Hős vagy áruló? (Kasztner Rezső lezáratlan tragédiája)

Hatvankét éve, 1957. március 3-án, Tel Avivban izraeli szélsőségesek halálosan megsebesítették Kasztner Rezsőt. Kollaborált a nácikkal, ő is felelős a magyar zsidóság holokausztjáért, meglakolt bűneiért – hajtogatták megszállott vádlói.

Egy évvel később, 1958-ban az izraeli legfelsőbb bíróság felmentette a vádpontok többsége alól, de az indulatos vita máig gyűrűzik: vajon hős vagy áruló az egykori pesti embermentő?

Legutóbb egy fiatal brit szaktörténész, Paul Bogdanor tanulmánya izzította fel a kedélyeket, miután a régi vádakat előráncigálva arra jutott, Kasztner igenis bűnös. A végletes megítélések másik példája, hogy az izraeli parlamentben, a Kneszetben – első ízben a tavalyi holokauszt emléknapon – Kasztner unokája, a képviselő Merav Michaeli, anyjával oldalán gyertyát gyújtott a hős apa-nagyapa tiszteletére. Mire a jobboldal egyik minisztere tiltakozásképpen kivonult, a Likud párt ifjúsági aktivistái pedig nyilatkozatukban „undorítónak és csalódáskeltőnek” minősítették a kegyeletadást.

Vért áruért

Ki ez az ember, aki még halála után két emberöltővel is újra meg újra dühödt szenvedélyeket gerjeszt? Kasztner Rezső sorstalansága a gyászos 1944-es esztendőre nyúlik vissza, amikor az ország március 19-i német megszállásakor Budapesten termett Adolf Eichmann és halálkommandója, hogy az európai zsidóság egy részének likvidálása után a magyarországiakat is elpusztítsa. Miközben parancsára minden korábbi deportálásnál sebesebben, két hónap leforgása alatt 440 ezer zsidót hajszoltak az auschwitzi halálgyár gázkamráiba – nem mellékesen magyar elvbarátai hathatós közreműködésével, marhavagonokba zsúfolva –, a milliók elpusztításáért felelős Eichmann sátáni ötlettel állt elő: ha a magyar zsidóság képviselői rábírják az antifasiszta koalíció angolszász hatalmait, hogy szállítsanak 10 ezer teherautót és más stratégiai áruféleségeket a már mindenhonnan szorongatott náci Németországnak, akkor kiengednek egymillió zsidót. Vért áruért – hangzott a cinikus ajánlat.

A rettegett „zsidóügyi führer” magához rendelte egy kis cionista szervezet, a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság (Va’ada) vezetőjét, Brand Jenőt, repüljön a semleges Isztambulba és közvetítsen. Több akkori zsidó intézmény közül választása azért is eshetett az 1943-ban alakult, s a németek elöl menekülteket bújtató Mentőbizottságra, mert feltételezte, annak kapcsolatai révén tárgyalhatnak a britekkel. Brand a frontvonalakon át eljutott ugyan az angolszászokig, de azok – a magyar zsidóság fenyegető katasztrófája ellenére – hallani sem akartak a piszkos boltról, mi több, Brandot egészen a háború végéig fogságban tartották. Miután a Mentőbizottság kétségbeesetten várakozó pesti vezetői számára világossá vált, hogy a Brand-misszió kudarcot vallott, Kasztner Rezső lépett színre, szószólóként. A jogvégzett és a korábban újságíróként is dolgozó cionista nem kevés bátorsággal bemerészkedett Eichmannhoz, s alkudozni kezdett: addig is, amíg a teherautó-üzlet összejön – így az embermentő – legalább a halálraítéltek egy kisebb csoportját engedje ki Palesztinába, búsás fizetségért.

Mint valamilyen pókerjátékos, Kasztner hol blöffölt, hol időt húzva hazardírozott, de nyert – a pusztulás közepette emberéleteket. A Kasztner-vonat néven elhíresült szerelvényen végül több mint másfél ezren túlélhették a poklot, átjutottak Svájcba. Köztük a tudós pszichiáter Szondi Lipót, a remekíró Zsolt Béla, Ernster Dezső operaénekes és egy sor vallási méltóság, így Joel Teitelbaum haszid főrabbi, valamint Kasztner családja is. Mellettük voltak egyszerű emberek, cionista magyarok, szlovák, lengyel menekültek, árva gyerekek, sőt egy újszülött is, aki utazás közben, a marhavagon padlóján jött világra. Ám Eichmann, majd később Kasztner fő tárgyalópartnere, Kurt Becher, a legfőbb SS-vezető, Heinrich Himmler személyes megbízottja nem holmi szánalomból, hanem ellenkezőleg, nagyon is rideg számításból ment bele a mentőjátszmába. A háború utáni túlélésre készülve a nácik ezer (egyes források szerint kétezer) dollárt követeltek utasonként, de miután többségük nem tudott előteremteni ennyit, Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, s a gazdagok fedezték a pénztelenek utazását.

