Erőss Gábor: A gazdagok elnöke pénzt szór a nép közé

Publikálás dátuma
2019.03.10. 17:45
A francia köztársasági elnök az új évben már-már baloldalinak hat
Fotó: LOIC VENANCE / AFP or licensors
Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása. Levelet is küldött népének, hangsúlyozva, megérti őket, a dühüket. A „gazdagok elnöke” eljutott odáig, hogy e szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve: „az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”. Mintha kicserélték volna a befektetési bankárból lett liberális elnököt. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.

A gazdagok elnöke

Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben a centrista elnök könnyen kijátszotta a demokrata- és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pennel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Imponált is az embereknek tettrekészsége. Új seprű jól seper.
Bár kormánya két durva korrupciós botránnyal indított, eleinte elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trumpot is megtrollkodta egy üzenetben. Kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról is verbuvált tagokat, nagy húzása pedig, hogy a legnépszerűbb zöld-aktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált "főzöldminisztert". Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (a vasúti reform, ami persze privatizáció, de – a szakszervezeteknek részben engedve – végül garanciákkal körülbástyázva), ám a zöld reformok jobbára elmaradtak. Kivéve a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését. Addig barátkozott a vadász- és a nagyüzemi agrárlobbival és fékezte fontos környezetvédelmi intézkedések meghozatalát, míg Hulot-nak – bár ért el részsikereket, főleg a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.
A „reformok” között volt egy, ami kitörölhetetlenül ráégett Macronra: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszüntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Reagant megszégyenítő, jobboldali neoliberális indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb fajtáját (az ingatlanadót kivéve): ha a jómódúak nem adóznak részvényeik után, bátrabban fektetnek be, így munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ez nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. Konzultációs levelében is leszögezte, az elképesztően népszerűtlen intézkedést nem vonja vissza. Eposzi jelzőjét – „a gazdagok elnöke” – is emiatt kapta.
Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, a háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait egy független közpolitikai kutatóintézet vizsgálta. Eszerint a háztartások 27 százaléka veszített, 73 százaléka nyert. A vesztesek között vannak a legszegényebbek (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9 százalék, de a felső középosztály, a felső ötöd is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartoznak; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Van egy csoport, ahol a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1 százaléké. Macron nem is a gazdagok, a szupergazdagok elnöke, s miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti. De a legszegényebbeket az út szélén hagyja.
Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényeseket lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonal-növelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a mozgalom társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a tüntetők számos követelésének. Január 1-től 100 euróval emelték a minimálbért és eltörölték a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat (eddig 1200 euró volt a határ). Csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), és emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot. Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a leginkább; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is, és eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a lázadás.

