Mi, itt vidéken… (Egy hangversenyről)

Publikálás dátuma
2019.03.09. 18:45

Nem akarom meglovagolni a Kieselbach Galéria Bukta Imre kiállításának sikerét, illetve dehogynem. Miért is ne? Csak a Müpában vagy a BMC-ben elhangzott hangversenyekről lehet beszámolni az országos lapokban? A mi kis Müpánk, Debrecen egyetlen megmaradt, eredetileg is hangversenyteremnek épített, orgonával rendelkező, jó akusztikájú, bár a hatvanas évek dizájnjának letörölhetetlen nyomait viselő Liszt-terme ad otthont a Konzervatóriumi Esték című programsorozatnak. Ezek a hangversenyek legtöbb esetben a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának műhelymunkájáról adnak számot, ha meghívott előadót hallunk, akkor is valamilyen módon kapcsolódnak a kar művésztanárai és tanítványaik tevékenységéhez. Ezen okból a koncertek hangulata sajátos: otthonos, barátságos, mondhatni, meghitt atmoszférájú.
A Purcell-est is belesimult ebbe a tradícióba: izgatott diákok hordták a pótszékeket, keresték a hosszabbítót a számítógéphez, ültek a projektor előtt, s a közönség egy részét adták, mint diáktársaikra kíváncsi hallgatóság. Bár a tanárok közül csak Bolyky Zoltán karnagy állt a közönség elé, nyilvánvaló volt, hogy több kollégájának alapos munkája fekszik az est sikerében. Aki a francia és az angol barokk zenét szereti, válogathat a youtube-on a jobbnál jobb zenekarok, szebbnél szebb hangú énekesek felvételeiből. Purcell könnyes szépségű antik operájának is számtalan gyönyörű interpretációja létezik. Nem beszélve Charles Hazlewood karmester The Birth of British Music, Purcell - The Londoner című (A brit zene születése, Purcell, a londoni) című, a BBC kettes csatornáján játszott remek sorozatáról, amelyből nemcsak a korról, a zeneszerzőről, a brit kultúráról, a barokk művészetről, hanem a kortárs angol zenekultúráról és előadókról nyerhetünk fontos ismereteket.
Mindez csak arra indíthat bennünket, hogy értékeljük a debreceni zeneművészeti kar tanárainak, és személy szerint Bolyky Zoltánnak az ízlését a mű kiválasztásában, betanításában és bemutatásában. Purcell operájának zenei sokoldalúsága, tartamának beláthatósága, interpretációs hagyománya sokféle zenepedagógiai célnak egyszerre felel meg. A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Kamarazenekara és a Canticum Novum Kamarakórus fiatal tagjai Purcell művének betanulása során a barokk kor zenéjének sajátos, a kontinentálistól radikálisan különböző változatával ismerkedhettek meg. Bolyky tanár úr felhívhatta a figyelmüket azokra a kontinentális alkotókra, akik, mint Händel, angollá lettek, vagy mint Haydn, az angol zene termékeny hatása alá kerültek.
A karmester tanár úr összművészeti demonstrációval örvendeztette meg a közönséget, benne diákjait: projektorral vetítették ki az opera magyarra fordított szövegét, és a mű témájával összefüggő, példásan összeválogatott gyönyörű festményeket: elsősorban Claude Lorrain, Nicolas Poussin antikvitást, Dido és Aeneas szerelmét felidéző képeit. A karigazgató Török Ágnes volt, a művészeti vezető Ujvárosi Andrea, a zenei munkatárs Boda Balázs. Az énekesek teljesítménye összességében biztatónak mutatkozott. Dido szerepét Hajdú Diána énekelte, nagyon feszülten, ami érthető. Az opera érzelmi csúcspontja Dido búcsúja, a szépséges, ám igen nehéz When I am laid in earth…kezdetű ária. Purcell ezen ikonikus darabja számtalan interpretációban ismert, talán a legszebben Elin Manahan Thomas üveghang-fuvolázású szopránján szól. Aeneast Andrássy György formálta meg, kiegyensúlyozottan, Belinda pedig Sándor Eszter lelkiismeretes, felkészült alakításában szólalt meg. Az első boszorkány énekeséről, Kiss Andreáról ejtsünk még néhány szót, a tűzrőlpattant fiatal énekesnőből árad az energia, színpadi jelenléte figyelemre méltó. Méltó párja volt a játékot élvező második boszorkány, Takács Lilla. Az énekesek felkészítő tanárai Hruby Edit, Iván Ildikó, Mohos Nagy Éva és Francesca Provvisionato voltak. A continuót gordonkán Antal Botond, csembalón Lakatos Péter játszotta, zenei jelenlétük átélt és figyelmes volt.
Az egész produkcióra a jó ízlés, a szellem nemessége, az esztétikai igényesség és a jóakaratú tanár-diák viszony nyomta rá a bélyegét. Mindenki csak köszönetet mondhat, hogy Henry Purcell nemes zenéjének megidézése közben saját lelkének is alkalma volt csiszolódni, tisztulni, fényesedni. Ha azt est hatása tartott otthon is, s a hangverseny egy-egy hallgatója Claude Lorrain, Nicolas Poussin képeket nézegetett, esetleg hallgatott még egy kis Purcell zenét elalvás előtt, akkor az esemény elérte célját. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.
(Henry Purcell: Dido és Aeneas, Debrecen, Liszt Terem, Konzervatóriumi Esték sorozat, február 20.)
Szerző