Ladislaus Löb (Löb László), aki 11 évesen rajta volt a vonaton, ma pedig a Zürichi és a Sussexi Egyetem germanisztika professzora, a Kasztnerről írott, magyarul is olvasható, Megvásárolt életek című kötetében idézi Roswell McClelland-t, az USA Háborús Menekültek Irodájának svájci képviselőjét, a magyar embermentő egyik fontos külkapcsolatát. Az amerikai diplomata elöljáróinak írott értékelő jelentésében hűvös tárgyilagossággal summázta Kasztner embermentő erőfeszítéseit. Így a vonaton utazók megmentésén kívül közreműködésének tulajdonítja, hogy 20 ezer zsidó transzportját a halálos Auschwitz helyett a Bécs melletti Strasshofba irányították, gyerekek és öregek sokaságát mentette ki az 1944 novemberében az Ausztria felé hajszolt gyalogos halálmenetekből.

Elhallgatott tanúvallomás

Hihetetlen, de SS tárgyalópartnerével, Himmler megbízottjával, Becherrel úgy összemelegedett, hogy a háború végén, a felszabadító szövetséges erők megérkezése előtt együtt járták be a koncentrációs lágereket, és szólították fel a táborparancsnokokat, hagyjanak fel a foglyok öldöklésével.

Ilyenformán Kasztner joggal remélhette, hogy a háború után megdicsőül, s a fiatal Izrael államban – ahol aztán új életet kezdett – fényes politikai karrier vár rá. Ám messze nem így történt. A hatmillió zsidó elpusztítása feletti traumában mind többen megkérdőjelezték az embermentés tisztességességét. Sőt Izraelben egy szélsőbalos pamflet-író, Malchiel Grünwald oly durván becsmérelte Kasztnert, hogy abból 1954-ben rágalmazási per lett. A becsületsértési jogvita azonban az izraeli belpolitikai csatározások, a baloldali Mapai és a jobboldali Herut párt színterévé terebélyesedett, azzal a közjátékkal, hogy a jogban járatos Kasztner elkövetett egy végzetes hibát.

Ma sem tudni pontosan miért, de először letagadta, majd Grünwald védőügyvédjének, az egykori Irgun terroristából később igazságügyi miniszterré lett Shmuel Tamirnak keresztkérdéseire bevallotta: a háború után Nürnbergben Becher mellett tanúskodott, s ennek alapján a háborús bűnökkel gyanúsított volt SS-Obersturmbannführert futni hagyták. Kasztner perében viszont a tárgyalásvezető bíró, Benjamin Halevi (később a Kneszet képviselője) felmentette a rágalmazót, Kasztnerre pedig rásütötte, hogy cimborált a nácikkal, úgymond „eladta lelkét az ördögnek”. Izraelben akkortájt aligha volt megvetettebb ember a pesti embermentőnél, s e felszított lincshangulat vezetett Kasztner életének kioltásához.

Ma már a Kasztner-irodalom tengernyi, számtalan feltáró elemzés született, köztük magyar holokausztkutatók tollából is. A Svájcben élő Löb László dokumentumkönyve mellett a szintén magyar származású Anna Porter, itthon ugyancsak megjelent Kasztner vonata című regényes elbeszélésében a korszak történelmi eseményeibe illesztve követi nyomon a mentővállalkozás históriáját, miközben felrajzolja Kasztner portréját. Ebből kiderül, hogy a kolozsvári, jómódú családból származó, meggyőződéses cionista öt nyelven beszélt, briliáns elme, de ellentmondást nem tűrő, arrogáns, öntörvényű ember lehetett. Már a nácik előtt, ügyvédként amolyan túlélési gyakorlatot szerzett a korrupt, antiszemita hivatalnokok lekenyerezésében, segítette a szomszédos országokból menekülő sorstársai továbbjutását, majd a magyar zsidók megmentése érdekében rettenthetetlen tárgyalókészségről tett tanúbizonyságot. Személyes drámája, hogy azokban az időkben a házas Kasztnert szerelmi viszony fűzte a mentőakciójába belebukott Brand Jenő feleségéhez, Hansihoz. Visszaemlékezések szerint az erős akaratú asszony tartotta Kasztnerben a lelket, hogy a halál árnyékában újra tovább tudjon rulettezni a Sonderkommando hóhéraival.

