Bártfai Gergely: Istennők alkonya

Publikálás dátuma
2019.03.10. 12:50

Milyen volna az élet egy kevésbé macsó világban? Hogyan működne a társadalom, ha nem hatná át az évezredes férfiuralom? Több volna a türelem, kevesebb az agresszió? Élhetőbb a bolygó? Nem tudhatjuk. Elképzelni sem könnyű, ami azt illeti.
Ha a jelenben keresünk fogódzót, bizony, nem dúskálunk a példákban. Mintha tű után kutatnánk a globális szénakazalban. Leginkább a moszuókat szokták felhozni. Ez a Himalája lábánál, kínai fennhatóság alatt is máig elszigetelten élő nép: matriarchátus. A családfő a nagymama. A nők a maguk urai, közösen nevelik a gyerekeket, akik „sétáló házasságokból” születnek. Az apának nincs dolga az utódok gondozásával, ezért a kiléte sem fontos. Anyai ágon tartják nyilván a felmenőket. Az „édes­apa” és „férj” fogalma ismeretlen, nincs is rájuk szó a moszuó nyelvben.  

Isten akarata

Az egzotikus népcsoport kicsi, szokásaiból elhamarkodott volna messzemenő következtetéseket levonni. A moszuók társadalma mégis üzenet: létezik más modell is, nem csak a hímsoviniszta. Olyan, amelyben a nemek különbözők, de kiegészítik egymást, ezért egyenrangúak. Ami arra is rávilágít, hogy a nők alávetettsége bármennyire megszokott is, nem törvényszerű, pláne nem „természetes”. Pedig sokáig azt tanították nekünk, hogy az. Ezt ­sulykolja az egyház, a három nagy monoteista vallás világképe. Isten akarata, pont. Kérdés nincs, tessék továbbhaladni. Ennyi indoklás éppen elégnek is bizonyult pár ezer évig, legföljebb boszorkányégetésekkel nyomatékosították néha. Aztán a felvilágosult 19. században a modern tudomány sietett a gyengélkedő Isten segítségére. A szociáldarwinisták azt bizonygatták, hogy a férfiak jobb vadászok, erősebbek, naná, hogy magukhoz ragadták a hatalmat. Ez a természet rendje. A nők meg így jártak. Az okfejtéssel csak az a gond, hogy az ősközösségi társadalmakban a nők korántsem játszottak alárendelt szerepet. Sőt! A vadászat kimenetele bizonytalan, de a gyűjtögető mindig talál valami ehetőt. Elfogadott becslés szerint a nők kétszer annyi élelmet hoztak az ősi konyhára, mint a férfiak. De hát akkor mi történt a nőkkel civilizációnk hajnalán? Miért váltak egyenrangú társból másodrendűekké? Engels szerint „világtörténelmi” vereséget szenvedtek, vesztüket a magántulajdon okozta (A család, a magántulajdon és az állam eredete, 1884). Mindez persze csak mellékszál az osztályharc nagy narratívájában, ennek megfelelően a megoldás is pofonegyszerű: a proletárforradalom. A kommunista Kánaánban majd a nők kizsákmányolása is megszűnik magától, együtt az emberiség összes többi nyűgével-nyavalyájával. Az időközben eltelt alig másfél évszázad tapasztalataiból ítélve elképesztően naiv gondolat.  