Stephen Hawking utolsó üzenete

Publikálás dátuma
2019.03.09. 17:30

Fotó: AFP / Li Changxiang / NurPhoto
A közelmúltban elhunyt brit tudós által a hetvenes évek közepén közzétett elmélet, mely Hawking-sugárzás néven vált ismertté, azt vetette fel, hogy bármennyire is hatalmas a fekete lyukak tömegvonzása, a kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedve megszöknek belőlük részecskék, így a sötét égitestek előbb-utóbb "elpárolognak". A kisebbek gyorsan, a nagyok elképesztően lassan. 

Sírkövére is felvésték

Stephen Hawking életének egyik legfontosabb tudományos eredménye ennek matematikai levezetése volt, az egyenletet a Westminster Abbey-ben lévő sírkövére is felvésték. Hawking azonban nem annyira szigorúan vett tudományos eredményei révén vált az elmúlt évtizedek legismertebb elméleti fizikusává, inkább ismeretterjesztő munkássága és egyéniségének kisugárzása által lett a nagyközönség kedvence. A tolószékben ülő, magatehetetlen, számítógépét az utóbbi években már csak szemmozgásával iránytani képes ikonikus figura személyes sorsával az emberi elme mindenhatóságát hirdette - dacára annak, hogy írásaiban többször kifejezte, az emberiség intelligenciaszintje általában nem túl elismerésre méltó -, mintegy megerősítését adva így a klasszikus fizika szerint képtelenségnek ható elméleteknek, amelyek világunk létezésének miértjét és mikéntjét öntik számításokkal megalapozott formába. Ismeretközlő munkájának nehézsége pont abban rejlik, hogy egyenletek nélkül magyarázza a nehezen érthetőt, nyugodtan mondhatni, sokszor a felfoghatatlant. Olyan alig elképzelhető dolgokat, amilyeneket számításokkal vagy anélkül, néha még komoly tudósok sem voltak képesek elfogadni.
A Nagy Bumm-elmélet, vagyis, hogy a világ egy meghatározható pillanatban egy végtelen sűrűségű és végtelen kicsiny méretű pontból indult robbanásszerűen hirtelen fejlődésnek, 1965-ben még nem volt általánosan elfogadott. Bár a belga LeMaître abbé az általános relativitáselméletből ezt már 1927-ben kikövetkeztette, olyan ellenzői is voltak az gondolatnak, mint maga Einstein vagy Fred Hoyle – akitől a Big Bang elnevezés is származik -, akik az állandó állapotú világegyetemben hittek. A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás felfedezése viszont újabb adag muníciót szolgáltatott azoknak, akik azt szerették volna bizonyítani, a Mindenségnek, az Univerzumnak meghatározható időben elhelyezhető kezdete kell, hogy legyen.
Közéjük tartozott a Cambridge-i Egyetemen még PhD-tanulmányait folytató Stephen Hawking, aki 1965-ben egy konferencián érvelt emellett. Hoyle egyik ellenérve az volt, hogy a Big Bang olyasféle dolognak tűnik, mint a Teremtés, úgy gondolta, az Ősrobbanást igazolni kívánó tudósokat lelkük mélyén a Teremtés könyve befolyásolja. Hogy az eltelt időben több új és régebbi vitatott kozmológiai elmélet is kiszabadulhatott a miszticizmus csapdájából, azért nagyon sokat tett a szigorúan tudományos alapokon álló Hawking, aki nem restellte mindezeket ismeretterjesztő, angolos humorral megspékelt írásaiban népszerűsíteni.

