Izrael: a választás Netanjahuról szól

Publikálás dátuma
2019.03.10. 11:20
Netanjahu ellen tüntetnek. A miniszterelnök baloldali támadásnak tartja az ügyészi eljárást
Fotó: Faiz Abu Rmeleh / 2019 Anadolu Agency
A napi hírek gyorsan elsodorják vagy legalábbis felülírják az egy-két hetes személyes benyomásokat is. Az izraeli belpolitikában most épp az a fő esemény, hogy Mandelblit legfőbb ügyész vádemelési javaslatot tett a hivatalban lévő és épp választási kampányt folytató miniszterelnök ellen.
Benjamin Netanjahu elkeseredetten védekezik, állítja, boszorkányüldözés folyik ellene, s a rendőröket, az ügyészeket, a sajtót és politikai vetélytársait is azzal vádolja, hogy „radikális baloldaliak”. Nem ő az egyetlen izraeli miniszterelnök, akinek ügyeit a rendőrség vizsgálta, de hivatalban lévő kormányfő ellen korábban nem emeltek vádat. Ehud Olmertet el is ítéltek, s börtönben is ült, de ez hivatalából távozása után történt. A Netanjahu elleni eljárás is csak az áprilisi választás után indul be. Akkor lesz alkalma, hogy hivatalosan kifejtse álláspontját, s elvileg a legfőbb ügyész el is állhat a vádemeléstől. Addig azonban folyik a kampány, az ország teli óriásplakátokkal, a médiából ömlik az agitáció.

A meggyőző személyiség

Noáh 17 éves, a Blich középiskola 11. osztályába jár Ramat Ganban, amely Tel Aviv, főleg a középosztály lakta elővárosa. Az iskolában már évtizedek óta próba-választásokat tartanak a 11-12. osztályos tanulók számára. Ezt az iskola egykori igazgatója találta ki, akit később polgármesterré is választották. Noáh lelkesen meséli, iskolájuk arról híres, hogy megjósolja a későbbi „felnőtt” választási eredményeket. Ezért a pártok is komolyan veszik a sulit, s vezető politikusaikat küldik kampányolni. Beszédeket tartanak és válaszolnak a diákok kérdéseire. Noáh nagyon komolyan veszi a dolgot. Elmeséli, egy szélsőséges jobboldali-vallásos párt is elküldte volna vezető politikusát a Blich-be, de ők úgy döntöttek: nem engedik be. Ez a párt ugyanis fellépne a melegek jogai ellen. Az iskolában pedig vannak meleg és leszbikus diákok, s a közösség szolidáris velük. - Te kire szavazol az iskolai választáson? – vágok a közepébe. Beni Gancra – válaszolja tétovázás nélkül. A kérdést meg sem várva fejti ki, hogy a nyugdíjba vonult vezérkari főnökben látja azt a vezető személyiséget, aki egyszerre képes garantálni a biztonságot és megoldani a belső problémákat, a sok ellentétet, amely most megosztja az izraeli társadalmat. Jichák Rabin is vezérkari főnök volt korábban – emlékeztet a tábornok-kormányfőre, aki egész közel jutott a palesztin ügy rendezésééig, amikor 1995-ben egy vallási fanatikus megölte.
Ganc és új centrista pártszövetsége, a Kék-Fehér neve sokszor felmerült, amikor régi és alkalmi ismerőseimet a választási esélyekről kérdeztem. Avraham régi baloldali szavazó, ő most is a szélsőbaloldalinak mondott Merec pártot fogja választani. Szerinte Ganc kevés újat mond, de jó külsejű és meggyőzően beszélő férfi. És mögötte van a katonai vezető nimbusza is. Másik beszélgetőpartnerem hr-főnök; a háromgyerekes anyuka a hadseregben találkozott a korábbi vezérkari főnökkel, akinek a kedvéért pártot vált, mert Ganc meggyőző személyiség. Elmondja, hogy sok évvel ezelőtt egy tábori megbeszélésen találkoztak. „Ganc nem csak arra képes, hogy parancsokat osztogasson, de meghallgatta a többiek véleményét, még egy olyan nagyon fiatal tisztét is, mint, amilyen akkor én voltam.” Ganc mögött ott áll több nemrég nyugalomba vonult tábornok, köztük Móse Jaalon volt vezérkari főnök, aki Netanjahu kormányában védelmi miniszter is volt.
Ganc, illetve pártja, az Izrael ereje Jair Lapid pártjával lépett szövetségre. Lapid korábban már kormányzott együtt Netanjahuval. Centrista pártja, a Van Jövő azokat a középrétegeket szólította meg, akik a társadalom mindennapjait érintő témákat akartak behozni az izraeli közéletbe: a lakhatási helyzetet, az egészségügy állapotát, a drágaságot, az ortodox vallásos kisebbség túlzott befolyását a mindennapokban, az állam és egyház szétválasztásának ügyét. Ezek a kérdések továbbra is megoldatlanok, s helyet kaptak az új pártszövetség - a Kék-Fehér programjában is.

