Szentgyörgyi Zsuzsa: Séták sok tanulsággal

Publikálás dátuma
2019.03.09. 15:35
Ivan Gubkin bányamérnök. A szovjet hatalom készséges kiszolgálója
Fotó: Sputnik /
Miközben sétálunk akár itthon, akár távoli városban, többnyire nézelődünk. És ezalatt vajon mennyire vesszük észre a szobrokat? No jó, külföldön talán tudatosan is figyeljük őket, idehaza azonban nagyon ritkán. A hadvezéreket, kerek tomporú, ágaskodó lovukon, amint hősiesen intenek előre a légbe. A politikusokat, amint talapzatukon ágálva kábítják a népet. És a tudósokat, művészeket, akiknek többnyire csak egy szerény oszlopocskán álló büszt jut. Vagy olykor még az sem, csupán egy emléktábla, amit rendszerint senki sem olvas el. Még egyes színészek jobban járnak, mert híres szerepükben örökítik meg őket.
Micsoda életutak!

Egy most megjelent, roppantul érdekes, tanulságos és ráadásul még külalakjában is szép könyv kapcsán jutott mindez eszembe. A tudós Hargittai-házaspár, akik maguk külön-külön is a kémiai tudomány nemzetközileg elismert művelői, szakkönyveik mellett már tucatnál több, nagyon fontos, egyúttal izgalmas ismeretterjesztő műnek a szerzői. Interjú-köteteikben – szakmai ismertségükből fakadóan – páratlanul érdekes beszélgetések sora jelent meg a tudomány világának kiemelkedő képviselőivel. Más műveikben pedig kiemelkedő tudósok életrajzai szerepelnek. (Sőt, már a mostani sétájuk is a harmadik, megelőzte egy budapesti és egy New York-i, amelyek 2015-ben, illetve 2017-ben jelentek meg). Ebben a kötetben nagyon sok szobor és emléktábla tiszteleg az orosz tudomány egykori (nagyobb részben XX. századi) mesterei előtt. A lényeg nem az, hogy képen láthatjuk őket, hanem hogy mindegyikhez tömör életút-leírás is tartozik. És milyen életutak!
A moszkvai sétán több száz, közel ezer szoborral és emléktáblával ismerkedhetünk meg. Ennél is fontosabb, amit a szobrok gazdáiról megtudunk, közülük nem egynél – sajnos – nagyon izgalmas adatokat, történéseket is. Hogy miért sajnos? Merthogy nagyon sok, a sztálini éra alatt alkotó tudós mellett ez áll: apját, bátyját elhurcolták, gulágra került, sőt kivégezték. Nem kevés közülük pedig a szovjet időkben nem is nagyon titkolt, intézményesült antiszemitizmus miatt szenvedett, és csak kiemelkedő tehetsége révén dolgozhatott, alkothatott. No persze szükség volt rájuk a szovjet atom- és hidrogénbomba megalkotásához, a repülőgépek tervezéséhez, fejlesztéséhez, az űrkutatáshoz. Nem egy esetben azonban a könyörtelen diktatúra még így is lesújtott. Tupoljev, a híres Tu-repülőgépek atyja is példa erre. Róla ezt olvashatjuk Hargittaiék könyvében: „Andrej Ny. Tupoljev különleges pályát futott be, amely azonban a sikeres szovjet tudósok és technológusok körében nem számított szokatlannak. Repülőgép-tervezőként indult, de 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatták. Kollégái közül volt, akit kivégeztek, de Tupoljev megúszta tízéves börtönbüntetéssel.” Nos, Tupoljevnek szerencséje volt, mert a továbbiakban egy saraskában, vagyis speciális, tudósok, mérnökök számára létesített, könnyített börtönben - kényszermunkatáborban -  dolgozhatott. (Ajánlott irodalom a saraskához Szolzsenyicin könyve, A pokol tornáca.)