Eltűnik a misztikum

Hawking utolsó könyve a Brief Answers to the Big Questions (Rövid válaszok a nagy kérdésekre) címmel jelent meg már halála után. A bevezetőből és tíz fejezetből álló művet gyakorlatilag a kiadó állította össze a hagyatékból. Ebben tíz olyan kérdésre ad választ a fizikus, amelyet – ahogy a szerkesztők fogalmaztak - az évek során folyamatosan tettek fel neki a legkülönfélébb emberek. Magától értetődően kezdődik a rövid válaszok sora azzal a fejezettel, amelynek címe: Létezik-e Isten? Persze a világ legismertebb kozmológusa sokkal bölcsebb annál, hogy beszálljon a puszta hitvitába. „Munkám arról szól, hogy észszerű kereteket találjak a minket körülvevő világ megértéséhez” – írja. Konklúziója az, teljesen kielégítően magyarázható a természet törvényeivel a létezés. Az Ősrobbanásnak nem volt oka, a folyamatban Istennek nincs helye, de ha mégis feltételeznénk, mint a törvények meghozóját, tudnunk kell, kétszeresen is szabályok kötik: egyrészt már a kezdeti feltételek meghatározása sem lehet önkényes, és a későbbiekbe, a törvények által maghatározott folyamatokba sem szólhatna bele, hiszen azzal magukat a törvényeket tagadná. Vagyis semmiféle szabadsága nem volna, mert a törvény nem törvény, ha vannak pillanatok, amikor megszűnik érvényessége. Ily módon a kezdet pillanatából is eltűnik a misztikum, pedig az sokáig tényleg titokzatosnak tűnt: egy ideig „semmi”, azután egyszerre megszületik a Mindenség.
De milyen is ez a szigorúan szabályozott világ, amiben élünk, miért ilyen, és milyen lesz? Erre próbál további kilenc kérdést végiggondolva válaszokat adni Hawking. Az első hat esszében tudományos munkásságából levezethető problémákat vet fel. A második kérdésre adott válasz során azt veszi végig: ha nem teremtés volt a kezdet kezdetén, hanem Ősrobbanás, mi és hogyan történt a Nagy Bumm előtt, lehetett-e valami egyáltalán, és mi, hogyan jött utána? Az úgynevezett képzetes időben – matematikai modellt takar az elnevezés, ahogy alapjában véve minden kozmológiai fogalom – a téridő véges, de nincs kezdete, vagyis nincs szükség Teremtésre. Mint az Északi-sark a Földön: a szélességi kör ott már csak egy pont, de minden további nélkül el lehet indulni onnan bármilyen irányba, nem kezdődik ott valóságos valami. A további fejezetekben választ kaphatunk arra, léteznek-e földönkívüliek, lehet-e utazni az időben és vajon mi van egy fekete lyuk belsejében. Nem mondható, hogy a levezetések mindig könnyen érthetők, vagy érthetők egyáltalán, de bizonyos szintű elméletek magyarázata során nem lehet bizonyos szint alá menni, és Hawking nem tudott bőbeszédű lenni: lassan ment számára az írás.