Csak Bibi képes...

Fő témának még sem ezek a nagyon fontos, a teljes izraeli társadalmat érintő ügyek látszanak, hanem a kormányfő személye. Az izraeli választás Netanjahuról szól. Ő az, aki húsz éve főszereplője a izraeli és ezáltal a nemzetközi politikának is. Képes volt arra, hogy átalakítsa a politikai spektrumot. Elhitette az izraeliekkel, hogy egyedül ő képes számukra biztonságot adni. Ez annyira erős meggyőződéssé vált, hogy milliók képesek lenyelni bizonyított korruptságát, amennyiben ez az ára a biztonságuknak. Netanjahu és a Likud párt propagandája egyetlen ügyre épít: a jobboldal az erő, amely megvéd Irántól, a terrorizmustól. Az összes vitapartnert, politikai vetélytársat „radikális baloldalinak” minősítik, s azzal vádolják, hogy együttműködik az Izrael elpusztítására törő terroristákkal. A miniszterelnök és politikája, a kormány lépései ebben a narratívában azonosak Izraellel.
Aki tehát a Netanjahu-kormány lépéseit kritizálja, az Izrael-ellenes. Annyira sikeresen azonosította önmagát Izraellel, sőt a zsidó néppel, hogy elérte, politikájának bírálatát antiszemitizmusként bélyegzik meg szövetségesei. Netanjahu és köre képes rá, hogy zsidó kritikusait is antiszemitának, de minimum öngyűlölő zsidónak állítsa be. A kampányban újabb vetélytársait máris „balos tábornokoknak” bélyegezi, de ezt a jelzőt használja azokra is, akiket ő maga nevezett ki magas katonai posztokra, vagy éppen vont be kormányába. Netanjahu az ellene folyó ügyészi eljárást boszorkányüldözésnek, baloldali támadásnak állítja be. Miközben a rendőrség parancsnokát ő nevezte ki posztjára, ahogy a mélyen vallásos főügyészt, Avichai Mandelblitet is, aki amúgy korábban az ő miniszterelnöki titkárságát vezette. Az izraeli miniszterelnök könnyen vált meggyőződéseket, fegyvertársakat, köt koalíciókat. Netanjahu korábbi – harmadik – kormányában a legfontosabb szövetségesei centrista, liberális, világi pártok voltak. Szakított velük, s a következő választás után a – ma is kormányzó - koalíciót kisebb jobboldali, vallásos-nacionalista pártokkal kötötte meg. E pártszövetség már nem kényszerítette arra, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzék, s a palesztinokkal való tárgyalásokat sem sürgeti. A korrupciós ügyek, botrányok és a miniszterelnök megosztó személyisége azonban ezt a koalíciót is labilissá tette.

