Régi lemezek: Emerson, Lake & Palmer

Publikálás dátuma
2019.03.10 08:35

Fotó: Fortepan
Egy "régi lemez"-történetem nekem is van. Több is, de azokat máskor. Az egész még 1956 novemberében kezdődött. Akkor hagyta el a fater Magyarországot, anyámat és engem. Bár nem biztos, hogy a pontos sorrend ez volt. Meg sem állt Kaliforniáig.
Apámat addig se sokat láttam, mivel amint kiszabadult a börtönből, ahol embercsempészetért ült, azonnal internálták Kistarcsára. (Igaz, nekem akkoriban könnyebb volt azt mondanom a barátomnak, hogy Kistárcsán van. Annak ugyanis volt értelme. A másik verzió a Kistartya volt, mert olyat, hogy Kistarcsa, művelt ember nem mondhat.) Onnan szabadulván a forradalom hevületében találta magát, de egészen 1973-as váratlan feltűnéséig mindössze egyszer láttam, úgyhogy amikor megtudtam, hogy elment Magyarországról, voltaképp nagy űr nem maradt utána bennem.
Levelezőpartner lett belőle. Meglehetősen kellemetlen, mert mindenkor és mindenütt le kellett tagadni a vele való kapcsolattartást, hiszen disszidált. Persze amikor küldött egyszer egy igazi doboz Wrigley’s rágógumit, a titoktartást felfüggesztve azonnal eldicsekedtem az osztálytársaimnak vele. Mármint a rágógumival. Jól is tettem, mivel ők magyarázták el, hogy nem szabad lenyelni, mert a beleim össze fognak ragadni tőle. Más kérdés, hogy otthon viszont jól leteremtettek a dicsekvés miatt.
A levélírás mindazonáltal gyötrelmes volt; kizárólag apai nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy legalább havonta egyszer a teljes NB I eredményeit (a Ferencvárost kiemelten) közöljem apámmal (air mail), meg még azt is, hogy a héten milyen jegyeket kaptam az iskolában. Visszatekintve, ma már biztos vagyok benne, csak azért tette, hogy a fia - apám - lelkiismeret-furdalását ébren tartsa. Arra is utólag jöttem rá, hogy ez egész biztosan hiányzott belőle.
Ilyetén aztán az egész levelezés teljesen hiábavaló volt. Így ment ez éveken keresztül, nagyanyám súgott levélírás közben, én kényszeredetten írtam. Mindent, ami az eszünkbe jutott. Kivéve egyet. Azt nem voltam hajlandó leírni, hogy jó lenne, ha küldene egy kis pénzt. Hiába kapacitált Mama. Kapacitálás hiányában nem is küldött. Pedig szükség lett volna rá. De akkoriban még azt se tudtam, mi fán terem a gyerektartás. Csak anyámat láttam sóhajtozni időnként.
Nos, egy levélváltás után egyszer csak kiderült, hogy született kint egy (fél)testvérem, aki időközben már négyéves is elmúlt. Ebből is látszik, hogy kapcsolattartásunk meglehetősen szaggatott volt, és olykor fontos információk maradtak egymás elől kölcsönösen elrejtve. És mivel cseperedvén magam is egyre sikeresebben szabotáltam a levélírást, a válaszok is ezzel arányosan ritkultak. De ez a hír felvillanyozott. Egy szem gyerek voltam, mindig is irigyeltem azokat, akiknek volt testvérük. Legjobb cimborámnak is született testvére, nekem meg sehol semmi, és még kilátásban se volt, lévén, hogy anyám teljesen egyedül élt. Pedig szegényt nyúztam érte elégszer. Mindhiába. És most ez a hír.
Tíz évvel volt fiatalabb nálam: mekkora előny lehet ez az idősebb testvérnek, gondoltam akkoriban tenyeremet dörzsölgetve. Meg hogy Leslie-nek hívják. Micsoda varázsos név! Testvérem nőtt Amerikában, aki nem holmi László, vagy Laci. Leslie. Király. Egyből megnőtt az ázsióm a VIII. kerületi iskolában. A legkülönbözőbb történeteket találtam ki róla, amelyek közül a legszelídebb az volt, hogy már 12 évesen autót vezethet - mert ott azt is lehet -, és az autót (természetesen Sevrolett) az irántam való tisztelet okán csak Bátyónak nevezi. Mellesleg szörfözni is meg fog tanulni, és rakkendrollozni is. Ájulat.
Alig vártam, hogy találkozzam vele. Mindössze tíz évet kellett a pillanatra várni. És még akkor is csak 14 volt. Apám addigra megnyugodott, hogy hazajöhet, senki sem akarja letartóztatni, és az Intercontinental éjszakai pillangói is megfizethetők. Na, de hát Leslie.
A kis mocsok állandóan verekedni akart, pedig esélye sem volt. A legváratlanabb pillanatokban elkiáltotta magát: vaaar! És amikor a legkevésbé számítottam rá, az asztal alatt sunyin belém rúgott. Majd amikor ezután meg lenyomtam, könyörögni kezdett: pííísz! És ez így ment két héten át, amíg itt voltak. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a háború és béke amerikai változatában szerepelünk. A végére azért a fontosabb kifejezéseket - amelyek a magyarországi társalgás alapvető elemeire, így a kocsmai szokásokra, horgászatra, a nőkre és a nemi életre vonatkoztak - megtanítottam neki.
