Hess, páva!

Nekem már az is sok volt, amikor csak egy páva táncolt. A miniszterelnök az Uniónak tett néhány látszat-gesztus után kacsintott össze híveivel: „Az elutasítást úgy kell előadnunk, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ez bonyolult játék, afféle pávatánc.”
Felteszem, az európai vezetők sem hülyék, de különösen a néppártiaknak kényelmesebb volt behunyni a fél szemüket. Olykor mind a kettőt. Pedig a néha politikai tankönyvként is használható nagy Brehmben benne van: „Szembeszökő jellemvonása a páva lényének a zsarnokoskodás, amely őt a baromfiudvaron kiállhatatlanná teszi.” A mi pávánk esetében ne is higgyünk a népdalnak. Szó sincs arról, hogy a „sok szegény legénynek szabadulására” szállt volna fel a vármegyeházára. Oda se bagózott a szegény legényekre, sokkal inkább az önkormányzatra akart rátelepedni. Sikerrel.
Szólótáncra rendezkedett be, de most kénytelen szembesülni a párostánc változattal is. A Néppárt vezetése is pávatáncba kezdett. Nekünk, magyaroknak, népművészetünk jóvoltából nem ismeretlen a „két páva egymással szemközt” motívum. Ki ne látta volna már az ú.n. úri hímzéses párnákon a két pirossal kivarrt páva szembenéző alakját? Csőrük összeér, még nem tudni, csókot váltanak-e, vagy összecsípik egymást.
Itt tartunk most. Brehmnek igaza volt: pávánkat a baromfiudvarból egyre többen találták kiállhatatlannak. Hát igen. Az az ismert, fülsértő pávahang. A Néppárt elnöke, Joseph Daul jelzi: „Orbán átlépte a vörös vonalat”. „A magyar politika elérkezett a falig” - összegzi Friss Róbert. Kérdés, a fal mennyire rugalmas. És itt jön a Néppárt vezetőinek saját koreográfiájú pávatánca. 
A fiatal, ambiciózus Weber – az Európai Parlament legifjabb frakcióvezetője - két tűz közé szorult. Itt áll élete nagy lehetősége előtt: a Néppárt csúcsjelöltjeként az Európai Bizottság elnöke, gyakorlatilag az Unió vezetője lehetne. Ehhez nagyon kellenének a Fidesz képviselőcsoportjának voksai is. De kellene a Fidesz ellen fordult 13 kisebb tagpárté is. Együttesen az sem kevesebb. Nem beszélve az Orbánt mindig is bíráló zöldek, szocialisták, liberálisok szükséges együttműködéséről. Eredetileg úgy képzelte, sikerül a választások utánra tolnia a konfliktust. Még februárban is óvott a szakadástól. Aztán március elején gyorsan lépést vált az ő pávatáncában - kiáll az európai alapelvekért, amelyeket nagyon is ránk szabottan fogalmaz meg: jogállam, független bíróságok és média, a tudományos kutatás szabadsága, harc a korrupció ellen.
Mi történt közben? Csak arról van szó, hogy betelt a politikai pohár? Talán van itt még valami. Eddig a magyar érdekeltségekkel bíró német nagyvállalatok védőernyőt képeztek Orbán fölé. Nekik jó volt így, ahogy van: az Unióhoz képest alacsony bérek, nevetségesen kicsi nyereségadó, a munkavállalókat kordában tartó Munka Törvénykönyve, az előző kormányoktól kapottnál nagyobb kedvezmények, exkluzív partneri szerződések, amelyeket stabil kétharmad garantál. Most mintha némi zavar támadt volna. Az elmúlt évtizedek legnagyobb sikeres sztrájkja komoly béremelést csikar ki az Audinál. Itt is-ott is figyelmeztető sztrájkok kezdődnek, a béralkukban egyre többször munkabeszüntetést helyeznek kilátásba. A német beruházók elgondolkodtak: lehet. hogy a jövőben Orbánék már nem tudják biztosítani a nagy cégek paradicsomát? A védőernyőt kicsit kisebbre vonják. Eddig se nagyon szerették a kiszámíthatatlanságot, a korrupciót, az „alkotmányos költségeket”, de eddig volt miért elviselniük. Lehet, hogy nem bánják, ha Orbán kap egy figyelmeztetést: ő sem tehet meg bármit. Nem jó, ha örökös bajkeverésével, konfliktusaival túlhergeli népét és partnereit, állandó izgalomban tartja a rendszert.
