Avar János: Nem áll minden gyanú fölött

Publikálás dátuma
2019.03.03. 10:00

Fotó: SAUL LOEB / AFP
Az Alapító Atyák azért fogalmazták meg aprólékos aggályossággal a hatalom megosztásának amerikai alkotmányát, mert el akarták kerülni a két fő veszélyt: egy uralkodó despotizmusát és a többség tirannizmusát. A (mostanság a jobboldalon folyvást kárhoztatott) felvilágosodás művelt gyermekei ugyanis tisztában voltak azzal is, hogy a demokráciát a többségi zsarnokság is fenyegetheti. (Az Orbánék szerint „egész rendes” horthysta parlamenti rendszerben például nagy többség szavazta meg a zsidótörvényeket is.) Ezért akartak – két választás közt – közjogilag is felelősségre vonható elnököt és nem uralkodót. Benjamin Franklin kiszólása szerint ne csak lenyakazással vagy merénylettel lehessen megszabadulni az elszabadult államfőtől (sajna, a későbbi merénylők nem tartották magukat ehhez).
Ilyen megfontolásból terjesztették ki az első emberre is az alkotmányos felelősségre vonás (impeachment) - amúgy az angol főtisztviselőknél bevett - gyakorlatát. 1789 óta 19 szövetségi tisztségviselő, bíró ellen emelt alkotmányos vádat a képviselőház, s nyolcat marasztalt el, vagyis váltott le az ítélkezésre jogosult szenátus. Nem sok, pedig a későbbi elnök, Gerald Ford még honatyaként cinikusan hangoztatta, hogy alkotmányos vád az, amit a képviselők többsége annak tart. Ámde a mindenkori többség - most például az ősszel nyertes demokratáké - a pártosodás ellenére is nehezen szánja rá magát ilyen lépésre. Pláne az elnök ellenében. 1868-ig egyszer sem került sor impeachmentre, s akkor is ordítóan politikai okokból. Holott az alkotmány idevágó mondata szerint: az elnök, alelnök (és a főtisztviselők) ellen csakis „hazaárulás, vesztegetés vagy más főbenjáró bűn és vétség” esetén emelhető. Utóbbi kettőről két évszázada folyik a jogászok vitája.

