okmányirodában, hogy túladott a kocsiján, ha az államapparátus lassan mozdul, és még hónapokig ő szerepel tulajdonosként az adatnyilvántartásban. Ha pedig összejön a lassú állam-kókler vevő páros, máris kész a baj – ezt saját bőrén tapasztalhatta meg az öreg, kicsi autóján túladó főhősünk.

Bizonyítási kényszer

A vevő közvetlenül az üzlet megkötése után többször elfelejtett fizetni a parkolásért. Meg az autópálya-használatért. Meg elmulasztotta átíratni a kocsit. Mivel így a tulajdonosváltást hosszú hónapokig nem vezették át a nyilvántartásban, rendre az eladónak postázták a bírságok soráról szóló leveleket. Hősünk, nevezzük Andrásnak, jó ideig türelmesen álldogált a postán kígyózó sorokban, hogy átvegye a hivatalos küldeményeket, és lelkiismeretesen járta az ügyfélszolgálatokat, ahol újra meg újra igazolta az adásvételi szerződéssel: nem, már rég nem ő a kocsi tulajdonosa. Úgy három hónappal lehetett túl az eladáson, amikor megelégelte, hogy még mindig neki kell bizonygatnia az igazát, csak azért, mert sem a vevő, sem a hivatal nem tartja be a szabályokat. Nagy levegőt vett, széttépte a legutolsó bírságról szóló levelet és kidobta a kukákba. Pórul is járt rögtön. Nemsokára ugyanis már nem a parkolási társaság, hanem egy közjegyző kereste: fizetési meghagyást küldött neki, mert nem fizette be a legutolsó parkolási bírságot és a járulékos költségeket. Vörös fejjel hívta a közjegyzőt, hogy elmondja: nem ő volt az autó tulajdonosa a büntetés idején. A közjegyző pökhendi ügyintézője azonban kioktatta: ők nem nyomoznak, nem vizsgálódnak, ha kifogásolja a fizetési meghagyást, akkor „terjesszen elő ellentmondást”, és bizonyítsa a bíróságon, hogy tényleg nem volt már az övé a kocsi a büntetés idején. „Én bizonyítsam?” – hüledezett az eladó. „Végtére is maga kifogásolja a büntetést, vagy nem?!” – vágott vissza az asszisztens. Emberünk dühöngött még egy sort, majd „ellentmondást terjesztett elő”, hogy aztán néhány héttel később hitetlenkedve olvassa a bíróságtól kapott levelet: keresetet kell benyújtatnia, ha bizonyítani akarja az igazát, ellenkező esetben auto­matikusan a parkolási társulás a nyertes.  

Pontosan tudják

Főhősünk eltökélten vonult a bíróságra, ahonnan azonban lógó orral távozott: harmincoldalas paksamé­tát nyomtak a kezébe, és rögtön kiderült, a jogi szaknyelv nem segíti elő a helyes kitöltést. Hogy például a bírságcédula, az „dokumentum”, „csatolmány” vagy „bizonyíték”? Jobb a békesség, gondolta András, és ügyvéd segítségét kérte. A mű végül elkészült, aláírta, csatolta a csatolnivalókat, iktattatta, amit iktatni szükséges, és várta a pert. Ami a hosszas csaták után váratlanul gyorsan véget is ért: a parkolási társulás elegáns öltönyt, méregdrága karórát viselő fiatal ügyvédje már a bíróság folyosóján jelezte, nem kell aggódni, elállnak a pertől, hiszen ők is pontosan tudják, más a tulajdonos. Főhősünkben ebben a pillanatban megállíthatatlanul törtek fel az emlékek a postai sorokban töltött órákról, a gyomorgörccsel átvett hivatali levelekről, az egyre dagadó bírság és járulékos kiadások miatti aggodalomról, az elvesztegetett időről, felesleges költségekről, de nem volt ideje igazán dühbe gurulni. Mire felocsúdott, már bent volt az apró, csupasz falú, nyomasztó tárgyalóteremben. Némi elégtételt jelentett, hogy az elcsigázott bíró gyorsan, határozottan, érthetően szolgáltatott igazságot az autósnak – nem is kicsit. Az eredetileg 15 ezer forintos büntetés ugyanis a bírósági tárgyalás napjára a késedelmi pótlék, a közjegyzői díjak és más tételek miatt 160 ezer forintra hízott. Ez csak leheletnyivel volt kisebb összeg, mint amennyiért valamikor hónapokkal korábban elkelt a kicsi, öreg autó. Egyébként tanulsága van a két történetnek. Több is. Egy: ne vegyünk autót. Kettő: ne adjuk el. Három: ne költözködjünk, csak bajt okoz. Négy: bízzunk a jogállamban! Hiszen értünk van.

