A füstölőember

Talán egy dél-olaszországi kis faluban lehet olyan a délutáni csendélet, mint nálunk most a terasz alatt. Ám, amíg ott munkásnadrágokat és női kombinéket lenget a szél a kifeszített szárítóköteleken, s kamaszfiúk fejét tekergetik felfelé az amarcordi méretekben sorjázó melltartók, addig itt füstölt szalonnák, bablevesre várakozó csülkök, húsvéti sódarok és a tavaszi melegtől már meg-megcsöppenő kolbászok bókolnak.

Eleinte úgy jártunk ide, mintha egy kiállítás képeit nézegetnénk. Úgy is lógattuk fel őket, egyenként, mint afféle műalkotásokat, a terasztartó deszkára hurkolt madzagon átdugott acélcsőre. Ha fent volt már legalább három, hátrább léptünk, méregettük a teret, a súlyelosztást, óvatosan arrébb pöcköltük a madzagvégeket, nehogy összeérjenek alant a szalonnatáblák sarkai, összekoccanjanak a húsvéti sonkák, egyik szálról másik szálra dörgölőzzenek át a zsírverejtékek. Ha mostanság vendég érkezik hozzánk, azt először nem a nappaliba tereljük, hanem le az udvarra, s úgy büszkélkedünk műremekeinkkel, mintha legalábbis egy veterán autót újítottunk volna fel öt keserves éven át, s most végre ott állna csillogva, méltóságteljesen a garázs előtt.

Nem volt könnyű a mi utunk sem idáig, még ha nem is kellett öt évig várni a beteljesedésre. Leginkább a megfelelő füstölőember kiválasztása állított komoly kihívások elé, mert hiába a remek alapanyag, s a kiválóan dolgozó hentes, ha agyoncsapja valaki a természetes ízeket, mert bodzakarókkal vagy lim-lomfákkal ad nekik kesernyés, savanyú, már-már csípős zamatot.

Kutattunk, kérdezősködtünk, aztán kiderült, hogy a környék legjobb szakembere épp a mi falunkban lakik, idős már egy kicsit, nehezen is mozog, de füstölni még mindig úgy füstöl, mint az álom.

A bizalmatlanság kapuját kellett először kinyitni, s átlépni rajta, mert ott, ahol tucatévek forrasztották össze a helyi kapcsolati hálót, nem egyszerű idegenként bejutni egy zárt udvarra, annak is a legbecsesebb, belülről feketére pörkölt kis kamrájába. Közvetítő kellett, aki „kommendált” és jót is állt értünk, csak azután vihettük előbb a kolbászokat, három hét múlva meg a sóban érlelt, majd átmosott, szikkasztott miegyebeket. Eleve, hogy nő érkezik a ládákkal és nem férfi, asszonyláb lép be a szentélybe, s vizslatja azonnal a faszénszínű aggatórudakat, meg a belső komor helyiséget, ahová majd sorjáztatják őket.

- Na, számolja meg! – mondja, mikor a kolbászokkal végzett.

- Dehogy számolom! – felelem, bölcsen elhallgatva, hogy még otthon végeztem ezzel a feladattal, naná, hogy megszámoltam, de nem azért, mert attól tartok, hogy akár egyet is elvenne belőle. Úgy számoltam meg, mint régen az autós kártyajátékban a legtöbb pontot érő Lolát meg a Mercedest, jólesően és boldog örömmel, hogy ezek a nyerő kártyák itt vannak a kezemben, s a megfelelő pillanatban el lehet velük vinni az egész paklit.

- Nem számolja? – kérdez vissza újra, én meg tagadólag ingatom a fejem. Látom az arcán, hogy enyhülnek az eddig szigorú ráncok, s melegszik a szúrós tekintet. Persze barátok még nem lettünk, s jó ismerősök sem. De a szalonnával újra eljátsszuk ezt, s jövőre, amikor ismét jövünk, egy lépessel már beljebbről indulunk majd abban a bizonyos kapuban.