Cecelia Ahern: A nő, akit egy kacsa etetett - részlet

Publikálás dátuma
2019.03.10. 11:00

Ebédidőben minden hétköznap a parkban ül a padon: mindig ugyanabban a parkban, ugyanazon a tóparti padon. Hideg a deszka. Elmormol egy szitkot, majd feláll, lejjebb húzza a kabátot a hátsóján, és visszaül. Így, hogy egy kicsit kipárnázta a padot, már nem fázik annyira. Kicsomagolja a sonkás-sajtos bagettjét, ölébe teríti az alufóliát. Csatakos a bagett, hiszen beleszivárgott az összenyomódott paradicsom leve. A nő ettől kiborul. – A kurva anyját ennek a kibaszott, szar paradicsomnak! Az elviselhetetlen kollégáit elviselte. Sőt a mellette ülő ocsmány fickót is elviselte reggel a buszon, pedig egész úton túrta az orrát, és az ujjai között sodorgatta a fikát, mintha nem látná senki. Hanem az a paradicsom… Az a kibaszott paradicsom föltette az i-re a pontot. Ő csak sajtot meg sonkát kért a bagettjébe, amely ettől a kis kéretlen, szükségtelen plusztól homogén, pépes, ragacsos trutymóvá változott. Az összenyomódott sajt úgy tapadt rá a kenyérre, hogy le sem lehet vakarni róla… – Rohadt, kurva paradicsom! – morogja a nő, majd földhöz vágja a bagettet. Legyen a kacsáké. Ebédidőben mindig ellátogat a parkba. Közel van a cég irodája. Értékpapír, adok-veszek, egy rakás seggfej. Ez a legnyugisabb pad, itt jó messze van mindenkitől. Kacsát etetni jár ide, és magában motyogva szidalmazza mindazokat, akik fölhúzták. Itt ereszti ki a gőzt, ha kiakasztja az agyhalott faszkalap főnöke, ha felidegelik a téveszmék rabságában vergődő kollégái vagy a viharos tőzsdepiaci ármozgások. Olyan ez a kacsaetetés, mintha bokszzsákot püfölne. A legtöbb kollégája az edzőteremben tölti az ebédszünetét: kifutják magukból a problémáikat, majd háromnegyed óra múlva totál magabiztosan, aktív zuhanygél- és dezodorillatot árasztva, tesztoszterontól túltengve ülnek vissza az asztalukhoz. Ő viszont, ha esik, ha fúj, többre tartja a friss levegőt és a nyugalmat. Szüksége van arra, hogy fröcsögve-szitkozódva kizsörtölődje magát: minden egyes kenyérdarabbal, amit a tóba dob, kiiktat egy problémát, így apránként el is illan a frusztráltsága. Csak éppen arról nincs teljesen meggyőződve, hogyan is működik a dolog. Néha azon veszi észre magát, hogy már-már habzó szájjal dühöng, miközben ott kavarog a fejében mindaz, amit mondania kellett volna: az abszolút korrekt meglátások, érvek, amelyeket sajnos nem az irodában mondott ki. Most a földre dobott, elázott bagettet bámulja. Néhány kacsa viaskodik érte egy kicsit. Csipkedik, csipkedik, de utolsó töltényig tartó, véres küzdelemre nem kerül sor, pedig ő arra számított. Ez is mutatja, hogy milyen gusztustalan az a nyomorult bagett… – Kisebb darabokra kellett volna törnöd – zökkenti ki gondolataiból egy férfihang. Meglepetten kapja fel a fejét, és néz körül. Nincs ott senki. – Ki az? – Én. Tekintete a vadkacsára vándorol, amely egyedül, a bagettet, valamint egymást csipkedő társaitól elkülönülve álldogál. – Üdv – mondja a kacsa. – Azt olvasom le az arcodról, hogy hallasz engem. A nő eltátja a száját. Torkán akad a szó. A férfihangon beszélő kacsa elneveti magát. – Hát, jól eldumáltunk – mondja, és totyogva, azaz kacsázva elindul a tó felé. – Várj! Gyere vissza! – kiáltja a nő felocsúdva a sokkból. – Adok neked kenyeret. – Nem kell, kösz – mondja a kacsa, de azért odatotyog. – Tudod, a kacsáknak nem kéne kenyeret adnod. Ugyanis a meghagyott kenyér kémiai és bakteriológiai változásokat idéz elő a vízben, és ez növeli a madarakra veszélyes betegségek kockázatát, ráadásul csekély a tápértéke. A kacsák ajánlott eledele a kiolvasztott mirelit borsó, a kukorica, a zab meg effélék. A nő szóhoz sem jut: meredten bámulja a kacsát. – Azért ne sértődj meg, kedves tőled, hogy etetsz bennünket, de a fehér kenyér a lehető legrosszabb választás: annak aztán semmi tápértéke nincs. Hallottál már az angyalszárnybetegségről? – A nő megrázza a fejét. – Gondoltam. A kiegyensúlyozatlan táplálkozás okozza a kacsáknál. Deformálódik tőle a szárnyunk, úgyhogy csak nehezen tudunk repülni vagy egyáltalán nem, ami, hát hogy is mondjam, elég szar ügy. – Te jó ég, nagyon sajnálom! Ezt nem tudtam. – Semmi baj – mondja a kacsa, majd fürkész tekintettel figyeli a nőt. Nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán. – Nem baj, ha ideülök melléd? – Nem hát, gyere csak! A kacsa felröppen a padra. – Megint a munkád miatt vagy lelombozódva? – Honnan tudod? – Onnan, hogy mindennap itt vagy. Kurva Colin, kurva Peter, kurva világpiac. Meg kurva Slimming World-diéta. Meg kurva paradicsom. – Ti ezt mind halljátok? – Hogy halljuk-e? Érezzük. Ha halljuk, hogy jössz, már húzzuk is fel a páncélruhát. Úgy tüzelsz ránk azokkal a kenyérdarabokkal, mintha gránátot dobálnál. – Bocs – mondja ajkába harapva a nő. – Semmi gond. Tudjuk, hogy neked ez jó, még ha olykor ki is lősz egy-egy kacsaszemet. – Köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok. – Emberek volnánk, vagy mi – feleli a kacsa. A nő döbbenten néz rá. – Egy kis szárnyaló humor – kuncog a kacsa. – De most komolyan, mindenkinek kell egy búvóhely, ahol elengedheti magát. Ahol biztonságban van. – A kacsa tekintete a távolba ­réved. Most a nő méregeti fürkész tekintettel. – Neked van ilyen helyed? – Hát persze, az a klassz szenegáli folyóvölgy, ahol telelek. Ott szoktunk találkozni egy bájos kis nyílfarkú récével. Nézzük a napfelkeltét meg a naplementét, és együtt lógunk a folyónál. Az az én helyem. – Csodaszép lehet. – Szép bizony. Egy darabig csendben üldögélnek. – Mi lenne, ha cserélnénk? – kérdi aztán váratlanul a férfihangon beszélő kacsa. – Én repüljek el Szenegálba? Nem biztos, hogy a kis nyílfarkú récéd esete lennék. A kacsa jót nevet. – Az etetésre gondoltam. A nő elvihogja magát. – Meg akarsz dobálni kenyérrel? – Olyasmi. De inkább egy kis szellemi táplálékot vágnék hozzád. – Oké. – Nem az én dolgom, hogy ezt elmondjam neked, ezért nem is mondtam eddig, de ma nyitottabbnak tűnsz a dologra, hiszen hallod, hogy beszélek, meg minden. Szóval úgy tűnik, hogy dühös vagy. Stresszes és frusztrált. Az a benyomásom, hogy nem nagyon csíped a munkád. – Szeretem én a munkám. És ha nem lenne az irodában senki más, akkor egyenesen imádnám. – Hé, figyelj már, nekem mondod? Tudd meg, hogy az én életem is sokkal könnyebb lenne ám, ha én lennék