A boldogság mellékhatás - interjú Rakovszky Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.03.09. 14:28

Fotó: NÉPSZAVA ARCHÍV
Regényei, elbeszélései szereplői legtöbbször nőalakok, akik valamiféle küzdésben élik az életüket, mégsem hiszi, hogy lennének kifejezetten női témák. Rakovszky Zsuzsa úgy gondolja, a „női életanyag” az, amit az irodalom még nem használt el. Nőnapi számunkban többek között erről is beszélt.
– Szinte mindegyik prózai írásában nehéz sors jut a szereplőinek. Gyereket egyedül nevelő, később szerelem nélkül férjhez menő anyák, árva, félárva, apát kereső gyerekek, szélsőséges helyzetekbe vetődő lányok, magányos asszonyok keresik a helyüket az elbeszéléseiben, regényeiben. Ilyennek, ilyen támasz nélkülinek látja a női sorsot? – A legtöbb sors küzdelmes, a férfiaké is. Én talán azért írok gyakrabban ilyen helyzetekről, mert ezeket ismerem belülről, én is félárvaként nőttem fel, több mint tíz évig egyedül nevelt az édesanyám, csak azután ment újra férjhez. Ezért talán nekem a rendhagyó a „természetes” és a normális a szokatlan. A támogatás persze mindenkinek jólesik, de nem hiszem, hogy a nők jobban rászorulnának, mint a fér­fiak. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, hogy sokkal több férfi halt meg fiatalon, lett súlyos beteg vagy alkoholista a kortársaim közül, mint nő.  A nőkön valószínűleg még ma is több a teher, ami a gyakorlati életet illeti, de a férfiaknak talán a lelki terheik növekedtek meg. – A jövő heti számunkban lesz egy elbeszélésrészlet Szendrey Júliától, melyben egy Gyulai Pál-cikkre reflektál. Gyulai azt taglalja, ha már ír a nő, legalább írjon női témáról. Mit gondol, vannak kifejezetten női témák, női nyelvezet? – Minden írónak van saját életanyaga, és szerencsés dolog, ha ez olyan, amit az irodalom még nem „használt el” túlságosan, márpedig a nőké egyelőre még ilyen vagy nemrégen még ilyen volt. Ha úgy értjük Gyulai Pál intését, hogy a nők lehetőleg írjanak arról is, amiről csak ők tudnak, akkor ezzel egyet lehet érteni (már ha eltekintünk attól, hogy senki nem mondhatja meg valaki másnak, az miről írjon). De azért nem hinném, hogy az, amit a nagy (férfi) írók műveiben a női létről lehet olvasni, az ne lenne helytálló. Az íráshoz nemcsak saját élmények kellenek, hanem megfigyelés és fantázia is: nem muszáj személyesen kirabolnunk egy bankot ahhoz, hogy sejtsük, mit érezhet egy bankrabló. Meg aztán mik lennének azok a kifejezetten női témák? Jó, jó, tudom, szerelem, házasság, ilyesmik, legalábbis régebben ezeket értették „női témákon”. De azért ha megnézzük például a 19. századi nagy angol nőírókat, nem is annyira a Brontë-kat, mint inkább George Eliotot vagy a kedvencemet, Elizabeth Gaskellt, hát azokban van szó mindenről: vallásról, politikáról, a munkások helyzetéről – biztos érdekelte őket mindez, ha egyszer írtak róluk. – Egy másik nagyon fontos fókusz a műveiben az idő. Azt mondja, egyirányú utca… – ha mégis lehetne, „hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését”, meddig fejtené fel? Felfejtené-e egyáltalán? – Ha ez annyit jelent, hogy a „mai eszemmel” másként csinálnék-e dolgokat, akkor igen, persze, sok mindent. Ha úgy érti, hogy vannak-e olyan életszakaszok, ahová szívesen visszamennék, akkor megint csak igen, vannak ilyenek. De csak látogatóba, és nem úgy, hogy onnantól kezdve újra végig kell csinálnom az egészet. Nagyon szívesen visszalátogatnék például a saját gyerekkoromba. Vagy a fiam gyerekkorába. Bár nem is tudom... Kérdés, hogy a látogatás ideje alatt tisztában lennék-e vele, hogy ez csak egy látogatás: van egy Kosztolányi-novella, amelyikben a szeretett nő visszatér a halálból a férfihoz, de nem tudnak mihez kezdeni egymással. A dolgokhoz hozzátartozik, hogy vannak előzményeik és tartanak valahová, és ha ez hiányzik, az az időből kiemelt pillanat sem lehet olyan, mint az eredeti volt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a jó állapotunkhoz nagyon fontos lenne egyfajta