A jövő a tudománytól függ

A továbbiakban négy olyan kérdésre is megpróbál választ adni - amelyekhez tudósként és nyilván nem mindennapi logikával, ismeretanyaggal felvértezve közelít, de - amelyek mégis csak spekulatívnak, és ebből következően alkalmanként vitathatónak nevezhetőek. Túlélhet-e az emberiség a Földön, belakhatja-e a világűrt, legyőz-e minket a mesterséges intelligencia és formálhatjuk-e a jövőt? Hawking reménykedik ugyan, de válaszai nem feltétlenül biztatók. A kötet olvasója számára eddigre már kiderült, hogy az időben nem utazhatunk, ahhoz egy makrovilágbéli létezőnek végtelen mennyiségű energiára lenne szüksége, mert a fénynél gyorsabban kéne haladnia, és közben még tömege is végtelenné nőne. Bár… Lehet, hogy a féreglyukak vagy az M-elmélet lehetővé teszi az időutazást, ám ez a lehetőség inkább a sci-fi birodalmába tartozik.
De nem is kell utaznunk, legalábbis a jövő a maga tempójában egyszer csak itt lesz. És akkor a tönkretett Földet el kell hagynunk a túléléshez, idegen bolygókat kell találnunk lakóhelyül, már ha addig egy nukleáris háborúban ki nem írtjuk egymást és magunkat. Amiben akár a mesterséges intelligenciának, az önmagukat vezérlő és fejlesztő fegyvereknek is komoly szerepe lehet. Az MI a legjobb és a legrosszabb dolog lehet egyben, amit kitaláltunk. Nem rosszindulata a probléma, a kockázatot célorientáltsága jelenti, vagyis akkor vagyunk bajban, ha a céljai nem esnek egybe a mieinkkel. Hawking nem egyszerűen csak felhívta a figyelmet az MI esetleges veszélyeire, de 2015-ben többedmagával nyílt levelet fogalmazott meg, amelyben arra szólított fel, foglalkozzunk azzal, hogy a MI milyen hatással lehet a társadalomra. Segítségével többek közt létrejöhet – akármit próbálunk is tenni ellene - a genetikailag módosított szuperember, akinek mentális és fizikai képességei lehetővé teszik, hogy végigvigye a hosszú űrbéli utazást.
Hogy hogyan kapcsolódunk össze a digitális világgal, az a jövő felé irányuló haladásunk kulcsa. De már a mai, gyarló emberek által megtett hosszabb távú, ambiciózus űrexpedíciók a tudományok felé fordíthatnák főleg a fiatalok gondolatait, akik közül egyre kevesebben vállalkoznak a nagy kalandra, hogy tudósok legyenek. „Mindazonáltal az oktatás, a tudomány és a technológiai kutatások nagyobb veszélyben vannak, mint eddig bármikor. A globális pénzügyi válságnak és a megszorító intézkedéseknek köszönhetően a pénzügyi támogatások a tudomány minden területén jelentősen csökkentek, ez különösen az alaptudományokat érintette károsan. (…) A Brexittel és Trumppal új erők jelentek meg a bevándorlással és az oktatás fejlődésével kapcsolatban. Annak vagyunk tanúi, hogy globális ellenérzés alakult ki a szakértőkkel, így a tudósokkal szemben is” – olvashatjuk az utolsó fejezetben. Pedig Hawking szerint a jövő nemzedékek élete sokkal jobban függ a tudományoktól, mint az eddigieké bármikor.
„A legjobbakat remélem. Rá vagyok kényszerülve, nincs más választásunk.” Nem az egész könyv, a nyolcadik fejezet utolsó szavai ezek, amelyben arra kapunk – természetesen igenlő - választ, meg kell-e hódítanunk a világűrt.
Szerző

