A boldogság mellékhatás - interjú Rakovszky Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.03.09 14:28

Fotó: NÉPSZAVA ARCHÍV
Regényei, elbeszélései szereplői legtöbbször nőalakok, akik valamiféle küzdésben élik az életüket, mégsem hiszi, hogy lennének kifejezetten női témák. Rakovszky Zsuzsa úgy gondolja, a „női életanyag” az, amit az irodalom még nem használt el. Nőnapi számunkban többek között erről is beszélt.
– Szinte mindegyik prózai írásában nehéz sors jut a szereplőinek. Gyereket egyedül nevelő, később szerelem nélkül férjhez menő anyák, árva, félárva, apát kereső gyerekek, szélsőséges helyzetekbe vetődő lányok, magányos asszonyok keresik a helyüket az elbeszéléseiben, regényeiben. Ilyennek, ilyen támasz nélkülinek látja a női sorsot? – A legtöbb sors küzdelmes, a férfiaké is. Én talán azért írok gyakrabban ilyen helyzetekről, mert ezeket ismerem belülről, én is félárvaként nőttem fel, több mint tíz évig egyedül nevelt az édesanyám, csak azután ment újra férjhez. Ezért talán nekem a rendhagyó a „természetes” és a normális a szokatlan. A támogatás persze mindenkinek jólesik, de nem hiszem, hogy a nők jobban rászorulnának, mint a fér­fiak. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, hogy sokkal több férfi halt meg fiatalon, lett súlyos beteg vagy alkoholista a kortársaim közül, mint nő.  A nőkön valószínűleg még ma is több a teher, ami a gyakorlati életet illeti, de a férfiaknak talán a lelki terheik növekedtek meg. – A jövő heti számunkban lesz egy elbeszélésrészlet Szendrey Júliától, melyben egy Gyulai Pál-cikkre reflektál. Gyulai azt taglalja, ha már ír a nő, legalább írjon női témáról. Mit gondol, vannak kifejezetten női témák, női nyelvezet? – Minden írónak van saját életanyaga, és szerencsés dolog, ha ez olyan, amit az irodalom még nem „használt el” túlságosan, márpedig a nőké egyelőre még ilyen vagy nemrégen még ilyen volt. Ha úgy értjük Gyulai Pál intését, hogy a nők lehetőleg írjanak arról is, amiről csak ők tudnak, akkor ezzel egyet lehet érteni (már ha eltekintünk attól, hogy senki nem mondhatja meg valaki másnak, az miről írjon). De azért nem hinném, hogy az, amit a nagy (férfi) írók műveiben a női létről lehet olvasni, az ne lenne helytálló. Az íráshoz nemcsak saját élmények kellenek, hanem megfigyelés és fantázia is: nem muszáj személyesen kirabolnunk egy bankot ahhoz, hogy sejtsük, mit érezhet egy bankrabló. Meg aztán mik lennének azok a kifejezetten női témák? Jó, jó, tudom, szerelem, házasság, ilyesmik, legalábbis régebben ezeket értették „női témákon”. De azért ha megnézzük például a 19. századi nagy angol nőírókat, nem is annyira a Brontë-kat, mint inkább George Eliotot vagy a kedvencemet, Elizabeth Gaskellt, hát azokban van szó mindenről: vallásról, politikáról, a munkások helyzetéről – biztos érdekelte őket mindez, ha egyszer írtak róluk. – Egy másik nagyon fontos fókusz a műveiben az idő. Azt mondja, egyirányú utca… – ha mégis lehetne, „hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését”, meddig fejtené fel? Felfejtené-e egyáltalán? – Ha ez annyit jelent, hogy a „mai eszemmel” másként csinálnék-e dolgokat, akkor igen, persze, sok mindent. Ha úgy érti, hogy vannak-e olyan életszakaszok, ahová szívesen visszamennék, akkor megint csak igen, vannak ilyenek. De csak látogatóba, és nem úgy, hogy onnantól kezdve újra végig kell csinálnom az egészet. Nagyon szívesen visszalátogatnék például a saját gyerekkoromba. Vagy a fiam gyerekkorába. Bár nem is tudom... Kérdés, hogy a látogatás ideje alatt tisztában lennék-e vele, hogy ez csak egy látogatás: van egy Kosztolányi-novella, amelyikben a szeretett nő visszatér a halálból a férfihoz, de nem tudnak mihez kezdeni egymással. A dolgokhoz hozzátartozik, hogy vannak előzményeik és tartanak valahová, és ha ez hiányzik, az az időből kiemelt pillanat sem lehet olyan, mint az eredeti volt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a jó állapotunkhoz nagyon fontos lenne egyfajta állandóság. – Miben lenne a segítségünkre? – Gondolom, abban, hogy nem kellene örökösen elszakadnunk azoktól a tárgyaktól és helyszínektől, amiket megszerettünk, amelyek jelentenek valamit nekünk. Idősebb korban már nehezebben alakulnak ki ezek a kötődések. A változás is jobban érzékelhető, ha