Hasonló utat járt be Szergej Pavlovics Koroljov, akit szokás a szovjet űrkutatás atyjának nevezni. Ismét idézet a könyvből: „A sztálini terror 1938-ban érte el Koroljovot, koholt vádak alapján letartóztatták, megkínozták és állítólag ekkor törték el állkapocs-csontját. 1940-ben nyolc év börtönre ítélték. Koroljov Tupoljev alatt dolgozott egy speciális táborban, és a fegyveres erők számára tervezett berendezéseket, köztük rakétahajtóműveket. 1944-ben szabadon engedték, de nem rehabilitálták.” Mondhatnók, talán mégsem olyan életpálya, amely igazán illik egy zseniális tudóshoz. Ahogyan az ugyancsak zseniális, későbbi Nobel-díjas Lev Davidovics Landaué sem az. Idézem: „Landaut 1938-ban letartóztatták, egyéves embertelen körülmények között töltött fogva tartása idején csak az mentette meg, hogy fizikai problémákon gondolkodott. Szabadulásakor négy kész tudományos dolgozat várt a fejében arra, hogy lejegyezzék. Azért engedték szabadon, mert Kapica kezességet vállalt érte”. Egyébként az ugyancsak Nobel-díjas Pjotr Kapica sorsát is a diktatúra torzította el. A cambridgei Cavendish Laboratory munkatársaként évente hazalátogatott. Aztán 1934-ben nem engedték vissza, hiába küzdött érte tudományos főnöke, Ernest Rutherford. De Kapicának legalább felépítettek a Szovjetunióban egy kutatóintézetet, amelyet ő vezethetett.
Készséges kiszolgálók

Mint mindenütt persze, voltak készséges kiszolgálók, még a tudósok között is. Például Lev Pontrjagin, aki egyébként nagyon nagy matematikus volt. Ezt olvashatjuk róla: „Elkötelezett antiszemita volt, aki mindent megtett azért, hogy még a legkiválóbb szovjet matematikusokat is megakadályozza abban, hogy részt vehessenek nemzetközi konferenciákon és megválasszák őket akadémikusnak”. Igaz, a kiváló, ifjú korától vak matematikus egyáltalán nem számított egyedülinek e tekintetben. Közéjük sorolható például a nála sokszorta kisebb tehetségű Ivan M. Gubkin, aki egyébként művészileg igencsak gyenge, de nagy méretű szobrot kapott a róla elnevezett egyetem kertjében, sőt, még emléktábla is jutott neki. Gubkin bányamérnök volt, a szovjet hatalom készséges kiszolgálója, aki „tevékeny részt vállalt a tudósok elleni intézkedésekben. Voltak, akiket halálra ítéltek és kivégeztek, voltak, akik hosszabb börtönbüntetést kaptak, és voltak, akik egyszerűen eltűntek. Az üldöztetések akkor értek véget, amikor a Tudományos Akadémia tagságának összetétele már megfelelt a kommunista párt elvárásainak” – írják a szerzők.
Hosszan lehetne idézni a könyvből a szovjet, majd a széthullás utáni orosz időkből a szobrokat, emléktáblákat, illetve az ábrázolt személyek nagyon sok esetben furcsa, sőt tragikus életútját. E sorban mindenképpen emlékezni kell a világhírű genetikus, Nyikolaj Ivanovics Vavilov sorsára, arra, hogy az emberi életutakra nézve milyen rettenetes, amellett saját országára mennyire káros hatása lehet annak, ha a hatalom tevőlegesen beavatkozik a tudományba. Sztálint, sőt később Hruscsovot is elbűvölte egy magasabb szinten alig képzett sarlatán, Trofim Gyenyiszovics Liszenko. Sugallatára a genetika átkos, betiltott tudománnyá vált, művelői pedig a nép ellenségévé. Kettős elborzasztó következménye lett Liszenko tevékenységének. Egyrészt genetikusok sora került börtönbe, gulágra, akár kivégzőosztag elé, köztük a világhírű Vavilov is. A másik hatalmas kár az egész társadalmat érintette, mert a szovjet mezőgazdaság és állattenyésztés végletesen lemaradt nemcsak az élenjáró országok, hanem még a közepesek mögött is. (Csak egyetlen példa: a Szovjetunió még a brezsnyevi időkben is rendszeres gabona-behozatalra szorult, az amerikai gazdák nagy örömére.) Döbbenetesek ma is a Vavilov sorsáról írott sorok: „Amikor 1940-ben letartóztatták, sorsa már eldőlt, de még brutális vallatásoknak tették ki. Végül mindent beismert, amit csak a hatóságok akartak, és halálra ítélték. Hónapokig várta a kivégzést, de az utolsó pillanatban kegyelmet kapott. Ez azonban már túl későn jött (…), 1943-ban a szaratovi börtönben halt meg. Jeltelen tömegsírba temették”.