A vakmerő Kasztner azonban messze nem egyedül cselekedett. Ez kiderül Radó Gyula filmrendező 2006-ban forgatott háromórás dokumentumalkotásából is, amelyben a megmentettek mellett megszólalnak a segítőtársak, sőt egy ellenlábas is, bizonyos Fischer István, aki haláláig elvakultan hajtogatta, hogy Kasztner úgymond átverte sorstársait. Nem kevésbé drámai az amerikai Gaylen Ross filmrendező 2008-ban készült produkciója. A Killing Kasztner (Kasztner meggyilkolása) című dokumentumfilm egyik játékfilmbe illő csúcsjelenete, amikor Kasztner lánya, Zsuzsi már idősen találkozik és leül beszélgetni apja amnesztiával szabadult gyilkosával, Ze’ev Ecksteinnel. De a filmes műalkotásoknak ezzel nincs vége. A sátán csapdája címmel legújabban Edelényi János, a Tel Avivban élő magyar filmrendező és operatőr ezúttal producerként tervez játékfilmet hármas, izraeli, német és magyar koprodukcióban.

Megítélése a jövő nemzedékre vár

Amúgy a hosszú évtizedek folyamán cifra dolgok is kiderültek a Kasztner elleni merénylet hátteréről. Többek között az, hogy az izraeli belbiztonsági szolgálat, a Sin Bét tudott a készülő támadásról, a gyilkos Eckstein pedig korábban a szervezet informátora volt. Mellbevágóak azok a sajtófülesek is, amelyek arról szólnak, hogy Kasztner munkáspárti (Mapai) elvtársai hallgattak az 1954-es végzetes per idején. Egyes források tudni vélik, hogy akkortájt az ellátási minisztérium szóvivőjeként dolgozó Kasztner – feljebbvalói tudtával – azért is tanúskodott a háborús bűnökkel vádolt egykori SS tárgyalópartnerei, mindenekelőtt Kurt Becher mellett, mert így remélte visszaszerezni az elrabolt zsidó vagyont, de legfőképpen a főkolompos Eichmann nyomára akart bukkanni (akit aztán később, 1960-ban Argentínában izraeli ügynökök el is kaptak, majd 1962-ben, Izraelben bírósági tárgyalás után felakasztottak). Aztán felemlegetik, hogy a hatalmon lévő pártájából senki sem kelt védelmére, amikor végképp bajba jutott becsületsértési perében. Mint ahogy Löb László is írja, „a per túlfűtött légkörében…a kormányellenes sajtó korbácsolta egyre magasabbra az indulatokat…olyan bélyeget sütött Kasztnerre, amely ma is mérgezi emlékét.”

Kasztner bűnéül felróják, hogy nem figyelmeztette sorstársait a rájuk váró szörnyűségekre, nem szervezett ellenállást, önös érdekek alapján válogatta ki a megmentetteket. Igaztalanok a vádak – hangsúlyozza Veszprémy László Bernát, a magyar holokausztkutatók fiatal nemzedékének tagja. Több történész kollégájához hasonlóan szerinte is csak rossz megoldások közül lehetett választani. Abban a helyzetben – jogfosztottan, kirabolva, fegyverek és tapasztalat nélkül – egyszerűen nem volt hová tömegesen, gyerekekkel, nőkkel menekülni. Kasztner azért hallgatott, mert titokban többet remélt elérni. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy a Kasztner-csoport számos aktivistát küldött a vidéki gettókba, akik figyelmeztették az összeterelt zsidókat. De mindhiába! Legtöbben abban reménykedtek, hogy ha meglapulnak, átvészelhetik a vihart – jegyezte meg Löb László. „Szomorú illúziónak bizonyult ez, de ha Kasztner rá is beszélte volna a zsidókat a menekülésre, vagy az ellenállásra, valószínűleg kevesebb embert tudott volna megmenteni.”

Veszprémy László Bernát – aki tudományos munkásságát az egykori magyar embermentők tevékenységnek szenteli – úgy magyarázza, hogy az üldözöttek tárgyalásos megmentése együttműködést feltételez a gyilkos ellenséggel. Ám felmerül a kérdés: hol a határ, hol húzódik a kooperáció, a kompromisszum vége, meddig lehet elmenni az emberéletek megmentése érdekében?

Örök morális dilemmáról van szó. David Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke egyszer azt mondta, hogy Kasztner Rezső cselekedeteinek megítélése az eljövendő nemzedékekre vár. Úgy tűnik azonban, hogy a vita hatvan év után továbbra is lezáratlan…