A nőkön kezdték

A múlt század második felének feministái kísérletet tettek, hogy a feje tetejéről a talpára állítsák Engelst. Gerda Lerner szerint pont fordítva történt: minden a nőkkel kezdődött (The Creation of Patriarchy, 1986). Azzal, hogy a szomszédos törzsektől elrabolt lányokat megfosztották szabadságuktól. Ez a szokás, a nők leigázása hozta létre a rabszolgaság intézményét, ebből eredt a magántulajdon, a kizsákmányolás, az osztálytársadalom. A férfiak a nőkön tanulták meg és tökéletesítették azokat a módszereket, amelyeket később egymáson is gátlástalanul alkalmaztak, amikor uralkodni akartak. A nők jogfosztása hosszú történelmi folyamat volt, csak a keresztény időszámítás előtti évezred elejére fejeződött be. Az égi panteon lakói, jelentős fáziskéséssel bár, de engedelmesen követték a földi változásokat. Az ókori Kelet embere még sokáig dundi istenanyákat imádott, mialatt a nők elveszítették egyenlő státusukat. A születés, a teremtés, a termékenység női princípium, megszemélyesített alakjuk magától értetődően női isten volt. Ezek a kultuszok jó ideig tartották is magukat, de közben, a férfidominancia korában megkezdődött a hímnemű istenek felemelkedése. A görög viharisten, Zeusz felkapaszkodott az Olümposz csúcsára, mellette már csak isteni hitveseknek, szeretőknek és ágyasoknak jutott hely. A héberek szigorú apafigurája, Jehova semmilyen riválist nem tűrt meg, nemhogy egy női (vetély)társat. Ahogy megszilárdult a patriarchális rend, elterjedt a monoteizmus, végképp bealkonyult az istennőknek is. Az archaikus állam már ízig-vérig patriarchális szervezet. Hammurábi babiloni király híres törvényoszlopán a 282 szabályból 73 vonatkozik a családra, a házasságra; ezek lényegében a nők fölötti uralmat intézményesítik. Feminista értelmezésben a cél a női szexualitás fölötti totális férfikontroll megszerzése volt. Ezt a fennálló rendet konzerválta, teremtette újra az állam azóta is; nem csoda, ha a nők alávetettségét idővel a legtöbben eleve elrendeltnek, normálisnak tekintették – általában maguk a nők is. 

Elveszett kincs

Amúgy pedig szomorúan keveset tudunk arról, hogy mit gondoltak minderről – vagy bármi másról – a századok során maguk a nők. Hiába volt kulcsszerepük civilizációnk létrejöttében, ha a történetírás férfikiváltság maradt. Roppant részletes leírások mesélnek régi háborúkról, de a nők tapasztalatait, érzéseit, kollektív bölcsességét nemigen örökítette meg senki. Csupán szájhagyományban terjedtek nemzedékről nemzedékre, amíg terjedtek; idővel jelentős részük elenyészett. Nagy kár érte. Közös kincsünk volt. A közösség több mint felének (számszerűen tehát többségének) jogfosztása civilizációnk szégyenletes hagyománya. Nyilván az sem véletlen, hogy az újabb idők elnyomó rendszerei és elmaradott társadalmai makacsul ragaszkodnak hozzá világszerte, elvakult dühvel rontanak neki a női egyenjogúság eszméjének és modern vívmányainak. Így lesz a nemek társadalmi szerepét vizsgáló tudományágból a hatalom ellensége, a genderből szitokszó. Nem a feministák problémája ez, még csak nem is kizárólag a nőké. Ahol a nőket visszaparancsolják a konyhába, szülőgéppé minősítik vissza, ott mással is megeshetnek aljasságok. Mindnyájunk bőrére megy a játék.

Joseph P. Forgas: "Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik"