De persze óvatosak, ahogy a Néppárt is az. Weber három szigorú feltételt szab, de ezzel párhuzamosan Daulnak írt levelében már enyhültebben fogalmaz. Itt már nem a Fidesz számára teljesíthetetlen bocsánatkérést igényli, hanem csak annyit: meg kell érteniük, hogy ez a kampány súlyos politikai károkat okozott. A CEU ügyében is csupán „a függőben lévő jogi kérdések tisztázásáról” beszél.
Orbán is járja a maga pávatáncát, de a terep bizonytalan, a lábai néha összeakadnak. Eltünteti a plakátokat, de közben felkészül a legrosszabbra is. Cikket írat a Magyar Nemzetbe: kizárás helyett ki is léphet, beee! („Nem te válsz el, én válok!” - ahogy a perlekedő házastársak tartják sakkban egymást.) Pénteken a rádióban már saját hangján is megpendíti: „Lehet, hogy a helyünk nem is a Néppártban van.” Végzetes váltóátállítás. Az országot áttolná Európa mellékvágányára. Itthon könnyen venne fel győztes pózt, de valójában ez Orbánnak is kudarc. Azt ígérte, az ő szellemisége irányítja majd Európát. Ehelyett a döntéseket meghatározó, kormányzó középpártokból kiszorulva egy kisebbségi ellenzéki frakcióban rázhatná az öklét. Pávatánc vagy haláltánc? Még nem tudni. De minket is húzna magával.
Jut eszembe! Ismerik a „hesspávázás” nevű pünkösdi néphagyományt? A fiatalok májusban körbejárják a falut, és közben azt éneklik a pünkösdi királynak: „Hess, páva, hess, páva,/ Királyné pávája.” 
Jé, véletlenül éppen májusban szavazunk. Hess, páva!
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.03.09. 09:18

Weber felelőssége

Emlékszem, a NATO-, illetve EU-csatlakozásunkról döntő referendumok idején tele volt a hazai sajtó azzal a megállapítással, miszerint most végre mi magunk dönthetünk arról, hová tartozzunk, milyen irányt vegyen Magyarország fejlődése. Holott már 1989-es felszabadulásunk sem önerőből történt. Nem tömegtüntetések járultak hozzá az addigra jócskán felpuhult kommunista diktatúra spontán összeomlásához hazánkban, és nem is annak a satnya fiatalembernek a gyújtó hangú beszéde váltotta ki Nagy Imre újratemetésén. Valamivel korábban Máltán Mihail Gorbacsov biztosította amerikai partnerét arról, hogy Moszkva nem gördít akadályt a keleti blokk államainak demokratizálódása útjába. 
A nagyhatalmaktól ajándékba kapott szabadságunkat pedig mindössze két évtized múltán úgy meguntuk, hogy 2010-ben önként vettük a jármot újból a nyakunkba. Orbán Viktor kilencévnyi pusztító regnálását követően most ugyanúgy a nagy- és középhatalmak vezetőinek számításán múlik a hazai demokraták törekvéseinek sikere, mint egykoron. Ismerjük ezt a szituációt. Az 1849-es orosz intervenció árnyékában Kossuth hiába reménykedett a szavak szintjén szabadságszerető brit diplomácia jóindulatában. Az európai erőegyensúlyt féltő Palmerston külügyminiszter ezt mondta a cár követének: „Talán igazuk van, de végezzenek velük minél hamarabb!”