A sárgamellényesek

Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a rá adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségekre fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”. A mozgalom fő követelése az volt, hogy „a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.”
A jóléti állam árvái tehát a lázadók. Nem a legszegényebbek, nem a legkiszolgáltatottabbak lázadtak fel, s nem is „a munkásosztály”, hanem az „ingázó osztály”. Dühük érthető: félnek, hogy kiszakadnak a társadalomból, mint a külvárosi „gettó-lakótelepek népe”, akik már nem is lázadnak.
Bár sokan próbálkoznak a mozgalom megfejtésével, itthon sajnos két tévhit rögzült, amelyek egymás párjai. Az egyik szerint ez egy baloldali mozgalom a neolib Macron ellen; a másik szerint szélsőjobboldali csürhe az Európa-párti Macron ellen. Holott ez egy eleinte adóellenes, majd egalitariánussá vált mozgalom, amely innen is, onnan is toborzott résztvevőket, alapvetően apolitikus alsó középosztálybelieket, akiket a dízellobbi becsapott: valóban érzékenyen érintette őket az üzemanyagár-emelés, mert messziről járnak dolgozni, autóval.
Friss fejlemény, hogy komolyabb szociológiai vizsgálat adatai is rendelkezésünkre állnak. A mozgalom a Facebookon szerveződött, így a kutatók a Facebook-csoportokban terítették a kérdőívet, és érdekes következtetésekre jutottak:
1) A szélsőjobb – minden híresztelés dacára – alulreprezentált a mozgalomban. Viszont csaknem kilenctized értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a globalizáció hatásai Franciaországra nézve nagyon negatívak”.
2) Ódzkodnak a hagyományos politikai pártoktól, elitellenességük kisugárzik az elitellenes pártokra is. De többségük nem apolitikus és szegről-végről mégiscsak baloldali. Innen jön legfőbb követelésük: „elvenni a gazdagoktól, odaadni a szegényeknek”.
3) A legfontosabbnak észlelt problémák sorrendje: egyenlőtlenségek, életszínvonal, szegénység, adók. A mozgalmat berobbantó üzemanyagadó tehát önmagában nem a fő probléma, hanem egy tágabb kontextusba ágyazódik.
4) A végzettségükhöz és a hasonló végzettségűekhez viszonyított relatív pozíciójuk az, ami kimondottan alacsony, nem abszolút értelemben szegények.
5) Többségben vannak köztük a nők. Ez viszonylag váratlan egy üzemanyagadó miatti „lázadás” esetében – ha elfelejtjük, hogy általában épp az anyák hozzá-viszik autóval iskolába a gyereküket.
6) Radikális demokraták: 53 százalékuk szerint sorsolással kellene kiválasztani a döntéshozókat (országosan csak 17 százalék véli így) és csak 2 százalékuk bízná a fontos döntéseket a mindenkori elnökre.

A láthatatlan vidék

Az egyenlőtlenségek kapcsán utat tört magának egy diskurzus, amely a területi egyenlőtlenségek felől közelíti a társadalmi struktúrát. Ez volt a vakfoltja a Brexitnek és a Trump-hullámnak is: a láthatatlan vidék. Nem a mitikus falu, amely lassan elnéptelenedik, hanem a távoli külváros, a kertváros, a kisváros, az alvóváros, az ingázó-falu. Említsük meg azt is: a sárgamellényesek mozgalma valódi mozgalom, embereket hozott össze, közösségeket teremtett olyan helyeken, ahol alig voltak ilyenek. A sikert ez is magyarázza.
A franciák újra elővették a térképeket, és megállapították, számos egyenlőtlenségi törésvonal szabdalja a társadalmat. A lázadás a fent leírt társadalmi feszültségek hű tükre: szűk mobilitási csatornák, a vidéki Franciaország magárahagyatottság-érzete, az etatizmus hátulütői (minden jót az államtól remélnek, és minden rosszért is rá haragszanak). Közben a zöldek is felébredtek az első sokkból, s emlékeztetik Macront: rendben van, ha zöld-adókat akar kivetni, de ne a szegényekkel és az ingázó alsó-középosztállyal kezdje (hol van például a kerozin-adó?), s főleg ne úgy, hogy közben a szupergazdagok adóját csökkenti. A klímaváltozás elleni küzdelemnek együtt kell járnia a szociális igazságossággal.
Mindenesetre Macron az új évben már-már baloldalinak hat. Konzultációs levelét is azzal kezdi: „Franciaország más mint a többi ország. A (társadalmi) igazságtalanságokra érzékenyebb. Egymás segítéséből és szolidaritásból is többet vár el.” S ha ez nem volna elég: egy „szegénység elleni küzdelem tervével” indítja az évet, s radikalizmusát mutatva, a korábbi szocialista elnökjelölt Benoît Hamon szóhasználatát átvéve alapjövedelemről beszél. Persze ne dőljünk be: ez az „alapjövedelem” nem alapjövedelem; legjobb esetben is csak egy garantált minimumjövedelem lesz. A különböző ellátásokat összevonják, és a korábbiaknál jóval szigorúbb munkakeresési feltételekhez kötnék a folyósításukat. De ha a „nemzeti konzultáción” figyelnek, és elkerülnék az újabb lázadást, talán meggondolják magukat. Elvégre 50 évvel ’68 után a gallok újra megmutatták: ha le nem is tudják győzni, meghátrálásra kényszeríthetik a dölyfös elnyomókat.
Szerző
Frissítve: 2019.03.10. 17:46