Felügyelt Akadémia

1991-ben felbomlott a Szovjetunió. A határok részben kinyíltak és rengeteg kutató távozott külföldre. Persze maradtak is számosan, miközben színre lépett egy új generáció is. És vajon milyen lett a sorsa Oroszországban a mai tudósoknak? Némi választ erre is kapunk Hargittaiék könyvében, amikor az Orosz Tudományos Akadémia (OTA) jelenlegi helyzetéről olvasunk. Az orosz kormány létrehozott 2013-ban, tehát a közelmúltban, egy hivatalt, a Tudományos Szervezetek Szövetségi Ügynökségét, és az OTA-t ennek felügyelete alá rendelték. Idézem: „Az ügynökség élére egy pénzügyi szakembert neveztek ki. Azután, 2014-ben törvény intézkedett arról, hogy az OTA több mint ezer intézményét az ügynökség felügyelete alá vonják”. Több, mint ezer intézményt, benne több száz kutatóintézetet, amelyek némelyike korábban és ma is kiemelkedő eredményeket mutathat föl! Korábban munkám kapcsán magam is jártam nem egyben, a balti országoktól kezdve, a két fővároson át Szibériáig és a déli köztársaságokig. A legtöbb helyen igen jelentős kutatómunka folyt, kiemelkedő szakemberekkel. Amit bizonyít, hogy – mint említettem -- a Szovjetunió felbomlása után a kutatók szinte tömegesen távoztak Nyugatra, főleg az USA-ba, és mindenütt meg is állták a helyüket, többségük kiváló eredményekkel.
Ez a mostani államosítás azért is figyelemre méltó, mert még a sztálini időben is volt valamennyi tekintélye az Akadémiának (akkor még minden tagköztársaság saját akadémiával büszkélkedhetett, orosz nem létezett, csak szovjet). Sőt, ezt írják Hargittaiék: „A poszt-sztálini időkben akadémikust már nem lehetett kizárni az akadémiából, még ha valamilyen, a hatalomnak nem tetsző cselekedete miatt már akár a munkahelyéről is eltávolították.”
Mindenesetre az OTA államosítása jól mutatja, hogy a központosított hatalom nem híve a tudománynak, mert nem hogy híve, hanem inkább ellensége az önálló gondolkodásnak. Esetenként ki- és felhasználhatja a tudósokat, a tudomány eredményeit, mint például az atombomba kidolgozásakor vagy az űrkutatásban, bizonyos engedményeket is adhat, de végső soron minden diktatúrának ellenszenves a tudomány művelőire jellemző gondolkodás. Ezért látják célszerűnek a hatalom birtokosai, hogy akár adminisztratív módon is maguk alá vonják a tudományos kutatás szervezeteit, miközben államosított intézményeiket, objektumaikat üzletileg is jól hasznosítható célokra elkobozzák.
A példákat napjainkból is folytathatnánk. (Hargittai István—Hargittai Magdolna: Moszkvai séták a tudomány körül. Akadémiai Kiadó. 2018.)

Bihari Tamás: Irkafirkák

Publikálás dátuma
2019.03.03. 17:00

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Gyerekek! Mindenki tegye hátra a kezét a padban, egyenes derékkal üljetek és ne beszélgessetek! – mondta határozottan Mária néni az első napon az iskolában. Megszeppenve kucorogtunk vagy harmincan a padokban. Szigorú arccal ült a katedrán és a naplót kinyitva névsorolvasást tartott. Akinek a nevét felolvasta, annak fel kellett állnia, hogy a tanító néni lássa, melyik név kihez tartozik.