A megosztó személyiség

Különös, hogy valaki ilyen központi szerepet szerezzen magának Izraelben, egy olyan országban, amely a megalakulása óta folyamatosan a világpolitika fontos szereplője, világhatalmak partnere és vetélytársa, s ahol ennyire összetett a társadalom. Nem ismeretlen számunkra sem a helyzet, amikor a vezető nem egyesíti, hanem megosztja a társadalmat. Hívei képesek minden tettével azonosulni, az őt ért bírálatokat pedig gonoszságként fogják fel. Bibi - Netanjahu beceneve - az egyetlen, aki képes vezetni ezt az országot, benne van elég erő, karizma, vele ülnek le a nagyhatalmak, tőle tartanak Izrael ellenségei – hallottam nem egyszer. Neki tulajdonítják Izrael biztonságát, katonai elrettentő erejét és a gazdaság sikereit. Ugyanezek az emberek tisztában vannak a politikus „jellemgyengeségeivel”, a társadalmi problémákkal. Ez azonban mind lényegtelen, mert ő védi meg Izraelt és a világ zsidóságát.
Hasonlóan szélsőséges a másik oldal is. Netanjahuban Cipollát látnak, aki megbabonázta az iskolázatlanokat, főleg a keleti származású zsidókat, akik elhiszik, hogy ő védte meg az országot, nem a hadsereg. Cinikusnak tartják, akinek a hatalom megtartása a legfontosabb. Ezért lehet, hogy hol a liberális, világi erőkkel köt szövetséget, hol az ultraortodoxokat vonja be kormányába. Nem tiszteli az emberi jogokat, s a civil társadalom ellenfele. Veszélyezteti az izraeli demokráciát. Egyik fő bűne, hogy a lakosság 20 százalékát kitevő izraeli arabokat elidegeníti a többségtől.  Ellentábora szerint Netanjahu elvesztegette a béke esélyét a palesztinokkal, igaz, elismerik, hogy a palesztin oldalon nincs megfelelő partner ehhez. Felróják neki a Trumppal kötött szövetséget, s azt, hogy elszigetelte Izraelt Európától, telepes-politikájával pedig utat nyitott az Izrael bojkottját hirdető szélsőségeseknek. Azért is bírálják, mert a világ szélsőjobboldali populistáival köt szövetséget, olyanokkal, akik nemrég igazoltak át az antiszemita táborból Izrael baráti körébe.
Izraelben a választási rendszer egyszerű, a bejutási küszöb alacsony (3,25%), ezért is alakulnak pártszövetségek még a választás előtt. Netanjahu nemrég rávett két szélsőségesnek mondott, vallásos pártot, hogy induljanak közös listán, s meglebegtette előttük, hogy koalíciós partnerei lehetnek, ha bejutnak a 120 tagú Kneszetbe. A baloldalon e pártokat rasszistának, fasisztának mondják, Meir Kahane rabbi követőinek, akikkel konszolidált pártok nem szövetkeznek. Netanjahu átlépné ezt a határt is, ha így tarthatja meg a hatalmat.

Megelőzi Ben Guriont?

Az idén hetvenéves Bibi apja Bencion Netanjahu (Mileikowsky) történész, a középkori spanyol zsidóság kutatója volt. Az idősebb Netanjahu a jobboldali (revizionista) cionizmus köreiben politizált. Zeev Zsabotyinszkij híve volt, aki militarizált zsidó államot álmodott, amelyet szuronyok vasfala választ el az araboktól. Mivel nem talált magának Izraelben megfelelő egyetemi pozíciót, 1963-ban családjával az USA-ba költözött. Jonathan, a család legidősebb fia két év múlva hazatért és belépett az izraeli hadsereg elit kommandójába. 1967-ben követte Benjamin is, aki öt évet szolgált a hadseregben, tiszti rangot ért el, majd visszatért tanulni az USA-ba. Építészdiplomát szerzett és marketinget is tanult. Személyes tragédiája volt, hogy 1976 júliusában az ugandai Entebbe repülőterén meghalt a bátyja, aki az elrabolt Air France gép túszainak kiszabadítását irányította. Az ifjú Bibi politikai karrierje 1977-ben kezdődött, amikor a Likud párt hatalomra jutott. Első beosztott lett a washingtoni nagykövetségen, pár évvel később ENSZ-nagykövet, majd külügyminiszter-helyettes. 1996-ban lett először miniszterelnök, legyőzve Simon Pereszt. Három évig volt kormányon, majd 2009-ben újra kormányfő lett. Ha megússza a vádemelést és megnyeri a választást is, ő lesz Izrael leghosszabban hivatalban lévő kormányfője, megelőzve az államalapító David Ben Guriont.