Publikálás dátuma
2019.03.10. 09:30

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Menekültek híján a végletekig felszított soviniszta érzelmek és az agresszió előbb-utóbb más csoportok felé fordul. A Fidesz továbbra is hatékonyan használja ki a nemzeti kisebbrendűségi érzést, otromba hazugságokkal, ellenségképgyártással szítja a gyűlöletet, mely ellen a racionális érvek nem használnak – állítja a világhírű szociálpszichológus, Joseph P. Forgas, azaz Forgács József, aki rendszeresen hazalátogat, 2010 óta intenzíven foglalkozik a magyar nemzeti identitás és a politikai pszichológia kérdéseivel is.
2017-ben a Vasárnapi Híreknek adott interjújában megjósolta a Fidesz következő győzelmét, azt mondta: Orbán Viktor a menekülthelyzetre adott válaszával nyeri meg a következő választást. Mit „jósol” az előttünk álló időszakra, változott azóta a kép? Akkor arra utaltam, hogy a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlással szembeni ellenérzés egy valós reakció egész Európában, és a liberális ellenzéknek a téma feszítő erejét már régen fel kellett volna ismernie. Toleráns, liberális demokráciák, mint Ausztrália is, eljutottak oda, hogy megtagadják a végleges letelepedést a dokumentumok nélkül érkező bevándorlóktól, és talán az EU-nak is ezt kellene tennie. Szembe kell nézni azzal a realitással, hogy az idegen csoportokkal szembeni gyanakvás univerzális emberi tulajdonság, ezt számos szociálpszichológiai kísérlet is bizonyítja. Ennek alapvető evolúciós okai is vannak, hiszen az erős csoportidentifikáció sok tízezer évig adaptációs előnyt jelentett őseinknek. Ezeket a ma már veszélyes hajlamokat egy demokráciá­ban politikai célra kihasználni persze megengedhetetlen. Hatalmas tudati kárt okoz egy nemzetnek, de úgy látszik, a Fideszt a hatalom megtartásán kívül semmi más nem érdekli. Sajnos az ilyen hazug propaganda továbbra is hatásos tud lenni egy korlátokat nem ismerő kormány kezében. A kormány az európai parlamenti választások előtti kampányt is az általuk kreált összeesküvés-elméletre, a „Soros-tervre”, a menekültek elleni uszításra alapozza. Meddig lehet az emberekkel elhitetni, hogy mindez fontosabb, mint egy valós politikai program, az oktatás vagy éppen az egészségügy problémái? Külföldről nézve egészen elképesztő, hogy egy felelős európai kormány ilyen otromba hazugságokat terjeszt, méghozzá az adófizetők pénzén. Sajnos azonban a tájékozatlan emberekkel sok mindent el lehet hitetni. A Fidesz támogatói között sok a kevésbé képzett, nyelveket nem beszelő vidéki szavazó, akik elfogadják ezeket a manipulatív üzeneteket, mert kevés fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan is működik a modern világ. Magyarországon egyébként is létezik egy mélyen gyökerező és a kudarcos történelemre reagáló nemzeti kisebbrendűségi érzés, melyet könnyen ki lehet aknázni ilyen hamis ellenségkepékkel. A sértettség, az önsajnálat, az áldozatmentalitás és a mások hibáztatása minden kudarcért – melyet több szociálpszichológiai kutatás is kimutatott – termékeny talajt nyújtanak az idegengyűlölő propagandának. Ezzel párhuzamosan létezik egy nagyzoló, pöffeszkedő nacionalista ideológia, mely kompenzálni próbálja a valós önbizalom hiányát. Ezt a „politikai hisztériára” való pszichológiai hajlamot annak idején már Bibó István is részletesen leírta. Mégis úgy tűnik, ez nem csak magyar sajátosság, sok helyen tapasztaljuk a populista politikusok előretörését. Szerintem egészen más a magyar és a nyugati populizmus, amelynek sok válfaja van, nem szabad őket egy kalap alá venni. A fejlett nyugati demokráciákban valóban van egy csalódottság a tradicionális politikával szemben, és a választók így fejezik ki elégedetlenségüket. Magyarországon egészen más a helyzet. Itt sohasem volt jól működő liberális demokrácia, az orbáni populizmus inkább azokra a régi, frusztrált nacionalista érzelmekre játszik rá, melyek már a harmincas éveket is jellemezték. A tudatos történelemhamisítás, a kultúrharc, a bizarr turáni elméletek propagálása, a gyakran infantilis magyarkodás, a hungarikumok felszínes kultusza mind ezt a célt szolgálják. Létezik „recept” az emberek félelmeire építő politika ellen? Hogyan lehetne újratematizálni a közbeszédet? Sajnos a megtévesztett „igazhívő” Fidesz-szavazók racionális meggyőzése ma már nagyon nehéz feladat lenne. Ha egy felelőtlen kormány egyszer odáig süllyed, hogy hazugságokkal szándékosan gyűlölködést, félelmet és xenofóbiát gerjeszt, ezt az elvakult gondolkodást már nagyon nehéz ra­cio­nális érvekkel megváltoztatni, mert ezeket felülírja a pozitív csoportidentitásra való igény. Emlékezzünk csak, hogy milyen tartós tud lenni az ilyen módon megtévesztett emberek hite: sok nyilas például az utolsó percig hitt a „végső győzelemben”. Viszont sokat lehetne tenni az el nem kötelezett szavazók megnyeréséért, hiszen a többség