Régi lemezek: Emerson, Lake & Palmer

Publikálás dátuma
2019.03.10. 08:35

Fotó: Fortepan
Egy "régi lemez"-történetem nekem is van. Több is, de azokat máskor. Az egész még 1956 novemberében kezdődött. Akkor hagyta el a fater Magyarországot, anyámat és engem. Bár nem biztos, hogy a pontos sorrend ez volt. Meg sem állt Kaliforniáig.
Apámat addig se sokat láttam, mivel amint kiszabadult a börtönből, ahol embercsempészetért ült, azonnal internálták Kistarcsára. (Igaz, nekem akkoriban könnyebb volt azt mondanom a barátomnak, hogy Kistárcsán van. Annak ugyanis volt értelme. A másik verzió a Kistartya volt, mert olyat, hogy Kistarcsa, művelt ember nem mondhat.) Onnan szabadulván a forradalom hevületében találta magát, de egészen 1973-as váratlan feltűnéséig mindössze egyszer láttam, úgyhogy amikor megtudtam, hogy elment Magyarországról, voltaképp nagy űr nem maradt utána bennem.
Levelezőpartner lett belőle. Meglehetősen kellemetlen, mert mindenkor és mindenütt le kellett tagadni a vele való kapcsolattartást, hiszen disszidált. Persze amikor küldött egyszer egy igazi doboz Wrigley’s rágógumit, a titoktartást felfüggesztve azonnal eldicsekedtem az osztálytársaimnak vele. Mármint a rágógumival. Jól is tettem, mivel ők magyarázták el, hogy nem szabad lenyelni, mert a beleim össze fognak ragadni tőle. Más kérdés, hogy otthon viszont jól leteremtettek a dicsekvés miatt.
A levélírás mindazonáltal gyötrelmes volt; kizárólag apai nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy legalább havonta egyszer a teljes NB I eredményeit (a Ferencvárost kiemelten) közöljem apámmal (air mail), meg még azt is, hogy a héten milyen jegyeket kaptam az iskolában. Visszatekintve, ma már biztos vagyok benne, csak azért tette, hogy a fia - apám - lelkiismeret-furdalását ébren tartsa. Arra is utólag jöttem rá, hogy ez egész biztosan hiányzott belőle.
Ilyetén aztán az egész levelezés teljesen hiábavaló volt. Így ment ez éveken keresztül, nagyanyám súgott levélírás közben, én kényszeredetten írtam. Mindent, ami az eszünkbe jutott. Kivéve egyet. Azt nem voltam hajlandó leírni, hogy jó lenne, ha küldene egy kis pénzt. Hiába kapacitált Mama. Kapacitálás hiányában nem is küldött. Pedig szükség lett volna rá. De akkoriban még azt se tudtam, mi fán terem a gyerektartás. Csak anyámat láttam sóhajtozni időnként.
Nos, egy levélváltás után egyszer csak kiderült, hogy született kint egy (fél)testvérem, aki időközben már négyéves is elmúlt. Ebből is látszik, hogy kapcsolattartásunk meglehetősen szaggatott volt, és olykor fontos információk maradtak egymás elől kölcsönösen elrejtve. És mivel cseperedvén magam is egyre sikeresebben szabotáltam a levélírást, a válaszok is ezzel arányosan ritkultak. De ez a hír felvillanyozott. Egy szem gyerek voltam, mindig is irigyeltem azokat, akiknek volt testvérük. Legjobb cimborámnak is született testvére, nekem meg sehol semmi, és még kilátásban se volt, lévén, hogy anyám teljesen egyedül élt. Pedig szegényt nyúztam érte elégszer. Mindhiába. És most ez a hír.