Sebes György: Egy teljes élet

Publikálás dátuma
2019.03.10. 15:55
Minden műfajban otthon volt
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Vidáman kellene írni, mert ez illik hozzá. Azért is, mert immár örökre velünk marad az a rengeteg felvétel – dal, előadás, beszélgetés - , amelyet átleng komolyan szórakoztató lénye. Nem véletlen, hogy minden adandó alkalommal elmondta, meggyőződése, ha a humor meghal, öt perc múlva ő is halott lesz. Bízzunk benne, ebben nem volt igaza. A humor megmarad, de Koós Jánosra már csak emlékezhetünk. Így azonban velünk lesz még nagyon sokáig.
Akkor sem lehet szomorúan írni róla, ha elsőnek egy temetés jut eszembe. Tavaly júliusban, Aczél Endre kollégánk ravatalánál ő mondta az egyik búcsúbeszédet. Ez már önmagában is meglepetést okozott, hiszen nem volt közismert, hogy ők ketten sok évtizedes barátok voltak. Az meg külön feltűnő volt, hogy Koós, aki gyakran úgy beszélt, mintha keresné a szavakat, ezúttal nagyon összeszedetten és nagyon emberien idézte fel kapcsolatukat. Azt, hogy általában meccseket néztek együtt a tévében, közben iszogattak és beszélgettek. Mint afféle köznapi emberek.
Aczél Bandi már sokadik olyan közeli barátja volt, aki elment mellőle. Előtte Aradszky László temetésén beszélt. Akkor azt ígérte régi kollégájának és komájának, hogy nemsokára követi. Talán maga sem gondolta komolyan, milyen hamar beváltja ígéretét. De akkor már túl volt Bajor Imre halálán, amely ugyancsak nagyon megrázta. Nem beszélve Hofi Gézáéról, hiszen vele – már a hetvenes évektől - sok éven át lépett fel és sikert sikerre halmozott. Ha valóban van túlvilág, elég jó társaság gyűlt össze mostanra…
Pedig nem úgy indult a pályája, hogy ennyire sokoldalú művésszé válik. Kupsa János – mert ez volt az eredeti neve – a Zeneakadémiára járt, oboa-tanszakra és a Pénzügyőrzenekarban volt állása, havi 1250 forintért. Csakhogy - az ötvenes évek egyik nagy sztárját, Vico Torrianit parodizálva - már akkor kiderült, hogy több van benne, s így lassan átpártolt a könnyűzenéhez, meg az előadó-művészethez, amiben nem csekély szerepet játszott az, hogy ezen a pályán többet is lehetett keresni. Így lett belőle Koós, ami egyike sokat ismételt, de megunhatatlan történeteinek. Nézte ugyanis a plakátot, amin ott volt Psota Irén és egy csomó ismert művész neve, az övé meg nem. Méltatlankodására a rendező, Marton Frigyes rámutatott új nevére. És mint keresztapa közölte, hogy Kupsa néven nem lehet táncdalénekes.
De nem is csak az volt. Hamar felfedezték, mennyi mindent tud és kamatoztatták is. Szerepelt filmekben és színpadon. Az igazi áttörést pedig a Macskaduett hozta meg számára. Hofi Gézáról addig is lehetett tudni, hogy egyedi és utánozhatatlan, ebből a számból meg kiviláglott, hogy Koós is az, ráadásul ketten duplán értékesek. Nem véletlen, hogy nemcsak színpadi produkció lett belőle, aztán rajzfilm, hanem még lemez is, utána pedig még egy újabb, amibe már bevették Kovács Katit is. Ő pedig nemrég az ATV-ben idézte fel, hogy sokan azt gondolták, ebben a kettősben Hofi a vezető, holott ötletekben és rögtönzésben is méltó partnerei voltak egymásnak Koóssal.
Ez a műsor Koós egyik utolsó tévés szereplése is volt. A már említett Kovács Kati, valamint Soltész Rezső és Rónai Egon társaságában emlékezett vissza pályájára a Jakupcsek plusz című műsorban. S bár a 81. évében járó Koós Jánoson kétségkívül látszott a kora, feltehetően egyikük sem gondolta, hogy a felhőtlen sztorizás afféle végső összegzéssé válik. Annál is kevésbé, mert – akárcsak ritkuló fellépésein – ezúttal is az volt a jellemző, hogy ha mesélt, szinte megfiatalodott. Ráadásul mindenre és mindenkire emlékezett. Nem először mondta el például azt a történetet sem, hogy miképpen született a negyedik – 1969-es – Táncdalfesztiválon előadott nagy slágere. Ültek a szövegíró Szenes Ivánnál, akit pont arról faggattak, hogyan múlhatják felül az előző évadban győztes Kislány a zongoránál című dalt (amelyet egyébként Iván kislánya, Andrea ihletett). Szenes megkérte a zeneszerző Lovas Róbertet, játsszon egy rock & rollt. Aki erre azt válaszolta: „Nem vagyok teljesen őrült!”. Mire Szenes: „Ez jó, ez lesz a címe”. És a többi már jött magától. Koósnak ezek a - megtörtént és poénosan előadott – sztorijai most új életre keltek. Ahogy egyik kedvenc mondása is, amit arra a kérdésre szokott válaszolni, hogy miképpen áll a politikával. „Az én köztársasági elnököm Johann Sebastian Bach, a miniszterelnök Ludwig van Beethoven, a frakcióvezetőm Wolfgang Amadeus Mozart.” És még hozzátett néhány nevet – Verdiét, Lisztét, Pucciniét, Haydnét -, akik mind benne vannak a kormányában. Azt is elmesélte a már idézett műsorban, hogy a kocsijában mindig komolyzenét hallgat. Márpedig rengeteget utazott, hiszen a fellépéseire - és azokból több évtizeden át nagyon sok volt – maga vezetett. Egy interjúban azt is felidézte, hogy pályája kezdetén volt olyan éjszaka, hogy Budapesten hat-nyolc helyen is énekelt, aztán még a kollégákkal beugrottak néhány felkapott éjszakai bárba és étterembe, csak úgy szórakozni egy kicsit. Azt pedig még nem is említettük, hogy szenvedélyes vitorlázó volt, továbbá futball-drukker, kedvenc csapata, a Fradi most ugyancsak méltó módon akar elbúcsúzni tőle. Irigyelhetjük Koós Jánost, mert teljes életet élt. Személyesen ugyan már nem találkozhatunk, de – hála a felvételeknek – itt marad velünk. Miközben tovább erősödött az égi társulat.