állandóság. – Miben lenne a segítségünkre? – Gondolom, abban, hogy nem kellene örökösen elszakadnunk azoktól a tárgyaktól és helyszínektől, amiket megszerettünk, amelyek jelentenek valamit nekünk. Idősebb korban már nehezebben alakulnak ki ezek a kötődések. A változás is jobban érzékelhető, ha valami közben állandó marad. Ha mindig mindent, lakóhelyet, kapcsolatokat, fel kell számolni és újat kell építeni helyette, akkor az nem előrelépés, csak körforgás. – A Szilánkok című regényében az mondja: „…azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket…” Összerakható-e a múltszövetekből valamiféle ma is értelmezhető valóság? – Nem is egy. A múlt olyan gazdag, hogy mindenki tetszése szerint kiválogathatja belőle azokat a tényeket, amelyek alátámasztják azt, amit amúgy is gondol. De komolyabban és ami a személyes életet illeti: az ember fiatalon valami egyszerinek, különálló személyiségnek érzi magát, aztán idősödve már inkább úgy érezzük, hogy valaminek a folytatása vagyunk, és szeretnénk megtudni az előzményeket. Gondolom, ezért kezdenek sokan idősebb korban a családjuk történetével foglalkozni. – Van ebben valamiféle igazságkeresés is? – Igen, hiszem, hogy van olyan, hogy igazság, és nemcsak személyes „igazságok” vannak, mindenkinek a magáé. Bár azt is tudom, hogy a mi megismerő képességünknek megvannak a korlátai. Akár az egyes emberének, akár az emberiségének általában (ha mondjuk, elektronnak születünk, egészen másképp érzékelnénk a valóságot). Azt nem tudom, hogy az irodalom úgy általában közelebb visz-e valamilyen végső igazsághoz, de abban biztos vagyok, hogy törekednie kell valamilyen, mondjuk így, objektív igazságra, nem pedig valamilyen csoport úgynevezett „igazságára” – különben egy betűt sem érdemes leírni. Talán erre az igazságra van a leginkább szükségünk ahhoz, hogy ne vesszünk el a mai világ kilátástalan helyzeteinek labirintusában. – Vannak egyáltalán fogódzók az ilyen helyzetekre? A szereplőit nézve nem nagyon. – Nemcsak a szereplőim, én is úgy gondolom, hogy nem sok fogódzónk akad: barátok, családtagok szeretete, ha vannak ilyenek. Vagy ha valaki igazán, mélyen vallásos, akkor persze a vallás. Különben marad a csodavárás. Leginkább megelőzni próbáljuk az ilyen helyzeteket, és erre van kínálat bőven: újabb és újabb diéták, terápiák, meditációs gyakorlatok, mit tudom én. Némelyik még akár hatásos is lehet. De azt hiszem, a testi-lelki egészség is olyasmi, mint a boldogság: „mellékhatás”, olyankor van rá a legtöbb esély, ha valami – vagy valaki – igazán fontos nekünk. – Instant boldogságreceptekről is beszél... – Persze, ilyenek mindig is voltak, alkoholnak vagy kábítószernek hívják őket, aztán manapság ott vannak sokak számára a számítógépes játékok, ahol egy virtuális világban valódi kockázat nélkül lehet átélni mindenfélét. Ha úgy vesszük, ilyen lehet akár a zene is vagy bizonyos esetekben akár az olvasás is: amikor azért olvasunk, hogy átlépjünk egy másik, kedvesebb világba. A valóság sokszor nagyon ijesztő tud lenni. – Az ok című verse végén azt írja, „Ijesztő gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek, nem a titáni, öncélú gonoszság karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba a kontinenseket, hanem legköznapibb hibáink, egy kevés hiúság és makacsság, önismeretünk vakfoltja…”. Ez volna a legijesztőbb? – Talán az a legijesztőbb, hogy az egész világgal kapcsolatban vagyunk. Mindenféle távoli szerencsétlenségekről is értesülünk, és néha már az a benyomásunk, mintha az élet kizárólag tűzvészekből, merényletekből, repülőgép- és vonatszerencsétlenségekből állna. És ami még nagyon ijesztő, ma és mindenkor, az az, hogy milyen nehéz – mondhatni lehetetlen – az embereket meggyőzni vagy lebeszélni valamiről, ami ellenkezik valamilyen érzelmi érdekükkel. Nagyon kevesen akarnak nagy szerencsétlenséget előidézni, viszont sokan akarnak csökönyösen olyasmit, amiből pár lépésben akár nagy szerencsétlenség is lehet. Igen, talán ez a legijesztőbb.