Tíz évvel volt fiatalabb nálam: mekkora előny lehet ez az idősebb testvérnek, gondoltam akkoriban tenyeremet dörzsölgetve. Meg hogy Leslie-nek hívják. Micsoda varázsos név! Testvérem nőtt Amerikában, aki nem holmi László, vagy Laci. Leslie. Király. Egyből megnőtt az ázsióm a VIII. kerületi iskolában. A legkülönbözőbb történeteket találtam ki róla, amelyek közül a legszelídebb az volt, hogy már 12 évesen autót vezethet - mert ott azt is lehet -, és az autót (természetesen Sevrolett) az irántam való tisztelet okán csak Bátyónak nevezi. Mellesleg szörfözni is meg fog tanulni, és rakkendrollozni is. Ájulat.
Alig vártam, hogy találkozzam vele. Mindössze tíz évet kellett a pillanatra várni. És még akkor is csak 14 volt. Apám addigra megnyugodott, hogy hazajöhet, senki sem akarja letartóztatni, és az Intercontinental éjszakai pillangói is megfizethetők. Na, de hát Leslie.
A kis mocsok állandóan verekedni akart, pedig esélye sem volt. A legváratlanabb pillanatokban elkiáltotta magát: vaaar! És amikor a legkevésbé számítottam rá, az asztal alatt sunyin belém rúgott. Majd amikor ezután meg lenyomtam, könyörögni kezdett: pííísz! És ez így ment két héten át, amíg itt voltak. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a háború és béke amerikai változatában szerepelünk. A végére azért a fontosabb kifejezéseket - amelyek a magyarországi társalgás alapvető elemeire, így a kocsmai szokásokra, horgászatra, a nőkre és a nemi életre vonatkoztak - megtanítottam neki.
Viszont a zenét ő is szerette már akkor. És fiatal kora ellenére meglehetősen jó ízlése volt. Itthon a rock & roll és a Beatles lecsengett, dübörögtek a táncdalfesztiválok, az Illés is feloszlott már. Kint: Rolling Stones, Led Zeppelin, The Nice, King Crimson. Rendes - értsd nyugati - hanglemezt még mindig csak Czeglédi úr Rákóczi úti udvarra nyíló boltjában lehetett kapni, a Honvéd mozi mellett. Egyetemista ösztöndíjhoz képest borsos áron. Igaz, kölcsönözni is lehetett (átjátszani a Tesla B4 szalagos magnóra!), de az igazi az volt, ha valakinek eredeti lemeze volt, igazi nyugati LP!
A hetvenes évek elején jártunk. Leslie jöttével egy hatalmas felismerés, és egy még hatalmasabb üzleti vállalkozás kezdett körvonalazódni bennem. A képlet egyszerűnek tűnt. Ő küldi a lemezt az USA-ból, anyám vagy nagyanyám kifizeti a vámot, én pedig busás haszonnal továbbadom, vagy kevésbé busás haszonnal megtartom. (Utóbbi látszott valószínűbbnek.) Neki ez csak könnyed feladat és megtiszteltetés. Ott úgyis minden sokkal olcsóbb. Megbeszéltük.
Kezdjük, mondjuk az ELP-vel: Emerson, Lake & Palmer. Már a nevük is hátborzongató. És a zenéjük. Egy őrület. Az instrumentális rockzenében kevés olyan együttes létezett akkoriban, ahol a fantasztikus hangszeres tudás mögött ilyen súlyú hangtechnika állt. Már a felállásuk és a megalakulásuk is megérne egy misét, hiszen az, hogy például Jimi Hendrix nem csatlakozott hozzájuk, csak nevezett halála miatt eshetett így. A szándék megvolt rá. Képzeljük el.