Dermedt nyúl az úttesten

Magyarország az unió átlagát két százalékkal meghaladó növekedést akar elérni a jövőben, tavaly 4,8 százalékkal nőtt a gazdaság. Szuper hír ez, alább mégis inkább lelomboznánk a nyájas olvasót. Nem mintha a növekedés nem lehetne cél, de mondunk egy jobbat: például heti pár napos munka, mindenkinek.
Húszéves fennállásához közeledik a nemnövekedés- (degrowth) mozgalom. Ez annyiban nem jó hír, hogy több idő telt el az alapítása óta, mint amennyi hátra van a régi világrendből azoknak a természettudósoknak az előrejelzése szerint, akik a globális felmelegedés miatt 2030-ra visszafordíthatatlan folyamatokat vizionálnak. Ehhez képest ismerjük a világhatalom elnöke, Donald J. Trump hozzáállását, aki az Ovális Iroda szőnyege alá gyömöszölte e problémát az általa fake newsnak nevezett tartalmak közé. Mert könnyebb növekedni, s ezzel népszerűséget szerezni és Fehér Házat (vagy bármely színű házat) megtartani, mint visszafogni a károsanyag-kibocsátást, s ezzel a gazdaságot. De hogy ne menjünk ilyen messzire, magyar kollégája, Orbán Viktor a migráció ellen folytat háborút, pedig az ENSZ szerint az embertömeget összehasonlíthatatlanul nagyobb mértéken a globális felmelegedés, semmint a terrorizmus fogja élhetőbb földrészek felé hajtani. Tavalyi adatok szerint a gazdasági növekedésből adódó haszon 82 százalékából a leggazdagabb 1 százalék profitált, míg az emberiség fele egy centet sem látott ebből. Vagy: Magyarországon tavalyelőtti adat szerint a munkavállalók 65 százaléka keresett annyit, mint a felső 10 százalék.  

Ideológiai pesszimizmus

Valami nagyon nincs rendben a gazdasági világrenddel, amit Thomas Malthus anglikán pap, az angol klasszikus közgazdaságtan képviselője már 1798-ban jelzett a népesedésről és a szegénységről írott művében. A negatív utópisztikus Szép, új világot jegyző Aldous Huxley 1928-ban pedzegetett hasonlót, de „áttörést” A növekedés határai című dolgozat hozott 1972-ben. A népesség, az iparosodás, a környezetszennyezés és a javak elosztásának egyenlőtlenségét felvető mű lendületet adott a fenntarthatóságról való felelős gondolkodásnak. Jellemző, egyúttal áthallásos, hogy amíg az ENSZ üdvözölte a fejleményt, addig a Szovjet Kommunista Párt ideológiailag veszélyesen pesszimista szélsőségként borzadt el rajta. Fájdalmas tény, hogy az emberiség ötven évvel később is a köldökét nézegeti, esetleg a reményteli növekedési íveket. Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem adjunktusa a két évvel ezelőtti budapesti nemnövekedés-konferencia egyik szervezőjeként javíthatatlanul optimista, és van magyarázata az emberek hitetlenkedésére. Robert Gifford pszichológust idézi, aki a tétlenség sárkányainak hívta azt a 36 kognitív pszichológiai tényezőt, pszichés gátat, amitől az emberek leblokkolnak a környezeti kérdések hallatán. Mint a nyulak az úttesten, amikor ref­lektor világít a szemükbe. Az emberiség is látja, közeledik a baj, de csak áll és néz dermedten. „Érezzük a felelősségünket – mondja a közgazdász –, de bonyolultnak tartjuk a problémát és kicsinek a mozgásterünket. Amikor döntéseket hozunk, akkor a távoli jövővel nem tudunk mit kezdeni. Status quo-torzításnak nevezik, amikor utáljuk a változásokat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne kelljen szembenézni velük.”  

