labdarúgás;

2019-03-05 11:00:00

Hegyi Iván: Diósgyőri kirakati babaruha

Megalázó 7-0-s vereséget szenvedett a Diósgyőr az FTC-től a labdarúgó NB I-ben, mégis van borsodi játékos, aki úgy vélte, ezen az úton kell menni tovább.

A jelenkor hazai futballja nemegyszer olyan groteszk, hogy ha még működnének a híres pesti kabarék, akkor nem kellene Nóti Károly, Rejtő Jenő, Vadnay László vagy Zágon István, mert a magyar labdarúgás eseményei több évadot betöltő munícióval szolgálnának. 

Most például a Diósgyőr hetet kapott az FTC-től. De nem ez a vicc, bár nem gyakran történik meg, hogy a zöld-fehérek 7-0-ra nyernek: legutóbb ez huszonhét évvel ezelőtt, a ZTE elleni bajnokin fordult elő. Nyilasi edző hajdanán hengerlő csapata így állt fel (zárójelben a gólok): Balogh Tamás – Simon, Telek, Lipcsei (1), Keller (Rácz 1) – Nagy Zsolt (2), ifj. Albert (Kuznyecov), Szenes, Fodor – Balogh Gábor (2), Wukovics (1). 

Az azért más Ferencváros volt, jó néhány játékosa szerepelt három évvel később a Bajnokok Ligája csoportkörébe jutó együttesben. Az az 1995-ös gárda úgy győzte le Zürichben a Grasshopperst 3-0-ra, hogy nyolc labdarúgójára – sérülés vagy eltiltás miatt – nem számíthatott, a kölcsön adott Szűcs Mihályt a III. Kerület másodosztályú garnitúrájától rendelte vissza a vezérkar. Újabban viszont a tiranai Partizanival és megannyi hasonló kvalitású vetélytárssal szemben is súlyos gondok vannak; nem a csoportkörben, hanem a selejtezés előszezoni szakaszában. 

Szóval, ez más kávéház, ám a DVTK futballistái állják a sarat. Ha nem is a pályán, hiszen ott a múlt héten 0-5 volt az Újpest ellen, most meg itt ez a hét... Az ilyesmit ismerik azok a válogatott labdarúgók, akiknek volt balszerencséjük 1997 őszén összetalálkozni Szavicseviccsel, Mijatoviccsal meg a többi jugoszláv labdaművésszel (1-7, 0-5). Na de ezúttal szó sincs extraklasszis győztesekről, a diósgyőrieket azonban – itt a poén – nem ingatta meg a dupla blamázs. Egyikük azt mondta a tévében, hogy nincs mese, menni kell tovább ezen az úton. 

Elképzelni sem tudom, mire gondolt, hiszen a védelem száznyolcvan és egynéhány perc alatt tizenkettőt kapott, miközben a támadók egyetlen nyamvadt gólt sem tudtak összekaparni. Egy másikuk decemberben arról beszélt: „Összeérett a csapat.” Lehet tűnődni: ennyire? A harmadik miskolci pedig a napokban öntudatosan említette: „Játékintelligenciám alapján helyem lehet a válogatottban.” Nem legyintettem. Inkább elgondolkodtam: jó ég, mi van, ha ez valóban igaz? 

Az Észak-Magyarország tudósítója kevésbé volt toleráns, mint a magukkal szemben messzemenően megengedő borsodi futballisták. „Szégyen, gyalázat!” című beszámolójában azt írta: „A DVTK kirakatát az FTC hét erős féltéglával összetörte, a próbababák szanaszéjjel, diribdarabban hevernek, és csoda lenne, ha pár nap alatt olyan portált lehetne ebből összehozni, ami eladható.” 

Ennél is ledorongolóbb kritika az, ahogyan (1-től 10-ig) osztályozta a diósgyőri játékosok – mondjuk így – teljesítményét: Bukrán (3) – Brkovics (2, helyette Sesztakov 2), Karan (0), Tamás (2, helyette Ndzoumou 2) – Polgár (3), Szabó (2), Márkvárt (3, helyette Mazalovic 3), Tajti (2), Juhar (2) – Prosser (4), Mihajlovics (2). 

Mint látható, a keretben sorakoznak a légiósok, de a klubvezetők – a jelek szerint – nem éppen gyöngyszemekre leltek, mert a szerb Brkovics, Karan és Mihajlovics, az ukrán Sesztakov, a kameruni Ndzoumou, a horvát Mazalovic, a szlovák Juhar nem jelent különösebb erősítést. Vagy ha mégis, képzeljük el, mit tudnak a miskolci magyarok...

Egy biztos: a DVTK ezt megelőzően 1973 tavaszán kapott ki 7-0-ra. Mégpedig attól az Újpesttől, amely 1968 őszén 9:0-ás csapást is mért a Diósgyőrre. (Akkor még gólarányt számoltak.) Az a lila-fehér csapat persze ebben a gála-összeállításban futott ki a Megyeri út húszezer nézője előtt (a gólok megint zárójelben): Szentmihályi – Noskó, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Göröcs (1), Zámbó – Fazekas (1), Bene (4), Dunai II (3), Nagy. A kárvallottak vendégek között pedig olyan kiváló labdarúgók voltak, mint Veréb György, Salamon József, Szurgent Lajos vagy a tizenhat éves Gass István, akit a korabeli Népsport még Gaschnak nevezett.

Változnak az idők: szegény diósgyőri drukker ma körülnéz, és úgy érzi, ma már csak kisbetűs veréb van.