ma sem támogatja a kormányt, de ehhez természetesen egy olyan ellenzéki összefogás kellene, amelyik végre felismeri, hogy a Fidesz eltávolítása mindennél fontosabb közös feladat. A tüntetők spontán követelése, hogy „Orbán, takarodj!”, frappánsan lefedi a közös célt, és egyben személyesíti is a problémát, így akár egy ellenzéki összefogás jelszava is lehetne. A menekültekkel való riogatás hatásossága azért is érdekes, mert 2015 óta gyakorlatilag senki nem látott Magyarországon menekültet. Elképzelhető-e, hogy máson csattan az ostor, ha az „ellenség” nincs jelen fizikai valójában? Nem kellenek menekültek ahhoz, hogy a propaganda működjön. Például Lengyelországban továbbra is erősen él az antiszemitizmus, bár alig vannak zsidók. És persze könnyen előfordulhat, hogy a végletekig felszított soviniszta érzelmek és agresszió előbb-utóbb más csoportokat is célba vesznek, hiszen az orbáni propaganda valamiféle illuzórikus, másokat kizáró és sértett magyarságtudatra apellál, és a tudatos durva történelemhamisítástól sem riad vissza. Bármilyen csoportból lehet szükség szerint ellenséget csinálni. Lehet az új ellenségcsoport például az ellenzéki szavazóké? Hiszen a kormánypárt narratívája szerint tulajdonképpen ők is kisebbségben vannak. Ez nagyon könnyen előfordulhat, hiszen Orbán már korábban is kijelentette egy vesztes választás után, hogy a haza (vagyis ő maga) nem lehet ellenzékben. Az orbáni abszolutizmus nagy veszélye, hogy fanatizálja a Fidesz támogatóit és alapjában tagadja az ellenzék létjogosultságát és haza­fiasságát. Ezt egyébként a mindennapi kormánypropagandában is látjuk, hiszen érdemi vita fontos kérdésekről egyáltalán nem folyik, mindenkit, aki másképpen gondolkodik – mint például Márki-Zay Pétert –, inkább személyében támadnak. A tudomány, az MTA elleni támadások azt mutatják, hogy a tudósok és kutatók ellen is folyik a hangulatkeltés. Milyen érzelmekkel figyeli az Akadémia elleni támadásokat? Ez hatalmas nemzetközi felháborodást keltett, és én is nagyon nagy aggodalommal nézem a történéseket, hiszen mindez nyilván arra irányul, hogy ellehetetlenítsék a még valamennyire független kutatóintézeteket, és felszámolják az értelmiség nagy részét, mely döntő többségében nem hódolt be az otromba orbáni propagandának. Valamennyire is tájékozott, nyelveket tudó és a világot ismerő emberek nem vehetik komolyan azokat a primitív hazugságokat, melyek a Fidesz kommunikációját ma jellemzik, így természetesen ellenségeknek tekintik őket. Pedig az ellenzéknek és az értelmiségnek létfontosságú szerepe lenne, a sikeres kormányzáshoz a konstruktív kritika is feltétlenül szükséges. Hova vezet hosszú távon, hogy a kormány folyamatosan fenntartja a félelmet, feszültséget a társadalomban? Hihetetlenül káros, hiszen a valóság meghamisításával nemcsak félrevezeti az embereket, hanem hosszú távon mérgezi meg a polgárok tudatát. Ez nem először történik meg nálunk, és mindig katasztrófához vezetett. De úgy látszik, nem tudunk tanulni a történelemből. Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik, és ez a pszichológiai rombolás generációkra megmérgezheti a magyar közéletet. A túlóratörvény kapcsán decemberben kezdődött tüntetések látszólag egy új, fiatalabb réteget vonzottak az utcára, most mégis úgy tűnik, alábbhagyott a felháborodás. Miért nem tudják ezek a sokakat érintő ügyek hosszabb időre tematizálni a közbeszédet, lekötni az emberek figyelmét? A sikeres ellenálláshoz szükséges az autonóm, önmagáért kiállni tudó öntudatos polgárság kultúrája, ami Magyarországon szinte teljesen hiányzik. Sok éve diktatúrák követik egymást, kialakult egy megalkuvó, alkalmazkodó, sunyító viselkedési kultúra, melyet a másokkal való szolidaritás hiánya is jellemez. A Fidesz felkapaszkodó középosztálya nem polgárság, hanem kliensek, alattvalói és függő mentalitással. Nagyon gyenge a pszichológiai hajlam és elkötelezettség a közös kiállásra és a szolidaritásra. Persze, ez hirtelen megváltozhat, ha valami váratlan esemény összekovácsolja az embereket és közös célt ad nekik. Minden diktatúrának így lesz vége előbb vagy utóbb. Sok eseményről gondoltuk, hogy áttöri a közöny falát. Mi lehet az a váratlan szikra, ami közös célt ad az embereknek? Én úgy gondolom, hogy a meghunyászkodó, tehetetlen felszín alatt egyre inkább nő a csalódottság, keserűség és harag. Senki sem tudhatja, mi lesz az utolsó csepp, ami robbanáshoz vezethet, a túlóratörvény elleni tiltakozás is meglepetésként érte a kormányt. Az ilyen típusú diktatúráknak sajátossága, hogy nem tudnak önmérsékletet tanúsítani, egyre szélsőségesebben viselkednek, a vezér kritikátlan csinovnyikokkal veszi körül magát, és így előbb-utóbb elkerülhetetlen a súlyos krízis. Törvényszerű, hogy minél inkább gyökeret ver egy diktatórikus rezsim, annál valószínűtlenebbé válik a békés rendszerváltás lehetősége is.
Szerző