Régi lemezek: Emerson, Lake & Palmer

Publikálás dátuma
2019.03.10. 08:35

Fotó: Fortepan
Egy "régi lemez"-történetem nekem is van. Több is, de azokat máskor. Az egész még 1956 novemberében kezdődött. Akkor hagyta el a fater Magyarországot, anyámat és engem. Bár nem biztos, hogy a pontos sorrend ez volt. Meg sem állt Kaliforniáig.
Apámat addig se sokat láttam, mivel amint kiszabadult a börtönből, ahol embercsempészetért ült, azonnal internálták Kistarcsára. (Igaz, nekem akkoriban könnyebb volt azt mondanom a barátomnak, hogy Kistárcsán van. Annak ugyanis volt értelme. A másik verzió a Kistartya volt, mert olyat, hogy Kistarcsa, művelt ember nem mondhat.) Onnan szabadulván a forradalom hevületében találta magát, de egészen 1973-as váratlan feltűnéséig mindössze egyszer láttam, úgyhogy amikor megtudtam, hogy elment Magyarországról, voltaképp nagy űr nem maradt utána bennem.
Levelezőpartner lett belőle. Meglehetősen kellemetlen, mert mindenkor és mindenütt le kellett tagadni a vele való kapcsolattartást, hiszen disszidált. Persze amikor küldött egyszer egy igazi doboz Wrigley’s rágógumit, a titoktartást felfüggesztve azonnal eldicsekedtem az osztálytársaimnak vele. Mármint a rágógumival. Jól is tettem, mivel ők magyarázták el, hogy nem szabad lenyelni, mert a beleim össze fognak ragadni tőle. Más kérdés, hogy otthon viszont jól leteremtettek a dicsekvés miatt.
A levélírás mindazonáltal gyötrelmes volt; kizárólag apai nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy legalább havonta egyszer a teljes NB I eredményeit (a Ferencvárost kiemelten) közöljem apámmal (air mail), meg még azt is, hogy a héten milyen jegyeket kaptam az iskolában. Visszatekintve, ma már biztos vagyok benne, csak azért tette, hogy a fia - apám - lelkiismeret-furdalását ébren tartsa. Arra is utólag jöttem rá, hogy ez egész biztosan hiányzott belőle.
Ilyetén aztán az egész levelezés teljesen hiábavaló volt. Így ment ez éveken keresztül, nagyanyám súgott levélírás közben, én kényszeredetten írtam. Mindent, ami az eszünkbe jutott. Kivéve egyet. Azt nem voltam hajlandó leírni, hogy jó lenne, ha küldene egy kis pénzt. Hiába kapacitált Mama. Kapacitálás hiányában nem is küldött. Pedig szükség lett volna rá. De akkoriban még azt se tudtam, mi fán terem a gyerektartás. Csak anyámat láttam sóhajtozni időnként.
Nos, egy levélváltás után egyszer csak kiderült, hogy született kint egy (fél)testvérem, aki időközben már négyéves is elmúlt. Ebből is látszik, hogy kapcsolattartásunk meglehetősen szaggatott volt, és olykor fontos információk maradtak egymás elől kölcsönösen elrejtve. És mivel cseperedvén magam is egyre sikeresebben szabotáltam a levélírást, a válaszok is ezzel arányosan ritkultak. De ez a hír felvillanyozott. Egy szem gyerek voltam, mindig is irigyeltem azokat, akiknek volt testvérük. Legjobb cimborámnak is született testvére, nekem meg sehol semmi, és még kilátásban se volt, lévén, hogy anyám teljesen egyedül élt. Pedig szegényt nyúztam érte elégszer. Mindhiába. És most ez a hír.
Tíz évvel volt fiatalabb nálam: mekkora előny lehet ez az idősebb testvérnek, gondoltam akkoriban tenyeremet dörzsölgetve. Meg hogy Leslie-nek hívják. Micsoda varázsos név! Testvérem nőtt Amerikában, aki nem holmi László, vagy Laci. Leslie. Király. Egyből megnőtt az ázsióm a VIII. kerületi iskolában. A legkülönbözőbb történeteket találtam ki róla, amelyek közül a legszelídebb az volt, hogy már 12 évesen autót vezethet - mert ott azt is lehet -, és az autót (természetesen Sevrolett) az irántam való tisztelet okán csak Bátyónak nevezi. Mellesleg szörfözni is meg fog tanulni, és rakkendrollozni is. Ájulat.
Alig vártam, hogy találkozzam vele. Mindössze tíz évet kellett a pillanatra várni. És még akkor is csak 14 volt. Apám addigra megnyugodott, hogy hazajöhet, senki sem akarja letartóztatni, és az Intercontinental éjszakai pillangói is megfizethetők. Na, de hát Leslie.
A kis mocsok állandóan verekedni akart, pedig esélye sem volt. A legváratlanabb pillanatokban elkiáltotta magát: vaaar! És amikor a legkevésbé számítottam rá, az asztal alatt sunyin belém rúgott. Majd amikor ezután meg lenyomtam, könyörögni kezdett: pííísz! És ez így ment két héten át, amíg itt voltak. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a háború és béke amerikai változatában szerepelünk. A végére azért a fontosabb kifejezéseket - amelyek a magyarországi társalgás alapvető elemeire, így a kocsmai szokásokra, horgászatra, a nőkre és a nemi életre vonatkoztak - megtanítottam neki.
