Férficombok a medencében

Publikálás dátuma
2019.03.04. 10:30
Szabadúszók vetítése a Széchenyiben
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Gilles Lellouche elképesztő színészgárdát rántott össze a Frankofón Filmnapokon bemutatott Szabadúszók című komédiához.
Bertrand igazi zuhanófélben lévő francia értelmiségi. Persze, ezt francia keretek között kell érteni, szóval azon túl, hogy kilátástalannak tartja az életét, mivel immár két éve nincsen munkája, azért van egy pazar lakása egy megértő feleséggel, igaz őt folyamatosan lúzernek hívó gyerekekkel. De legalább így értjük, hogy biztos anyagi körülmények ellenére is lehet valaki elveszett lékek. Ez Gilles Lellouche rendezte Szabadúszók című, a Frankofón Filmnapokon bemutatott komédiájának alaptézise, illetve az, hogy Bertrand újra megtalálja magát azzal, hogy beáll egy férfi szinkronúszó csapatba. Ahol mindenki legalább olyan frusztrált lúzer – ha nem nagyobb – mint ő. Gilles Lellouche, aki, egyébként, ha épp nem rendez, mint jelen esetben, akkor jómaga is színész, elképesztő színészgárdát rántott össze a Szabadúszókhoz. Bertrandot ugyanis Mathieu Amalric alakítja, míg olyan súlyos egyéniségeket küldött be piruettezni a medencébe, mint Guillaume Canet, Benoît Poelvoorde vagy Jean-Hugues Anglade. 
„Hát a vizes rész” – mondta nevetve Gilles Lellouche arra a kérdésre, hogy mi volt számára a nehezebb feladat: ennyi nagy egót rendezni, vagy beküldeni őket a vízbe. Hozzátéve: igen komoly edző jött őket kiképezni, maga a francia női szinkronúszó válogatott szövetségi kapitánya. Amikor először meglátta színészeket a medencében nagyon határozottan jelentette ki: semmi esélyük a fiúknak semmire. Különösen, amikor kiderült, egyikük, még csak úszni sem tudott (tulajdonképpen hazudott). Arra a kérdésünkre, hogy ez ki volt, triviális válasz jött: aki végül úszógumiban volt eleinte (Balasingham Thamilchelvan). De végül minden összejött, ugyanúgy, mint a filmben látott mesében: lassan összeszoktak, barátkoztak, sörözték és összehozták a lehetetlent. Még a szövetségi kapitány is azt mondta, van bennük valami. Egyébként Gilles Lellouche még hozzátette: az a tény, hogy nagy francia és belga színészóriások vannak egy filmben nem okoz semmilyen fennforgást, mert nincs Európában olyan konkurenciaharc a színészek között, mint Hollywoodban. De nem csak ez az egyetlen különbség, az amerikai és a francia filmipar között: utóbbi esetében egyáltalán nem gyakorlat, hogy a színész fizikailag „átalakítja” magát egy-egy szerepért. Ezért nagy érdeklődéssel írt alá mindegyik aktor, majd közösen szembesültek azzal, hogy a színészi munka nagy részét az edzés és a fegyelem gyakorlása tette ki. Benoît Poelvoorde aztán kihozta a tanárbácsit Gilles Lellouche-ból: mivel a belga színész köztudottan „nem normális”, azaz nem tud egy perce sem leállni a poénkodással, kapott néhány intőt. Ha megnézzük a Szabadúszók alapvető dramaturgiai felállását, nagyon sokban hasonlít az Alul semmi című brit komédiához. A hasonlóságot nem vitatja Lellouche, ám határozottan állította, hogy sosem nézte végig az említett művet. De ez bőven elég, hogy lássa, az Alul semmi sokkal szocialistább darab, mint a Szabadúszók, mert ott a vetkőző férfiak a gyárért, a munkahelyért vetkőznek. A francia verzióban a hőseink nem ilyen nagylelkűek, szimpla önzésből, magukért tesznek mindent – húzta alá nevetve Lellouche. „Csak a szívről szól, nem a pénzről.” A film komoly oldalát a genderkérdés kezelésében látja a rendező, ebben ugyanis a maszkulinitás kérdéskörét is újra kell gondolni. A társadalom és a média nyomása miatt gondolják sokan azt, hogy az a férfias, ha drága óránk és fiatal feleségünk van és közben le sem állunk a Gitannes szívásával. Azzal, hogy férfiak küzdelmét mutatták be egy kifejezetten női sportágban, a klisék ellen tettek egy fontos lépést. Miképpen azzal is, hogy az abszolút főszereplő Bertrand depressziós. „A depresszió már konstans lelkiállapot Franciaországban. Ha nincs mit tenned, akkor érdektelennek látod az életed. Muszáj volt, hogy, egy valós figura is helyet kapjon a történetben. Jó komédia nincs realista alapok nélkül” – fejtette ki Gilles Lellouche. Persze, csak fáj, ha nevetünk rajta.

