Cecelia Ahern: A nő, akit egy kacsa etetett - részlet

Publikálás dátuma
2019.03.10 11:00

Ebédidőben minden hétköznap a parkban ül a padon: mindig ugyanabban a parkban, ugyanazon a tóparti padon. Hideg a deszka. Elmormol egy szitkot, majd feláll, lejjebb húzza a kabátot a hátsóján, és visszaül. Így, hogy egy kicsit kipárnázta a padot, már nem fázik annyira. Kicsomagolja a sonkás-sajtos bagettjét, ölébe teríti az alufóliát. Csatakos a bagett, hiszen beleszivárgott az összenyomódott paradicsom leve. A nő ettől kiborul. – A kurva anyját ennek a kibaszott, szar paradicsomnak! Az elviselhetetlen kollégáit elviselte. Sőt a mellette ülő ocsmány fickót is elviselte reggel a buszon, pedig egész úton túrta az orrát, és az ujjai között sodorgatta a fikát, mintha nem látná senki. Hanem az a paradicsom… Az a kibaszott paradicsom föltette az i-re a pontot. Ő csak sajtot meg sonkát kért a bagettjébe, amely ettől a kis kéretlen, szükségtelen plusztól homogén, pépes, ragacsos trutymóvá változott. Az összenyomódott sajt úgy tapadt rá a kenyérre, hogy le sem lehet vakarni róla… – Rohadt, kurva paradicsom! – morogja a nő, majd földhöz vágja a bagettet. Legyen a kacsáké. Ebédidőben mindig ellátogat a parkba. Közel van a cég irodája. Értékpapír, adok-veszek, egy rakás seggfej. Ez a legnyugisabb pad, itt jó messze van mindenkitől. Kacsát etetni jár ide, és magában motyogva szidalmazza mindazokat, akik fölhúzták. Itt ereszti ki a gőzt, ha kiakasztja az agyhalott faszkalap főnöke, ha felidegelik a téveszmék rabságában vergődő kollégái vagy a viharos tőzsdepiaci ármozgások. Olyan ez a kacsaetetés, mintha bokszzsákot püfölne. A legtöbb kollégája az edzőteremben tölti az ebédszünetét: kifutják magukból a problémáikat, majd háromnegyed óra múlva totál magabiztosan, aktív zuhanygél- és dezodorillatot árasztva, tesztoszterontól túltengve ülnek vissza az asztalukhoz. Ő viszont, ha esik, ha fúj, többre tartja a friss levegőt és a nyugalmat. Szüksége van arra, hogy fröcsögve-szitkozódva kizsörtölődje magát: minden egyes kenyérdarabbal, amit a tóba dob, kiiktat egy problémát, így apránként el is illan a frusztráltsága. Csak éppen arról nincs teljesen meggyőződve, hogyan is működik a dolog. Néha azon veszi észre magát, hogy már-már habzó szájjal dühöng, miközben ott kavarog a fejében mindaz, amit mondania kellett volna: az abszolút korrekt meglátások, érvek, amelyeket sajnos nem az irodában mondott ki. Most a földre dobott, elázott bagettet bámulja. Néhány kacsa viaskodik érte egy kicsit. Csipkedik, csipkedik, de utolsó töltényig tartó, véres küzdelemre nem kerül sor, pedig ő arra számított. Ez is mutatja, hogy milyen gusztustalan az a nyomorult bagett… – Kisebb darabokra kellett volna törnöd – zökkenti ki gondolataiból egy férfihang. Meglepetten kapja fel a fejét, és néz körül. Nincs ott senki. – Ki az? – Én. Tekintete a vadkacsára vándorol, amely egyedül, a bagettet, valamint egymást csipkedő társaitól elkülönülve álldogál. – Üdv – mondja a kacsa. – Azt olvasom le az arcodról, hogy hallasz engem. A nő eltátja a száját. Torkán akad a szó. A férfihangon beszélő kacsa elneveti magát. – Hát, jól eldumáltunk – mondja, és totyogva, azaz kacsázva elindul a tó felé. – Várj! Gyere vissza! – kiáltja a nő felocsúdva a sokkból. – Adok neked kenyeret. – Nem kell, kösz – mondja a kacsa, de azért odatotyog. – Tudod, a kacsáknak nem kéne kenyeret adnod. Ugyanis a meghagyott kenyér kémiai és bakteriológiai változásokat idéz elő a vízben, és ez növeli a madarakra veszélyes betegségek kockázatát, ráadásul csekély a tápértéke. A kacsák ajánlott eledele a kiolvasztott mirelit borsó, a kukorica, a zab meg effélék. A nő szóhoz sem jut: meredten bámulja a kacsát. – Azért ne sértődj meg, kedves tőled, hogy etetsz bennünket, de a fehér kenyér a lehető legrosszabb választás: annak aztán semmi tápértéke nincs. Hallottál már az angyalszárnybetegségről? – A nő megrázza a fejét. – Gondoltam. A kiegyensúlyozatlan táplálkozás okozza a kacsáknál. Deformálódik tőle a szárnyunk, úgyhogy csak nehezen tudunk repülni vagy egyáltalán nem, ami, hát hogy is mondjam, elég szar ügy. – Te jó ég, nagyon sajnálom! Ezt nem tudtam. – Semmi baj – mondja a kacsa, majd fürkész tekintettel figyeli a nőt. Nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán. – Nem baj, ha ideülök melléd? – Nem hát, gyere csak! A kacsa felröppen a padra. – Megint a munkád miatt vagy lelombozódva? – Honnan tudod? – Onnan, hogy mindennap itt vagy. Kurva Colin, kurva Peter, kurva világpiac. Meg kurva Slimming World-diéta. Meg kurva