az egyetlen kacsa ebben a tóban. De azért elvagyok. Azzal ütöm el az időt, hogy figyelem az embereket, téged így szúrtalak ki. Feltűnt, hogy nem boldogulsz valami jól az emberekkel. – Meg a kacsákkal sem, ugyebár – mondja a nő, és igyekszik leplezni a sértettségét. Mert mindig is úgy képzelte, hogy ő igenis jól kezeli az embereket. Hiszen senkinek nem áll az útjába, nem kérdez senkitől semmit, soha nem keveredett konfliktusba senkivel… – A kacsákkal mostantól jobban bánsz majd. Ami pedig az embereket illeti, szólhatnál Colinnak, hogy bíznia kellene a megérzéseidben. Mondd meg neki, hogy a Damon Holmes-ügylettel kapcsolatban igazad volt. Mert ahhoz, hogy az befulladt, neked semmi közöd. Ahhoz csak a japán földrengésnek volt köze. – A nő bólint. – Paulnak pedig mondd meg, hogy ne vágjon a szavadba a meetingeken. És szólj Jonathannek is, hogy nem viccesek a malac e-mailjei, és nem buksz a szamarakra. A Slimming World-ös Christine-nek is megmondhatod, hogy díjaznád, ha nem terjesztené rólad mindenhol, hogy a férjed volt az első barátja. Mert lehet, hogy a férjed szüzességét ő vette el, de a szívét te hódítottad meg. A férjednek pedig mondd meg, hogy nem szereted a paradicsomot. Azért tesz mindig a bagettedbe, mert érzékeli, hogy stresszes vagy. Így próbál belevinni egy kis pluszt, hogy érezd a törődést. Nem tudja, hogy ebédig elázik a szendvicsed, azt meg pláne nem, hogy ez ennyire zavar. A nő ismét bólint, rögzíti magában a hallottakat. – Ne bujkálj itt, azzal csak rontasz a helyzeten – folytatja a kacsa. – Csináld szemtől szembe, frontálisan és higgadtan! Állj ki magadért, beszélj az emberekkel! Légy felnőtt! Aztán gyere ki ide, de csak azért, mert szeretsz kacsát etetni. A nő elmosolyodik. – Zabbal, kukoricával, borsóval. – Az abszolút megfelel. – Köszi, kacsa. Köszönöm a tanácsot. – Ugyan – mondja a férfihangon beszélő szárnyas, majd leröppen a padról, és bekacsázik a tóba. – Sok sikert! – teszi hozzá, majd beúszik a víz közepére, ahol kis híján fejbe találja egy másfelől érkező kenyérdarab.                                                                                                                                                Szieberth Ádám fordítása

Cecelia Ahern édesapja az egykori ír koalíciós kormány elnöke volt – de az 1981-es születésű dublini írónő nem ettől (vagy ennek ellenére) híres, hanem a művei által. Harcosan feminista novelláskötetében harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén – egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. Az Üvöltés című kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában jelenik meg. A 2002-es Utóirat: Szeretlek című regény óta szinte minden kötete magyarul is olvasható.

Szerző

A boldogság mellékhatás - interjú Rakovszky Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.03.09. 14:28

Fotó: NÉPSZAVA ARCHÍV
Regényei, elbeszélései szereplői legtöbbször nőalakok, akik valamiféle küzdésben élik az életüket, mégsem hiszi, hogy lennének kifejezetten női témák. Rakovszky Zsuzsa úgy gondolja, a „női életanyag” az, amit az irodalom még nem használt el. Nőnapi számunkban többek között erről is beszélt.