Viszont a zenét ő is szerette már akkor. És fiatal kora ellenére meglehetősen jó ízlése volt. Itthon a rock & roll és a Beatles lecsengett, dübörögtek a táncdalfesztiválok, az Illés is feloszlott már. Kint: Rolling Stones, Led Zeppelin, The Nice, King Crimson. Rendes - értsd nyugati - hanglemezt még mindig csak Czeglédi úr Rákóczi úti udvarra nyíló boltjában lehetett kapni, a Honvéd mozi mellett. Egyetemista ösztöndíjhoz képest borsos áron. Igaz, kölcsönözni is lehetett (átjátszani a Tesla B4 szalagos magnóra!), de az igazi az volt, ha valakinek eredeti lemeze volt, igazi nyugati LP!
A hetvenes évek elején jártunk. Leslie jöttével egy hatalmas felismerés, és egy még hatalmasabb üzleti vállalkozás kezdett körvonalazódni bennem. A képlet egyszerűnek tűnt. Ő küldi a lemezt az USA-ból, anyám vagy nagyanyám kifizeti a vámot, én pedig busás haszonnal továbbadom, vagy kevésbé busás haszonnal megtartom. (Utóbbi látszott valószínűbbnek.) Neki ez csak könnyed feladat és megtiszteltetés. Ott úgyis minden sokkal olcsóbb. Megbeszéltük.
Kezdjük, mondjuk az ELP-vel: Emerson, Lake & Palmer. Már a nevük is hátborzongató. És a zenéjük. Egy őrület. Az instrumentális rockzenében kevés olyan együttes létezett akkoriban, ahol a fantasztikus hangszeres tudás mögött ilyen súlyú hangtechnika állt. Már a felállásuk és a megalakulásuk is megérne egy misét, hiszen az, hogy például Jimi Hendrix nem csatlakozott hozzájuk, csak nevezett halála miatt eshetett így. A szándék megvolt rá. Képzeljük el.
De vissza a bizniszhez. Leslie hazament, én meg vártam, hogy betartsa az ígéretét. Néhány hónap elteltével értesített a Magyar Posta, hogy külföldről érkezett küldeményemet az akkori, ha jól emlékszem, 70-es számú postahivatalban, a Keleti pályaudvar mellett vehetem át. Rohantam. Mit rohantam! Taxit fogtam!
Izgatottan vettem át a kemény kartonba csomagolt LP-méretű pakkot. Fel se tűnt, hogy vastag ragasztóval van átragasztva, magamban még meg is dicsértem öcsémet, hogy milyen gondosan járt el a csomagolással. Otthon aztán remegő kézzel bontottam ki. És elém tárult a látvány.
A TRIPLA ELP-ALBUM! Jézusom! A legújabb, a legjobb, a legszebb a legmenőbb. Házibulik, whisky-mámor, szivarfüst, intellektuális és kevésbé intellektuális nők képe merült fel bennem a lemezt látván. Ezt nem adom el, ez gyűjteményem legszebb, legkülönlegesebb darabja lesz! Majd a következőt. Azt biztosan eladom. Talán. Vagy legalábbis valószínűleg. De ezt nem.
Lassan, óvatosan kivettem az első lemezt a borítójából. A lemezjátszó már be volt izzítva. És akkor észrevettem valami szörnyűséget. Ahol a tűt rá kellett helyezni a lemezre, lyuk tátongott. Lyukasztó méretű, lyukasztó által ütött fél centi átmérőjű lyuk. A hideg verejték kezdett csorogni a hátamon. Kivettem a következő lemezt, a lyuk azon is ugyanott. A harmadikon, csak a lemez peremén egy lyukfél, a lemez meghajolva. Úgy látszik, a visszazárás során elcsúsztak. Hanyag munka.
Elsírtam magam.
Akkor is sejtettem, ma már bizonyosan tudom, hogy a tengerentúlról érkezett küldeményeket a posta, vagy a vámhivatal, vagy a belügy, vagy mindhárom felbontotta, majd visszazárta, ha politikai szempontból érdektelennek tartotta. Ez a lemez a jelek szerint az volt. És emiatt volt a vastag ragasztó, a precíznek éppen nem mondható visszacsomagolás, nem pedig öcsém gondossága miatt. Hogy lyukasztót és popszegecset miért vetettek be, sohasem sikerült megtudnom. Talán egy titkos Aradszky-imádó tette bosszúból. Vagy inkább a posta (vám, belügy) a visszacsomagolásnál biztosra akart menni. Ez volt a legvalószínűbb. De az is lehet, hogy csak egyszerűen leszarták.
A történtek után - maradék bátorságomat összeszedve - panaszt tettem a postánál. Aminek eredményeképpen egy nap szürke öltönyös, nyakkendős ember jött ki a lakásra, és miután gondosan körülnézett, elém tett egy papírt, amin az állt, hogy kártérítésként 200, azaz kettőszáz forintot a mai napon átvettem. Átvettem. Hogy kitől, mely szervtől, a nyomtatványról nem derült ki. Az ember szó nélkül kiment az ajtón.
Már nem tudom, mit reméltem akkor a panasztételtől, tán egy azonos, hibátlan, tripla ELP-t? Ugyan már! De tény, az ember távoztával ott álltam a lukas lemezekkel és az asztalon kétszáz forinttal: teljesen megsemmisülve. Így lett a kezdete egyszersmind a vége is annak az üzleti kapcsolatnak, amit öcsémmel terveztünk.
A lemez még megvan, öcsém eltűnt Amerikában.
Frissítve: 2019.03.10 08:35

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20