Merész, komoly zenész - interjú Gelléri Andrással

A 25 éves zongoraművész-komponista két év alatt már másodszor kerül a világ legjobbjai közé: 2016-ban a bécsi Anton Matasovszky Nemzetközi Zeneszerzőverseny fődíját hozta el, most pedig a szintén nemzetközi Alban Berg Stiftung versenyén bizonyult a legjobbnak.

– Mikor komponálta az első olyan művét, amire emlékszik is?

– Nem sokkal azután, hogy első alkalommal hangszert vettem a kezembe, egyértelművé vált számomra, hogy a zenéléshez nemcsak a leírt anyagok visszaadása tartozik, hanem az is, hogy az ember valamiféle újat hozzon létre. Tehát, 7-8 évesen már én is komponáltam, de az első olyan mű, amit ténylegesen számon tartok, az egy furulyára és zongorára írt darab volt, melyet a tanáraimnak adtam ajándékba negyedikes koromban. Egy osztálytársammal közösen adtuk elő őket.

– Zongorával kezdte?

– Először kedvenc hangszereimen, furulyán és klarinéton játszottam, és csak pár évvel később, a zeneszerzés miatt váltottam. Akkoriban már nagyon jól tudtam kottát olvasni, és bár még nem zongoráztam jól, úgy ismertem meg a klasszikus zeneirodalom remekműveit, hogy otthon magamnak végigjátszottam őket, pl. Beethoven összes szonátáját. Ennek az lett a következménye, hogy már gyerekkoromban is ugyanilyen nagy ívű tételeket akartam improvizálni. Általában egy hosszú drámai fejlődést jelenítettem meg, például egy halk, lassú anyag átalakulását egy szélsőségesen hangos és szenvedélyes anyaggá.

– A zeneszerzés alapja a konkrét improvizáció? Játszik a hangokkal a zongorán?

Igen, improvizáció nélkül nincsenek zenei ötletek! Lehet kísérletezni hangszereken, de ennél eggyel profibb verzió, ha mindez fejben történik: az ember belül hall egy ötletet, azt gondolja tovább, így építve zenei történeteket. Ha zongorára írunk, akkor jó mindent kipróbálni, viszont más hangszerek esetében az adott hangszeresek fejével és a „hangszer lelkével” kell gondolkozni.

– Jegyzeteli a témát, mint mi, újságírók?

– Igen, csak nem szavakkal, hanem hangjegyekkel. A vázlatok nagyon fontosak, bárhol, bármilyen körülmények között feljegyzem az ötleteimet: a villamoson, repülőn utazva vagy épp a természetben sétálva.

– Weöres Sándorról van egy anekdota, mely szerint egyszer késő éjszaka felhívta Kormos Istvánt, és arra kérte, mivel nincs nála toll, írjon le helyette egy verset, amit valaki éppen akkor „diktál” neki. Így ötlik a zeneszerző eszébe is az ötlet?

Van olyan, hogy felébredek álmomból, és egyből hallom, mit kell leírni. De azt gondolom, hogy a zeneszerzés ennél tudatosabb folyamat. Sztravinszkij azt mondta, hogy nem érdemes egy zeneszerzőnek arra várni, hogy mikor jön az inspiráció. Neki kell ülni minden reggel és írni! Én elég lassan komponáló szerző vagyok: bár az inspiráció gyorsan megjön, addig nem megyek tovább, amíg minden hang a helyére nem kerül.

– Kézzel írja a kottáit?

– Nem. Kottaíró programmal dolgozom.

– Micsoda csalódás! Azt képzeltem, garmadával állnak a zongorája és az ágya mellett az átfirkált műkezdemények.

– A vázlataimat azért kézzel írom, és van, amikor még az első tisztázatot is. De a végső mindig számítógépen készül. Ennek többek között az is az oka, hogy a mai kor elvárásainak megfelelve így a legegyszerűbb elküldeni – e-mailben vagy Facebookon – a kész verziót az előadóknak.

– Ad instrukciókat is, hogyan játsszák a darabját?

– Elég pontosan leírom, hogy mit akarok, viszont azon felül arra számítok, hogy az előadó is megmutatja a saját elképzelését, személyiségét. Azt szeretném, hogy minden előadó számára saját élmény legyen a darab. 2016-ban, Bécsben például nagy örömmel hallgattam 12 teljesen különböző verzióban az Offene Welten című szerzeményemet – a zeneszerzőverseny fődíja volt, hogy a győztes mű egy zongoraverseny kötelező darabja lett.

– Volt, aki jobban játszotta, mint ön?

– Van benne például egy virtuóz rész. Na, azt a japán lány, aki megnyerte, sokkal profibban játszotta. Gondoltam is, hogy milyen jó lenne ezt így kigyakorolni.

– Azt mondta, végigjátszotta Beethoven összes zongoraszonátáját – ez olyan, mint hogy egy kortárs képzőművész is akkor hiteles kísérletező, ha megvan a klasszikus képzettsége is?

– Alkotóként különösen elmélyedtem a régi zeneszerzői stílusokban. Tanulmányaim során éveket töltöttem például azzal, hogy Bach stílusában igazán jó darabokat írjak. Azt gondolom, egy kortárs zeneszerzőnek tisztában kell lennie azzal, mi történt az előtte lévő korszakokban. Mi a zene őskorában, a reneszánszban, a barokkban, a klasszikában, a a romantikában... Már a XX. század zenéje sem kortárs számunkra! Abból a szempontból is fontos ismerni az elődöket, hogy tudjuk, tényleg újat csinálunk-e. Valami olyat, amit érdemes hozzátenni a zenetörténethez.