– Szinte mindegyik prózai írásában nehéz sors jut a szereplőinek. Gyereket egyedül nevelő, később szerelem nélkül férjhez menő anyák, árva, félárva, apát kereső gyerekek, szélsőséges helyzetekbe vetődő lányok, magányos asszonyok keresik a helyüket az elbeszéléseiben, regényeiben. Ilyennek, ilyen támasz nélkülinek látja a női sorsot? – A legtöbb sors küzdelmes, a férfiaké is. Én talán azért írok gyakrabban ilyen helyzetekről, mert ezeket ismerem belülről, én is félárvaként nőttem fel, több mint tíz évig egyedül nevelt az édesanyám, csak azután ment újra férjhez. Ezért talán nekem a rendhagyó a „természetes” és a normális a szokatlan. A támogatás persze mindenkinek jólesik, de nem hiszem, hogy a nők jobban rászorulnának, mint a fér­fiak. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, hogy sokkal több férfi halt meg fiatalon, lett súlyos beteg vagy alkoholista a kortársaim közül, mint nő.  A nőkön valószínűleg még ma is több a teher, ami a gyakorlati életet illeti, de a férfiaknak talán a lelki terheik növekedtek meg. – A jövő heti számunkban lesz egy elbeszélésrészlet Szendrey Júliától, melyben egy Gyulai Pál-cikkre reflektál. Gyulai azt taglalja, ha már ír a nő, legalább írjon női témáról. Mit gondol, vannak kifejezetten női témák, női nyelvezet? – Minden írónak van saját életanyaga, és szerencsés dolog, ha ez olyan, amit az irodalom még nem „használt el” túlságosan, márpedig a nőké egyelőre még ilyen vagy nemrégen még ilyen volt. Ha úgy értjük Gyulai Pál intését, hogy a nők lehetőleg írjanak arról is, amiről csak ők tudnak, akkor ezzel egyet lehet érteni (már ha eltekintünk attól, hogy senki nem mondhatja meg valaki másnak, az miről írjon). De azért nem hinném, hogy az, amit a nagy (férfi) írók műveiben a női létről lehet olvasni, az ne lenne helytálló. Az íráshoz nemcsak saját élmények kellenek, hanem megfigyelés és fantázia is: nem muszáj személyesen kirabolnunk egy bankot ahhoz, hogy sejtsük, mit érezhet egy bankrabló. Meg aztán mik lennének azok a kifejezetten női témák? Jó, jó, tudom, szerelem, házasság, ilyesmik, legalábbis régebben ezeket értették „női témákon”. De azért ha megnézzük például a 19. századi nagy angol nőírókat, nem is annyira a Brontë-kat, mint inkább George Eliotot vagy a kedvencemet, Elizabeth Gaskellt, hát azokban van szó mindenről: vallásról, politikáról, a munkások helyzetéről – biztos érdekelte őket mindez, ha egyszer írtak róluk. – Egy másik nagyon fontos fókusz a műveiben az idő. Azt mondja, egyirányú utca… – ha mégis lehetne, „hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését”, meddig fejtené fel? Felfejtené-e egyáltalán? – Ha ez annyit jelent, hogy a „mai eszemmel” másként csinálnék-e dolgokat, akkor igen, persze, sok mindent. Ha úgy érti, hogy vannak-e olyan életszakaszok, ahová szívesen visszamennék, akkor megint csak igen, vannak ilyenek. De csak látogatóba, és nem úgy, hogy onnantól kezdve újra végig kell csinálnom az egészet. Nagyon szívesen visszalátogatnék például a saját gyerekkoromba. Vagy a fiam gyerekkorába. Bár nem is tudom... Kérdés, hogy a látogatás ideje alatt tisztában lennék-e vele, hogy ez csak egy látogatás: van egy Kosztolányi-novella, amelyikben a szeretett nő visszatér a halálból a férfihoz, de nem tudnak mihez kezdeni egymással. A dolgokhoz hozzátartozik, hogy vannak előzményeik és tartanak valahová, és ha ez hiányzik, az az időből kiemelt pillanat sem lehet olyan, mint az eredeti volt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a jó állapotunkhoz nagyon fontos lenne egyfajta állandóság. – Miben lenne a segítségünkre? – Gondolom, abban, hogy nem kellene örökösen elszakadnunk azoktól a tárgyaktól és helyszínektől, amiket megszerettünk, amelyek jelentenek valamit nekünk. Idősebb korban már