Nixon nem várta meg

Mindenesetre a Lincoln utóda, Andrew Johnson elleni, a szenátusban egy szavazattal elbukott impeachment után jó évszázadig gondolni sem mertek újabbra. Amikor 1973 tavaszán egy publicista a Watergate-botrány láttán e kifejezést meg merte pendíteni, a közélet meghökkent. Hogy aztán ősszel, amikor Richard Nixon elnök kirúgatta a titkos hangszalagjait beidéző különleges ügyészt, Archibald Coxot, s országos volt a felháborodás, már mindenki emlegesse. De a képviselőház jogi bizottsága csak a következő tavaszon kezdte komolyan tárgyalni, miután bekérette Leon Jaworski, az utód különleges ügyész Nixon emberei elleni vádanyagát. Merthogy az csak „meg nem vádolt” társtettesként merte megemlíteni az – egész eltussolást irányító – elnököt.
Különleges ügyész kijelölésére szövetségi szinten éppen a Watergate-botrányban került sor először. Nem véletlenül: az 1972 júniusában kirobbant ügyben eleinte a kormányzat vitte a vizsgálatot – tévútra, ahogyan azt az elnök, tehát a célszemély, kívánta. Máig kacagnak Henry Petersen igazságügyminiszter-helyettesen, aki azzal dicsekedett, hogy alaposabb nyomozást még életében nem látott! S talált is hat, a Watergate-épületben (a demokraták irodájában) poloskát elhelyezni próbáló tettest, akik váltig állították, hogy a saját szakállukra cselekedtek, megbízókról szó sem volt. S kitartottak e meséjük mellett a bíróságon is, noha a The Washington Post híressé vált riporterpárosa már az első napokban rálelt egyikük noteszában egy közvetlen telefonszámra a Fehér Ház egyik munkatársához. Csak akkor tört meg egyikük 1973 márciusában, amikor a hírhedten zord bíró sokéves börtönnel fenyegette: köpni kezdett, s megindult a lavina. Nixon hiába próbálta rábírni (a tettesek száját nagy összegekkel betömő) jogtanácsosát, John Deant a bűnbak szerepére: április végén menesztenie kellett két kulcsemberét, John Ehrlichmant és Bob Haldemant, akik majd a különleges ügyészi vádiratban szerepelnek, az elnök társtetteseként. A felzúdulásban a szenátus csak úgy hagyta jóvá az új igazságügy minisztert, Elliot Richardsont, hogy az ígéretet tett a kormánytól független ügyész kijelölésére: amikor félév múlva ezt akarta kirúgatni az elnök, Richardsont kötötte ígérete és inkább lemondott.
Mivel a különleges ügyészek eljutottak a fő megbízóhoz és az általuk kikövetelt hangszalag-bizonyítékokhoz, a képviselőház jogi bizottsága felbátorodott, és sorra megszavazta a vádemelés cikkelyeit. Ezt Nixon nem várta meg, mert tudta, hogy ha a teljes ház elfogadja az impeachment elindítását, attól fogva (az alkotmány szerint) utóda már nem adhat neki elnöki kegyelmet, s emberei sorsára jut, akár börtönbe is kerülhet. Lemondott, hogy alig egy hónapra rá – újabb felzúdulást okozva – valóban megkapja e mentességet Fordtól, a saját alelnökétől. Mivel Nixon több tucat emberét sikerült felelősségre vonni és elítélni, majd a Watergate-ügy nyomán sorra jöttek kongresszusi vizsgálatok (a CIA, az FBI ellen is), az évtized végén intézményesítették a különleges ügyész hivatalát. Hogy két évtized múlva kiderüljön: amivel vissza lehet élni, azzal visszaélnek.
Nixon bejelenti lemondását
Fotó: AFP FILES / AFP