Szentgyörgyi Zsuzsa: Séták sok tanulsággal

Publikálás dátuma
2019.03.09. 15:35
Ivan Gubkin bányamérnök. A szovjet hatalom készséges kiszolgálója
Fotó: Sputnik /
Miközben sétálunk akár itthon, akár távoli városban, többnyire nézelődünk. És ezalatt vajon mennyire vesszük észre a szobrokat? No jó, külföldön talán tudatosan is figyeljük őket, idehaza azonban nagyon ritkán. A hadvezéreket, kerek tomporú, ágaskodó lovukon, amint hősiesen intenek előre a légbe. A politikusokat, amint talapzatukon ágálva kábítják a népet. És a tudósokat, művészeket, akiknek többnyire csak egy szerény oszlopocskán álló büszt jut. Vagy olykor még az sem, csupán egy emléktábla, amit rendszerint senki sem olvas el. Még egyes színészek jobban járnak, mert híres szerepükben örökítik meg őket.
Micsoda életutak!

Egy most megjelent, roppantul érdekes, tanulságos és ráadásul még külalakjában is szép könyv kapcsán jutott mindez eszembe. A tudós Hargittai-házaspár, akik maguk külön-külön is a kémiai tudomány nemzetközileg elismert művelői, szakkönyveik mellett már tucatnál több, nagyon fontos, egyúttal izgalmas ismeretterjesztő műnek a szerzői. Interjú-köteteikben – szakmai ismertségükből fakadóan – páratlanul érdekes beszélgetések sora jelent meg a tudomány világának kiemelkedő képviselőivel. Más műveikben pedig kiemelkedő tudósok életrajzai szerepelnek. (Sőt, már a mostani sétájuk is a harmadik, megelőzte egy budapesti és egy New York-i, amelyek 2015-ben, illetve 2017-ben jelentek meg). Ebben a kötetben nagyon sok szobor és emléktábla tiszteleg az orosz tudomány egykori (nagyobb részben XX. századi) mesterei előtt. A lényeg nem az, hogy képen láthatjuk őket, hanem hogy mindegyikhez tömör életút-leírás is tartozik. És milyen életutak!
A moszkvai sétán több száz, közel ezer szoborral és emléktáblával ismerkedhetünk meg. Ennél is fontosabb, amit a szobrok gazdáiról megtudunk, közülük nem egynél – sajnos – nagyon izgalmas adatokat, történéseket is. Hogy miért sajnos? Merthogy nagyon sok, a sztálini éra alatt alkotó tudós mellett ez áll: apját, bátyját elhurcolták, gulágra került, sőt kivégezték. Nem kevés közülük pedig a szovjet időkben nem is nagyon titkolt, intézményesült antiszemitizmus miatt szenvedett, és csak kiemelkedő tehetsége révén dolgozhatott, alkothatott. No persze szükség volt rájuk a szovjet atom- és hidrogénbomba megalkotásához, a repülőgépek tervezéséhez, fejlesztéséhez, az űrkutatáshoz. Nem egy esetben azonban a könyörtelen diktatúra még így is lesújtott. Tupoljev, a híres Tu-repülőgépek atyja is példa erre. Róla ezt olvashatjuk Hargittaiék könyvében: „Andrej Ny. Tupoljev különleges pályát futott be, amely azonban a sikeres szovjet tudósok és technológusok körében nem számított szokatlannak. Repülőgép-tervezőként indult, de 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatták. Kollégái közül volt, akit kivégeztek, de Tupoljev megúszta tízéves börtönbüntetéssel.” Nos, Tupoljevnek szerencséje volt, mert a továbbiakban egy saraskában, vagyis speciális, tudósok, mérnökök számára létesített, könnyített börtönben - kényszermunkatáborban -  dolgozhatott. (Ajánlott irodalom a saraskához Szolzsenyicin könyve, A pokol tornáca.)
Hasonló utat járt be Szergej Pavlovics Koroljov, akit szokás a szovjet űrkutatás atyjának nevezni. Ismét idézet a könyvből: „A sztálini terror 1938-ban érte el Koroljovot, koholt vádak alapján letartóztatták, megkínozták és állítólag ekkor törték el állkapocs-csontját. 1940-ben nyolc év börtönre ítélték. Koroljov Tupoljev alatt dolgozott egy speciális táborban, és a fegyveres erők számára tervezett berendezéseket, köztük rakétahajtóműveket. 1944-ben szabadon engedték, de nem rehabilitálták.” Mondhatnók, talán mégsem olyan életpálya, amely igazán illik egy zseniális tudóshoz. Ahogyan az ugyancsak zseniális, későbbi Nobel-díjas Lev Davidovics Landaué sem az. Idézem: „Landaut 1938-ban letartóztatták, egyéves embertelen körülmények között töltött fogva tartása idején csak az mentette meg, hogy fizikai problémákon gondolkodott. Szabadulásakor négy kész tudományos dolgozat várt a fejében arra, hogy lejegyezzék. Azért engedték szabadon, mert Kapica kezességet vállalt érte”. Egyébként az ugyancsak Nobel-díjas Pjotr Kapica sorsát is a diktatúra torzította el. A cambridgei Cavendish Laboratory munkatársaként évente hazalátogatott. Aztán 1934-ben nem engedték vissza, hiába küzdött érte tudományos főnöke, Ernest Rutherford. De Kapicának legalább felépítettek a Szovjetunióban egy kutatóintézetet, amelyet ő vezethetett.
Készséges kiszolgálók