Izrael: a választás Netanjahuról szól

Publikálás dátuma
2019.03.10. 11:20
Netanjahu ellen tüntetnek. A miniszterelnök baloldali támadásnak tartja az ügyészi eljárást
Fotó: Faiz Abu Rmeleh / 2019 Anadolu Agency
A napi hírek gyorsan elsodorják vagy legalábbis felülírják az egy-két hetes személyes benyomásokat is. Az izraeli belpolitikában most épp az a fő esemény, hogy Mandelblit legfőbb ügyész vádemelési javaslatot tett a hivatalban lévő és épp választási kampányt folytató miniszterelnök ellen.
Benjamin Netanjahu elkeseredetten védekezik, állítja, boszorkányüldözés folyik ellene, s a rendőröket, az ügyészeket, a sajtót és politikai vetélytársait is azzal vádolja, hogy „radikális baloldaliak”. Nem ő az egyetlen izraeli miniszterelnök, akinek ügyeit a rendőrség vizsgálta, de hivatalban lévő kormányfő ellen korábban nem emeltek vádat. Ehud Olmertet el is ítéltek, s börtönben is ült, de ez hivatalából távozása után történt. A Netanjahu elleni eljárás is csak az áprilisi választás után indul be. Akkor lesz alkalma, hogy hivatalosan kifejtse álláspontját, s elvileg a legfőbb ügyész el is állhat a vádemeléstől. Addig azonban folyik a kampány, az ország teli óriásplakátokkal, a médiából ömlik az agitáció.