Clinton megúszta

E két évtizedben sorra zajlottak különleges ügyészi vizsgálatok, amelyek még inkább megosztották a politikát, mint a Watergate-ügy, amelyben végső soron egy hangszalag lett Nixon végzete (a republikánusok ennek megismeréséig kitartottak mellette, s ha nem vall önmaga ellen a saját hangján, aligha jön össze az elmozdításához szükséges szenátusi kétharmad). A még éppen csak létező különleges ügyészi intézménynek az lett a végzete, ami a sikerét - a bő száz év utáni újabb elnökpert - hozta: a Clinton ellen indított Whitewater-vizsgálat. Mert bebizonyította, hogy ha A nyomorultak Javert felügyelője kerül a különleges ügyészi posztra, képtelenség megállítani.
Alig lépett hivatalba Bill Clinton 1993 elején, a már a kampány során elhangzott gyanúsítás új lendületet kapott a republikánus jobboldal jóvoltából. A korábbi arkansasi kormányzó és ügyvéd neje ugyanis belevágott egy ingatlanüzletbe a helyi Whitewater folyónál, s szépen bele is buktak. Clintonékat és helyi társaikat sorra vádolták visszaéléssel arkansasi, majd már országos ellenfeleik, s ezért az elnök maga kérte igazságügyi miniszterét, hogy nevezzen ki különleges ügyészt. Az ügyvéd Robert Fiske-t, aki különben nem talált vádemelésre alapot Clintonék ellen, hamarosan azzal az okkal váltották fel Javert felügyelő reinkarnációjával, hogy őt a miniszter tette a posztra (ez addig sohasem volt gond). Helyébe három Clinton-gyűlölő szenátor javasolta Kenneth Starrt, aki ugyan szintén nem jutott semmire a Whitewater-ügyben, viszont kiterjesztette vizsgálatát az elnök nőügyeire. Ürügyet egy Paula Jones nevű arkansasi hölgy kínált, aki magánvádas zaklatási pert indított a volt kormányzó ellen. A Legfelsőbb Bíróság azzal utasította el az elnök ügyvédjeinek kérelmét a halasztásra (a Fehér Házból való távozása utánra), hogy ez aligha veszi majd el sok idejét…
Ehhez képest jó esztendőre elvették „Amerika idejét”. Jones ügyvédjeinek és Starr csapatának titkos összjátékával belekergették Clintont a csapdába: tanúvallomásakor letagadta viszonyát Monica Lewinskyvel (a szerető barátnője, Linda Tripp vad republikánus volt, aki kiszedte a gyanútlan lányból a részleteket és továbbította azokat az ügyészeknek). Bár ilyen füllentésre polgári perben naponta tucatszor kerül sor Amerika-szerte, a jobboldal véres kardként hordozta körbe a hamis tanúvallomást, mint főbenjáró, vagyis impeachmentre okot adó vádat. S amikor (a nixoni hangszalagot felidézve) előkerült Monica spermafoltos ruhája és Clinton a DNS-vizsgálat után már nem tagadhatott, odaültették az elnököt a vádemelő nagyesküdtszék elé. Noha a több órás meghallgatás titkos volt, az elnök tudta, hogy úgyis hamarosan napvilágra kerül, mit mondott. Ezért nem annyira az esküdtekhez szólt, hanem a majdani országos tévéközönséghez, amely a pár hét múlva következő időközi kongresszusi választáson „felmentette”: az elnök pártja nem a hagyományokhoz ilyenkor illő vereséget szenvedett, hanem még nyert is néhány mandátumot. De ez nem vette el a republikánus többségű képviselőház kedvét az elnökper elindításától.
Starr az összeállított anyagot vádemelést javasolva küldte meg a képviselőház jogi bizottságának. A ház republikánus többsége 1998 decemberében két vádpontot jóváhagyott: a hamis tanúvallomást és az igazságszolgáltatás akadályozását. A szenátusi perben a hangadó republikánus képviselő azt hangoztatta, hogy az előbbit elnézően szokás kezelni nem jelentős ügyekben, s éppen ezért kellene az elnök leváltásával precedenst teremteni. Színezte szavait két friss precedens is: a képviselők vitájának heteiben két republikánus házelnök (az utódlási sorrendben a második poszt az alelnök után) is kénytelen volt lemondani, mert kiderült – házasságtörése… Clintonnak persze esze ágában sem volt lemondani, s a demokraták kiálltak elnökük mellett. A szenátus 1999. február 12-én szavazott, s a két vádat egységesen elutasító 45 demokrata mellé csatlakozott 5, illetve 10 republikánus szenátor is, tehát a testület elvetette mindkét vádat - nemhogy közelében járt volna az elnök eltávolításához szükséges kétharmados többségnek.
Clinton bocsánatot kér
Fotó: STEPHEN JAFFE / AFP

Trump még tagad

Most itt tartunk: az ügyész jelentése elkészült, Trumpnak már egy sor embere ellen vádat emelt, a képviselőházi bizottságok újsütetű demokrata elnökei elkérik tőle az anyagot, s ha a miniszter el akarná tussolni, akkor Robert Mueller különleges ügyészt tanúként meghallgatják. A héten már három bizottságban is beszélt az "új Dean", Michael Cohen, az elnök személyes ügyvédje, aki vádalkut kötve kipakolt: rasszista szélhámosnak nevezte volt főnökét, akinek bizalmasa, Roger Stone Trump tudtával állt kapcsolatban a Hillary e-mailjeit (orosz bedolgozással) közzétevő Wikileaks-szel. Dean kínos vádjait Nixon emberei (utóbb vesztükre) cáfolták, végül a hangszalagok adtak választ egy szenátor legendás kérdésére: „mit tudott az elnök és mikor tudta?” A tagadó Clinton és a bevalló Monica közti vitát tárgyi bizonyíték, az ominózus kék koktélruha döntötte el. A Fehér Ház most is vadul tagad, s ahogy hajdan Deant, most Cohent ócsárolják. De Cohen bizonyítékokat lobogtat, Mueller pedig több vádalkut is kötött, sok papírt, hangszalagot foglalt le. S ahogy elődei, Trump sem áll minden gyanú fölött.
Szerző