Érthető, hogy Manfred Weber félti az Európai Néppárt egységét. De ha a csúcsjelölt félreteszi az értékelvű politizálást, s hideg fejjel mandátumbecslésbe bocsátkozik, akkor is látnia kell: a magyarországi kormánypárt bűneinek eltussolása esetén az EPP-ből kilépő politikai formációk jóval több képviselői helyet vesznek el a néppárti frakciótól, mint amennyit a bennmaradó Fidesz biztosítana számára. Orbán Viktor természetesen tisztában van azzal, hogy eddigi destruktív tevékenységét kizárólag európai pártcsaládjának mandátumféltésből eredő passzivitása tette neki lehetővé; éppen e néppárti opportunizmusból lett elege most azoknak a tagpártoknak, amelyek a magyar miniszterelnök aposztrofálása szerint az EPP „liberális szárnyát” képezik. 
Orbán jól tudja, hogy a szóban forgó néppárti „védőernyő” nélkül ő is az EP jobboldali radikálisainak sorait erősítő Kaczynskiék sorsára jutna, hiszen a szintén antidemokratikus varsói kabinet ellen imponáló gyorsasággal léptek fel az uniós intézmények. A Fidesz elnöke a rá leselkedő veszély tudatában kétségbeesett kármentésbe kezdett Weber meggyőzése érdekében: valamiféle baloldali ármánynak próbálja tulajdonítani az őt érő kritikákat, illetve komédiába illő gesztussal ígéretet tett, hogy leszedeti pártjának Európa-szerte botrányt kiváltó plakátjairól az EB néppárti elnökét, hogy helyette a szocialista alelnököt nevezze ki Soros „beépített emberének”.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Orbán Viktort a magyar választópolgároknak kell eltávolítani a hatalomból, ezt helyettünk senki se teheti meg. De azért az EU sokat tehet, hogy a már-már a hatalom kizárólagos birtoklására törő magyar kormányfőt megállítsa egy kritikus ponton. Ezért nyugszik most oly nagy felelősség Weberen.
Frissítve: 2019.03.08. 09:43

Egér nőnapra

Ez az egér egy ápolónak jutott. Egy magyar nővérotthonban, éjszaka. Rápottyant egy nehéz nap után az elfáradt, aludni akaró dolgozóra. Aki családjától távol, már nem fiatalon, segítség nélkül próbálja az életét rendezni. Havi 140 ezer forintból. Annyi fizetésből, amennyi a hegyvidék szépasszonyainak egy wellness hétvégére vagy egy sétára a belváros üzleteiben éppen hogy elég.
Az eset elszenvedője azon ápolónők, szakdolgozók közül való, akik a kórházban, az intenzív osztályon, a sürgősségin dolgoznak nap mint nap. Nőnapon is. Az idősápolásban, a gondozásban, a mentésben. Sokuk - szerencséjére - családdal, társsal, gyerekkel, unokával, dupla női szerepben. De milyen megbecsülést tapasztalnak, ha ezt a női foglalkozást választják? 
A kormány nagyszabású tervei, ezek a jól felfújt luftballonok sorban kipukkadnak. Hiába a béremelés, elvitte hatását a megemelt minimálbér. A nővérotthonok felújítása, építése, legalább tíz éve állandó ígéret. Most már iszonyú sok hadra fogható kéz, szív, agy hiányzik az egészségügyi ellátásból. Főleg az időseknek . Mert ezek az „ágyblokkolók” a kórházakban, az „elfekvők” lakói, az idősotthonok gondozottjai már nem tudnak kiállni az érdekeikért. Egyetlen kapcsolatuk a világhoz az ápolónő, meg a női szívvel, érzékenységgel rendelkező férfi ápoló.