Viszont a zenét ő is szerette már akkor. És fiatal kora ellenére meglehetősen jó ízlése volt. Itthon a rock & roll és a Beatles lecsengett, dübörögtek a táncdalfesztiválok, az Illés is feloszlott már. Kint: Rolling Stones, Led Zeppelin, The Nice, King Crimson. Rendes - értsd nyugati - hanglemezt még mindig csak Czeglédi úr Rákóczi úti udvarra nyíló boltjában lehetett kapni, a Honvéd mozi mellett. Egyetemista ösztöndíjhoz képest borsos áron. Igaz, kölcsönözni is lehetett (átjátszani a Tesla B4 szalagos magnóra!), de az igazi az volt, ha valakinek eredeti lemeze volt, igazi nyugati LP!
A hetvenes évek elején jártunk. Leslie jöttével egy hatalmas felismerés, és egy még hatalmasabb üzleti vállalkozás kezdett körvonalazódni bennem. A képlet egyszerűnek tűnt. Ő küldi a lemezt az USA-ból, anyám vagy nagyanyám kifizeti a vámot, én pedig busás haszonnal továbbadom, vagy kevésbé busás haszonnal megtartom. (Utóbbi látszott valószínűbbnek.) Neki ez csak könnyed feladat és megtiszteltetés. Ott úgyis minden sokkal olcsóbb. Megbeszéltük.
Kezdjük, mondjuk az ELP-vel: Emerson, Lake & Palmer. Már a nevük is hátborzongató. És a zenéjük. Egy őrület. Az instrumentális rockzenében kevés olyan együttes létezett akkoriban, ahol a fantasztikus hangszeres tudás mögött ilyen súlyú hangtechnika állt. Már a felállásuk és a megalakulásuk is megérne egy misét, hiszen az, hogy például Jimi Hendrix nem csatlakozott hozzájuk, csak nevezett halála miatt eshetett így. A szándék megvolt rá. Képzeljük el.
De vissza a bizniszhez. Leslie hazament, én meg vártam, hogy betartsa az ígéretét. Néhány hónap elteltével értesített a Magyar Posta, hogy külföldről érkezett küldeményemet az akkori, ha jól emlékszem, 70-es számú postahivatalban, a Keleti pályaudvar mellett vehetem át. Rohantam. Mit rohantam! Taxit fogtam!
Izgatottan vettem át a kemény kartonba csomagolt LP-méretű pakkot. Fel se tűnt, hogy vastag ragasztóval van átragasztva, magamban még meg is dicsértem öcsémet, hogy milyen gondosan járt el a csomagolással. Otthon aztán remegő kézzel bontottam ki. És elém tárult a látvány.
A TRIPLA ELP-ALBUM! Jézusom! A legújabb, a legjobb, a legszebb a legmenőbb. Házibulik, whisky-mámor, szivarfüst, intellektuális és kevésbé intellektuális nők képe merült fel bennem a lemezt látván. Ezt nem adom el, ez gyűjteményem legszebb, legkülönlegesebb darabja lesz! Majd a következőt. Azt biztosan eladom. Talán. Vagy legalábbis valószínűleg. De ezt nem.
Lassan, óvatosan kivettem az első lemezt a borítójából. A lemezjátszó már be volt izzítva. És akkor észrevettem valami szörnyűséget. Ahol a tűt rá kellett helyezni a lemezre, lyuk tátongott. Lyukasztó méretű, lyukasztó által ütött fél centi átmérőjű lyuk. A hideg verejték kezdett csorogni a hátamon. Kivettem a következő lemezt, a lyuk azon is ugyanott. A harmadikon, csak a lemez peremén egy lyukfél, a lemez meghajolva. Úgy látszik, a visszazárás során elcsúsztak. Hanyag munka.
Elsírtam magam.
Akkor is sejtettem, ma már bizonyosan tudom, hogy a tengerentúlról érkezett küldeményeket a posta, vagy a vámhivatal, vagy a belügy, vagy mindhárom felbontotta, majd visszazárta, ha politikai szempontból érdektelennek tartotta. Ez a lemez a jelek szerint az volt. És emiatt volt a vastag ragasztó, a precíznek éppen nem mondható visszacsomagolás, nem pedig öcsém gondossága miatt. Hogy lyukasztót és popszegecset miért vetettek be, sohasem sikerült megtudnom. Talán egy titkos Aradszky-imádó tette bosszúból. Vagy inkább a posta (vám, belügy) a visszacsomagolásnál biztosra akart menni. Ez volt a legvalószínűbb. De az is lehet, hogy csak egyszerűen leszarták.
A történtek után - maradék bátorságomat összeszedve - panaszt tettem a postánál. Aminek eredményeképpen egy nap szürke öltönyös, nyakkendős ember jött ki a lakásra, és miután gondosan körülnézett, elém tett egy papírt, amin az állt, hogy kártérítésként 200, azaz kettőszáz forintot a mai napon átvettem. Átvettem. Hogy kitől, mely szervtől, a nyomtatványról nem derült ki. Az ember szó nélkül kiment az ajtón.
Már nem tudom, mit reméltem akkor a panasztételtől, tán egy azonos, hibátlan, tripla ELP-t? Ugyan már! De tény, az ember távoztával ott álltam a lukas lemezekkel és az asztalon kétszáz forinttal: teljesen megsemmisülve. Így lett a kezdete egyszersmind a vége is annak az üzleti kapcsolatnak, amit öcsémmel terveztünk.
A lemez még megvan, öcsém eltűnt Amerikában.