A meggyőző személyiség

Noáh 17 éves, a Blich középiskola 11. osztályába jár Ramat Ganban, amely Tel Aviv, főleg a középosztály lakta elővárosa. Az iskolában már évtizedek óta próba-választásokat tartanak a 11-12. osztályos tanulók számára. Ezt az iskola egykori igazgatója találta ki, akit később polgármesterré is választották. Noáh lelkesen meséli, iskolájuk arról híres, hogy megjósolja a későbbi „felnőtt” választási eredményeket. Ezért a pártok is komolyan veszik a sulit, s vezető politikusaikat küldik kampányolni. Beszédeket tartanak és válaszolnak a diákok kérdéseire. Noáh nagyon komolyan veszi a dolgot. Elmeséli, egy szélsőséges jobboldali-vallásos párt is elküldte volna vezető politikusát a Blich-be, de ők úgy döntöttek: nem engedik be. Ez a párt ugyanis fellépne a melegek jogai ellen. Az iskolában pedig vannak meleg és leszbikus diákok, s a közösség szolidáris velük. - Te kire szavazol az iskolai választáson? – vágok a közepébe. Beni Gancra – válaszolja tétovázás nélkül. A kérdést meg sem várva fejti ki, hogy a nyugdíjba vonult vezérkari főnökben látja azt a vezető személyiséget, aki egyszerre képes garantálni a biztonságot és megoldani a belső problémákat, a sok ellentétet, amely most megosztja az izraeli társadalmat. Jichák Rabin is vezérkari főnök volt korábban – emlékeztet a tábornok-kormányfőre, aki egész közel jutott a palesztin ügy rendezésééig, amikor 1995-ben egy vallási fanatikus megölte.
Ganc és új centrista pártszövetsége, a Kék-Fehér neve sokszor felmerült, amikor régi és alkalmi ismerőseimet a választási esélyekről kérdeztem. Avraham régi baloldali szavazó, ő most is a szélsőbaloldalinak mondott Merec pártot fogja választani. Szerinte Ganc kevés újat mond, de jó külsejű és meggyőzően beszélő férfi. És mögötte van a katonai vezető nimbusza is. Másik beszélgetőpartnerem hr-főnök; a háromgyerekes anyuka a hadseregben találkozott a korábbi vezérkari főnökkel, akinek a kedvéért pártot vált, mert Ganc meggyőző személyiség. Elmondja, hogy sok évvel ezelőtt egy tábori megbeszélésen találkoztak. „Ganc nem csak arra képes, hogy parancsokat osztogasson, de meghallgatta a többiek véleményét, még egy olyan nagyon fiatal tisztét is, mint, amilyen akkor én voltam.” Ganc mögött ott áll több nemrég nyugalomba vonult tábornok, köztük Móse Jaalon volt vezérkari főnök, aki Netanjahu kormányában védelmi miniszter is volt.
Ganc, illetve pártja, az Izrael ereje Jair Lapid pártjával lépett szövetségre. Lapid korábban már kormányzott együtt Netanjahuval. Centrista pártja, a Van Jövő azokat a középrétegeket szólította meg, akik a társadalom mindennapjait érintő témákat akartak behozni az izraeli közéletbe: a lakhatási helyzetet, az egészségügy állapotát, a drágaságot, az ortodox vallásos kisebbség túlzott befolyását a mindennapokban, az állam és egyház szétválasztásának ügyét. Ezek a kérdések továbbra is megoldatlanok, s helyet kaptak az új pártszövetség - a Kék-Fehér programjában is.