Mint mindenütt persze, voltak készséges kiszolgálók, még a tudósok között is. Például Lev Pontrjagin, aki egyébként nagyon nagy matematikus volt. Ezt olvashatjuk róla: „Elkötelezett antiszemita volt, aki mindent megtett azért, hogy még a legkiválóbb szovjet matematikusokat is megakadályozza abban, hogy részt vehessenek nemzetközi konferenciákon és megválasszák őket akadémikusnak”. Igaz, a kiváló, ifjú korától vak matematikus egyáltalán nem számított egyedülinek e tekintetben. Közéjük sorolható például a nála sokszorta kisebb tehetségű Ivan M. Gubkin, aki egyébként művészileg igencsak gyenge, de nagy méretű szobrot kapott a róla elnevezett egyetem kertjében, sőt, még emléktábla is jutott neki. Gubkin bányamérnök volt, a szovjet hatalom készséges kiszolgálója, aki „tevékeny részt vállalt a tudósok elleni intézkedésekben. Voltak, akiket halálra ítéltek és kivégeztek, voltak, akik hosszabb börtönbüntetést kaptak, és voltak, akik egyszerűen eltűntek. Az üldöztetések akkor értek véget, amikor a Tudományos Akadémia tagságának összetétele már megfelelt a kommunista párt elvárásainak” – írják a szerzők.
Hosszan lehetne idézni a könyvből a szovjet, majd a széthullás utáni orosz időkből a szobrokat, emléktáblákat, illetve az ábrázolt személyek nagyon sok esetben furcsa, sőt tragikus életútját. E sorban mindenképpen emlékezni kell a világhírű genetikus, Nyikolaj Ivanovics Vavilov sorsára, arra, hogy az emberi életutakra nézve milyen rettenetes, amellett saját országára mennyire káros hatása lehet annak, ha a hatalom tevőlegesen beavatkozik a tudományba. Sztálint, sőt később Hruscsovot is elbűvölte egy magasabb szinten alig képzett sarlatán, Trofim Gyenyiszovics Liszenko. Sugallatára a genetika átkos, betiltott tudománnyá vált, művelői pedig a nép ellenségévé. Kettős elborzasztó következménye lett Liszenko tevékenységének. Egyrészt genetikusok sora került börtönbe, gulágra, akár kivégzőosztag elé, köztük a világhírű Vavilov is. A másik hatalmas kár az egész társadalmat érintette, mert a szovjet mezőgazdaság és állattenyésztés végletesen lemaradt nemcsak az élenjáró országok, hanem még a közepesek mögött is. (Csak egyetlen példa: a Szovjetunió még a brezsnyevi időkben is rendszeres gabona-behozatalra szorult, az amerikai gazdák nagy örömére.) Döbbenetesek ma is a Vavilov sorsáról írott sorok: „Amikor 1940-ben letartóztatták, sorsa már eldőlt, de még brutális vallatásoknak tették ki. Végül mindent beismert, amit csak a hatóságok akartak, és halálra ítélték. Hónapokig várta a kivégzést, de az utolsó pillanatban kegyelmet kapott. Ez azonban már túl későn jött (…), 1943-ban a szaratovi börtönben halt meg. Jeltelen tömegsírba temették”.
Felügyelt Akadémia