Homo haszonmaximalista

Az ökológiai közgazdász komoly eredménynek tartja, hogy a téma már az Európai Parlamentben is felvetődött, amikor múlt év őszén öt pártcsalád képviselői beszéltek a növekedésmítosz utáni „post-growth” szemléletről. Az unió is kezdi érezni, hogy az a kényszerű növekedési pálya, amit a főáramú közgazdasági elméletek diktálnak, és amire a jóléti és szociá­lis rendszereinket, az értékrendünket, emberképünket, a munkavállalást építjük, nem folytatható tovább. „Tényleg homo oeconomicusok volnánk, önérdekkövető egyedek, akik képtelenek másra, mint hogy a lehető legkisebb befektetéssel a legnagyobb haszonhoz jussanak? Lehet azt mondani, hogy az ember alapvetően önző, és ha az összes társadalmi presztízst, elismerést, munkához való viszonyt erre alapozzuk, akkor azok lesznek sikeresek, akik ennek megfelelnek. De ha egyszer elkezdenénk építeni más tulajdonságokra is, akkor azok bontakoznának ki” – véli az egyetemi oktató. Szerinte az altruizmus (haszon ígérete nélküli önzetlenség a másik javára) működik társadalmi szinten is, de egyelőre csak akkor, ha nagy baj van. Például egy árvíz, mert akkor az emberek összekapaszkodnak, és mosolyogva dobálják a homokzsákokat. Ez az együtt és egymásért ténykedés kiveszett a mindennapjainkból. „De biztos, hogy meg kell várni egy katasztrófát ahhoz, hogy ezeknek az emberi tulajdonságoknak teret engedjünk? Ha egy kicsivel több eszünk lenne, akkor ezeknek az értékeknek teret engedhetnénk akár a gazdaságon belül is.” Ezen a ponton kincstári szkepszissel felvetettük, hogy a homokzsákot dobáló emberek bizony a másik kezükkel a tőzsdei árfolyamokat böngészik az okostelefonjukon, és jobbára csak akkor mennek utcára, ha az ő érdekeikbe gázol a hatalom. Köves Alexandra szerint fogadjuk el, hogy a többre törekvés bennünk van, és hogy ez szükséges hajtóereje az emberiségnek. „De miből is törekszünk a többre? Ha a társadalmi presztízst nem az anyagi javak jelentenék, hanem például a több szabadidő jobb lenne, mint a több munka, amivel a még több anyagi fogyasztást biztosítjuk, akkor más lehetne minden. Persze a nemnövekedés sem arról szól, hogy senki ne növekedjen, de van egy olyan pont, ahol a jóllét már nem nő az anyagi jóléttől.” 

Képviselet kontra részvétel

Az ökológiai közgazdász ezt az Easterlin-paradoxonnal támasztja alá. Richard Easterlin 1974-ben kimutatta, hogy a gazdasági előrelépés nem jár együtt a nemzeti boldogságérzések növekedésével. Japán 1964–1981 között 100 százalékkal dobta meg a GDP-növekedését, miközben az elégedettségszint már a ’70-es évektől csökkenni kezdett. Persze nekünk, magyaroknak nehéz mit kezdenünk ezzel, a legtöbbünk önként és dalolva vetné alá magát a „pénz nem boldogít” elnevezésű borzalmas emberkísérletnek. De ha egyszer ötven éve üldözzük Ausztriát, és a hazai unortodox gazdaságpolitika ismét ezt a versenyt hirdette meg 330 pontban, akkor nehéz átkódolnunk magunkat másik magatartásra. „Nem a lemondásról kell beszélni, hanem arról, hogyan tudunk másképpen jól élni – mondja a közgazdász. – A nemnövekedés-mozgalomnak ettől van relevanciája. Az embereknek számos olyan szükségletük van, ami most egyáltalán nem kap hangsúlyt: a kötődés, a közösséghez tartozás, az autonómia, az önrendelkezés, a kreativitás. Ezeket nem csak anyagi javakon keresztül lehet elérni. Lehet azt mondani, hogy a nemnövekedés utópia, de nincs olyan narratíva, amely fenntartható pozitív jövőképet adna bárkinek is. Az volna a pozitív jövőkép, hogy kiizzadunk magunkból csikorgó fogakkal még 3 százalék növekedést, ami sokkal nagyobb társadalmi egyenlőtlenségekhez vezet, mint eddig valaha?” A mozgalom hívei szerint az eredeti gazdasági logikának elképzelése, miszerint a növekedés lecsorog minden társadalmi réteghez, már most döcög. A növekedés hihetetlenül nyitja a társadalmi ollót és terheli a környezetet. Az ideális az volna, ha az emberek kritikus tömege a nagyhatalmak kormányainak lépéseivel együtt merné megkérdőjelezni azokat az alapvetéseket, amikről azt gondoljuk, a világ végezetéig érvényesek, és próbálnánk haladni egy környezetileg fenntarthatóbb és társadalmilag igazságosabb gazdasági berendezkedés felé. Négyes válságról beszélnek, és azt mondják, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti mellett a képviseleti demokrácia válsága is része a képletnek. Ezt előbb-utóbb meg kell haladnunk ahhoz, hogy valamivel normálisabb társadalmat építhessünk. Ha az emberiség jó irányba indul, akkor harminc év múlva részvételi, deliberatív demokráciában fogunk élni. Most nincs meg az a megértés, hogy ha valamit teszünk vagy a közösből elveszünk, akkor az a másik három embernek mit jelent. A döntések felelősségét ledelegáltuk tőlünk nagyon messze lévő emberekhez, képviselőkhöz. Megjegyzem, az illiberális demokráciák mintha nem éppen jó irányba haladnának. Erre Köves Alexandra úgy felel: a képviseleti demokráciának nem az illiberális, hanem a részvételi demokrácia az alternatívája. Szerinte a hazai illiberális demokrácia is megpróbál részvételi elemeket belevinni a politikába, például a nemzeti konzultáció intézményével. Az állam felismerte azt az igényt, hogy emberek részei akarnak lenni a döntéseknek, de hogy milyen módon és milyen célra használja ezt, az már egy másik sztori. Más módszerekkel, más eszközökkel, de ilyesmire lehetne építeni úgy, hogy a célt, és a mögötte lévő moralitást komolyan vesszük. 