Elveszettnek éreztem magam, de valamelyest javított a hangulatomon, hogy a Bajza utcai zenei általánosban több osztálytársamat ismertem már a Délibáb utcai óvodából, hiszen együtt néztük a Misi mókust, vagy az Öreg néne őzikéje című izgalmas és egyben tanulságos diafilmeket. Együtt rohangáltunk az udvaron és kiabáltuk lelkesen, hogy „Csíkhúzó göbzaj!”, ha egy MIG 21-es vadászgép fehér kondenzcsíkja megjelent az égen. Az óvó nénik éberségét kijátszva csipegettük a kerítést beborító vadsóskát. Viszonylag békésen megfértünk a homokozóban, csak ritkán csaptak magasra az indulatok egy-egy lapát, vödör, vagy homokozó forma birtoklása miatt.
A rivalizálás másik tere a sport, pontosabban a rollerverseny volt. Az egyik ilyen küzdelemre élénken emlékszem, mert a hármasával indított mezőnyben az előkelő harmadik helyet szereztem meg, a Gyuri bátyámtól levetett, kissé ütött-kopott masinával. Végül M. Feri nyert egy csodálatos, nagy gumikerekű rollerrel, amin a hátsó kerék előtt még lábbal lenyomható fék is volt. (Feri később szociológus-történész lett és egy jó hírű vidéki egyetemen oktat.) Valószínűleg nyugatra szakadt rokonok küldhették, mert később a suliban olyan kabrió autómodellt mutatott, aminek ha kinyitotta az ajtaját, még muzsikált is.
Ám eljött az 1960-61-es tanév és véget értek az óvodai aranyidők. Az évnyitóról semmilyen emlékem sem maradt, de biztosan nagyon szép beszédek hangzottak el. Azután jöttek a munkás hétköznapok. És Mária néni!
Megtanultuk, hogy ha egy tanító néni, vagy a már akkor is ritka tanító bácsi, pláne az igazgató bácsi és egyáltalán, ha egy felnőtt belép az osztályterembe, akkor föl kell pattanni és vigyázzban állni, amíg a tanító néni azt nem mondja, ”leülhettek gyerekek.” Akkor lehuppanhattunk a felhajtható írólappal és a tintásüveg számára beépített lyukkal ellátott kétszemélyes padokba. És persze hátra tett kéz, szépen kihúzott egyenes derék és összpontosított figyelem: fegyelem.
Az óvoda, a sok mozgás után hetente három nap 4, két nap 5 órányi dresszúra! Olvasás, írás, számtan, ének váltogatták egymást, Ezt az egyhangúságot kedden ötödik órában a kézimunka, csütörtökön a tornaóra tette változatosabbá. Szombaton, amikor a szülők csak délig vagy kora délutánig dolgoztak, a 3 óránk néptánc, ének és beszélgetés volt.
Gyorsan kiderült, az iskola számomra idegen világ.
Máig ható kudarcélményem volt az írás- és a számtanóra. Újságpapírra kellett vonalakat húzni és a tintatartóba mártott tollal a tanító néni instrukciói alapján, szigorúan a keskeny vonalak közé szorítva, szabályos betűket kellett alkotni. Közepesnél jobbat, ahogy számtanból sem, nemigen kaptam. Azóta egyre olvashatatlanabbul írok, a matek pedig egész iskolai pályafutásom alatt megmaradt a rémálom kategóriában. A sóvárgást sem felejtem, amikor arra vágytam, hogy végre töltőtollal írhassunk. Talán másodikban teljesült is a vágyam, de akkor meg a golyóstoll iránt éreztem leküzdhetetlen vonzalmat. Végül ez is teljesült. Sőt, nyugati csomagból még „vetkőzős” golyóstollra is szert tettem. Amit ha az ember a hegyével fölfelé tartott, a picurka hölgy engedékenyen feltárta addig tinta-ruhával fedett bájait.