De vissza a bizniszhez. Leslie hazament, én meg vártam, hogy betartsa az ígéretét. Néhány hónap elteltével értesített a Magyar Posta, hogy külföldről érkezett küldeményemet az akkori, ha jól emlékszem, 70-es számú postahivatalban, a Keleti pályaudvar mellett vehetem át. Rohantam. Mit rohantam! Taxit fogtam!
Izgatottan vettem át a kemény kartonba csomagolt LP-méretű pakkot. Fel se tűnt, hogy vastag ragasztóval van átragasztva, magamban még meg is dicsértem öcsémet, hogy milyen gondosan járt el a csomagolással. Otthon aztán remegő kézzel bontottam ki. És elém tárult a látvány.
A TRIPLA ELP-ALBUM! Jézusom! A legújabb, a legjobb, a legszebb a legmenőbb. Házibulik, whisky-mámor, szivarfüst, intellektuális és kevésbé intellektuális nők képe merült fel bennem a lemezt látván. Ezt nem adom el, ez gyűjteményem legszebb, legkülönlegesebb darabja lesz! Majd a következőt. Azt biztosan eladom. Talán. Vagy legalábbis valószínűleg. De ezt nem.
Lassan, óvatosan kivettem az első lemezt a borítójából. A lemezjátszó már be volt izzítva. És akkor észrevettem valami szörnyűséget. Ahol a tűt rá kellett helyezni a lemezre, lyuk tátongott. Lyukasztó méretű, lyukasztó által ütött fél centi átmérőjű lyuk. A hideg verejték kezdett csorogni a hátamon. Kivettem a következő lemezt, a lyuk azon is ugyanott. A harmadikon, csak a lemez peremén egy lyukfél, a lemez meghajolva. Úgy látszik, a visszazárás során elcsúsztak. Hanyag munka.
Elsírtam magam.
Akkor is sejtettem, ma már bizonyosan tudom, hogy a tengerentúlról érkezett küldeményeket a posta, vagy a vámhivatal, vagy a belügy, vagy mindhárom felbontotta, majd visszazárta, ha politikai szempontból érdektelennek tartotta. Ez a lemez a jelek szerint az volt. És emiatt volt a vastag ragasztó, a precíznek éppen nem mondható visszacsomagolás, nem pedig öcsém gondossága miatt. Hogy lyukasztót és popszegecset miért vetettek be, sohasem sikerült megtudnom. Talán egy titkos Aradszky-imádó tette bosszúból. Vagy inkább a posta (vám, belügy) a visszacsomagolásnál biztosra akart menni. Ez volt a legvalószínűbb. De az is lehet, hogy csak egyszerűen leszarták.
A történtek után - maradék bátorságomat összeszedve - panaszt tettem a postánál. Aminek eredményeképpen egy nap szürke öltönyös, nyakkendős ember jött ki a lakásra, és miután gondosan körülnézett, elém tett egy papírt, amin az állt, hogy kártérítésként 200, azaz kettőszáz forintot a mai napon átvettem. Átvettem. Hogy kitől, mely szervtől, a nyomtatványról nem derült ki. Az ember szó nélkül kiment az ajtón.
Már nem tudom, mit reméltem akkor a panasztételtől, tán egy azonos, hibátlan, tripla ELP-t? Ugyan már! De tény, az ember távoztával ott álltam a lukas lemezekkel és az asztalon kétszáz forinttal: teljesen megsemmisülve. Így lett a kezdete egyszersmind a vége is annak az üzleti kapcsolatnak, amit öcsémmel terveztünk.
A lemez még megvan, öcsém eltűnt Amerikában.

