Erőss Gábor: A gazdagok elnöke pénzt szór a nép közé

Publikálás dátuma
2019.03.10 17:45
A francia köztársasági elnök az új évben már-már baloldalinak hat
Fotó: AFP or licensors/ LOIC VENANCE
Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása. Levelet is küldött népének, hangsúlyozva, megérti őket, a dühüket. A „gazdagok elnöke” eljutott odáig, hogy e szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve: „az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”. Mintha kicserélték volna a befektetési bankárból lett liberális elnököt. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.

A gazdagok elnöke

Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben a centrista elnök könnyen kijátszotta a demokrata- és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pennel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Imponált is az embereknek tettrekészsége. Új seprű jól seper.
Bár kormánya két durva korrupciós botránnyal indított, eleinte elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trumpot is megtrollkodta egy üzenetben. Kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról is verbuvált tagokat, nagy húzása pedig, hogy a legnépszerűbb zöld-aktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált "főzöldminisztert". Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (a vasúti reform, ami persze privatizáció, de – a szakszervezeteknek részben engedve – végül garanciákkal körülbástyázva), ám a zöld reformok jobbára elmaradtak. Kivéve a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését. Addig barátkozott a vadász- és a nagyüzemi agrárlobbival és fékezte fontos környezetvédelmi intézkedések meghozatalát, míg Hulot-nak – bár ért el részsikereket, főleg a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.
A „reformok” között volt egy, ami kitörölhetetlenül ráégett Macronra: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszüntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Reagant megszégyenítő, jobboldali neoliberális indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb fajtáját (az ingatlanadót kivéve): ha a jómódúak nem adóznak részvényeik után, bátrabban fektetnek be, így munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ez nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. Konzultációs levelében is leszögezte, az elképesztően népszerűtlen intézkedést nem vonja vissza. Eposzi jelzőjét – „a gazdagok elnöke” – is emiatt kapta.
Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, a háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait egy független közpolitikai kutatóintézet vizsgálta. Eszerint a háztartások 27 százaléka veszített, 73 százaléka nyert. A vesztesek között vannak a legszegényebbek (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9 százalék, de a felső középosztály, a felső ötöd is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartoznak; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Van egy csoport, ahol a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1 százaléké. Macron nem is a gazdagok, a szupergazdagok elnöke, s miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti. De a legszegényebbeket az út szélén hagyja.
Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényeseket lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonal-növelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a mozgalom társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a tüntetők számos követelésének. Január 1-től 100 euróval emelték a minimálbért és eltörölték a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat (eddig 1200 euró volt a határ). Csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), és emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot. Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a leginkább; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is, és eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a lázadás.