Szüdi János: Orbán, a nagy játékos

Publikálás dátuma
2019.03.03. 08:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Játékszerek lettünk. A hatalom játékszerei. A macska-egér játékban az egér. A játék lényege közismert: a macska hagyja az egeret rémülten futkározni, elkapja, elengedi, belelógatja a szájába a farkánál fogva, aztán leteszi, meneküljön az ostoba. Játék közben az egér adrenalinszintje megemelkedik, s ettől jobb lesz az íze. Végül, szép komótosan megrágják, megforgatják a szájüregben, s lenyelik. Ez a sors vár mindenkire, aki nem érti meg a budai várból érkező üzenetet, az Úr hangját: „Mindenki annyit ér, amennyire beárazom. Aki okos, az tudja, mit kell tennie, hogy növekedjen az ázsiója.”
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy minden gyermekkori álma teljesült. Népmesei hősként, szegény párttitkár fiaként küzdötte fel magát magasabbra, egyre magasabbra. A pártelnöki székbe. A parlamenti padsorba, majd a patkó első sorának közepébe. Végül az ország mindenható urává. Ma már nem mesebeli hős. Illik rá a költő szava: „Hasa, hája, kéknadrága…/Minden kész e méltóságra:” Bajusza nincs, bár lehetne, de viseli azt helyette a két cimbora, akiknek odaadta az ország két legmagasabb méltóságát, mindaddig, ameddig meg nem oldja e pozíciók összevonását és saját kézbe vételét. Megtehet mindent. Őt választotta a nép. Zsinórban háromszor.
Jó dolog a hatalom annak, aki tud bánni vele. Hát még, ha ez a hatalom korlátlan és ellenőrizetlen. Ilyen hatalom birtokában nincsenek skrupulusok. A hatalomhoz jár a saját focicsapat, a saját kúria, a saját kisvasút, a családi szőlőbirtok, a családi bánya. Papíron ma is szegény ember. Vagyona nincs. Mindez formaság. Minek a papír? Sajátjaként bánik mindennel, az országgal, annak vagyonával, pénzével. Mit akarhatna még? Fogas kérdés, de nem annak, aki kibulizta, hogy felköltözhessen a Várba. Ez a költözés alig került többe 25 milliárd forintnál, de megérte, hiszen ez az összeg magában foglalja nemcsak egy új erkély kialakítását a műemléki épületben, nemcsak a dolgozószobájára fordított négymilliárdot, hanem a kolostor falait elcsúfító, 230 éves freskók lemázolását is. Nem baj, ha führer lesz, akkor sem kidobott ez a pénz. Majd felváltva használja a Karmelita kolostort és a mellette lévő Sándor-palotát, ahová eredetileg költözni akart, csak az ármánykodó szoclib kormány kiutalta a köztársasági elnöknek. Visszatérve a kérdéshez: megmutatni Európának, nélküle, ellenére nem jut messzire. Hunyadi megállította a török hadsereget, ő megállítja Európát.
Közismert, a szíve arany. Bőven osztogatja a pénzt, mondhatni két kézzel szórja. Igaz, nem a nép közé. Annál bölcsebb! Annál takarékosabb! Csak, aki megérdemli, annak jut a pénzesőből. Mit sem ront az arany ragyogásán, hogy ez a pénz nem a sajátja, hanem éppenséggel azoké, akiknek nem jut belőle. Sajátjaként bánik a közpénzzel is. Minden fillér jó helyre megy. Jut egyházaknak, jut sportegyesületeknek határon innen, határon túl. A legfontosabb azonban, hogy azoknak jusson, akikre támaszkodni lehet, a hűbéreseknek. Az adományozás nagyságából érzékelhető, kinek, hol a helye az osztogatás révén kialakult új uralkodó osztályban.