Nagy N. Péter: Az eredményjelző tábla nem plakát

Publikálás dátuma
2019.03.09. 19:45

Fotó: Marabu / Népszava
Nyolc itthoni és még több határon túli magyar sportakadémiába mérhető eredmény nélkül ömlenek a százmilliárdok. Történik ez egy országban, amelynek kormánya épp nekiesik a Magyar Tudományos Akadémia önállóságának, mondván, a ráköltött évi több mint negyvenmilliárd forint nem hoz elég hasznot. Mit mondanak akkor a sportakadémiákra? Igaz, ezeknél a hatalom a saját szabályai szerint nyerésben van, még ha Magyarországról nézve ez nem is látszik tisztán.

22,5 milliárdos összetartozás

Néhány hete a Dunaszerdahely-Slovan szlovák futballrangadó bizonyította. Már a meccs előtt nyertek a magyarok. Igaz, az egyik csapatban, a DAC-ban csak három, a másikban, a pozsonyiaknál mindössze két magyar játékos volt pályán, mégis az M4 tévé kommentátora a Dunaszerdahelyt a mieinknek nevezte, amivel nem okozott fennakadást a stúdióban. A Nemzeti Sport online a meccs előtt kis interjúkat készített a stadionba igyekvő emberekkel. Mint akik nagy ünnepre készülnek, úgy beszéltek a rangadóról. Nem elsősorban a foci miatt jöttek, bár azért az se mindegy, mondták. Telt ház, 12 ezer néző volt az új MOL-stadionban, ami, a neve is mutatja, magyarországi pénzből kerekedett ki. Labda még nem volt a pályán, a közönség már rítusközösséggé vált. A csapathimnusz, az Ismerős Arcok Nélküled-je („Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk/ Mi egy vérből valók vagyunk!”), a felvezető nézőtéri szertartás megadta az embereknek, amiért jöttek. Kikaptak. Nem számított nagyon.
Ez lehet Orbán Viktor futballálma. Dunaszerdahely bizonyítja, hogy át lehet lendülni azon, mennyit ér az elszántság a futballvilág abszolút mérőszámai szerint. Keveset. Annál sokkal több kell. De, ha már a meccs előtt meg lehet dicsőülni, akkor ez nem számít. A határokon túl a magyar összetartozás élménye ezt adja. Orbán szállítja, a Fidesz cserébe szavazatokat kap onnan. Mégsem érdekalapú a kapcsolatot. Orbán fanatikusa a labdarúgásnak és a politikai sikernek is. A két szenvedély találkozik. Bár nem épp spontán módon.
Az Átlátszó egyik cikkéből idézek, Czíria Attila, a 2014-es szlovák önkormányzati választások idején a Magyar Közösség Pártja (MKP) és a Híd közös révkomáromi polgármester-jelöltje mondta: “Amikor a miniszterelnök úr megkérdezte, hogyan tudna segíteni a magyar állam Komáromnak és a régiónak, arról beszéltem, hogy itt van a volt mezőgazdasági iskola, amelyet éppen akkor árult el a megye, azt meg lehetne venni, és csinálni egy erős magyar mezőgazdasági szakközépiskolát, mert az nincs az országban és Komárom a mezőgazdasági régió közepén helyezkedik el. (…) Orbán Viktor felvetette, mi lenne, ha épülne egy új stadion. Azt feleltem, miért ne, ha az egyéb fejlesztések mellett erre is jut”
A futballra jutott kétmilliárd. Egy másodosztályú csapatnak. Jut mindenhova. A Felvidékre az említetten túl részben a Diósgyőr „dolgozik”, de a Dunaszerdahelyi AC akadémiája és kiépülő alközponti rendszere is. A Vajdaságban Topolya a centrum és mellé tizennégy alközpontot hoznak létre. Idetartozik a Felcsúti Akadémia elnöke, Mászáros Lőrinc egyik vállalkozása. Komoly tulajdonrészt vett ugyanis az NK Osijekből. Létesült mellé ott, Eszéken akadémia (a felcsúti Puskás Akadémia programja szerint működtetve) és stadion a nagy csapatnak. Nyolc-tíz focipálya épül, köztük egy fedett, 3500-as nézőtérrel. Az akadémiát magyar állami pénz finanszírozza.
Az MLSZ-en és a Bethlen Gábor közalapítványon keresztül küldött az ország mintegy 1,9 milliárd forintot egy szlovéniai fociakadémiára. Az FK Csíkszereda bázisán működik a Székelyföld Labdarúgó Akadémia és alközponti rendszere. Ukrajnába egyelőre nem telepítettek akadémiát, hanem Seszták Miklós volt fejlesztési miniszter kisvárdai klubjára építenek. A partiumi (szatmárnémeti) központ a Nyíregyháza Spartacus szakmai felügyeletével és Nyíregyházára támaszkodva gyűjti a foci számára a gyerekeket.
A folyamatosan bővülő határon túli akadémiai rendszer szakmai felügyeletét, irányítását a felcsúti Puskás Ferenc Akadémia látja el. A 16. életévüket betöltött gyerekeket ezekről az akadémiákról a Puskás ingyen elhozhatja. Az Átlátszó adatai szerint eddig 22,5 milliárd forintot adott a magyar kormány határon túli fociakadémiáknak. (Emlékeztető: annyit, mint tudományos alapkutatásra egy évben.)