Az e-mail és a Molotov-koktél is állampolgári részvétel, avagy hogyan is működik a demokrácia

Publikálás dátuma
2019.03.09. 18:15

Fotó: Shutterstock
Ahol a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak kell megjavítani a demokráciát, az a demokráciajavítás biztosan totális hülyeségbe fullad, gondolnánk eléggé el nem ítélhető módon. Pedig a „viccpárt” népfőiskolájánál kevés komolyabb fórumot láttunk mostanában. Persze a móka és a kacagás sem hiányzott, de ki mondta, hogy az életbe – lett lényeg akár örök – bele kell halni?
„Ha mindig, mindenben megkérdeznénk az embereket, akkor még annál is horrorisztikusabb döntések születnének, mintha Donald Trump hozná meg azokat. A halálbüntetést azonnal megszavaznák. Vagy azt, hogy – ez elég morbid – a cigányok menjenek vissza Indiába” – egy vélemény a népfőiskola Redemokrácia című előadás-sorozatának bevezető alkalmáról, ahol a képviseleti, részvételi demokráciák eszköztáráról beszélgetnek a kutyapárti passzivisták, a hazai demokrácia leromlása miatt aggódók. És ez mindjárt a lényeget érinti. A döntéseket sokkal inkább az állampolgárok részvételével kellene meghozni, de készek-e az emberek erre? Mindenben kompetensek-e? Nyilván nem: az árstabilitásról például nem érdemes a népeket faggatni. De az sem járja, hogy csak arról lehessen népszavazást tartani – szégyenszemre itt tartunk most –, amiről a kormány szeretné. „Mintha az egész politikai bábozás arról szólna, hogyan tartsák távol az embereket a közügyektől” – mondja Madarász Csaba, az eDemokrácia Műhely egyesület szakértője, az est egyik előadója. Varga András politológus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója sem fukarkodik az egyenes mondatokkal: „Az állampolgári részvétel az e-mailtől a Molotov-koktélig tart, vagyis vannak legális és követendő, és nem legális, nem követendő verziói. De egy biztos, a demokrácia az elköteleződött, részvételre hajlandó állampolgárok nélkül nem fog működni.”  

Feudalizmus felé

A fővárosi Lámpásban telt ház fogadja az előadókat a kétfarkúak népfőiskoláján. A programsorozatban önszerveződő közösségekről, iszlámról, drogfogyasztásról, gyógyszerszedési és gyógyszerkidobási szokásaink beszélnek szakértők, és persze a résztvevők, és nem csak Budapesten. „Legyen minden jobb!” – ez a felütés, amit örömest megmosolyognék vagy vitatkoznék vele, de attól tartok, kevés politikai üzenet lehet szerethetőbb. „Ha csak nem a Nagy Októberi Rezsicsökkentés” – mondja egy egyetemista passzivista a pultnál, aki elmondása szerint gyakori résztvevője az előadásoknak. Hát igen, a rezsicsökkentés látszólag pénzt ad nekünk narancssárga kiemeléssel szerénykedve a számlákon, de egy elemistánál nagyobb tudású állampolgár már átlátja, hogy ez bizony egy szenvtelen hazugság. Miként lehet olyan tudatos, kritikus állampolgárságot előállítani, amely tisztában van a jogaival. Azzal például, hogy a hatalom forrása a nép, és a parlamenti képviselők a mi pénzünkről döntenek, és kutya (sic!) kötelességük mindig, mindenkor elszámolni a döntésekkel, a közpénzekkel. Ezt már egy másik, informatikus fiatalember pedzegeti. „Újságírói kérdések elől menekülő kormánypárti politikusok? Függet­len médiát fake newsnak nevező miniszterelnök? Akinek a gyermekkori barátja a világ 2057. leggazdagabb emberévé dolgozta magát? Bírósági döntések ellenére ki nem adott tao-közadatok? Erre már Kim Dzsongun is megnyalná mind a tíz ujját” – élcelődik a gyors beszédű ­fiatalember. A közpolitikai berendezkedésünk – mint a fenti példák is mutatják – megérett a reformokra, és talán nem csak a feudalizmus visszahozása lehet megoldás – ez a Redemokrácia-beszélgetések felütése.  