Félelemre semmi oka. Minden rendben, minden törvényes. Döntéseit az Országgyűlés önti törvényi formába. Mindenre van parlamenti ámen, köztársasági elnöki aláírás. (Ezeknek a feltételeknek a zsidók jogfosztását kimondó törvények is megfeleltek, azzal a különbséggel, hogy azokat a nagy példakép, a kormányzó írta alá.) Így, hát törvényes a jogállam felszámolására, a mások vagyonának elvételére, a névre szóló pályázatok kiírására, a szerzett jogok felszámolására, az állami beruházások közbeszerzés és hatósági engedélyezés alóli kivonására meghozott minden jogszabály. A képviselőknek sem kell félniük. Mentelmi joguk van. Megbízható a legfőbb ügyész is. Ki is tesznek magukért. Nemcsak gombokat nyomnak mindenre, amit eléjük tesz a Nagyúr, hanem saját maguk is benyújtanak hasznos törvényeket, ha Tudjukki mosni akarja a kezét.
Nagy ember ő! Időutazó. Rekonstruálja a múlt szellemét, szobrait, épületeit. Nagy ember ő! Várostervező. Ezt bizonyítja a „Gödör” a város közepén és a Nemzeti a város peremén. Szobrokat vitet el, s szobrokat állíttat. Fákat írt ki, s helyébe kőlapokat rakat. Kisvasutat épít, a KÖKI összedől. Nagy ember ő! Gazdasági szakember. Költségvetést készíttet az országnak május közepére, amikor még semmilyen információ nem áll rendelkezésre a tervezéshez. Nincs is szükség rájuk, mivel a költségvetés fikció. Lényege, hogy minden pontjától el lehet térni, minden összeg átcsoportosítható, kiutalható, mindez kormányzati szinten. Az állami beruházásokat a haverokkal építteti. Megbízik bennük, nincs szükség közbeszerzésre, hatósági engedélyezésre, pontos költségvetésre. Kerül, amibe kerül. Nagy ember ő! Ízlésformáló. Iskolaalapító. Nagy ember ő! A hályogkovács magabiztosságával átalakította a közigazgatást, az önkormányzati rendszert, az oktatási rendszert, az egészségügyi rendszert. Nem megjavította. Kedvére formálta. A lényeg: nem szaktudásra, lojalitásra van szükség. A lényeg: mindenben az állam (ő) dönt. A lényeg minél kevesebbet fordítani arra, ami a közt szolgálja. Nagy játékos ő! Igaz, nem a földgömbbel, csupán a Kárpát-medencével játszik.
Tudjuk, nagy ember ő! Bekerült, (beíratta magát) a kötelező tankönyvekbe. Biztos, hogy benne lesz a következőkben is. Az ország sorsát tükrözi majd, miképpen mutatják be néhány évtized múlva őt és ezt a korszakot. Egy kor reális megítéléséhez, a tanulságok levonásához évtizedeknek kell eltelnie. Íme, egy példa Ormos Mária Hitlerről írt könyvéből: „1933 elején a felnőtt német lakosság 40 százaléka hitt neki és a csodálók aránya 1938-ra valószínűleg erősen megnövekedett. Előbb vagy utóbb azonban Hitler mindenkit becsapott.” A történelem értékítélete kiolvasható a könyv zárómondatából: „Hitler bűnöző óriás volt, törpe szellemiséggel, semmi moralitással.” Ma már tudjuk: ennek felismerése és elfogadása nyitotta meg az utat Németország felemelkedéséhez.
Hazánkban a liberalizmus és a demokrácia esetlegességének és gyengeségének kihasználásával lehetett korlátlan hatalomhoz jutni 2010-ben, anélkül, hogy világos programot hirdetett volna az akkori ellenzék. Azóta kiderült a valóságos cél: a pártállam kiépítése, az állam által támogatott egyházakra támaszkodva, a nemzeti múlt elferdítésével, állandó ellenségkép állításával, primitív jelszavak alkalmazásával. (Déjá vu érzése van annak, aki végigolvassa az említett könyvet.) Nehéz felismerni, de nem kultúrharc folyik. Sokkal több annál! A nyitott, befogadó gazdaság és társadalom hívei állnak szemben a diktatúra építőivel. Ki lesz a győztes? Attól függ, hogy a hívők és a csodálók, vagy azoknak a száma lesz magasabb, akik megértették, hogy becsapták őket, s a csalásnak súlyos ára van, továbbá elfogadják azt is, a csalás nem játék, a csaló meg nem játékos, hanem bűnöző.
Szerző