Derűre háború?

Köves Alexandra szerint a fenntarthatóság kérdései akkor is megkerülhetetlenek, ha nem a növekedés, a környezet vagy az egyenlőtlenségek, hanem a technológiai fejlődés felől közelítünk. A robotizáció gyors változást hoz, sok ember munkája válik feleslegessé. A jövő változásainak a megértéséhez a társadalomtudósoknak el kell men­niük az érthetőség, az alkalmazhatóság irányába szerinte. Közte a közgazdászoknak is, akik ritkán gondolnak magukra társadalomtudósként, mert imádnak a számok között bolyongani, de igazából társadalomtudományról van szó. „El kell kezdenünk nyitni az emberek, a szakpolitikák, az értelmezhetőség felé. A tudósoknak le kell jönniük az elefántcsonttoronyból, és kézzelfogható, alkalmazható, érthető válaszokat kell adniuk a jelenkor problémáira” – mondja az egyetemi oktató. Kérdés: kimondják-e valamikor jó hangosan, hogy ha nem változik valami a világrendben, a tőkefelhalmozás, a tőzsdék és bankok működésében, akkor a történelem folytatásaként a háborúk fogják megoldani, kinek a birtokában lesz elegendő víz, termőföld? Az ökológiai közgazdász azt mondja erre, az ő köreiben ezt minden­nap kimondják. De ez a téma is arra vár, hogy egyéni szinten elérjen egy kritikus tömeget, amikor már foglalkozik vele a média. Talán majd, ha az anyák felteszik a kérdést: „A gyerekem vajon milyen világban fog élni?” Talán lesz egy plakátkampány, ami erről szól. Remélhetőleg 2030 előtt.  

Radically, avagy van megoldás

Ha radikálisan belenyúlnánk a rendszerbe, és kivennénk a növekedést mint központi elemet, az minden területen borítaná a meglévő intézményeket, mondja a változások kimenetéről Köves Alexandra. A kutatási terület és a mozgalom dolgozik a lehetséges beavatkozásokon minden szektort érintően. Van néhány igen provokatív megoldási javaslatuk is: munkaidő-csökkentés, feltétel nélküli alapjuttatás, jövedelemplafon bevezetése, zöldadó-rendszerek, helyi pénzek és a barter-kaláka együttműködések jogi rendezése, hitelelengedés, szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata, spekuláció és tőzsde megadóztatása, adóparadicsomok megszüntetése.

Nemnövekedéssel a jólét felé

A nemnövekedés politikai, gazdasági és társadalmi elmélet, melynek alapját környezetvédelmi, fogyasztásellenes és antikapitalista eszmék alkotják. A mozgalom a 19. századi antiindusztrialista irányzatban gyökerezik, melyet többek között Hanry David Thoreau és Lev Tolsztoj képviselt. Serge Latouche közgazdász írta később: „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” A 2000-es években az élénkülő diskurzus hívei Párizs, Barcelona, Velence és Lipcse után három éve Budapesten rendeztek konferenciát. Egyik vezetőjük, a francia Vincent Liegey ideje nagy részét Magyarországon tölti. Szerinte a legminimálisabb gazdasági növekedésnek is komoly ára van: „az ország eladósodik, a természet pusztul, miközben elidegenítő munkákat végzünk rogyásig”.

Szerző