Majdnemnépszavazás

A részvételi demokrácia leginkább halódó eszköze a népszavazás. ­Becker András újságíró (Átlátszó), moderátor adatai igazolják ezt. A 2000-es évek első évtizedében még 15-20 helyi népszavazás volt egy évben, 2010 óta évente átlagosan 5 van. Madarász Csaba szerint a majdnemnépszavazások korát éljük. „Majdnem megvan az a lehetőségünk, hogy valamit megváltoztassunk. Majdnem megvan a közösségi élményünk, amely megerősíthetne bennünket a közös döntésekben” – mondja az e-demokrácia-szakértő. Nem nehéz belátnunk, a Fidesz–KDNP kormányai valójában nem kíváncsiak arra, mit gondol az ország azokról az ügyekről, amelyek nem sima „győzelmek” számukra. Sem a vasárnapi boltzár, sem az olimpia nem jutott el a népszavazási fázisba, amelyet akár a leggyalázatosabb eszközökkel – kopaszok a választási bizottságon – is megakadályoztak. Ellenzék ne kérdezzen, mert ez összezavarná az embereket, megbontaná a Nemzeti Együttműködést. Nagyon nem mindegy, kié a kérdés – jelzik az előadók. Hozzátéve: a kvótanépszavazás, amelynek az üzenete egyezett a kormánypártok belpolitikai céljaival, simán „átment”. A demokrácia minőségét erősen megkérdőjelezi ez a gyakorlat. „A svájci parasztok szabadabbak egy fa körül a közös ügyeikről beszélgetve, mint a négyévente szavazó britek” – idézi Jean-Jacques Rousseau-t a politológus. Az alpesi országban a mai napig jól működik a bázisdemokrácia, a rendszeresített népszavazás intézménye évente 4-5 alkalommal teszi lehetővé a véleményalkotást, amihez kérdésekkel lehet csatlakozni. Varga András szerint a Közös Ország Mozgalom is a klasszikus athéni demokrácia kereteit próbálta megteremteni az „agora” létrehozásával, ahol a közös ügyek megvitathatók. „Jól működik még a bázisdemokrácia a világ legjobban fésült elnökének a hazájában, az Egyesült Államokban is” – tudjuk meg Varga Andrástól. A kisebb városokban nagy hagyománya van annak, hogy az ügyeket a kis közösségek együtt döntik el. Ez a deliberatív demokráciákban úgy működik, hogy a döntéshez szükséges pontos, teljes és releváns információk elérhetők az emberek számára. Madarász Csaba az eDemokrácia Műhelyben több projektet vitt már, amelyek az önkormányzatok 100 százalékos átláthatóságát szorgalmazták. Ma is elérhető az Üvegfalu-honlapon az a táblázat, amellyel felmérhető, hogy egy település mennyire veszik komolyan a közérdekű adatok internetes nyilvánosságát. „A demokrácia állapota Magyarországon kétségbeejtő, de éppen ezért fontos, hogy az oktatás és a nyilvánosság segítségével népszerűsítsük a részvételi demokrácia eszközeit” – mondja Madarász Csaba. Az aktivista Barcelonából egy olyan platformot „hozott” Magyarországra (ez a Decidim, vagyis: Én döntök), amely lehetővé teszi az állampolgárok kérdéseinek az eljuttatását a döntéshozók felé, és a vélemények is felmérhetők általa. Erről és egyebekről a Közélet iskolája rendezett konferenciát a közelmúltban.  