Forgács Imre: Nézünk, mint a moziban

Publikálás dátuma
2019.03.02. 20:00
MARABU RAJZA
Ha a politika művészet, akkor biztosan nem az igazmondás művészete. A The Washington Post szerint Donald Trump hivatali idejének első 649 napja alatt összesen 6420 alkalommal hazudott vagy állított valótlan tényeket a nyilvánosság előtt. Az elnök Twitter-üzeneteinek tartalma néha annyira rémisztő, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző butaságokat talán mégsem maga az elnök írja. A Fehér Ház lakója most éppen alkotmánysértő lépésre készül, miután a törvényhozás megkerülésével akar falat építeni a mexikói határon. Mégsem történik semmi.
Sajnos Európában sem jobb a helyzet. Az olasz populista kormány egy rogyadozó gazdaságban a feltétel nélküli alapjövedelemmel akarja a népszerűségét növelni. Az Öt Csillag Mozgalom már-már hadat üzen – az amúgy NATO-szövetséges – Franciaországnak. A közvélemény-kutatók szerint azonban a számok a kormányon lévőket igazolják: Salvini és Di Maio kivagyisága tetszik az olaszok többségének. Persze a saját házunk táján is söprögethetnénk. Brüsszelben a komolyan vehető politikusok – a néppártiakat leszámítva – páriaként kezelik a magyar miniszterelnököt, akiért viszont hazai hívei vallásos módon rajonganak.
Valamit tenni kéne. A belpolitikai problémákkal is küzdő Angela Merkel vagy Emmanuel Macron hiába szólal meg hetente Európa védelmében. Még az sem látszik elegendőnek, hogy a napokban valóságos csoda történt. A magyar kormány Jean-Claude Junckert és Soros Györgyöt gyalázó plakátkampánya még Joseph Daulnak, az Európai Néppárt elnökének is sok volt. Az első számú közellenségnek kikiáltott Soros egyébként drámai cikkben igyekezett felébreszteni Európát, rámutatva a populista nyomulás veszélyeire. Szerinte megszoktuk, hogy a jövőt a jelen egyszerű meghosszabbításaként képzeljük el, és nem vesszük észre, hogy újra a radikális egyensúlytalanságok korát éljük. A brüsszeli Bizottság is harcol a maga módján. 2019 januárjában komoly szakmai anyagot tettek közzé a következő évtized legfontosabb feladatairól, amiket az uniós tagállamok csak szorosabb együttműködéssel tudnának megoldani (Reflection paper: Towards a Sustainable Europe by 2030). A májusi EP-választások alkalmat adnak arra, hogy Európa felelős polgárai végre megszólaljanak. Remélhetőleg már unják egy kicsit, hogy a populisták gyerekeknek való mesefilmekkel szórakoztatják őket.

