Avar János: Nem áll minden gyanú fölött

Publikálás dátuma
2019.03.03 10:00

Fotó: AFP/ SAUL LOEB
Az Alapító Atyák azért fogalmazták meg aprólékos aggályossággal a hatalom megosztásának amerikai alkotmányát, mert el akarták kerülni a két fő veszélyt: egy uralkodó despotizmusát és a többség tirannizmusát. A (mostanság a jobboldalon folyvást kárhoztatott) felvilágosodás művelt gyermekei ugyanis tisztában voltak azzal is, hogy a demokráciát a többségi zsarnokság is fenyegetheti. (Az Orbánék szerint „egész rendes” horthysta parlamenti rendszerben például nagy többség szavazta meg a zsidótörvényeket is.) Ezért akartak – két választás közt – közjogilag is felelősségre vonható elnököt és nem uralkodót. Benjamin Franklin kiszólása szerint ne csak lenyakazással vagy merénylettel lehessen megszabadulni az elszabadult államfőtől (sajna, a későbbi merénylők nem tartották magukat ehhez).
Ilyen megfontolásból terjesztették ki az első emberre is az alkotmányos felelősségre vonás (impeachment) - amúgy az angol főtisztviselőknél bevett - gyakorlatát. 1789 óta 19 szövetségi tisztségviselő, bíró ellen emelt alkotmányos vádat a képviselőház, s nyolcat marasztalt el, vagyis váltott le az ítélkezésre jogosult szenátus. Nem sok, pedig a későbbi elnök, Gerald Ford még honatyaként cinikusan hangoztatta, hogy alkotmányos vád az, amit a képviselők többsége annak tart. Ámde a mindenkori többség - most például az ősszel nyertes demokratáké - a pártosodás ellenére is nehezen szánja rá magát ilyen lépésre. Pláne az elnök ellenében. 1868-ig egyszer sem került sor impeachmentre, s akkor is ordítóan politikai okokból. Holott az alkotmány idevágó mondata szerint: az elnök, alelnök (és a főtisztviselők) ellen csakis „hazaárulás, vesztegetés vagy más főbenjáró bűn és vétség” esetén emelhető. Utóbbi kettőről két évszázada folyik a jogászok vitája.