nehezebben alakulnak ki ezek a kötődések. A változás is jobban érzékelhető, ha valami közben állandó marad. Ha mindig mindent, lakóhelyet, kapcsolatokat, fel kell számolni és újat kell építeni helyette, akkor az nem előrelépés, csak körforgás. – A Szilánkok című regényében az mondja: „…azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket…” Összerakható-e a múltszövetekből valamiféle ma is értelmezhető valóság? – Nem is egy. A múlt olyan gazdag, hogy mindenki tetszése szerint kiválogathatja belőle azokat a tényeket, amelyek alátámasztják azt, amit amúgy is gondol. De komolyabban és ami a személyes életet illeti: az ember fiatalon valami egyszerinek, különálló személyiségnek érzi magát, aztán idősödve már inkább úgy érezzük, hogy valaminek a folytatása vagyunk, és szeretnénk megtudni az előzményeket. Gondolom, ezért kezdenek sokan idősebb korban a családjuk történetével foglalkozni. – Van ebben valamiféle igazságkeresés is? – Igen, hiszem, hogy van olyan, hogy igazság, és nemcsak személyes „igazságok” vannak, mindenkinek a magáé. Bár azt is tudom, hogy a mi megismerő képességünknek megvannak a korlátai. Akár az egyes emberének, akár az emberiségének általában (ha mondjuk, elektronnak születünk, egészen másképp érzékelnénk a valóságot). Azt nem tudom, hogy az irodalom úgy általában közelebb visz-e valamilyen végső igazsághoz, de abban biztos vagyok, hogy törekednie kell valamilyen, mondjuk így, objektív igazságra, nem pedig valamilyen csoport úgynevezett „igazságára” – különben egy betűt sem érdemes leírni. Talán erre az igazságra van a leginkább szükségünk ahhoz, hogy ne vesszünk el a mai világ kilátástalan helyzeteinek labirintusában. – Vannak egyáltalán fogódzók az ilyen helyzetekre? A szereplőit nézve nem nagyon. – Nemcsak a szereplőim, én is úgy gondolom, hogy nem sok fogódzónk akad: barátok, családtagok szeretete, ha vannak ilyenek. Vagy ha valaki igazán, mélyen vallásos, akkor persze a vallás. Különben marad a csodavárás. Leginkább megelőzni próbáljuk az ilyen helyzeteket, és erre van kínálat bőven: újabb és újabb diéták, terápiák, meditációs gyakorlatok, mit tudom én. Némelyik még akár hatásos is lehet. De azt hiszem, a testi-lelki egészség is olyasmi, mint a boldogság: „mellékhatás”, olyankor van rá a legtöbb esély, ha valami – vagy valaki – igazán fontos nekünk. – Instant boldogságreceptekről is beszél... – Persze, ilyenek mindig is voltak, alkoholnak vagy kábítószernek hívják őket, aztán manapság ott vannak sokak számára a számítógépes játékok, ahol egy virtuális világban valódi kockázat nélkül lehet átélni mindenfélét. Ha úgy vesszük, ilyen lehet akár a zene is vagy bizonyos esetekben akár az olvasás is: amikor azért olvasunk, hogy átlépjünk egy másik, kedvesebb világba. A valóság sokszor nagyon ijesztő tud lenni. – Az ok című verse végén azt írja, „Ijesztő gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek, nem a titáni, öncélú gonoszság karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba a kontinenseket, hanem legköznapibb hibáink, egy kevés hiúság és makacsság, önismeretünk vakfoltja…”. Ez volna a legijesztőbb? – Talán az a legijesztőbb, hogy az egész világgal kapcsolatban vagyunk. Mindenféle távoli szerencsétlenségekről is értesülünk, és néha már az a benyomásunk, mintha az élet kizárólag tűzvészekből, merényletekből, repülőgép- és vonatszerencsétlenségekből állna. És ami még nagyon ijesztő, ma és mindenkor, az az, hogy milyen nehéz – mondhatni lehetetlen – az embereket meggyőzni vagy lebeszélni valamiről, ami ellenkezik valamilyen érzelmi érdekükkel. Nagyon kevesen akarnak nagy szerencsétlenséget előidézni, viszont sokan akarnak csökönyösen olyasmit, amiből pár lépésben akár nagy szerencsétlenség is lehet. Igen, talán ez a legijesztőbb.

