Társadalom;női egyenjogúság;patriarchális;

Bártfai Gergely: Istennők alkonya

Milyen volna az élet egy kevésbé macsó világban? Hogyan működne a társadalom, ha nem hatná át az évezredes férfiuralom? Több volna a türelem, kevesebb az agresszió? Élhetőbb a bolygó? Nem tudhatjuk. Elképzelni sem könnyű, ami azt illeti.

Ha a jelenben keresünk fogódzót, bizony, nem dúskálunk a példákban. Mintha tű után kutatnánk a globális szénakazalban. Leginkább a moszuókat szokták felhozni. Ez a Himalája lábánál, kínai fennhatóság alatt is máig elszigetelten élő nép: matriarchátus. A családfő a nagymama. A nők a maguk urai, közösen nevelik a gyerekeket, akik „sétáló házasságokból” születnek. Az apának nincs dolga az utódok gondozásával, ezért a kiléte sem fontos. Anyai ágon tartják nyilván a felmenőket. Az „édes­apa” és „férj” fogalma ismeretlen, nincs is rájuk szó a moszuó nyelvben.  

Isten akarata

Az egzotikus népcsoport kicsi, szokásaiból elhamarkodott volna messzemenő következtetéseket levonni. A moszuók társadalma mégis üzenet: létezik más modell is, nem csak a hímsoviniszta. Olyan, amelyben a nemek különbözők, de kiegészítik egymást, ezért egyenrangúak. Ami arra is rávilágít, hogy a nők alávetettsége bármennyire megszokott is, nem törvényszerű, pláne nem „természetes”. Pedig sokáig azt tanították nekünk, hogy az. Ezt ­sulykolja az egyház, a három nagy monoteista vallás világképe. Isten akarata, pont. Kérdés nincs, tessék továbbhaladni. Ennyi indoklás éppen elégnek is bizonyult pár ezer évig, legföljebb boszorkányégetésekkel nyomatékosították néha.

Aztán a felvilágosult 19. században a modern tudomány sietett a gyengélkedő Isten segítségére. A szociáldarwinisták azt bizonygatták, hogy a férfiak jobb vadászok, erősebbek, naná, hogy magukhoz ragadták a hatalmat. Ez a természet rendje. A nők meg így jártak. Az okfejtéssel csak az a gond, hogy az ősközösségi társadalmakban a nők korántsem játszottak alárendelt szerepet. Sőt! A vadászat kimenetele bizonytalan, de a gyűjtögető mindig talál valami ehetőt. Elfogadott becslés szerint a nők kétszer annyi élelmet hoztak az ősi konyhára, mint a férfiak.

De hát akkor mi történt a nőkkel civilizációnk hajnalán? Miért váltak egyenrangú társból másodrendűekké? Engels szerint „világtörténelmi” vereséget szenvedtek, vesztüket a magántulajdon okozta (A család, a magántulajdon és az állam eredete, 1884). Mindez persze csak mellékszál az osztályharc nagy narratívájában, ennek megfelelően a megoldás is pofonegyszerű: a proletárforradalom. A kommunista Kánaánban majd a nők kizsákmányolása is megszűnik magától, együtt az emberiség összes többi nyűgével-nyavalyájával. Az időközben eltelt alig másfél évszázad tapasztalataiból ítélve elképesztően naiv gondolat.  

A nőkön kezdték

A múlt század második felének feministái kísérletet tettek, hogy a feje tetejéről a talpára állítsák Engelst. Gerda Lerner szerint pont fordítva történt: minden a nőkkel kezdődött (The Creation of Patriarchy, 1986). Azzal, hogy a szomszédos törzsektől elrabolt lányokat megfosztották szabadságuktól. Ez a szokás, a nők leigázása hozta létre a rabszolgaság intézményét, ebből eredt a magántulajdon, a kizsákmányolás, az osztálytársadalom. A férfiak a nőkön tanulták meg és tökéletesítették azokat a módszereket, amelyeket később egymáson is gátlástalanul alkalmaztak, amikor uralkodni akartak. A nők jogfosztása hosszú történelmi folyamat volt, csak a keresztény időszámítás előtti évezred elejére fejeződött be.

Az égi panteon lakói, jelentős fáziskéséssel bár, de engedelmesen követték a földi változásokat. Az ókori Kelet embere még sokáig dundi istenanyákat imádott, mialatt a nők elveszítették egyenlő státusukat. A születés, a teremtés, a termékenység női princípium, megszemélyesített alakjuk magától értetődően női isten volt. Ezek a kultuszok jó ideig tartották is magukat, de közben, a férfidominancia korában megkezdődött a hímnemű istenek felemelkedése. A görög viharisten, Zeusz felkapaszkodott az Olümposz csúcsára, mellette már csak isteni hitveseknek, szeretőknek és ágyasoknak jutott hely. A héberek szigorú apafigurája, Jehova semmilyen riválist nem tűrt meg, nemhogy egy női (vetély)társat. Ahogy megszilárdult a patriarchális rend, elterjedt a monoteizmus, végképp bealkonyult az istennőknek is.

Az archaikus állam már ízig-vérig patriarchális szervezet. Hammurábi babiloni király híres törvényoszlopán a 282 szabályból 73 vonatkozik a családra, a házasságra; ezek lényegében a nők fölötti uralmat intézményesítik. Feminista értelmezésben a cél a női szexualitás fölötti totális férfikontroll megszerzése volt. Ezt a fennálló rendet konzerválta, teremtette újra az állam azóta is; nem csoda, ha a nők alávetettségét idővel a legtöbben eleve elrendeltnek, normálisnak tekintették – általában maguk a nők is. 

Elveszett kincs

Amúgy pedig szomorúan keveset tudunk arról, hogy mit gondoltak minderről – vagy bármi másról – a századok során maguk a nők. Hiába volt kulcsszerepük civilizációnk létrejöttében, ha a történetírás férfikiváltság maradt. Roppant részletes leírások mesélnek régi háborúkról, de a nők tapasztalatait, érzéseit, kollektív bölcsességét nemigen örökítette meg senki. Csupán szájhagyományban terjedtek nemzedékről nemzedékre, amíg terjedtek; idővel jelentős részük elenyészett. Nagy kár érte. Közös kincsünk volt.

A közösség több mint felének (számszerűen tehát többségének) jogfosztása civilizációnk szégyenletes hagyománya. Nyilván az sem véletlen, hogy az újabb idők elnyomó rendszerei és elmaradott társadalmai makacsul ragaszkodnak hozzá világszerte, elvakult dühvel rontanak neki a női egyenjogúság eszméjének és modern vívmányainak. Így lesz a nemek társadalmi szerepét vizsgáló tudományágból a hatalom ellensége, a genderből szitokszó. Nem a feministák problémája ez, még csak nem is kizárólag a nőké. Ahol a nőket visszaparancsolják a konyhába, szülőgéppé minősítik vissza, ott mással is megeshetnek aljasságok. Mindnyájunk bőrére megy a játék.