Pedig ide kellene a legtöbb értő figyelem, mert a legelszántabb családok sem bírják sokáig. Az idősebb emberek gyakrabban szenvednek traumás sérüléseket, ehhez több rehabilitáció és ortopédiai szolgáltatás lenne szükséges, miközben a szellemi károsodás bármelyik foka is megjelenhet. De a magyar egészségügyben az idős betegek is elszigetelten várják sorsukat. Mert az egészségügyi szolgáltató, az egészségpolitika elmulasztja észrevenni őket. Magyarországon csak a macsó, férfi gondolkodás, az efféle orvosi, klinikai szemlélet létezik az egészségügyben. Bár a hatályos törvény az ápolás felügyeletét az orvosok alá rendeli, nem mernék megkérdezni egy orvost sem az ápolási folyamatról, az ápolási terv újratervezésének szempontjairól. Arról, hogyan kell megetetni egy százéves beteget.
Miben különbözik ez a hagyományos orvosi gondolkodástól? Az ápolók képesek arra, hogy a mindennapi döntéshozatalban olyan megoldásokat találjanak, amelyek megerősítik az emberi kapcsolatokat. Ezért kérik a társadalmat arra, hogy engedje meg: többen dolgozhassanak a szociális ellátásban, a kórházak fokozott ápolást igénylő betegeinek ellátásában. Legyen több szakember, szakdolgozó, gyógytornász fizikoterápiás szakember a rendszerben. Hogy gyakorolhassák az empátiát, és biztosítsák az emberek integritását testileg és lelkileg minél tovább. 
A macsó kultúra és egészségügyi ellátás nem az ápolás szinonimája. Most a szervezeti struktúrák és az irányítás módjai a hagyományos férfiuralmat mutatják. Csúcskórházban, magánegészségügyben dolgozni az igazi, ott gyógyulni státusz szimbólum. Az az egyensúlyvesztés különösen érinti a „kisebbségeket” - a szegényeket, az időseket, a nemzeti kisebbségeket, az idősebbeket, a fogyatékkal élőket. Akiket pedig mindenhol segíteni kellene, női aggyal, kézzel, szeretettel. 
Az ápolók szakmai elhivatottságában az etika központi jelentőségű. A gondolatot be kellene illeszteni egy nagyobb társadalmi kontextusba, ahol a női szerep és az ápolás a legmagasabb szintű morális tett. Így a nők gondozásban, támogatásban nyújtott szerepe a helyére kerülne a társadalomban, akár otthon történik, akár intézetben vagy a klinikai ellátásban. 
Meggyőződésem szerint a nőket lehet másképpen is értékelni, mint ahogy az a Nőnapon szokásos. Ez a megállapítás bizony erősen szembe megy az államilag elvárt, szinte hivalkodó anyasággal és az idealizált női léttel, ahol a gyerekek, unokák számával mérik az ember, a nőiesség értékét. De én vállalom. Az ápolók világában statisztikailag több az egyedülálló nő. Család, „sikeresnek” mondott párkapcsolat nem jut mindenkinek, sokan egyedül élik meg a gondjaikat, mert tanultak, dolgoztak, idős szülőt elgondoztak. Mások nem találtak párt, mert a fáradt ápolónővel, műtősnővel nem lehet minden este bulizni. Meg az ápolókra vetülő stigma miatt is könnyen egyedül lehet maradni. 
Tegyük meg, hogy ebben az évben megöleljük a szingli ápolónőket, akik nem randevúkon, elegáns wellnessközpontban töltik az idejüket, hanem a Nőnapon is bemennek a „szent taposómalomba” dolgozni, túlórázni, ünnepnapon többletmunkát vállalni. A világ legszebb női foglalkozását elvégezni, amit egész szakmai életükben gyakorolnak. 
Köszöntsük őket. Őt is, a kisegérrel találkozó Ápolónőt, és írjuk ezt a szót a lehető legnagyobb betűvel.
Frissítve: 2019.03.08. 09:42