Magyar filmeket díjaztak Zágrábban és Portóban

Publikálás dátuma
2019.03.03. 17:19

Fotó: mnf.hu
Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmje két elismerést is kapott, Az Úr hangja pedig a legjobb speciális effektek díját nyerte el.
Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmje két díjat is nyert a ZagrebDox fesztiválon, Az Úr hangja című legutóbbi Pálfi György-film pedig a legjobb speciális effektek díját hozta el Portugáliából a Fantasporto filmfesztiválról – tájékoztatta vasárnap a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) az MTI-t. A közlemény szerint a zágrábi dokumentumfilm-fesztivál ifjúsági zsűrije különdíjjal jutalmazta Zurbó Dorottyának a Filmalap Inkubátor Programjában készült alkotását és indoklásában méltatta a Könnyű leckék című portré „egyszerűségét és mozifilmszerűségét”. Zurbó Dorottya első önálló rendezése egy fiatal szomáliai lány életét tárja a nézők elé, aki a felnőtté válás határán új életet kezd Magyarországon. Az elismerés mellett a több mint száz dokumentumfilmet felvonultató ZagrebDox fesztivál rangos emberi jogi díját, a Movies That Matter különdíjat is Zurbó Dorottya filmje nyerte el. A Könnyű leckék az Éclipse Film gyártásában készült, világpremierje nagy siker volt a locarnói filmfesztiválon, a hazai mozikban októberben mutatták be, és világszerte vetítik a nemzetközi filmfesztiválok.
Pálfi György legutóbbi filmjét, Az Úr hangját, mely a Filmalap támogatásával a KMH Film és a kanadai Quite Revolution Pictures koprodukciójában készült, a legjobb speciális effektekért járó díjjal tüntette ki a Fantasporto filmfesztivál szakmai zsűrije szombat este Portóban. A közlés szerint a Stanislaw Lem regénye alapján készült alkotás az eredeti mű gondolatvilágát adaptálja egy napjainkban játszódó, izgalmas családi krimi keretei közé. A film harmincas évei végén járó főhőse egy dokumentumfilmben felismerni véli a hetvenes években disszidált és azóta nem látott apját. Felkeresi őt Amerikában, és a találkozás számtalan élményt, fordulatot, tanulságot hoz a fiatalember és apja életébe. Ennek a találkozásnak köszönhető az is, hogy a világ értesül arról: az univerzum megszólalt, nem vagyunk egyedül a világmindenségben. Az Úr hangja című film visual effects supervisora Juhász Csaba volt. A hazai mozik a rangos tokiói filmfesztiválon tartott világpremiert követően december végén tűzték műsorra Pálfi György legutóbbi filmrendezését. Portugália nemzetközi seregszemléje, az idén 39. alkalommal és 54 ország részvételével megrendezett Fantasporto Magyar fókusz – Az új generáció címmel külön programot szentelt a magyar alkotóknak, melynek keretében műsorra tűzték a Rossz versek, a Nyitva, a Tiszta szívvel és az X – A rendszerből törölve című magyar mozifilmeket – olvasható a közleményben.
Szerző
Frissítve: 2019.03.03. 20:23

