Nem akarom meglovagolni a Kieselbach Galéria Bukta Imre kiállításának sikerét, illetve dehogynem.
Miért is ne? Csak a Müpában vagy a BMC-ben elhangzott hangversenyekről lehet beszámolni az országos lapokban? A mi kis Müpánk, Debrecen egyetlen megmaradt, eredetileg is hangversenyteremnek épített, orgonával rendelkező, jó akusztikájú, bár a hatvanas évek dizájnjának letörölhetetlen nyomait viselő Liszt-terme ad otthont a Konzervatóriumi Esték című programsorozatnak. Ezek a hangversenyek legtöbb esetben a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának műhelymunkájáról adnak számot, ha meghívott előadót hallunk, akkor is valamilyen módon kapcsolódnak a kar művésztanárai és tanítványaik tevékenységéhez. Ezen okból a koncertek hangulata sajátos: otthonos, barátságos, mondhatni, meghitt atmoszférájú.
A Purcell-est is belesimult ebbe a tradícióba: izgatott diákok hordták a pótszékeket, keresték a hosszabbítót a számítógéphez, ültek a projektor előtt, s a közönség egy részét adták, mint diáktársaikra kíváncsi hallgatóság. Bár a tanárok közül csak Bolyky Zoltán karnagy állt a közönség elé, nyilvánvaló volt, hogy több kollégájának alapos munkája fekszik az est sikerében. Aki a francia és az angol barokk zenét szereti, válogathat a youtube-on a jobbnál jobb zenekarok, szebbnél szebb hangú énekesek felvételeiből. Purcell könnyes szépségű antik operájának is számtalan gyönyörű interpretációja létezik. Nem beszélve Charles Hazlewood karmester The Birth of British Music, Purcell - The Londoner című (A brit zene születése, Purcell, a londoni) című, a BBC kettes csatornáján játszott remek sorozatáról, amelyből nemcsak a korról, a zeneszerzőről, a brit kultúráról, a barokk művészetről, hanem a kortárs angol zenekultúráról és előadókról nyerhetünk fontos ismereteket.
Mindez csak arra indíthat bennünket, hogy értékeljük a debreceni zeneművészeti kar tanárainak, és személy szerint Bolyky Zoltánnak az ízlését a mű kiválasztásában, betanításában és bemutatásában. Purcell operájának zenei sokoldalúsága, tartamának beláthatósága, interpretációs hagyománya sokféle zenepedagógiai célnak egyszerre felel meg. A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Kamarazenekara és a Canticum Novum Kamarakórus fiatal tagjai Purcell művének betanulása során a barokk kor zenéjének sajátos, a kontinentálistól radikálisan különböző változatával ismerkedhettek meg. Bolyky tanár úr felhívhatta a figyelmüket azokra a kontinentális alkotókra, akik, mint Händel, angollá lettek, vagy mint Haydn, az angol zene termékeny hatása alá kerültek.
A karmester tanár úr összművészeti demonstrációval örvendeztette meg a közönséget, benne diákjait: projektorral vetítették ki az opera magyarra fordított szövegét, és a mű témájával összefüggő, példásan összeválogatott gyönyörű festményeket: elsősorban Claude Lorrain, Nicolas Poussin antikvitást, Dido és Aeneas szerelmét felidéző képeit. A karigazgató Török Ágnes volt, a művészeti vezető Ujvárosi Andrea, a zenei munkatárs Boda Balázs. Az énekesek teljesítménye összességében biztatónak mutatkozott. Dido szerepét Hajdú Diána énekelte, nagyon feszülten, ami érthető. Az opera érzelmi csúcspontja Dido búcsúja, a szépséges, ám igen nehéz When I am laid in earth…kezdetű ária. Purcell ezen ikonikus darabja számtalan interpretációban ismert, talán a legszebben Elin Manahan Thomas üveghang-fuvolázású szopránján szól. Aeneast Andrássy György formálta meg, kiegyensúlyozottan, Belinda pedig Sándor Eszter lelkiismeretes, felkészült alakításában szólalt meg. Az első boszorkány énekeséről, Kiss Andreáról ejtsünk még néhány szót, a tűzrőlpattant fiatal énekesnőből árad az energia, színpadi jelenléte figyelemre méltó. Méltó párja volt a játékot élvező második boszorkány, Takács Lilla. Az énekesek felkészítő tanárai Hruby Edit, Iván Ildikó, Mohos Nagy Éva és Francesca Provvisionato voltak. A continuót gordonkán Antal Botond, csembalón Lakatos Péter játszotta, zenei jelenlétük átélt és figyelmes volt.
Az egész produkcióra a jó ízlés, a szellem nemessége, az esztétikai igényesség és a jóakaratú tanár-diák viszony nyomta rá a bélyegét. Mindenki csak köszönetet mondhat, hogy Henry Purcell nemes zenéjének megidézése közben saját lelkének is alkalma volt csiszolódni, tisztulni, fényesedni. Ha azt est hatása tartott otthon is, s a hangverseny egy-egy hallgatója Claude Lorrain, Nicolas Poussin képeket nézegetett, esetleg hallgatott még egy kis Purcell zenét elalvás előtt, akkor az esemény elérte célját. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.
(Henry Purcell: Dido és Aeneas, Debrecen, Liszt Terem, Konzervatóriumi Esték sorozat, február 20.)