Rakovszky Zsuzsa

Az 1981-ben megjelent Jóslatok és határidők című verseskönyvvel kezdődő pályája mértékletesen, de töretlenül ível a Célia című regényig, illetve a Történések című verses kötetig. Ez az ív a verseket és a prózát váltakoztatja, köztük olyan emblematikus kötetekkel, mint a Fehér-fekete, a Hangok, az Egyirányú utca, A kígyó árnyéka, A hullócsillag éve, a VS vagy a fortepan. Az írónő jelenleg egy elbeszélésköteten dolgozik, melynek megjelenése jövőre várható.

Szerző

Karafiáth Orsolya: Kihűlt

Mindenki nevetett, nem tudták abbahagyni. Általában csodálkoznak, ha meghallják, mi a férjem foglalkozása, kérdezgetnek és ámulnak. Az is szokványos, hogy afelől faggatnak, kiből lesz berepülőpilóta. De olyan még nem történt, mint most. Hogy valaki benyögje, hogy azokból, akikért nem kár. Kirohantam a teremből, be a mosdóba, nem kaptam levegőt, hideg víz, zihálok. Mindenki nevetett, dobolt az agyamba. Kivétel nélkül. Mert annak a szemét kis huszonéves ribancnak mindent lehet, ugye? Károlyi Cuki. Így mutatkozott be, csoda, hogy már akkor nem rúgtam le a fejét. Nem volt elég a kékre festett és oldalt felnyírt haja, nem a ki-kivillanó köldökpiercing és nem a tetoválás a vállán. Bocs a késésért, vetette oda nyeglén az első alkalommal rögtön, de soha nem kelek ilyen korán, ez borzalmas. Tizenegy óra volt, hallgattunk, és egyből mindenki számára világos lett, hogy őnagysága nem olyan korán kelő senkiházi, mint mi, szánalmas kispolgárok. És a rendes neved mi, kérdezte valaki a csoportból, mire Cuki, te jó ég, minden alkalommal fáj, ha csak ki kell mondanom. Elhúzta a pinkre pingált száját és a terapeutának mondta, hogy megint ez van, soha sehol nem tudnak leszállni rólam. Így aztán mindenki cukizta, mert senki nem akart szemétnek és határokat átlépőnek tűnni. Ő meg fürdött az állandóan kikövetelt figyelemben. Ha épp nem róla volt szó, dobolt az asztalon, váratlan hangokat adott ki, kiderült, nem kapcsolta ki a telefonját. Legyen már vége ennek a hónapokig tartó önismereti tréningnek! Semmi értelme amúgy se, mindannyian kötelességből vagyunk itt, vagy a diplomához, vagy a munkához kell, engem is az iskolából küldtek, ahol szeretném átvenni a főnöknőm helyét a mentálhigiénés segítségnyújtás frontján, de hát persze egy ilyen csoport csak látszatdolog, pénzkidobás. Cuki ebben is nemesebb, ő magától jött, hogy jobban haladjon a munkája az önkéntes csoportban. Cuki a legkitűnőbb, mindenhez ért! Minden poént lecsap, Cuki egy zseni! Már látom, hogy nyitja a száját, hogy odacsicseregjen valami baromságot, aztán röhög, imádja a saját humorát. Nem bírok ránézni, páros gyakorlatokon imádkozom, nehogy vele kerüljek össze. De legutóbb nem úsztam meg. Egyfajta „forró szék” a játék, a legfontosabb kapcsolatunkról kellett mesélni, tőmondatokban. Én kezdtem a vallomással, Cuki reagált, vissza is kérdezhetett. A férjemről tudtam csak mesélni, más fontos ember nincs körülöttem. Elmondtam, hogy