Fóti gyermekváros: sérült gyerekek kizárva!

Idilli környezet, megszokott és megszeretett nevelők, halastó, ősfák és ritkán tapasztalt békesség. Innen akarják kiszakítani a fóti gyerekváros még megmaradt lakóit. Kérdésessé vált a korábbi pedagógusok lakhatása, és mennie kell az itt működő iskolának és az óvodának is.

Fatima, aki mindennap a fóti gyermekvároson keresztül jár haza, maga is két évig élt nevelőotthonban. Édesanyja rajta kívül öt testvérét nevelte, apja pedig alkoholbeteg és szerencsejáték-függő volt. Fatima nem járt iskolába, így került az otthonba. „Végül is nem bántam, hogy így történt. Nagyon szerettem ott, és most is visszamennék” – mondja. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, mit jelent egy családból kiszakított gyereknek az állandóság és a biztonság. Fatima ma két gyereket nevel itt Fóton. Férje lovász a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat lovasterápiás központjában, ahová a gyerekvárosnak is otthont adó, hatvanhektáros parkon át, hosszú sétával lehet eljutni. Arrafelé baktatunk, Fatima kezében két nagy szatyor, és arról mesél, mekkora érvágás lesz nekik, ha az óvoda is elköltözik innen. „Életre való, édes gyerekek, mindig nagyokat köszönnek” – mondja és nagyot sóhajt. Aztán magyarázólag hozzáteszi, hogy ha az óvodát felszámolják, még messzebb kell gyalogolnia a gyerekekkel, pedig már így is rendkívül hosszú az út. Közben lánya, az ötéves Izabella – aki egy korábbi agyhártyagyulladás miatt fizikailag maga is sérült – büszkén meséli, hogy ő már lovagol, és ha nagy lesz, sérült gyerekekkel akar majd foglalkozni. Meg persze lovakkal.

Ha Lőrinc szemet vet

A fótiak és a gyermekváros lakói között évtizedekig harmonikus volt a viszony. Bár legutóbb némi felzúdulást keltett, amikor a kísérő nélküli menekült gyerekeket ide költöztették, de a félelem – ahogy az lenni szokott – nagyobb volt, mint a valós veszély. Fót ugyanolyan békés és csendes maradt a menekültekkel is, amilyen volt. „Kezdetben féltem, hogy mi lesz, mert olyan rosszakat hallani róluk, de nagyon rendes emberek voltak. Több családdal találkoztam, a gyerekek a helyi óvodába jártak” – mondja Fatima.

„Undorítónak tartom az egészet, és a városban is sokan felháborodtak. Itt nagyon jó helyük van a gyerekeknek” – erről már Vágvölgyi Mila beszél, miután kiszolgálta vevőjét a fóti dohányboltban. Nem érti, miért kell a sérült gyermekeket Kalocsára, Aszódra vagy éppen Zalaegerszegre költöztetni, amikor itt senkinek sincsenek útban, és mindenük megvan, ami kell. Meséli, hogy a hétvégén a helybeliek bejárnak a kastélyparkba sétálni, a bentiek pedig gyakran járnak ki a városba, de soha nem volt semmi konfliktus. Persze ő is hallotta a pletykákat, és tudja, hogy mit jelent az, ha valamire Mészáros Lőrinc szemet vet, de méltatlannak tartja az egészet.

Persze vannak, akik pragmatikusabban gondolkodnak. A dohánybolt előtt egy férfi arról beszél: bár nem örülne annak, ha a milliárdos gázszerelő üzletelne a környéken, de talán ez a városnak is jót tenne. Végre javulna az úthálózat minősége. Ezzel ugyanis messze nem elégedettek.

Drasztikus változások jönnek

A fóti idill nagy része egyébként már csak nosztalgia. Az állami gondozott gyerekek többségét már évekkel ezelőtt elköltöztették ugyanis a városból, és a menekült gyerekek mellett csak azok maradtak, akik valamilyen különleges ellátást igényelnek: mozgáskorlátozottak és tartósan betegek vagy súlyos pszichés tünetekkel élnek. A korszerű lakóotthonokban most 62 gyermek él. Mikor szállingózni kezdtek a hírek a gyermekközpont bezárásáról, Czibere Károly egykori szociális ügyekért felelős államtitkár azt mondta: a kormány célja, hogy megszűnjenek a „tömegszerű intézmények” és kisebb lakásotthonokba kerüljenek a gyerekek. Ennek tükrében még inkább érthetetlen, miért van szükség a gyerekek áthelyezésére. Hiszen Fóton már most is kisebb és láthatóan jó állapotú épületekben végzik a mozgássérült és a mentális problémákkal küzdő fiatalok gondozását.