Nagy N. Péter: Az eredményjelző tábla nem plakát

Publikálás dátuma
2019.03.09. 19:45

Fotó: Marabu / Népszava
Nyolc itthoni és még több határon túli magyar sportakadémiába mérhető eredmény nélkül ömlenek a százmilliárdok. Történik ez egy országban, amelynek kormánya épp nekiesik a Magyar Tudományos Akadémia önállóságának, mondván, a ráköltött évi több mint negyvenmilliárd forint nem hoz elég hasznot. Mit mondanak akkor a sportakadémiákra? Igaz, ezeknél a hatalom a saját szabályai szerint nyerésben van, még ha Magyarországról nézve ez nem is látszik tisztán.

22,5 milliárdos összetartozás

Néhány hete a Dunaszerdahely-Slovan szlovák futballrangadó bizonyította. Már a meccs előtt nyertek a magyarok. Igaz, az egyik csapatban, a DAC-ban csak három, a másikban, a pozsonyiaknál mindössze két magyar játékos volt pályán, mégis az M4 tévé kommentátora a Dunaszerdahelyt a mieinknek nevezte, amivel nem okozott fennakadást a stúdióban. A Nemzeti Sport online a meccs előtt kis interjúkat készített a stadionba igyekvő emberekkel. Mint akik nagy ünnepre készülnek, úgy beszéltek a rangadóról. Nem elsősorban a foci miatt jöttek, bár azért az se mindegy, mondták. Telt ház, 12 ezer néző volt az új MOL-stadionban, ami, a neve is mutatja, magyarországi pénzből kerekedett ki. Labda még nem volt a pályán, a közönség már rítusközösséggé vált. A csapathimnusz, az Ismerős Arcok Nélküled-je („Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk/ Mi egy vérből valók vagyunk!”), a felvezető nézőtéri szertartás megadta az embereknek, amiért jöttek. Kikaptak. Nem számított nagyon.
Ez lehet Orbán Viktor futballálma. Dunaszerdahely bizonyítja, hogy át lehet lendülni azon, mennyit ér az elszántság a futballvilág abszolút mérőszámai szerint. Keveset. Annál sokkal több kell. De, ha már a meccs előtt meg lehet dicsőülni, akkor ez nem számít. A határokon túl a magyar összetartozás élménye ezt adja. Orbán szállítja, a Fidesz cserébe szavazatokat kap onnan. Mégsem érdekalapú a kapcsolatot. Orbán fanatikusa a labdarúgásnak és a politikai sikernek is. A két szenvedély találkozik. Bár nem épp spontán módon.
Az Átlátszó egyik cikkéből idézek, Czíria Attila, a 2014-es szlovák önkormányzati választások idején a Magyar Közösség Pártja (MKP) és a Híd közös révkomáromi polgármester-jelöltje mondta: “Amikor a miniszterelnök úr megkérdezte, hogyan tudna segíteni a magyar állam Komáromnak és a régiónak, arról beszéltem, hogy itt van a volt mezőgazdasági iskola, amelyet éppen akkor árult el a megye, azt meg lehetne venni, és csinálni egy erős magyar mezőgazdasági szakközépiskolát, mert az nincs az országban és Komárom a mezőgazdasági régió közepén helyezkedik el. (…) Orbán Viktor felvetette, mi lenne, ha épülne egy új stadion. Azt feleltem, miért ne, ha az egyéb fejlesztések mellett erre is jut”
A futballra jutott kétmilliárd. Egy másodosztályú csapatnak. Jut mindenhova. A Felvidékre az említetten túl részben a Diósgyőr „dolgozik”, de a Dunaszerdahelyi AC akadémiája és kiépülő alközponti rendszere is. A Vajdaságban Topolya a centrum és mellé tizennégy alközpontot hoznak létre. Idetartozik a Felcsúti Akadémia elnöke, Mászáros Lőrinc egyik vállalkozása. Komoly tulajdonrészt vett ugyanis az NK Osijekből. Létesült mellé ott, Eszéken akadémia (a felcsúti Puskás Akadémia programja szerint működtetve) és stadion a nagy csapatnak. Nyolc-tíz focipálya épül, köztük egy fedett, 3500-as nézőtérrel. Az akadémiát magyar állami pénz finanszírozza.
Az MLSZ-en és a Bethlen Gábor közalapítványon keresztül küldött az ország mintegy 1,9 milliárd forintot egy szlovéniai fociakadémiára. Az FK Csíkszereda bázisán működik a Székelyföld Labdarúgó Akadémia és alközponti rendszere. Ukrajnába egyelőre nem telepítettek akadémiát, hanem Seszták Miklós volt fejlesztési miniszter kisvárdai klubjára építenek. A partiumi (szatmárnémeti) központ a Nyíregyháza Spartacus szakmai felügyeletével és Nyíregyházára támaszkodva gyűjti a foci számára a gyerekeket.
A folyamatosan bővülő határon túli akadémiai rendszer szakmai felügyeletét, irányítását a felcsúti Puskás Ferenc Akadémia látja el. A 16. életévüket betöltött gyerekeket ezekről az akadémiákról a Puskás ingyen elhozhatja. Az Átlátszó adatai szerint eddig 22,5 milliárd forintot adott a magyar kormány határon túli fociakadémiáknak. (Emlékeztető: annyit, mint tudományos alapkutatásra egy évben.)