Csak Bibi képes...

Fő témának még sem ezek a nagyon fontos, a teljes izraeli társadalmat érintő ügyek látszanak, hanem a kormányfő személye. Az izraeli választás Netanjahuról szól. Ő az, aki húsz éve főszereplője a izraeli és ezáltal a nemzetközi politikának is. Képes volt arra, hogy átalakítsa a politikai spektrumot. Elhitette az izraeliekkel, hogy egyedül ő képes számukra biztonságot adni. Ez annyira erős meggyőződéssé vált, hogy milliók képesek lenyelni bizonyított korruptságát, amennyiben ez az ára a biztonságuknak. Netanjahu és a Likud párt propagandája egyetlen ügyre épít: a jobboldal az erő, amely megvéd Irántól, a terrorizmustól. Az összes vitapartnert, politikai vetélytársat „radikális baloldalinak” minősítik, s azzal vádolják, hogy együttműködik az Izrael elpusztítására törő terroristákkal. A miniszterelnök és politikája, a kormány lépései ebben a narratívában azonosak Izraellel.
Aki tehát a Netanjahu-kormány lépéseit kritizálja, az Izrael-ellenes. Annyira sikeresen azonosította önmagát Izraellel, sőt a zsidó néppel, hogy elérte, politikájának bírálatát antiszemitizmusként bélyegzik meg szövetségesei. Netanjahu és köre képes rá, hogy zsidó kritikusait is antiszemitának, de minimum öngyűlölő zsidónak állítsa be. A kampányban újabb vetélytársait máris „balos tábornokoknak” bélyegezi, de ezt a jelzőt használja azokra is, akiket ő maga nevezett ki magas katonai posztokra, vagy éppen vont be kormányába. Netanjahu az ellene folyó ügyészi eljárást boszorkányüldözésnek, baloldali támadásnak állítja be. Miközben a rendőrség parancsnokát ő nevezte ki posztjára, ahogy a mélyen vallásos főügyészt, Avichai Mandelblitet is, aki amúgy korábban az ő miniszterelnöki titkárságát vezette. Az izraeli miniszterelnök könnyen vált meggyőződéseket, fegyvertársakat, köt koalíciókat. Netanjahu korábbi – harmadik – kormányában a legfontosabb szövetségesei centrista, liberális, világi pártok voltak. Szakított velük, s a következő választás után a – ma is kormányzó - koalíciót kisebb jobboldali, vallásos-nacionalista pártokkal kötötte meg. E pártszövetség már nem kényszerítette arra, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzék, s a palesztinokkal való tárgyalásokat sem sürgeti. A korrupciós ügyek, botrányok és a miniszterelnök megosztó személyisége azonban ezt a koalíciót is labilissá tette.