Búcsú Koós Jánostól

Publikálás dátuma
2019.03.03. 15:02
Koós János 1937-2019
Fotó: Mészáros János / MTI
Nyolcvanegy éves korában, rövid betegség után elhunyt Koós János, a valaha volt legnépszerűbb magyar táncdalénekesek egyike.
Koncertet és poént nem hagyott ki. Tettre kész volt, mint a Kapitány; vidám, mint a Nem vagyok teljesen őrült; szeretetre méltó, akár a Kislány a zongoránál. S eldönthetetlen, mi adott nagyobb élményt: mikrofonnal vagy a nélkül hallgatni őt. Nagyon is jellemző, hogy nem feltétlenül az énekhangja vitte kiugróan sikeres pályájára. Hanem a személyisége. (Vagy legalábbis a kettő együtt.) A hatvanas évek elején a kor itthon is népszerű svájci színészét, Vico Torrianit parodizálta. Az alpesi művész magyarul énekelte, hogy „Drágám, az élet oly szép tud lenni”, Koós pedig őt utánozta a Siebenmallal a Zeneakadémián. Hétszer nagyobb sikert aratott a genfi idolnál... A kocka el volt vetve. Nyomban Torrianinál híresebb előadók dalait is vele énekeltették Qualiton-kislemezre. Felvehette Pat Boone örökzöldjét („texasi fickó Speedy Gonzales, igazi vadnyugati hős”), Chubby Checker Twist Againjét, Neil Sedaka Oh Carolját, Edoardo Vianello Guarda come dondolóját. Az igazi áttörést azonban az hozta – mesélte sokszor –, hogy megjelent a Micsoda nagyszerű dolog, és a közönség odavolt érte. Még egy percet adj nekem! – szólt ugyanarról a hatvanegyes korongról, aztán további ötvennyolc év lett belőle... Hatvannégyben már a Billboard is hírt adott róla. Az amerikai magazin azt közölte: Magyarországon a tíz legnépszerűbb könnyűzenei szerzemény közül ötöt bizonyos Koós János ad elő. Nem kétséges, ő volt a Jani ezekkel a számokkal: 1. Guarda come dondolo, 2. Camping, 3. Tótágas, ...5. Speedy (nálunk: fürge) Gonzales, ...7. Paprika Twist („rég figyellek, mint a paprika, úgy csíp a nyelved”). 
Aztán kitalálták neki a Táncdalfesztiválokat. Mások is arattak – az Illés például öt díjat vitt el a tizenegyből hatvannyolcban –, ám folyamatosan talán senkit sem ünnepeltek annyira, mint Koóst. Már hatvanhatban bakfisok és nagymamák vele együtt emelték a mutatóujjukat, amikor az Annyi ember él a földön című – második helyezett – számban azt énekelte, hogy „színarany sugárral írom, hogyha kell, az égre fel”, majd hatvannyolcban és hatvankilencben életre szóló sikert ért el a zongorás kislánnyal és a kályhás-téglás őrülttel. (Mindkettő Lovas Róbert–Szenes Iván szerzemény volt, és sokszor játszották a Balaton elnevezésű, a Maximhoz közeli pesti szórakozóhelyen is, amelyet a komponista papája, Lovas Imre vezetett. S évtizedekkel később persze felhangzott a Koóstoló című tévéműsor-sorozatban is.) Slágere még rengeteg, hasonló nagy dobása három volt: a Hofi-Koós show, valamint Nicola di Bari 1971-es, illetve Domenico Modugno 1975-ös dalának magyar változata. Vándor Kálmán átültetésében a két szám így hangzott: Szívem egy vándorcigány és Sír a telefon...
Azért azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy hatvanhatban ő dalolta a futball-világbajnokság brit számának magyar verzióját (Hogyha szól majd a síp), s ezt azért is fontosnak tartotta, mert harmadik nagy szerelme a futball volt. Az első Dékány Sarolta, a második az éneklés. Bár, ha nincs a Torriani-paródia, talán egész életében a Pénzügyőr-zenekarban oboázott volna... Nagy szerencséjére még látott igazi magyar futballt, és ő maga is gyakran játszott nyolcvanezer néző előtt, mert a SZÚR-on, azaz a rendre telt házas Népstadionban rendezett színészek–újságírók rangadón hosszú ideig a komédiások kapusa volt. Rajongott a Ferencvárosért, ám a 2010-es években már így válaszolt arra a kérdésre, miért jár ki még mindig az Üllői útra: „Az után, hogy a Keletiben leszálltunk a vonatról (Miskolcról jöttek – a szerk.), apukám mindig megivott egy fröccsöt a Baross téri Fehér Ökörben. Erről jut eszembe: azt hiszem, ökör vagyok. Zöld-fehér ökör.” Nem lehetett nem komálni őt. A publikum haláláig rajongott érte – sőt a számain még ki tudja, meddig andalodnak el a hallgatók –, és e hatás nyomán nyolcvanon túl is maga vezetett szűnni nem akaró fellépéseire. Akár 300-400 kilométert oda-vissza. S ilyenkor sem mondta, hogy jobb volt, mondjuk, a Royalban, ahová csak a körútig kellett lemenni Kútvölgyről... El sem hiszem, hogy elment. Csak azt érzem, micsoda borzasztó dolog.
Frissítve: 2019.03.03. 16:29