Nem csak a foci

A környező országok magyar sportéletének támogatása nem szorítkozik a futballra. Nemrég adták át Csíkkarcfalván a Székelyföldi Jégkorong Akadémia orvosi és módszertani központját, mely a magyar állam 640 millió forintos támogatásával épült fel. Az orvosi központ egy szintén magyar állami pénzből épített hatalmas jégcsarnokhoz csatlakozik. A településnek 890 lakosa van. Feleannyi, mint akár Felcsútnak. Viszont Csíkkarcfalva Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének szülőfaluja és lakhelye, ahogy Felcsút Orbán Viktor faluja. Az ottaniak közül sokan furcsállják, hogy nem a hoki-nagyhatalom Csíkszeredán létesült a jeges bázis. Igaz, Csíkszereda – maga is csak negyvenezres település – már foglalt volt, mert magyar pénzből ott létesült futballakadémia. (A párhuzam nyilvánvaló, Kelemen Hunor mégis összetettebb politikai jelenség, mint Orbán Viktor. Például ő is Soros-ösztöndíjas volt a kilencvenes évek elején, most mégis azt mondja, "egyetlen ember nem tud rezsimeket megdönteni, és főleg nem globális problémákat okozni, mint ahogyan időnként ezt Soros Györgyről tartják." Igaz, ezt román politikusokkal polemizálva állította.)
Az a mondás járja, hogy a székely gyerekek korcsolyával a lábukon, hoki ütővel a kézben, koronggal a fogaik közt születnek. Viszont évek óta Magyarországra járnak játszani, már csak ezért is szükség volt Székelyföldön egy akadémiára. Az előzmények alapján nagyobb a sportsiker esélye, mint a futballban.
Ott a helyzet Orbán Viktor tavaly novemberi összegzése szerint a következő: A dunaszerdahelyi a topolyai és a csíkszeredai után a harmadik olyan akadémiánk, amely a Kárpát-medencében, de Magyarországon kívül foglalkozik a fiatalokkal. A sornak azonban ezzel nincs vége. Munkácson, Sepsiszentgyörgyön, Eszéken és Lendván is komoly akadémiai fejlesztések történnek. A Felvidéken Szerdahely mellett Révkomáromban és Rimaszombaton is támogatjuk egy-egy labdarúgó akadémia létrejöttét. A határok mentén beindított robusztus sportprogramok politikailag és érzelmileg sikeresek.
Ugyanez az akarat határokon belül 2010 óta az itt említett összegek majd hetvenszeresét költötte el közvetlenül sportra, de szintén legfeljebb érzelmi és politikai, mintsem szakmai sikerekkel. A tao-rendszeren keresztül több mint 500 milliárd jutott a látványsportokra lényeges eredmény nélkül. Pontosabban: az eredmények egyelőre betonba öntve, fűtött gyepszőnyegekben elterülve jelentkeznek. Stadionokként, sportcsarnokokként. (Kivétel a kézilabda, ott komoly sikerek vannak.)
A sportteljesítmények egyébként olyanok, amilyenek nélkülük is lennének. A futballban végképp. A miniszterelnök, a rendszer mozgatója nem így látja. Nemrég Felcsúton ezt mondta: Azért vagyok aránylag magabiztos, mert kiszámoltam (…) Magyarországon van a kiemelt bajnokságban nyolc komolyan vehető, szakmailag megalapozott és értékes munkát végző akadémia. Ha tízévente mindegyik felnevel kettő nemzetközi szintű, csúcsbajnokságban játszani képes játékost, az pontosan tizenhat játékos, vagyis készen is van egy európai szintű magyar futball-válogatott. Ehhez csak az kell, hogy minden akadémia minden tíz évben nem többet, csak kettő nemzetközi szinten helytállni tudó játékost neveljen ki. Mi, jelentem, az első tíz évünket lezártuk, és mi megvagyunk. Sallai, Kleinheisler…"
Csakhogy: az előző generációból Dzsudzsák, Gera, Juhász, Király – akadémiák nélkül - sokkal komolyabb szintű játékosok lettek, mint – egyelőre - az említettek, miközben ők, a jeles elődök is csak a nemzetközi mezőny közepéig jutottak. Valójában komoly futballteljesítményt nem nyújt a rendszer.