A megosztó személyiség

Különös, hogy valaki ilyen központi szerepet szerezzen magának Izraelben, egy olyan országban, amely a megalakulása óta folyamatosan a világpolitika fontos szereplője, világhatalmak partnere és vetélytársa, s ahol ennyire összetett a társadalom. Nem ismeretlen számunkra sem a helyzet, amikor a vezető nem egyesíti, hanem megosztja a társadalmat. Hívei képesek minden tettével azonosulni, az őt ért bírálatokat pedig gonoszságként fogják fel. Bibi - Netanjahu beceneve - az egyetlen, aki képes vezetni ezt az országot, benne van elég erő, karizma, vele ülnek le a nagyhatalmak, tőle tartanak Izrael ellenségei – hallottam nem egyszer. Neki tulajdonítják Izrael biztonságát, katonai elrettentő erejét és a gazdaság sikereit. Ugyanezek az emberek tisztában vannak a politikus „jellemgyengeségeivel”, a társadalmi problémákkal. Ez azonban mind lényegtelen, mert ő védi meg Izraelt és a világ zsidóságát.
Hasonlóan szélsőséges a másik oldal is. Netanjahuban Cipollát látnak, aki megbabonázta az iskolázatlanokat, főleg a keleti származású zsidókat, akik elhiszik, hogy ő védte meg az országot, nem a hadsereg. Cinikusnak tartják, akinek a hatalom megtartása a legfontosabb. Ezért lehet, hogy hol a liberális, világi erőkkel köt szövetséget, hol az ultraortodoxokat vonja be kormányába. Nem tiszteli az emberi jogokat, s a civil társadalom ellenfele. Veszélyezteti az izraeli demokráciát. Egyik fő bűne, hogy a lakosság 20 százalékát kitevő izraeli arabokat elidegeníti a többségtől.  Ellentábora szerint Netanjahu elvesztegette a béke esélyét a palesztinokkal, igaz, elismerik, hogy a palesztin oldalon nincs megfelelő partner ehhez. Felróják neki a Trumppal kötött szövetséget, s azt, hogy elszigetelte Izraelt Európától, telepes-politikájával pedig utat nyitott az Izrael bojkottját hirdető szélsőségeseknek. Azért is bírálják, mert a világ szélsőjobboldali populistáival köt szövetséget, olyanokkal, akik nemrég igazoltak át az antiszemita táborból Izrael baráti körébe.
Izraelben a választási rendszer egyszerű, a bejutási küszöb alacsony (3,25%), ezért is alakulnak pártszövetségek még a választás előtt. Netanjahu nemrég rávett két szélsőségesnek mondott, vallásos pártot, hogy induljanak közös listán, s meglebegtette előttük, hogy koalíciós partnerei lehetnek, ha bejutnak a 120 tagú Kneszetbe. A baloldalon e pártokat rasszistának, fasisztának mondják, Meir Kahane rabbi követőinek, akikkel konszolidált pártok nem szövetkeznek. Netanjahu átlépné ezt a határt is, ha így tarthatja meg a hatalmat.

Megelőzi Ben Guriont?

Az idén hetvenéves Bibi apja Bencion Netanjahu (Mileikowsky) történész, a középkori spanyol zsidóság kutatója volt. Az idősebb Netanjahu a jobboldali (revizionista) cionizmus köreiben politizált. Zeev Zsabotyinszkij híve volt, aki militarizált zsidó államot álmodott, amelyet szuronyok vasfala választ el az araboktól. Mivel nem talált magának Izraelben megfelelő egyetemi pozíciót, 1963-ban családjával az USA-ba költözött. Jonathan, a család legidősebb fia két év múlva hazatért és belépett az izraeli hadsereg elit kommandójába. 1967-ben követte Benjamin is, aki öt évet szolgált a hadseregben, tiszti rangot ért el, majd visszatért tanulni az USA-ba. Építészdiplomát szerzett és marketinget is tanult. Személyes tragédiája volt, hogy 1976 júliusában az ugandai Entebbe repülőterén meghalt a bátyja, aki az elrabolt Air France gép túszainak kiszabadítását irányította. Az ifjú Bibi politikai karrierje 1977-ben kezdődött, amikor a Likud párt hatalomra jutott. Első beosztott lett a washingtoni nagykövetségen, pár évvel később ENSZ-nagykövet, majd külügyminiszter-helyettes. 1996-ban lett először miniszterelnök, legyőzve Simon Pereszt. Három évig volt kormányon, majd 2009-ben újra kormányfő lett. Ha megússza a vádemelést és megnyeri a választást is, ő lesz Izrael leghosszabban hivatalban lévő kormányfője, megelőzve az államalapító David Ben Guriont.