Egyik Sem, Lehet Más?

A demokratikus akaratképzés számos izgalmas elemét a Lámpás fóruma is közel hozza. Ilyen például a véletlenszerű állampolgári tanács. „Ki akar az állampolgári tanács lenni? Pénzdobás! Aki fejet dob…” – sorsolja a jelképes pozíciót az est házigazdája. De előtte még megszavaztatja azt is, milyen sorrendben menjenek föl a színpadra az előadók, és hogy hová üljenek. Nem vicc. A demokrácia komoly dolog, amint az is, mi nem tartozik az emberek kompetenciájába. Elvileg alig valami, gyakorlatilag sok minden. A költségvetés azonban, bizony, bele tartozhat. A részvételi költségvetés – annak eldöntése, mire költse pénzét egy közösség – sok helyütt működik a világban. Magyarországon a Kutya Párt dönt így a közösségi célok támogatásáról. A szavazási jog kérdése is előkerült: érdemes lenne-e kötelezővé tenni a részvételt, ahogy több nyugati állam teszi. Varga András szerint a kötelezőség nem feltétlenül jó irány, de mindenkinek azt szokta mondani, menjen szavazni, és legalább húzzon érvénytelent. Akkor legalább ők, politológusok tudnak mit elemezgetni. Madarász Csaba a tajvani „negatív szavazat” példáját említi, és az indiai NOTA (None Of The Above) lehetőségét. Ez azt jelenti, egyik sem. Vagyis rosszak a válaszlehetőségek, vagy akár maga a kérdés. „Esetleg lehetne egy Egyik Sem nevű párt” – javasolja egy passzivista. „Nem lehet, mert az megtévesztő” – mondja Varga András. „Miért, a Lehet Más a Politika nem megtévesztő?” – kérdezi valaki más (nevetés). „Mondj egy olyan pártnevet, amelyik nem az!” A végén maga Igazi Mészáros László, a Kutya Párt tavalyi felcsúti polgármesterjelöltje is kérdez. Ő volt az, aki Mészáros Lőrinc polgármester Mészáros László nevű utódjelöltje ellen elindult az Orbán-faluban. Szép történet, nagy magyar tanulságokkal. (Az Igazi a miskolci Erdei Sándorra utalt, akkoriban előkerült valahonnan egy ellen-Erdei Sándor is.) Egyébként Igazi Mészáros László azt kérdezte: a közvetlen demokráciának hogyan működik az immunrendszere? Jó kérdés. Hiszen, ha a demokráciából egy gyenge immunrendszer képes volt szemrebbenés nélkül illiberálist csinálni (hárommillió ember támogat magán kívül mindenkit ellenségként kezelő kormányt, amely a korrupciót a nemzetállami megmaradás lényegeként élteti), akkor észnél kell lenni a részvételi demokrácia elhozatalát illetően is. Előbb talán egy kis királyság is megteszi, állapodunk meg a pultnál az ifjú passzivistával.

Népszerű népszavazások

Becker András népszerű műsorszáma a helyi népszavazás intézményének leépülése. Példái közül a legádázabb a szerencsi bioerőművel kapcsolatos 2009-es véleménynyilvánítás: egy baloldali oligarcha a tokaji világörökség mellé tervezett egy szörnyeteget építeni. A résztvevők simán szavaztak a világörökség ellen. De a Margitsziget hovatartozását (kerület versus főváros) firtató helyi népszavazás sem volt kutya, amikor a 3 helybeli lakosból kettő szavazott az „Egyetért-e ön azzal, hogy a Margitsziget ne Budapest Főváros XIII. kerület közigazgatási területéhez tartozzon?” kérdésre. Két szavazat érkezett, és kétharmados győzelmet aratott az ellenállás minden idők legérdekesebb, és persze legfölöslegesebb népszavazásán. Hiszen a fővárosban a kormány fújja a passzátszelet. Az elmúlt tíz évben egyébként egy közvetlen részvételi demokratikus eszköz, az országos népi kezdeményezés „kiesett az alaptörvényíró iPadről”: egykor 50 ezer aláírással lehetett a parlamentet tematizálni, foglalkozzon egy üggyel. Ma tudja a dolgát mínusz egy állampolgári jog mellett is…

Szerző