Ottjártunkkor egy kerekesszékes fiatal épp az egyik ilyen épület melletti játszótéren üldögélt és élvezte a napsütést. Valószínűleg fogalma sincs, hogyan kaphatja majd meg azt a fajta szabadságot a közlekedésben, ha mondjuk Hűvösvölgybe költöztetik. Ott nemcsak az egyenetlen terepviszonyok jelenthetnek problémát, hanem az is, hogy az az intézmény még nincs teljesen akadálymentesítve. Így valószínűleg ott jóval kevesebb önállóság jut majd a fiataloknak. Amúgy a közlekedés csak az egyik, és nem is a legnagyobb probléma. A parkban békésen ücsörgő fiú most ismeri a környezetét és tudja, melyik nevelő lesz mellette holnap. Ha ezt az állandóságot és biztonságot elveszik tőle, ha el kell szakadnia az addig szeretett felnőttektől, az komoly törést okozhat az életében.

Az állami gondozott gyerekek költöztetése mellett a fótiaknak azzal is szembesülniük kell majd, hogy idővel máshová viszik két sikeres és közkedvelt intézményüket, a gyermekváros jelenlegi területén működő Száz Juhocska Református Óvodát és a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnáziumot. Az óvoda valószínűleg még két évig marad, mert – mint megtudtuk – késik a tervezés és a kivitelezés. Az iskolánál is hasonló a helyzet, várhatóan ott is két év múlva esedékes a költözés. Egyelőre nincs hova menjenek. Az intézmény egyébként rendkívül népszerű, a környező településekről és a határon túlról is járnak ide gyerekek, körülbelül 380 diákjuk van. A kastélyparkban sétálva fiatal férfival találkozunk, aki arról mesél: korábban ő is az itteni iskolába járt, és nagyon szerette, mert biztonságos környezetet nyújtott. Ez is a múlté lesz.

Innen már csak tepsiben!

A jövendő változások miatt nem csak a szülők és a gyerekek aggódhatnak. Sok egykori pedagógus és nevelő ma is ott lakik: szerződésük szerint életük végéig a szolgálati bérlakásukban maradhatnak. Most viszont az ő otthonuk sorsa is kérdésessé vált. „Márpedig egem innen csak tepsiben vihetnek el, ha ledózerolják az épületet, akkor majd rám dől. Na és akkor? Nyolcvanéves vagyok, mit tehetnek velem?” – kérdezi határozottan Benkő Antalné, mikor a szolgálati lakás felé igyekezve arról kérdezzük: tudja-e, hogy meddig maradhat? A magas, rikítóan fehér hajú és élénk tekintetű asszony hajdan matematika és ének szakos középiskolai tanár volt a gyermekvárosban. Pedagógus társaival együtt ő sem hiszi el, hogy menniük kellene. Legalábbis erről eddig hivatalosan senki nem tájékoztatta. Láttak ugyan már olyan televíziós műsort, ahol arról beszéltek, mennyivel jobb lesz a gyerekeknek, ha elkerülnek innen. Ezzel viszont egyáltalán nem értenek egyet. „Életem legszebb 46 éve volt, míg itt tanítottam az árva gyerekeket. Nagyszerű fiatalok voltak, akik szerettek minket. Isten ajándéka, hogy őket taníthattam” – mondja.

„Hozzám többen is visszajárnak a hajdan nevelt lányok közül, sokan már nagymamák. Csodálatos volt az a kapcsolat a gyerekekkel. Máig megismernek, és örömmel fordulnak felém” – mondja Tóth Elemérné. Az aprócska, 89 éves asszony több mint 40 évig dolgozott Fóton, kezdetben a gyermekváros általános iskolájának volt a pedagógusa, majd nevelő lett és máig szoros kapcsolatot ápol egy-egy nevelt gyermekével. Kérdés, hogy a most állami gondozott fiataloknak mennyi esélye van ilyen kapcsolatok létrejöttére, ha ide-oda költöztetik őket. Egykori tanárok mesélnek arról is, hogy a hajdani igazgató, Barna Lajos azon dolgozott, hogy egyesítse a szétszakított családokat. Sok gyermek itt találkozhatott újra a testvéreivel. Voltak, akik nevelőszülőktől kerültek ide, mert úgy gondolták, itt jobb életük lehet. „Mikor jöttek az első hírek arról, hogy megszűnik a gyermekváros, és hogy mennyivel jobb dolga lesz majd a gyerekeknek nevelőszülőknél, mi tudtuk, hogy azért ez nincs mindig így” – mondja Tóth Elemérné. Közben mindketten egyre szorosabbra húzzák a kabátot, lassan bemennek melegedni. A gyermekvárosból kifelé menet a szürkületben még kihaltabbnak és szomorúbban tűnnek a hajdan élettel teli épületek. Nincs mit tenni, a kormány kitette rájuk a képzeletbeli táblát: GYEREKEK KIZÁRVA.