paradicsom. – Ti ezt mind halljátok? – Hogy halljuk-e? Érezzük. Ha halljuk, hogy jössz, már húzzuk is fel a páncélruhát. Úgy tüzelsz ránk azokkal a kenyérdarabokkal, mintha gránátot dobálnál. – Bocs – mondja ajkába harapva a nő. – Semmi gond. Tudjuk, hogy neked ez jó, még ha olykor ki is lősz egy-egy kacsaszemet. – Köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok. – Emberek volnánk, vagy mi – feleli a kacsa. A nő döbbenten néz rá. – Egy kis szárnyaló humor – kuncog a kacsa. – De most komolyan, mindenkinek kell egy búvóhely, ahol elengedheti magát. Ahol biztonságban van. – A kacsa tekintete a távolba ­réved. Most a nő méregeti fürkész tekintettel. – Neked van ilyen helyed? – Hát persze, az a klassz szenegáli folyóvölgy, ahol telelek. Ott szoktunk találkozni egy bájos kis nyílfarkú récével. Nézzük a napfelkeltét meg a naplementét, és együtt lógunk a folyónál. Az az én helyem. – Csodaszép lehet. – Szép bizony. Egy darabig csendben üldögélnek. – Mi lenne, ha cserélnénk? – kérdi aztán váratlanul a férfihangon beszélő kacsa. – Én repüljek el Szenegálba? Nem biztos, hogy a kis nyílfarkú récéd esete lennék. A kacsa jót nevet. – Az etetésre gondoltam. A nő elvihogja magát. – Meg akarsz dobálni kenyérrel? – Olyasmi. De inkább egy kis szellemi táplálékot vágnék hozzád. – Oké. – Nem az én dolgom, hogy ezt elmondjam neked, ezért nem is mondtam eddig, de ma nyitottabbnak tűnsz a dologra, hiszen hallod, hogy beszélek, meg minden. Szóval úgy tűnik, hogy dühös vagy. Stresszes és frusztrált. Az a benyomásom, hogy nem nagyon csíped a munkád. – Szeretem én a munkám. És ha nem lenne az irodában senki más, akkor egyenesen imádnám. – Hé, figyelj már, nekem mondod? Tudd meg, hogy az én életem is sokkal könnyebb lenne ám, ha én lennék az egyetlen kacsa ebben a tóban. De azért elvagyok. Azzal ütöm el az időt, hogy figyelem az embereket, téged így szúrtalak ki. Feltűnt, hogy nem boldogulsz valami jól az emberekkel. – Meg a kacsákkal sem, ugyebár – mondja a nő, és igyekszik leplezni a sértettségét. Mert mindig is úgy képzelte, hogy ő igenis jól kezeli az embereket. Hiszen senkinek nem áll az útjába, nem kérdez senkitől semmit, soha nem keveredett konfliktusba senkivel… – A kacsákkal mostantól jobban bánsz majd. Ami pedig az embereket illeti, szólhatnál Colinnak, hogy bíznia kellene a megérzéseidben. Mondd meg neki, hogy a Damon Holmes-ügylettel kapcsolatban igazad volt. Mert ahhoz, hogy az befulladt, neked semmi közöd. Ahhoz csak a japán földrengésnek volt köze. – A nő bólint. – Paulnak pedig mondd meg, hogy ne vágjon a szavadba a meetingeken. És szólj Jonathannek is, hogy nem viccesek a malac e-mailjei, és nem buksz a szamarakra. A Slimming World-ös Christine-nek is megmondhatod, hogy díjaznád, ha nem terjesztené rólad mindenhol, hogy a férjed volt az első barátja. Mert lehet, hogy a férjed szüzességét ő vette el, de a szívét te hódítottad meg. A férjednek pedig mondd meg, hogy nem szereted a paradicsomot. Azért tesz mindig a bagettedbe, mert érzékeli, hogy stresszes vagy. Így próbál belevinni egy kis pluszt, hogy érezd a törődést. Nem tudja, hogy ebédig elázik a szendvicsed, azt meg pláne nem, hogy ez ennyire zavar. A nő ismét bólint, rögzíti magában a hallottakat. – Ne bujkálj itt, azzal csak rontasz a helyzeten – folytatja a kacsa. – Csináld szemtől szembe, frontálisan és higgadtan! Állj ki magadért, beszélj az emberekkel! Légy felnőtt! Aztán gyere ki ide, de csak azért, mert szeretsz kacsát etetni. A nő elmosolyodik. – Zabbal, kukoricával, borsóval. – Az abszolút megfelel. – Köszi, kacsa. Köszönöm a tanácsot. – Ugyan – mondja a férfihangon beszélő szárnyas, majd leröppen a padról, és bekacsázik a tóba. – Sok sikert! – teszi hozzá, majd beúszik a víz közepére, ahol kis híján fejbe találja egy másfelől érkező kenyérdarab.                                                                                                                                                Szieberth Ádám fordítása

Cecelia Ahern édesapja az egykori ír koalíciós kormány elnöke volt – de az 1981-es születésű dublini írónő nem ettől (vagy ennek ellenére) híres, hanem a művei által. Harcosan feminista novelláskötetében harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén – egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. Az Üvöltés című kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában jelenik meg. A 2002-es Utóirat: Szeretlek című regény óta szinte minden kötete magyarul is olvasható.

Frissítve: 2019.03.10 11:00

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39