Nem csak a foci

A környező országok magyar sportéletének támogatása nem szorítkozik a futballra. Nemrég adták át Csíkkarcfalván a Székelyföldi Jégkorong Akadémia orvosi és módszertani központját, mely a magyar állam 640 millió forintos támogatásával épült fel. Az orvosi központ egy szintén magyar állami pénzből épített hatalmas jégcsarnokhoz csatlakozik. A településnek 890 lakosa van. Feleannyi, mint akár Felcsútnak. Viszont Csíkkarcfalva Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének szülőfaluja és lakhelye, ahogy Felcsút Orbán Viktor faluja. Az ottaniak közül sokan furcsállják, hogy nem a hoki-nagyhatalom Csíkszeredán létesült a jeges bázis. Igaz, Csíkszereda – maga is csak negyvenezres település – már foglalt volt, mert magyar pénzből ott létesült futballakadémia. (A párhuzam nyilvánvaló, Kelemen Hunor mégis összetettebb politikai jelenség, mint Orbán Viktor. Például ő is Soros-ösztöndíjas volt a kilencvenes évek elején, most mégis azt mondja, "egyetlen ember nem tud rezsimeket megdönteni, és főleg nem globális problémákat okozni, mint ahogyan időnként ezt Soros Györgyről tartják." Igaz, ezt román politikusokkal polemizálva állította.)
Az a mondás járja, hogy a székely gyerekek korcsolyával a lábukon, hoki ütővel a kézben, koronggal a fogaik közt születnek. Viszont évek óta Magyarországra járnak játszani, már csak ezért is szükség volt Székelyföldön egy akadémiára. Az előzmények alapján nagyobb a sportsiker esélye, mint a futballban.
Ott a helyzet Orbán Viktor tavaly novemberi összegzése szerint a következő: A dunaszerdahelyi a topolyai és a csíkszeredai után a harmadik olyan akadémiánk, amely a Kárpát-medencében, de Magyarországon kívül foglalkozik a fiatalokkal. A sornak azonban ezzel nincs vége. Munkácson, Sepsiszentgyörgyön, Eszéken és Lendván is komoly akadémiai fejlesztések történnek. A Felvidéken Szerdahely mellett Révkomáromban és Rimaszombaton is támogatjuk egy-egy labdarúgó akadémia létrejöttét. A határok mentén beindított robusztus sportprogramok politikailag és érzelmileg sikeresek.
Ugyanez az akarat határokon belül 2010 óta az itt említett összegek majd hetvenszeresét költötte el közvetlenül sportra, de szintén legfeljebb érzelmi és politikai, mintsem szakmai sikerekkel. A tao-rendszeren keresztül több mint 500 milliárd jutott a látványsportokra lényeges eredmény nélkül. Pontosabban: az eredmények egyelőre betonba öntve, fűtött gyepszőnyegekben elterülve jelentkeznek. Stadionokként, sportcsarnokokként. (Kivétel a kézilabda, ott komoly sikerek vannak.)
A sportteljesítmények egyébként olyanok, amilyenek nélkülük is lennének. A futballban végképp. A miniszterelnök, a rendszer mozgatója nem így látja. Nemrég Felcsúton ezt mondta: Azért vagyok aránylag magabiztos, mert kiszámoltam (…) Magyarországon van a kiemelt bajnokságban nyolc komolyan vehető, szakmailag megalapozott és értékes munkát végző akadémia. Ha tízévente mindegyik felnevel kettő nemzetközi szintű, csúcsbajnokságban játszani képes játékost, az pontosan tizenhat játékos, vagyis készen is van egy európai szintű magyar futball-válogatott. Ehhez csak az kell, hogy minden akadémia minden tíz évben nem többet, csak kettő nemzetközi szinten helytállni tudó játékost neveljen ki. Mi, jelentem, az első tíz évünket lezártuk, és mi megvagyunk. Sallai, Kleinheisler…"
Csakhogy: az előző generációból Dzsudzsák, Gera, Juhász, Király – akadémiák nélkül - sokkal komolyabb szintű játékosok lettek, mint – egyelőre - az említettek, miközben ők, a jeles elődök is csak a nemzetközi mezőny közepéig jutottak. Valójában komoly futballteljesítményt nem nyújt a rendszer.