valami közben állandó marad. Ha mindig mindent, lakóhelyet, kapcsolatokat, fel kell számolni és újat kell építeni helyette, akkor az nem előrelépés, csak körforgás. – A Szilánkok című regényében az mondja: „…azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket…” Összerakható-e a múltszövetekből valamiféle ma is értelmezhető valóság? – Nem is egy. A múlt olyan gazdag, hogy mindenki tetszése szerint kiválogathatja belőle azokat a tényeket, amelyek alátámasztják azt, amit amúgy is gondol. De komolyabban és ami a személyes életet illeti: az ember fiatalon valami egyszerinek, különálló személyiségnek érzi magát, aztán idősödve már inkább úgy érezzük, hogy valaminek a folytatása vagyunk, és szeretnénk megtudni az előzményeket. Gondolom, ezért kezdenek sokan idősebb korban a családjuk történetével foglalkozni. – Van ebben valamiféle igazságkeresés is? – Igen, hiszem, hogy van olyan, hogy igazság, és nemcsak személyes „igazságok” vannak, mindenkinek a magáé. Bár azt is tudom, hogy a mi megismerő képességünknek megvannak a korlátai. Akár az egyes emberének, akár az emberiségének általában (ha mondjuk, elektronnak születünk, egészen másképp érzékelnénk a valóságot). Azt nem tudom, hogy az irodalom úgy általában közelebb visz-e valamilyen végső igazsághoz, de abban biztos vagyok, hogy törekednie kell valamilyen, mondjuk így, objektív igazságra, nem pedig valamilyen csoport úgynevezett „igazságára” – különben egy betűt sem érdemes leírni. Talán erre az igazságra van a leginkább szükségünk ahhoz, hogy ne vesszünk el a mai világ kilátástalan helyzeteinek labirintusában. – Vannak egyáltalán fogódzók az ilyen helyzetekre? A szereplőit nézve nem nagyon. – Nemcsak a szereplőim, én is úgy gondolom, hogy nem sok fogódzónk akad: barátok, családtagok szeretete, ha vannak ilyenek. Vagy ha valaki igazán, mélyen vallásos, akkor persze a vallás. Különben marad a csodavárás. Leginkább megelőzni próbáljuk az ilyen helyzeteket, és erre van kínálat bőven: újabb és újabb diéták, terápiák, meditációs gyakorlatok, mit tudom én. Némelyik még akár hatásos is lehet. De azt hiszem, a testi-lelki egészség is olyasmi, mint a boldogság: „mellékhatás”, olyankor van rá a legtöbb esély, ha valami – vagy valaki – igazán fontos nekünk. – Instant boldogságreceptekről is beszél... – Persze, ilyenek mindig is voltak, alkoholnak vagy kábítószernek hívják őket, aztán manapság ott vannak sokak számára a számítógépes játékok, ahol egy virtuális világban valódi kockázat nélkül lehet átélni mindenfélét. Ha úgy vesszük, ilyen lehet akár a zene is vagy bizonyos esetekben akár az olvasás is: amikor azért olvasunk, hogy átlépjünk egy másik, kedvesebb világba. A valóság sokszor nagyon ijesztő tud lenni. – Az ok című verse végén azt írja, „Ijesztő gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek, nem a titáni, öncélú gonoszság karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba a kontinenseket, hanem legköznapibb hibáink, egy kevés hiúság és makacsság, önismeretünk vakfoltja…”. Ez volna a legijesztőbb? – Talán az a legijesztőbb, hogy az egész világgal kapcsolatban vagyunk. Mindenféle távoli szerencsétlenségekről is értesülünk, és néha már az a benyomásunk, mintha az élet kizárólag tűzvészekből, merényletekből, repülőgép- és vonatszerencsétlenségekből állna. És ami még nagyon ijesztő, ma és mindenkor, az az, hogy milyen nehéz – mondhatni lehetetlen – az embereket meggyőzni vagy lebeszélni valamiről, ami ellenkezik valamilyen érzelmi érdekükkel. Nagyon kevesen akarnak nagy szerencsétlenséget előidézni, viszont sokan akarnak csökönyösen olyasmit, amiből pár lépésben akár nagy szerencsétlenség is lehet. Igen, talán ez a legijesztőbb.

Rakovszky Zsuzsa

Az 1981-ben megjelent Jóslatok és határidők című verseskönyvvel kezdődő pályája mértékletesen, de töretlenül ível a Célia című regényig, illetve a Történések című verses kötetig. Ez az ív a verseket és a prózát váltakoztatja, köztük olyan emblematikus kötetekkel, mint a Fehér-fekete, a Hangok, az Egyirányú utca, A kígyó árnyéka, A hullócsillag éve, a VS vagy a fortepan. Az írónő jelenleg egy elbeszélésköteten dolgozik, melynek megjelenése jövőre várható.

Frissítve: 2019.03.09 14:28

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39