Állami emlőkön

Mégis, Orbán Viktor maga nyerésre áll. Sportfinanszírozási rendszerének lényege a látványsportágaknál a tao, a többi olimpiai sportágánál az impozáns állami támogatás. A maga módján persze a tao is az. Az állam ugyanis ebben a rendszerben lemond a társasági nyereségadó nagyobb részéről, amennyiben a cégek azt a megadott öt látványsportág valamelyikére fordítják. A kedvezményezettek elvileg csak létesítményekre és utánpótlás nevelésre költhetnek. Valójában a felnőtt játékosok fizetései is dagadnak, amiben része lehet az állami tévé irracionálisan magas jogdíjainak is. A rendszerben jórészt azok a cégek vesznek részt, akik vagy állami mivoltukban, vagy a közbeszerzési rendszer emlőin élve, illetve egyébként köthetők a hatalomhoz. A séma szerint ezek öntik a pénzt a kluboknak, amelynek elköltésében azonban – amennyiben erre alkalmasak - nagy erővel és haszonnal részt vesznek. Teljesítményelv nincs a szisztémában. Senkinek sem kell kiemelkedően produkálnia a nagy pénzért. A kulcs a hatalomhoz való viszony. Ez a lényege az orbáni rendszer egészének is. A miniszterelnök és szisztémája nem fogadja el, hogy az adott erőviszonyok, a piac vagy a politikai élet törvényei meghatározzák a világban a helyét, cselekvési lehetőségeit. A rendelkezésére álló eszközökkel és azon túl is felül-, illetve átírja ezeket. Gazdaságban, politikában – sportban.  Itthon ez megy.
A világban a helyzet bonyolultabb. A futballban azonban nem. Ahol nem a nemzetközi eredményjelzőké az utolsó szó, vagyis a határokon túl, ott győztes a rendszer. Egyébként ellenkezőleg. Az eredményjelző nem plakát, hogy azt írjuk rá, ami nekünk jó.
Egy friss doktori értekezés – Kendelényi-Gulyás Erika, A magyar élsport versenyképessége és az állami finanszírozás hatékonyságának kapcsolata – kifinomult apparátus alkalmazásával arra a megállapításra jut, hogy az elit sportágakban (a vezető olimpiai versenyszámokban) a céltudatos állami bőkezűség eredményes lehet. A látvány- és csapat-sportágakban azonban nem. Ott nem lehet elszakadni a piaci és társadalmi mezőtől. Akármilyen bőkezű állami finanszírozás sem biztosítja a sikert. Ha egymás mellé állítjuk a futball- és mondjuk a kajak-kenu – akár csak a korosztályos – válogatottakat, ezt látjuk.
A gond az, ami a szerencsejátékosnál is, aki hosszú ideje rakja és bukja a nagyobbnál nagyobb téteket, mert tudja, hogy be fog jönni. És nincs, aki meggyőzhetné, hogy érti, mi történik ilyenkor egy ember lelkében, de mégis csak fel kellene állni, mert a helyzet egyre rosszabb lesz.