Állami emlőkön

Mégis, Orbán Viktor maga nyerésre áll. Sportfinanszírozási rendszerének lényege a látványsportágaknál a tao, a többi olimpiai sportágánál az impozáns állami támogatás. A maga módján persze a tao is az. Az állam ugyanis ebben a rendszerben lemond a társasági nyereségadó nagyobb részéről, amennyiben a cégek azt a megadott öt látványsportág valamelyikére fordítják. A kedvezményezettek elvileg csak létesítményekre és utánpótlás nevelésre költhetnek. Valójában a felnőtt játékosok fizetései is dagadnak, amiben része lehet az állami tévé irracionálisan magas jogdíjainak is. A rendszerben jórészt azok a cégek vesznek részt, akik vagy állami mivoltukban, vagy a közbeszerzési rendszer emlőin élve, illetve egyébként köthetők a hatalomhoz. A séma szerint ezek öntik a pénzt a kluboknak, amelynek elköltésében azonban – amennyiben erre alkalmasak - nagy erővel és haszonnal részt vesznek. Teljesítményelv nincs a szisztémában. Senkinek sem kell kiemelkedően produkálnia a nagy pénzért. A kulcs a hatalomhoz való viszony. Ez a lényege az orbáni rendszer egészének is. A miniszterelnök és szisztémája nem fogadja el, hogy az adott erőviszonyok, a piac vagy a politikai élet törvényei meghatározzák a világban a helyét, cselekvési lehetőségeit. A rendelkezésére álló eszközökkel és azon túl is felül-, illetve átírja ezeket. Gazdaságban, politikában – sportban.  Itthon ez megy.
A világban a helyzet bonyolultabb. A futballban azonban nem. Ahol nem a nemzetközi eredményjelzőké az utolsó szó, vagyis a határokon túl, ott győztes a rendszer. Egyébként ellenkezőleg. Az eredményjelző nem plakát, hogy azt írjuk rá, ami nekünk jó.
Egy friss doktori értekezés – Kendelényi-Gulyás Erika, A magyar élsport versenyképessége és az állami finanszírozás hatékonyságának kapcsolata – kifinomult apparátus alkalmazásával arra a megállapításra jut, hogy az elit sportágakban (a vezető olimpiai versenyszámokban) a céltudatos állami bőkezűség eredményes lehet. A látvány- és csapat-sportágakban azonban nem. Ott nem lehet elszakadni a piaci és társadalmi mezőtől. Akármilyen bőkezű állami finanszírozás sem biztosítja a sikert. Ha egymás mellé állítjuk a futball- és mondjuk a kajak-kenu – akár csak a korosztályos – válogatottakat, ezt látjuk.
A gond az, ami a szerencsejátékosnál is, aki hosszú ideje rakja és bukja a nagyobbnál nagyobb téteket, mert tudja, hogy be fog jönni. És nincs, aki meggyőzhetné, hogy érti, mi történik ilyenkor egy ember lelkében, de mégis csak fel kellene állni, mert a helyzet egyre rosszabb lesz.