A sárgamellényesek

Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a rá adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségekre fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”. A mozgalom fő követelése az volt, hogy „a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.”
A jóléti állam árvái tehát a lázadók. Nem a legszegényebbek, nem a legkiszolgáltatottabbak lázadtak fel, s nem is „a munkásosztály”, hanem az „ingázó osztály”. Dühük érthető: félnek, hogy kiszakadnak a társadalomból, mint a külvárosi „gettó-lakótelepek népe”, akik már nem is lázadnak.
Bár sokan próbálkoznak a mozgalom megfejtésével, itthon sajnos két tévhit rögzült, amelyek egymás párjai. Az egyik szerint ez egy baloldali mozgalom a neolib Macron ellen; a másik szerint szélsőjobboldali csürhe az Európa-párti Macron ellen. Holott ez egy eleinte adóellenes, majd egalitariánussá vált mozgalom, amely innen is, onnan is toborzott résztvevőket, alapvetően apolitikus alsó középosztálybelieket, akiket a dízellobbi becsapott: valóban érzékenyen érintette őket az üzemanyagár-emelés, mert messziről járnak dolgozni, autóval.
Friss fejlemény, hogy komolyabb szociológiai vizsgálat adatai is rendelkezésünkre állnak. A mozgalom a Facebookon szerveződött, így a kutatók a Facebook-csoportokban terítették a kérdőívet, és érdekes következtetésekre jutottak:
1) A szélsőjobb – minden híresztelés dacára – alulreprezentált a mozgalomban. Viszont csaknem kilenctized értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a globalizáció hatásai Franciaországra nézve nagyon negatívak”.
2) Ódzkodnak a hagyományos politikai pártoktól, elitellenességük kisugárzik az elitellenes pártokra is. De többségük nem apolitikus és szegről-végről mégiscsak baloldali. Innen jön legfőbb követelésük: „elvenni a gazdagoktól, odaadni a szegényeknek”.
3) A legfontosabbnak észlelt problémák sorrendje: egyenlőtlenségek, életszínvonal, szegénység, adók. A mozgalmat berobbantó üzemanyagadó tehát önmagában nem a fő probléma, hanem egy tágabb kontextusba ágyazódik.
4) A végzettségükhöz és a hasonló végzettségűekhez viszonyított relatív pozíciójuk az, ami kimondottan alacsony, nem abszolút értelemben szegények.
5) Többségben vannak köztük a nők. Ez viszonylag váratlan egy üzemanyagadó miatti „lázadás” esetében – ha elfelejtjük, hogy általában épp az anyák hozzá-viszik autóval iskolába a gyereküket.
6) Radikális demokraták: 53 százalékuk szerint sorsolással kellene kiválasztani a döntéshozókat (országosan csak 17 százalék véli így) és csak 2 százalékuk bízná a fontos döntéseket a mindenkori elnökre.

A láthatatlan vidék

Az egyenlőtlenségek kapcsán utat tört magának egy diskurzus, amely a területi egyenlőtlenségek felől közelíti a társadalmi struktúrát. Ez volt a vakfoltja a Brexitnek és a Trump-hullámnak is: a láthatatlan vidék. Nem a mitikus falu, amely lassan elnéptelenedik, hanem a távoli külváros, a kertváros, a kisváros, az alvóváros, az ingázó-falu. Említsük meg azt is: a sárgamellényesek mozgalma valódi mozgalom, embereket hozott össze, közösségeket teremtett olyan helyeken, ahol alig voltak ilyenek. A sikert ez is magyarázza.
A franciák újra elővették a térképeket, és megállapították, számos egyenlőtlenségi törésvonal szabdalja a társadalmat. A lázadás a fent leírt társadalmi feszültségek hű tükre: szűk mobilitási csatornák, a vidéki Franciaország magárahagyatottság-érzete, az etatizmus hátulütői (minden jót az államtól remélnek, és minden rosszért is rá haragszanak). Közben a zöldek is felébredtek az első sokkból, s emlékeztetik Macront: rendben van, ha zöld-adókat akar kivetni, de ne a szegényekkel és az ingázó alsó-középosztállyal kezdje (hol van például a kerozin-adó?), s főleg ne úgy, hogy közben a szupergazdagok adóját csökkenti. A klímaváltozás elleni küzdelemnek együtt kell járnia a szociális igazságossággal.
Mindenesetre Macron az új évben már-már baloldalinak hat. Konzultációs levelét is azzal kezdi: „Franciaország más mint a többi ország. A (társadalmi) igazságtalanságokra érzékenyebb. Egymás segítéséből és szolidaritásból is többet vár el.” S ha ez nem volna elég: egy „szegénység elleni küzdelem tervével” indítja az évet, s radikalizmusát mutatva, a korábbi szocialista elnökjelölt Benoît Hamon szóhasználatát átvéve alapjövedelemről beszél. Persze ne dőljünk be: ez az „alapjövedelem” nem alapjövedelem; legjobb esetben is csak egy garantált minimumjövedelem lesz. A különböző ellátásokat összevonják, és a korábbiaknál jóval szigorúbb munkakeresési feltételekhez kötnék a folyósításukat. De ha a „nemzeti konzultáción” figyelnek, és elkerülnék az újabb lázadást, talán meggondolják magukat. Elvégre 50 évvel ’68 után a gallok újra megmutatták: ha le nem is tudják győzni, meghátrálásra kényszeríthetik a dölyfös elnyomókat.
Frissítve: 2019.03.10 17:46

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20