Az osztályban hamar kialakultak a „majomszigetek”, vagy klikkek. Kedves óvodai cimboráimmal, K. Andrissal, B. Andrissal, B. Gazsival és B. Tomival alkottunk egy csapatot. Később, talán harmadikban már valamennyien olvastuk az ’56 után ismét kiadott Rejtő Jenő (P. Howard) klasszikusokat és e regények hőseiről neveztük el egymást.
Az első nagy trauma második osztályban ért, amikor közölte velem Mária néni, hogy az olyan rossz gyerek, mint amilyen én vagyok, nem lehet kisdobos. Kétségtelen, az ellenőrző füzetemet olvasgatva már elsősként sem tartoztam az éltanuló, jó diák kategóriába. Csak néhány beírás ízelítőül: „Lehetetlen magatartásával zavarja a tanítást”. Ez az első év első hónapjának végén került az ellenőrzőbe. Azóta sem derült ki, hogy mi volt a lehetetlen a viselkedésemben. Azután csőstül jöttek az intők: „Nem figyel az órán, színezi az énekkönyvét”. Ugyanazon az októberi napon egy másik beírás: „Figyelmetlensége miatt nem mehet moziba”. Decemberben tovább eszkalálódott a helyzet: ”Verekszik az órán". Majd karácsony előtt a mama és a papa azzal szembesült, hogy drága kicsi fiacskájuk „A szünetben a padon állt”.
Végül, talán statisztikai okokból mégiscsak ott állhattam a kisdobos-avatáson, egy katona bácsi a nyakamba kötötte a kék nyakkendőt és kézhez kaptam az emléklapot meg a kisdobos igazolványt. Azután elöntött a hatalmi vágy és őrsvezető akartam lenni, de a barátaim – utólag belátom, nagyon helyesen – K. Andrist választották meg. Szépségtapaszként megkaptam az őrsi nótafa címet, de még sokáig duzzogtam. A barátságunk azért nem rendült meg ettől az affértól.
Ma már csak „filléres” emlékeim idézik régmúlt gyermekkoromat.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Lottóötös?

Publikálás dátuma
2019.03.03. 16:00

Fotó: Népszava
Néha én is megkísértem a szerencsét, s veszek egy-egy szelvényt. Egyetlen megkötés van, hogy csak milliárdos nyeremény fölött kapcsolódom be a lottólázba, hiszen ha beüt, akkor így gyökeresen változtatja meg az életemet, s nem csak ímmel-ámmal. Meg aztán hogy is néznék Mészáros Lőrinc szemébe a klubban, mondjuk, rongyos négyszázmillióval? Náluk ennyi a családi konyhapénz egy nyereségesebb évben, veszteséges esztendő pedig nincs, ez a kifejezés egyszerűen hiányzik a Mészáros-filozófiából: Isten kegyelmével és segedelmével a hátuk megett szégyen is lenne veszíteni a tenderen.
Mivel én nem vagyok pertuban a Jóistennel, így kettesnél többre eddig nem futotta, de hát rendes ember nem is azért vesz szelvényt, hogy nyerjen. Rendes ember pontosan tudja, hogy nagyobb az esélye annak, hogy verőfényes időben agyonüsse a ménkű, minthogy pikk-pakk meggazdagodjon (kivéve ha politikusnak áll, de az már egy másik történet), így szinte a lehető legtermészetesebb módon fogadja, hogy mindig más számokat húznak ki, és már-már kéjes örömmel tér vissza a kínaiban elfogyasztható menühöz, nyolcszázötvenért, hiszen mégiscsak ez az ő belakott világa. Onnan nem rángatja ki sem rendfenntartó, sem OLAF-ellenőr. Nyugodtan alszik, nem kell attól tartania, hogy mikor lyukad ki a feje fölé feszített ponyva, amit enkezével maga Polt Péter feszített ki.