1991-ben felbomlott a Szovjetunió. A határok részben kinyíltak és rengeteg kutató távozott külföldre. Persze maradtak is számosan, miközben színre lépett egy új generáció is. És vajon milyen lett a sorsa Oroszországban a mai tudósoknak? Némi választ erre is kapunk Hargittaiék könyvében, amikor az Orosz Tudományos Akadémia (OTA) jelenlegi helyzetéről olvasunk. Az orosz kormány létrehozott 2013-ban, tehát a közelmúltban, egy hivatalt, a Tudományos Szervezetek Szövetségi Ügynökségét, és az OTA-t ennek felügyelete alá rendelték. Idézem: „Az ügynökség élére egy pénzügyi szakembert neveztek ki. Azután, 2014-ben törvény intézkedett arról, hogy az OTA több mint ezer intézményét az ügynökség felügyelete alá vonják”. Több, mint ezer intézményt, benne több száz kutatóintézetet, amelyek némelyike korábban és ma is kiemelkedő eredményeket mutathat föl! Korábban munkám kapcsán magam is jártam nem egyben, a balti országoktól kezdve, a két fővároson át Szibériáig és a déli köztársaságokig. A legtöbb helyen igen jelentős kutatómunka folyt, kiemelkedő szakemberekkel. Amit bizonyít, hogy – mint említettem -- a Szovjetunió felbomlása után a kutatók szinte tömegesen távoztak Nyugatra, főleg az USA-ba, és mindenütt meg is állták a helyüket, többségük kiváló eredményekkel.
Ez a mostani államosítás azért is figyelemre méltó, mert még a sztálini időben is volt valamennyi tekintélye az Akadémiának (akkor még minden tagköztársaság saját akadémiával büszkélkedhetett, orosz nem létezett, csak szovjet). Sőt, ezt írják Hargittaiék: „A poszt-sztálini időkben akadémikust már nem lehetett kizárni az akadémiából, még ha valamilyen, a hatalomnak nem tetsző cselekedete miatt már akár a munkahelyéről is eltávolították.”
Mindenesetre az OTA államosítása jól mutatja, hogy a központosított hatalom nem híve a tudománynak, mert nem hogy híve, hanem inkább ellensége az önálló gondolkodásnak. Esetenként ki- és felhasználhatja a tudósokat, a tudomány eredményeit, mint például az atombomba kidolgozásakor vagy az űrkutatásban, bizonyos engedményeket is adhat, de végső soron minden diktatúrának ellenszenves a tudomány művelőire jellemző gondolkodás. Ezért látják célszerűnek a hatalom birtokosai, hogy akár adminisztratív módon is maguk alá vonják a tudományos kutatás szervezeteit, miközben államosított intézményeiket, objektumaikat üzletileg is jól hasznosítható célokra elkobozzák.
A példákat napjainkból is folytathatnánk. (Hargittai István—Hargittai Magdolna: Moszkvai séták a tudomány körül. Akadémiai Kiadó. 2018.)