Rakovszky Zsuzsa

Az 1981-ben megjelent Jóslatok és határidők című verseskönyvvel kezdődő pályája mértékletesen, de töretlenül ível a Célia című regényig, illetve a Történések című verses kötetig. Ez az ív a verseket és a prózát váltakoztatja, köztük olyan emblematikus kötetekkel, mint a Fehér-fekete, a Hangok, az Egyirányú utca, A kígyó árnyéka, A hullócsillag éve, a VS vagy a fortepan. Az írónő jelenleg egy elbeszélésköteten dolgozik, melynek megjelenése jövőre várható.

Szerző

Karafiáth Orsolya: Kihűlt

Mindenki nevetett, nem tudták abbahagyni. Általában csodálkoznak, ha meghallják, mi a férjem foglalkozása, kérdezgetnek és ámulnak. Az is szokványos, hogy afelől faggatnak, kiből lesz berepülőpilóta. De olyan még nem történt, mint most. Hogy valaki benyögje, hogy azokból, akikért nem kár. Kirohantam a teremből, be a mosdóba, nem kaptam levegőt, hideg víz, zihálok. Mindenki nevetett, dobolt az agyamba. Kivétel nélkül. Mert annak a szemét kis huszonéves ribancnak mindent lehet, ugye? Károlyi Cuki. Így mutatkozott be, csoda, hogy már akkor nem rúgtam le a fejét. Nem volt elég a kékre festett és oldalt felnyírt haja, nem a ki-kivillanó köldökpiercing és nem a tetoválás a vállán. Bocs a késésért, vetette oda nyeglén az első alkalommal rögtön, de soha nem kelek ilyen korán, ez borzalmas. Tizenegy óra volt, hallgattunk, és egyből mindenki számára világos lett, hogy őnagysága nem olyan korán kelő senkiházi, mint mi, szánalmas kispolgárok. És a rendes neved mi, kérdezte valaki a csoportból, mire Cuki, te jó ég, minden alkalommal fáj, ha csak ki kell mondanom. Elhúzta a pinkre pingált száját és a terapeutának mondta, hogy megint ez van, soha sehol nem tudnak leszállni rólam. Így aztán mindenki cukizta, mert senki nem akart szemétnek és határokat átlépőnek tűnni. Ő meg fürdött az állandóan kikövetelt figyelemben. Ha épp nem róla volt szó, dobolt az asztalon, váratlan hangokat adott ki, kiderült, nem kapcsolta ki a telefonját. Legyen már vége ennek a hónapokig tartó önismereti tréningnek! Semmi értelme amúgy se, mindannyian kötelességből vagyunk itt, vagy a diplomához, vagy a munkához kell, engem is az iskolából küldtek, ahol szeretném átvenni a főnöknőm helyét a mentálhigiénés segítségnyújtás frontján, de hát persze egy ilyen csoport csak látszatdolog, pénzkidobás. Cuki ebben is nemesebb, ő magától jött, hogy jobban haladjon a munkája az önkéntes csoportban. Cuki a legkitűnőbb, mindenhez ért! Minden poént lecsap, Cuki egy zseni! Már látom, hogy nyitja a száját, hogy odacsicseregjen valami baromságot, aztán röhög, imádja a saját humorát. Nem bírok ránézni, páros gyakorlatokon imádkozom, nehogy vele kerüljek össze. De legutóbb nem úsztam meg. Egyfajta „forró szék” a játék, a legfontosabb kapcsolatunkról kellett mesélni, tőmondatokban. Én kezdtem a vallomással, Cuki reagált, vissza is kérdezhetett. A férjemről tudtam csak mesélni, más fontos ember nincs körülöttem. Elmondtam, hogy imádom, hogy ő a mindenem, bár mostanában, mióta nyugdíjba ment, aggódom érte. Mert kezd leépülni, benne felejti kívülről az ajtóban a kulcsot, a múltkor feltette főni a levest, és már a füstre rohantam a konyhába, volt, hogy a szomszédhoz ment be. Félek, egyszer tragédia történik. Cuki persze egyből a korkülönbségen kezdett ugrálni. Hogy én, aki nem vagyok negyven, mit keresek egy aggastyán mellett. Aztán azon, hogy lehet, hogy miattam ilyen tehetetlen és totyogós a bácsi. Már volt pofája bácsinak hívni a férjem. Hogy megfojtom biztos, meg basztatom, ahogy itt a csoportban is mindenkit. Hogy ő, Cuki is fél tőlem, mert mellettem nem lehet jót lépni. Aztán oldalra billentette a fejét, úgy kérdezte: nem lehet, hogy a belőlem áradó nyomorult és mérgező boldogtalanság a baja? Főleg így, hogy kifelé ezt a kerek és happy feelinget nyomom, ami mellett mindenki eltörpül? Hogy ezzel gyakorlatilag debilizálom a férjem? Nagyon jó lehet olyan nővel élni, aki már szabadulna tőlünk. Kurva okos vagy, léptem ki a játékból, te meg, szegeztem az ujjamat a terapeutára, miért hagyod, hogy egy ilyen elkényeztetett budai úrilányka, akinek mindig mindent a segge alá tolt anyuci és apuci, beszóljon nekem? Nekem, akinek minden falatért meg kellett küzdenem, aki vidékről vergődtem idáig, akinek ez a házasság volt a mentőöv a nyomorból?! Irtó nagy csönd volt. Semmi közötök hozzá, hogyan élek. Te osztottad meg velünk, hogy mitől tartasz, nem Cuki provokálta ki, vetette fel egy csoporttag, és erre tényleg nem tudtam mit lépni, ez igaz volt, nem is tudom, mi ütött belém. Aznapra mindenesetre elhalkultam, és reméltem, a következő alkalomra mindenki elfelejti a dolgot. Leszarom a pénzt, nem megyek vissza, határoztam el. Ekkor lépett be Cuki, hogy ne haragudjak, ő csak viccelt, és egyáltalán nem arra utalt, illetve nem konkrétan az én esetemre, és így meg úgy, tudja, hogy neki ez nagy hibája, hogy egy poénért eladná az anyját is, de dolgozik rajta, hogy ne így legyen, hogy megtanuljon disztingválni. Láttam, hogy tényleg bánja, hogy valóban szeretne kiengesztelni, de ettől még erősebben nyilallt belém a gyűlölet. Te kis különc, te kis érzelembomba, csikorogtam magamban. Te, akit mindenki elfogad és segít, és lefogadom, hogy bent is mindenki a te lelki feloldozásodért drukkol. Én meg is dögölhetek! Semmi baj, mondtam végül, és idétlenül-öregesen hozzátettem, hogy spongya rá, amitől még nyomorultabban éreztem magam. Visszamentünk a terembe. Csak annyit akarok még hozzáfűzni, kértem szót, hogy én igenis szeretem a férjem, és erről nem nyitok viták, és nem tűröm a gúnyolódást. Cuki a padlót bámulta, a többiek sem igen néztek a szemembe. Amikor hazaértem, este hét felé, a férjem a fotelben aludt, a köntöse kitárva. A lakásban jeges hideg, az ablakot nyitva felejtette. Meg fog fázni, végzetes lehet ebben a korban. Az ablakhoz rohantam. Aztán megtorpantam. És arra gondoltam, inkább meglátogatom egy rég látott barátnőmet.