Rendes ember tehát nem a kézzelfogható, bankószagú nyereményért lottózik, hanem azért a pár perces borzongásért, felelőtlen álmodozásért, a „mi lenne ha” ábrándokért. Az első iksznél még csak arra gondol, hogy milyen arcot vágna, amikor megtudja, higgadt maradna-e, mint egy vérbeli arisztokrata, vagy őrült módjára ugrálna a lottózó előtt, amíg mentőt nem hívnak hozzá, a dokikat persze azonnal meg is hívná valamire. A második iksz a nyeremény felvétele, a lazán megadott bankszámla, amelyre kősziklaként gördül majd rá a vagyon, annyi nullával, hogy meg se lehet számolni. A legjobb, mert erre gondol a leghosszabban, a harmadik iksznél jön el, hogy mit csinál majd a munkahelyén immár milliárdosként, hogyan szól be a főnökének, miként méregeti (tán mint egy döglött halat) a rálőcsölt aznapi feladatot, és hogyan röhögi szembe a munkaügyest, aki eddig folyton betartott neki, amikor meglengeti előtte a fizetéslevonás rémét. Előttük fújja ki az orrát egy tízezresbe. Vagy csak végre kimondja a véleményét, ami már évek óta forr benne, amire már hónapok óta készül, hogy az egész nem ér egy kalap szart se, mert minél feljebb megyünk itt a ranglétrán, annál hülyébb mindenki. A negyedik iksznél azt veszi sorra, hogy kinek ad, majd még nagyobb örömmel, hogy kinek nem ad belőle, ha térden csúszkál, ha toporzékol, ha vörösre sírja a szemét, akkor se. Pár hónapig úgy él, mintha mi sem történt volna, hogy még jobban nevessen a nyolcórázókon, a hó végén hétkrajcározókon, akik között egy volt maga is. Az ötödik iksz pedig, hogy mit vesz magának először a bélszíntől a sportkocsin át a selyemingig, hogyan aggatja magára a gazdagok kellékeit, a luxus szent tárgyait. Hogyan vedlik át, mint egy vég nélküli jelmezbálban, hogyan avatja magát fontossá a fontosak között.
Én fejben ösztöndíjat alapítok, aztán körültekintően befektetek, személyi edzőm lesz, hogy soha többé ne szégyenkezzen alattam a mérleg. Bejárom a világot, felkeresem kedvenc regényeim helyszíneit Patagóniától Tűzföldig, tán még a Holdra is átruccanok. Aztán mindezek végén marad a gyötrő kérdés: vajon tudnék írni milliárdosként? Érdekelnének a csip-csup ügyek? Volna még közöm a mindennapi élethez a felső, ki tudja hányezer tagjaként? Érdekelne még az az időnként gyötrő kihívás, amit az írás jelent, vagy ezt is megpróbálnám valahogy megvásárolni? De hogyan? Szellemírók dolgoznának az alagsorban, ahova minden reggel bekiabálom a kívánt műfajt: tárca, novella, regényrészlet?
Nem mintha ne ismerne a magyar- és világirodalom gazdag, vagy épp műveikből meggazdagodott szépírót (Dumas nem kis iróniával elnevezett Monte Cristo-kastélya lehetne az írói vagyonosodás és fényűzés szimbóluma), akik így is képesek voltak folytatni a termelést. Ám az írósághoz valahogy mégis – nem csupán a közvélekedés szerint – jobban illik a szegénység, vagy a nem túl kihívó, tisztes életvitel. Tán jobban értjük a Baumgarten-díj, s így a gondtalanabb évek után sóvárgó József Attilát, vagy a kiadásait akkurátusan vezető Móricz kínjait, a krónikus pénztelenséget újabb és újabb művekkel (vagy folytatásokkal) legyűrni próbáló Krúdy leleményeit, mint azt, akit sosem fenyegetett a megélhetés veszélye. Szeretjük azt hinni, hogy ihlet és ingatag egzisztencia kéz a kézben jár, mint ahogy azt is, hogy a zsíros nyugalom nem túl csábító a múzsák számára. Lottóötös esetén így talán természetes úton morzsolódnék le az olvasók szemszögéből, hiszen kit érdekelnének egy dúsgazdag férfi panaszai az emberi létezés problémáiról? Kit érdekelne, hogy felmondott a jacht személyzete, nem jutott hely az ötcsillagos szállodában, és kissé kopottnak tűnt ma a Jaguar fényezése?
Könnyen lehet hát, hogy akkor nyerek a legtöbbet, ha nem nyerek semmit.