Hegyi Iván: Ezeréltű melódia

Nehéz volna megmondani, melyik a rocktörténet legfelkapottabb dala, ám az Unchained Melody minden kétséget kizáróan az élmezőnyhöz tartozik. A statisztikák szerint nem kevesebb mint másfél ezer változata van forgalomban, és 670 előadó vette lemezre. (Sokuk tehát többször is.)
Naná, hiszen már 1955-ben négy verziója volt.
Meg persze az eredetije. Azt Todd Duncan énekelte egy amerikai börtönfilmben. Les Baxternek annyira megtetszett a mozi vagy a szám – esetleg mindkettő –, hogy zenekarával nyomban feldolgozta a North–Zaret-szerzeményt, méghozzá kiugró sikerrel: az amerikai slágerlista élére került vele. A Duke Ellington együttesével is éneklő Al Hibbler ennél többről nem álmodhatott, mégis megpróbálkozott a dal adaptációjával, és nem vallott szégyent, mert a lajstrom harmadik helyére került. Az ötvennégyben a You'll Never Walk Alone-t feldolgozó, georgiai Roy Hamiltonnak már be kellett érnie a hatodik hellyel, míg a szívdöglesztő New York-i June Valli mindössze a huszonkilencedik helyig evickélt a Billboard rangsorában. Azt azért gondoljuk meg: ugyanabban az esztendőben egyetlen számnak három variációja volt az első hat és négy a legjobb harminc között, az originál felvételen túl!
A Righteous Brothershez tíz esztendővel később jutott el (korongkészítésig) a nóta, ám Bobby Hatfield és Bill Medley, a duó két tagja annyira nagy számnak nem gondolta, hogy kislemeze A oldalára tegye. Arra a Gerry Goffin–Carole King szerző- és házaspár Hung on You című dalát szánta. Bizonyos fokig érthető volt a tartózkodás, mert a hatvanötös opuszt az Egyesült Államokban a negyedik, míg Nagy-Britanniában csak a tizennegyedik helyen jegyezték. Igaz, azóta is ez a leghíresebb variáns, szinte mindenki úgy könyveli el: eleve a Righteous Brothersé a nóta.
Már az előtt is így volt ez, hogy a hiedelmet megerősítette a Demi Moore, Whoopi Goldberg és Patrick Swayze főszereplésével 1990-ben bemutatott Ghost című film. Ebben ismét milliókat hódított meg a Righteous Brothers-adaptáció, amely ezúttal Nagy-Britanniában került az élre. (A tengeren túl a tizenharmadik helyen „szerénykedett”.) Sőt az Egyesült Királyságban az esztendő legnagyobb példányszámban eladott kislemezévé vált az újra felvett régi sláger, s ezzel az elsőséggel olyan dalokhoz csatlakozott, mint Elvis Presley Jailhouse Rockja, a Beatles She Loves You-ja, Tom Jones Green Green Grass of Home-ja, Louis Armstrong What a Wonderful Worldje, a Bay City Rollersnek az Igazából szerelem című, 2003-as – amúgy a Troggs Love Is All Aroundjának karácsonyi változata körül forgó – filmben is felhangzó Bye Bye Babyje, a Police Don't Stand So Close to Me-je, a Human League Don't You Want Me-je vagy a Culture Club Karma Chamelonja.
E primátus legalább akkora szám volt, akár az, hogy 1965-ben akadt olyan buli – az alabamai Birminghamben –, amelynek során egymás után lépett színpadra a Righteous Brothers, a Beach Boys és a Rolling Stones. (Ha arra járok, lehet, hogy benéztem volna.) A Stonesszal már hatvannégyben együtt futott a duó, miként a Beatlesszel is, bár a liverpooliak amerikai turnéján nemegyszer előfordult, hogy az előzenekar produkciója közben a türelmetlen beatrajongók kórusban kiáltozták: „A Beatlest akarjuk!”
Ám az Unchained Melody örökzöld maradt (miként a Righteous Brothers első nagy dobása, a You've Lost Your Lovin' Feeling is). A Platterstől Ricky Nelsonig, Gene Vincenttől Roy Orbisonig, Elvistől Tom Jonesig, Duane Eddytől Kenny Rogersig, az Air Supplytól a U2-ig terjed a feldolgozók serege. Ez tényleg csak kivonatos névsor, mert lexikont nem áll módunkban kiadni...
Hatfield már nincs köztünk, de a hetvennyolc éves Medley még hallgathatná a megannyi változatot, ám őt újabban nem a dal kíséri, hanem egy szörnyű történet kísérti. Első feleségét 1976 januárjában megerőszakolták és megölték – kómába esett,és már sosem tért magához –, gyilkosát azonban nem tudták elfogni. Majd több mint negyven esztendővel később, 2017 első hónapjában Los Angeles megye seriffje – Medley jelenlétében – sajtótájékoztatón közölte: DNS-minták alapján azonosították az egykori tettest. A rettenetes ember már nem él: 1982-ben lelőtték, miután megszökött egy kaliforniai börtönből.
Talán éppen onnan, ahonnan az Unchained Melody diadalútja indult.
Szerző