A zeneszerzés világa elképesztően tág és kimeríthetetlen. Erre 15 éves koromban egy hatalmas koncertélmény, Messiaen Turangalila szimfóniája nyitotta fel gondolkodásomat. Nagyon fontosnak tartom viszont, hogy ne csupán az innen-onnan felszedett ötletmorzsákat vegyítsük, hanem a saját ösvényünkön haladjunk.

– Sokan, akik laikus műélvezők, ódzkodnak a kortárs zenétől...

– Sokak számára a „kortárs zene” az ötvenes-hetvenes évek valóban elidegenítő hatású avantgárd kísérleteit jelenti, pedig azóta sok minden történt. Már a posztmodernen is túl vagyunk. Az avantgárd nagyon hasznos volt abból a szempontból, hogy rengeteg újfajta zenei megközelítést, kalandvágyóbb játéktechnikát fedezett fel. Hogy például egy hegedűn nemcsak a hagyományos módon lehet húzni a vonót vagy hogy izgalmas lehet a véletlen szerepét beépíteni a zenébe, ezzel rugalmasabbá, gazdagabbá tenni, azt amit korábban a klasszikus zenéről gondoltunk. Amit az avantgárd gyakran önálló műként mutatott fel, azt ma érdemes puszta elemként beépíteni a darabokba. Számomra fontos mind a harmonikus széphangzás, mind az újfajta hangszínek, például zörej és zajhangok beépítése a zenébe. Fontos az is, hogy egy laikus számára esetleg szokatlan hangzások követhető és végig élvezetes formában legyenek tálalva. Mindig partnernek tekintem a közönséget. Ha van beleszólásom a koncertprogram létrehozásába, szeretek klasszikus darabokat párosítani kortárs darabokkal, hogy ez is segítsen kapcsolatokat, fogódzót találni a hallgatónak.

Most épp egy kontrabasszus klarinétra írt művön dolgozom – ez egy nagyon mély hangú, ritka hangszer. Ebben a zenésznek a természetes klarinéthangzáson túl például a saját hangját is használnia kell. Bizonyos pontokon bele kell énekelnie a hangszerbe. A darab végén csak a levegővételek és a klarinétbillentyűk ritmusát halljuk.

– Miből él egy zeneszerző?

Sokan tanításból, hangszerelésből, kottagrafikából. Aki felkapottabb, annak rendszeres megrendelései vannak, de jöhet be pénz a jogdíjakból is. Emellett vannak ösztöndíjak és az európai kulturális intézetek is gyakran támogatják az új művek létrehozását és előadását. Egy zeneszerzőnek tudnia kell azt a környezetet megteremteni magának, amiben a szabad alkotásra koncentrálhat. Én személy szerint gyakran dolgozom hangszerelőként, zongoristaként és korrepetitorként is és vannak tanítványaim, akiket zeneelméletre és zeneszerzésre oktatok. Persze egy-egy pénzdíjas verseny is jól jön olykor, a nemzetközi eredményeimnek köszönhetően jönnek már zeneszerzői megrendelések is.

– Hallgat könnyűzenét?

Nagyon szeretem a jazzt, különösen a szabadabb gondolkodású free jazzt (Keith Jarrett improvizált szóló koncertjei például nagy hatással voltak rám tinédzserkoromban), ami a kortárs zene felé kacsintgat, és régebben a heavy metalért is rajongtam, aminek vonzott a merészsége. A pop-rock világból a Radiohead zenéje áll közel hozzám. Nagyon érdekel a Közel-Kelet népzenéje is, amit volt alkalmam behatóan megismerni ottani utazások, tanulmányok alkalmával is.

– Komolyzenészeknek is van rajongója?

Szerencsére vannak, akik minden bemutatómra eljönnek. Tavaly októberben például csináltunk a FUGA-ban egy olyan koncertet, amin klarinéttriókat párosítottunk: az elején volt egy Brahms-klarinéttrió, aztán három teljesen különböző kortárs darab, az egyik tőlem. A koncert után odajött hozzám valaki, akiről kiderült, hogy egy szír orvos és szerette volna megkapni a kortárs darabok felvételét. Azóta minden koncertemre igyekszik eljönni. Sok pozitív visszajelzést kapok. Ha kíváncsiak az emberek, akkor van bennük igény a felfedezésre, így az új zenei világok felfedezésére is.

– 2014-ben zongorázott a Szabadság téren, amikor Fischer Ádám a német megszállás áldozatainak emlékműve ellen tiltakozva közös éneklést szervezett. A Nabucco Szabadság kórusát kísérte. Odaáll a tehetségével, tudásával egyéb kezdeményezések mellé is?

– Igen, fontos számomra, hogy odaálljak olyan, akár közügyek mellé, amelyekért érdemes kiállni. Tavaly felléptem a CEU-n – Zétényi Tamás, a Közép-Európai Egyetem zenei együtteseinek vezetője világszínvonalú produkciókat szervezett az egyetemre, melyeknek most kérdésessé vált a jövője. Mondanom sem kell, a CEU-n koncertet adni eredendően nem „közéleti” esemény...

– Zenéjében nem szokott tiltakozni?

Kodályt idézve: „A tudomány, művészet nem szolgálhat senkinek. Önnönmagáért van. Nem lehet sem a vallás szolgálóleánya, sem a politika kurvája.“ Különösen igaznak tartom ezt a zenében, ami egy teljesen önálló, bátor, absztrakt világ, semmi alá nem lehet betagozni. Azt szeretném, ha a zeném független maradna a napi politikától.