Nixon nem várta meg

Mindenesetre a Lincoln utóda, Andrew Johnson elleni, a szenátusban egy szavazattal elbukott impeachment után jó évszázadig gondolni sem mertek újabbra. Amikor 1973 tavaszán egy publicista a Watergate-botrány láttán e kifejezést meg merte pendíteni, a közélet meghökkent. Hogy aztán ősszel, amikor Richard Nixon elnök kirúgatta a titkos hangszalagjait beidéző különleges ügyészt, Archibald Coxot, s országos volt a felháborodás, már mindenki emlegesse. De a képviselőház jogi bizottsága csak a következő tavaszon kezdte komolyan tárgyalni, miután bekérette Leon Jaworski, az utód különleges ügyész Nixon emberei elleni vádanyagát. Merthogy az csak „meg nem vádolt” társtettesként merte megemlíteni az – egész eltussolást irányító – elnököt.
Különleges ügyész kijelölésére szövetségi szinten éppen a Watergate-botrányban került sor először. Nem véletlenül: az 1972 júniusában kirobbant ügyben eleinte a kormányzat vitte a vizsgálatot – tévútra, ahogyan azt az elnök, tehát a célszemély, kívánta. Máig kacagnak Henry Petersen igazságügyminiszter-helyettesen, aki azzal dicsekedett, hogy alaposabb nyomozást még életében nem látott! S talált is hat, a Watergate-épületben (a demokraták irodájában) poloskát elhelyezni próbáló tettest, akik váltig állították, hogy a saját szakállukra cselekedtek, megbízókról szó sem volt. S kitartottak e meséjük mellett a bíróságon is, noha a The Washington Post híressé vált riporterpárosa már az első napokban rálelt egyikük noteszában egy közvetlen telefonszámra a Fehér Ház egyik munkatársához. Csak akkor tört meg egyikük 1973 márciusában, amikor a hírhedten zord bíró sokéves börtönnel fenyegette: köpni kezdett, s megindult a lavina. Nixon hiába próbálta rábírni (a tettesek száját nagy összegekkel betömő) jogtanácsosát, John Deant a bűnbak szerepére: április végén menesztenie kellett két kulcsemberét, John Ehrlichmant és Bob Haldemant, akik majd a különleges ügyészi vádiratban szerepelnek, az elnök társtetteseként. A felzúdulásban a szenátus csak úgy hagyta jóvá az új igazságügy minisztert, Elliot Richardsont, hogy az ígéretet tett a kormánytól független ügyész kijelölésére: amikor félév múlva ezt akarta kirúgatni az elnök, Richardsont kötötte ígérete és inkább lemondott.
Mivel a különleges ügyészek eljutottak a fő megbízóhoz és az általuk kikövetelt hangszalag-bizonyítékokhoz, a képviselőház jogi bizottsága felbátorodott, és sorra megszavazta a vádemelés cikkelyeit. Ezt Nixon nem várta meg, mert tudta, hogy ha a teljes ház elfogadja az impeachment elindítását, attól fogva (az alkotmány szerint) utóda már nem adhat neki elnöki kegyelmet, s emberei sorsára jut, akár börtönbe is kerülhet. Lemondott, hogy alig egy hónapra rá – újabb felzúdulást okozva – valóban megkapja e mentességet Fordtól, a saját alelnökétől. Mivel Nixon több tucat emberét sikerült felelősségre vonni és elítélni, majd a Watergate-ügy nyomán sorra jöttek kongresszusi vizsgálatok (a CIA, az FBI ellen is), az évtized végén intézményesítették a különleges ügyész hivatalát. Hogy két évtized múlva kiderüljön: amivel vissza lehet élni, azzal visszaélnek.