Lackfi János: Hentesáru

A Moszkva-téri hentesárupult mögött a nagyfiúk a véres szerveket dobálják, a kés, akárha vajban, fut, a csattogós májak, zúzák, a leffenő nagy combfilék, a csirkecombok kánkánjára izgul most a férfinép, kampókon lóg a füstöltáru, gigászi cipzár-oldalas, tömzsi palacknyi csülkök ringnak, egy-két poén itt félszavas. A kés-kivájta deszkalapra, hopp, vérvörös massza zuhan, a ritmikus, nagy nyisszanások elintézik majd gondosan, mert csókolom, jobb pulykahúsnál bolognaihoz nincs bizony, akarja, hogy kockákra vágjam? ezt nézze meg, ez színizom! hogy tetszik lenni, régen láttuk, jó színe lett, s ez a kabát!, a hentesbácsi sose látott ilyen aranyos kisbabát! A benzinár is föl-le megy már, jaj, ahogy mondja, főnökúr, hülyítenek csak minket fentről, a kisember hiába túr, maga a bankban, én a pultnál, más falaz, ablakot pucol, Fradi az Isten, jó ebédhez legjobban magyar nóta szól. Tegye már mellé azt a csöppet, ne árválkodjon egyedül, fél kiló jó lesz, így maradhat, végül a halál hegedül. Egy üvegezett kalickából cseppnyi kerek ablakon át Gizike kukkol pápaszemmel, csengetve pénztármasinát, Zoli, mennyi a töpörtyű most? lemérted a koviubit? ha nincsen éppen sorban állás, egyik fiú odapucsít, főzi kicsit Gizi fejét, mert unja már magát nagyon, késhegyről májassal kínálja, nyelvre vigyázz, ugye, finom? Aztán fúriaként berontva egy nő a Lacit keresi, míg azt a raktárból szólítják, tüzet fújnak orrlikai, majd előkerül szégyenkezve, esetlenül a nagy melák, szemét földre szegezve minden elkövetett hibát belát, pereg az asszony fürge nyelve, a talponálló asztalok népe rág, bambul, síri csöndben. A Föld vállat von, azt forog…
Szerző