A „király” beszéde

Az amerikaiak mindig is irigyelték az európaiakat több ezer éves történelmi múltjuk miatt. Így nem csoda, hogy minden alkalmat megragadnak a hagyományteremtésre. Ezek egyike az elnöki évértékelő (State of the Union), amit a Kongresszus két háza előtt, rengeteg díszvendég jelenlétében rendeznek meg. Az eseményt óriási médiaérdeklődés kíséri, s az sem zavar senkit, hogy a műsor a régen letűnt korokat idézi. Jó ötven évvel ezelőtt Leonyid Iljics Brezsnyev felszólalásait fogadták hasonló lelkesedéssel a szovjet kommunista párt kongresszusain. 2019-ben a republikánus képviselők (néha a demokraták is) percenként álltak fel és tapsolták meg elnöküket, aki „a nemzetnek” szóló üzenetét a súgógépről szinte hibátlanul olvasta fel. Apróságokon persze nem érdemes fennakadni: Kínában vagy Észak-Koreában a kedves vezetőt ugyanígy szokták ünnepelni.
Az idei évben azonban Trump különösen kitett magáért. A sajtó szerint ugyan kicsit visszafogottabb volt Twitter-üzeneteinél (ami nem nehéz), de a tartalommal még mindig sok volt a baj. A The New York Times nem is átallotta csokorba szedni és tételesen cáfolni az elnök legújabb nagyotmondásait, ami – az Egyesült Államokról lévén szó – eléggé zavarba ejtő. Trump szerint például az amerikai gazdaság növekedési üteme elnöki hivatalba lépése óta a leggyorsabb a világon. Ez tényszerűen nem igaz, miután a 2018-as 3,5 százalékos amerikai növekedést számos országban – többek között Kínában és Indiában is - felülmúlták. A győzelmi jelentés része volt, hogy a kínai termékekre kirótt 250 milliárd dolláros büntetővámok komoly költségvetési bevételeket eredményeztek. Ezek a bevételek valóban nőttek, az elnök csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a vámháború költségeit az importtermékek magasabb árában az amerikai fogyasztóknak kell megfizetniük. Ismerősen hangzó politikusi dicsekvés volt az is, hogy soha nem dolgoztak annyian az Egyesült Államokban, mint 2018-ban. A jó foglalkoztatási adat azonban nem az elnök politikájával, hanem éppen ellenkezőleg: a fallal megállítani tervezett gazdasági bevándorlók tömeges alkalmazásával függ össze.