Clinton megúszta

E két évtizedben sorra zajlottak különleges ügyészi vizsgálatok, amelyek még inkább megosztották a politikát, mint a Watergate-ügy, amelyben végső soron egy hangszalag lett Nixon végzete (a republikánusok ennek megismeréséig kitartottak mellette, s ha nem vall önmaga ellen a saját hangján, aligha jön össze az elmozdításához szükséges szenátusi kétharmad). A még éppen csak létező különleges ügyészi intézménynek az lett a végzete, ami a sikerét - a bő száz év utáni újabb elnökpert - hozta: a Clinton ellen indított Whitewater-vizsgálat. Mert bebizonyította, hogy ha A nyomorultak Javert felügyelője kerül a különleges ügyészi posztra, képtelenség megállítani.
Alig lépett hivatalba Bill Clinton 1993 elején, a már a kampány során elhangzott gyanúsítás új lendületet kapott a republikánus jobboldal jóvoltából. A korábbi arkansasi kormányzó és ügyvéd neje ugyanis belevágott egy ingatlanüzletbe a helyi Whitewater folyónál, s szépen bele is buktak. Clintonékat és helyi társaikat sorra vádolták visszaéléssel arkansasi, majd már országos ellenfeleik, s ezért az elnök maga kérte igazságügyi miniszterét, hogy nevezzen ki különleges ügyészt. Az ügyvéd Robert Fiske-t, aki különben nem talált vádemelésre alapot Clintonék ellen, hamarosan azzal az okkal váltották fel Javert felügyelő reinkarnációjával, hogy őt a miniszter tette a posztra (ez addig sohasem volt gond). Helyébe három Clinton-gyűlölő szenátor javasolta Kenneth Starrt, aki ugyan szintén nem jutott semmire a Whitewater-ügyben, viszont kiterjesztette vizsgálatát az elnök nőügyeire. Ürügyet egy Paula Jones nevű arkansasi hölgy kínált, aki magánvádas zaklatási pert indított a volt kormányzó ellen. A Legfelsőbb Bíróság azzal utasította el az elnök ügyvédjeinek kérelmét a halasztásra (a Fehér Házból való távozása utánra), hogy ez aligha veszi majd el sok idejét…
Ehhez képest jó esztendőre elvették „Amerika idejét”. Jones ügyvédjeinek és Starr csapatának titkos összjátékával belekergették Clintont a csapdába: tanúvallomásakor letagadta viszonyát Monica Lewinskyvel (a szerető barátnője, Linda Tripp vad republikánus volt, aki kiszedte a gyanútlan lányból a részleteket és továbbította azokat az ügyészeknek). Bár ilyen füllentésre polgári perben naponta tucatszor kerül sor Amerika-szerte, a jobboldal véres kardként hordozta körbe a hamis tanúvallomást, mint főbenjáró, vagyis impeachmentre okot adó vádat. S amikor (a nixoni hangszalagot felidézve) előkerült Monica spermafoltos ruhája és Clinton a DNS-vizsgálat után már nem tagadhatott, odaültették az elnököt a vádemelő nagyesküdtszék elé. Noha a több órás meghallgatás titkos volt, az elnök tudta, hogy úgyis hamarosan napvilágra kerül, mit mondott. Ezért nem annyira az esküdtekhez szólt, hanem a majdani országos tévéközönséghez, amely a pár hét múlva következő időközi kongresszusi választáson „felmentette”: az elnök pártja nem a hagyományokhoz ilyenkor illő vereséget szenvedett, hanem még nyert is néhány mandátumot. De ez nem vette el a republikánus többségű képviselőház kedvét az elnökper elindításától.
Starr az összeállított anyagot vádemelést javasolva küldte meg a képviselőház jogi bizottságának. A ház republikánus többsége 1998 decemberében két vádpontot jóváhagyott: a hamis tanúvallomást és az igazságszolgáltatás akadályozását. A szenátusi perben a hangadó republikánus képviselő azt hangoztatta, hogy az előbbit elnézően szokás kezelni nem jelentős ügyekben, s éppen ezért kellene az elnök leváltásával precedenst teremteni. Színezte szavait két friss precedens is: a képviselők vitájának heteiben két republikánus házelnök (az utódlási sorrendben a második poszt az alelnök után) is kénytelen volt lemondani, mert kiderült – házasságtörése… Clintonnak persze esze ágában sem volt lemondani, s a demokraták kiálltak elnökük mellett. A szenátus 1999. február 12-én szavazott, s a két vádat egységesen elutasító 45 demokrata mellé csatlakozott 5, illetve 10 republikánus szenátor is, tehát a testület elvetette mindkét vádat - nemhogy közelében járt volna az elnök eltávolításához szükséges kétharmados többségnek.

Trump még tagad

Most itt tartunk: az ügyész jelentése elkészült, Trumpnak már egy sor embere ellen vádat emelt, a képviselőházi bizottságok újsütetű demokrata elnökei elkérik tőle az anyagot, s ha a miniszter el akarná tussolni, akkor Robert Mueller különleges ügyészt tanúként meghallgatják. A héten már három bizottságban is beszélt az "új Dean", Michael Cohen, az elnök személyes ügyvédje, aki vádalkut kötve kipakolt: rasszista szélhámosnak nevezte volt főnökét, akinek bizalmasa, Roger Stone Trump tudtával állt kapcsolatban a Hillary e-mailjeit (orosz bedolgozással) közzétevő Wikileaks-szel. Dean kínos vádjait Nixon emberei (utóbb vesztükre) cáfolták, végül a hangszalagok adtak választ egy szenátor legendás kérdésére: „mit tudott az elnök és mikor tudta?” A tagadó Clinton és a bevalló Monica közti vitát tárgyi bizonyíték, az ominózus kék koktélruha döntötte el. A Fehér Ház most is vadul tagad, s ahogy hajdan Deant, most Cohent ócsárolják. De Cohen bizonyítékokat lobogtat, Mueller pedig több vádalkut is kötött, sok papírt, hangszalagot foglalt le. S ahogy elődei, Trump sem áll minden gyanú fölött.
Frissítve: 2019.03.03 10:00

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20