imádom, hogy ő a mindenem, bár mostanában, mióta nyugdíjba ment, aggódom érte. Mert kezd leépülni, benne felejti kívülről az ajtóban a kulcsot, a múltkor feltette főni a levest, és már a füstre rohantam a konyhába, volt, hogy a szomszédhoz ment be. Félek, egyszer tragédia történik. Cuki persze egyből a korkülönbségen kezdett ugrálni. Hogy én, aki nem vagyok negyven, mit keresek egy aggastyán mellett. Aztán azon, hogy lehet, hogy miattam ilyen tehetetlen és totyogós a bácsi. Már volt pofája bácsinak hívni a férjem. Hogy megfojtom biztos, meg basztatom, ahogy itt a csoportban is mindenkit. Hogy ő, Cuki is fél tőlem, mert mellettem nem lehet jót lépni. Aztán oldalra billentette a fejét, úgy kérdezte: nem lehet, hogy a belőlem áradó nyomorult és mérgező boldogtalanság a baja? Főleg így, hogy kifelé ezt a kerek és happy feelinget nyomom, ami mellett mindenki eltörpül? Hogy ezzel gyakorlatilag debilizálom a férjem? Nagyon jó lehet olyan nővel élni, aki már szabadulna tőlünk. Kurva okos vagy, léptem ki a játékból, te meg, szegeztem az ujjamat a terapeutára, miért hagyod, hogy egy ilyen elkényeztetett budai úrilányka, akinek mindig mindent a segge alá tolt anyuci és apuci, beszóljon nekem? Nekem, akinek minden falatért meg kellett küzdenem, aki vidékről vergődtem idáig, akinek ez a házasság volt a mentőöv a nyomorból?! Irtó nagy csönd volt. Semmi közötök hozzá, hogyan élek. Te osztottad meg velünk, hogy mitől tartasz, nem Cuki provokálta ki, vetette fel egy csoporttag, és erre tényleg nem tudtam mit lépni, ez igaz volt, nem is tudom, mi ütött belém. Aznapra mindenesetre elhalkultam, és reméltem, a következő alkalomra mindenki elfelejti a dolgot. Leszarom a pénzt, nem megyek vissza, határoztam el. Ekkor lépett be Cuki, hogy ne haragudjak, ő csak viccelt, és egyáltalán nem arra utalt, illetve nem konkrétan az én esetemre, és így meg úgy, tudja, hogy neki ez nagy hibája, hogy egy poénért eladná az anyját is, de dolgozik rajta, hogy ne így legyen, hogy megtanuljon disztingválni. Láttam, hogy tényleg bánja, hogy valóban szeretne kiengesztelni, de ettől még erősebben nyilallt belém a gyűlölet. Te kis különc, te kis érzelembomba, csikorogtam magamban. Te, akit mindenki elfogad és segít, és lefogadom, hogy bent is mindenki a te lelki feloldozásodért drukkol. Én meg is dögölhetek! Semmi baj, mondtam végül, és idétlenül-öregesen hozzátettem, hogy spongya rá, amitől még nyomorultabban éreztem magam. Visszamentünk a terembe. Csak annyit akarok még hozzáfűzni, kértem szót, hogy én igenis szeretem a férjem, és erről nem nyitok viták, és nem tűröm a gúnyolódást. Cuki a padlót bámulta, a többiek sem igen néztek a szemembe. Amikor hazaértem, este hét felé, a férjem a fotelben aludt, a köntöse kitárva. A lakásban jeges hideg, az ablakot nyitva felejtette. Meg fog fázni, végzetes lehet ebben a korban. Az ablakhoz rohantam. Aztán megtorpantam. És arra gondoltam, inkább meglátogatom egy rég látott barátnőmet.