Az angol és az olasz beteg

A 2016-os Brexit-döntés várhatóan súlyos gazdasági és társadalmi következményeit ma már mindenki látja. Csak néhány tucat megszállott politikus rohan – Theresa May zászlaja alatt – már-már eszelősen a vesztébe. Felelőtlen hatalmi játszmáikkal persze nemcsak Nagy-Britanniát, hanem az Európai Uniót is képesek megrendíteni. Az olasz gazdaság ezzel szemben évtizedek óta Európa „beteg embere”. Óriási, a GDP 130 százalékát is meghaladó államadósságot görget maga előtt. Az egy főre jutó bruttó hazai termék a 2008-as válságot követően még mindig nem haladta meg azt a szintet, amelyet az euró 1999-es bevezetésekor mértek. A bankrendszer ingatag állapota és a hiteleiket nem törlesztő adósok nagy száma miatt nemcsak az Európai Központi Bank – egyébként olasz – elnöke aggódik. Egy esetleges államcsőd az EU szempontjából is drámai következményekkel járna. A britek távozása után ugyanis az uniós GDP csaknem felét a németek, a franciák és az olaszok állítják elő.
Rónay Tamás a Népszava hasábjain írt arról, hogy a jobboldali populista Matteo Salvini már miniszterelnöki álmokat dédelget. Ennek háttere, hogy az idei februári abruzzói tartományi választáson a szélsőjobboldal sima választási győzelmet aratott. Ha az itt győztes Fratelli d’ Italia párt, a Liga és Berlusconi Forza Italiája megegyeznek egymással, akár előrehozott választások is lehetnek. Ebben az esetben viszont a „lelkes amatőrökből” álló, baloldali populista Öt Csillag könnyen kieshet a hatalomból. Nem véletlen, hogy a csillagosok vezére, Di Maio az utóbbi hónapokban egyre szélsőségesebbé vált. Neki köszönhető a francia nagykövet visszahívásával járó botrány, és az is, hogy az Öt Csillag Mozgalom megakadályozta az EU egységes fellépését a venezuelai válság ügyében.
Olaszország egyre riasztóbb jobbratolódását persze nem csak a populisták hatalmi ambíciói idézik elő. Az igazi baj az, hogy a gazdaság 2019 első hónapjaiban technikai értelemben recesszióba süllyedt. Giuseppe Conte miniszterelnök igyekszik védeni a csaknem egyéves kormányzás siralmas teljesítményét. Szerinte a gazdasági gondok kizárólag külső tényezőkkel, például az amerikai-kínai kereskedelmi háborúval magyarázhatók. Az elemzők persze ezt másképp látják. Ők úgy gondolják, hogy a populista gazdaságpolitikai ígéretek (az alapjövedelem mellett a nyugdíjkorhatár csökkentése) bizalmatlanná tették a vállalatvezetőket és a pénzügyi befektetőket. Az olasz bankrendszer permanens válsága miatt egyébként sincs elegendő tőke a piacokon, ami a növekedést ösztönözhetné. Ráadásul az Európai Bizottsággal megvívott – látszólag megnyert – költségvetési háború könnyen pirruszi győzelemmé válhat. Amikor Brüsszel elfogadta az idei évre vonatkozó 2,04 százalékos hiánycélt, még 1 százalékos növekedéssel számoltak. A jelenlegi recesszió viszont azt valószínűsíti, hogy a kialkudott deficit sem lesz tartható, ami szükségképpen újabb megszorításokhoz vezet. A tízéves olasz államkötvények után fizetendő kamat máris emelkedett. A brit kilépés önmagában is komoly tehertétel Brüsszel számára, de Olaszország „megmentése” a mostani költségvetési keretek között egyszerűen nem lehetséges.

Vissza a jövőbe

Európának a jövője érdekében fel kell ismernie, hogy a populisták folyamatosan félrevezetik és gátlástalanul manipulálják az embereket. A magyar választók például a voksaikkal hálálták meg a Fidesznek a néhány ezer forintos rezsicsökkentést. A többségnek biztosan nem jutott eszébe, hogy a kormány a 27 százalékra emelt ÁFA-kulccsal a szavazatvásárlásra fordított pénz sokszorosát „szedi be” minden évben. Az olasz választók ugyanilyen könnyen elhiszik majd, hogy a populisták gazdaságpolitikája sikeres és a bajokat kizárólag Jean-Claude Juncker, Soros György és a nemzetietlen liberálisok mesterkedései idézik elő.
A lassan káoszba fulladó Brexit és az EP-választások előtt a helyzet nem túl biztató. Mindez azonban még változhat, ha kiderül például, hogy Salviniék kampányát valóban Putyin pénzeli, ahogyan azt az olasz L’Espresso című lap állítja. Az amerikai elnökválasztáshoz hasonló botrány hatására talán a – gondolkodni még hajlandó – választópolgárok aktívabbá válnak. Soros, a már hivatkozott cikkének azt a sokat mondó címet adta, hogy „Európa, kérlek ébredj fel!” Az antiszemita politikusok céltáblájává vált filantróp üzletember sürgetése indokoltnak látszik. Az európai parlamenti választások közeledtével fel kellene tápászkodnunk a plázamozik kényelmes foteljeiből.
Szerző