Marvel Kapitány: A reform elmaradt

Publikálás dátuma
2019.03.11. 12:30
A film erénye, hogy Brie Larson személyében végre egy női szuperhőst állít a középpontba
Fotó: IMDB
Groteszk helyzetbe sodortam magam azzal, hogy vállaltam: a Marvel Mozis Univerzum (eredetileg rövidítve MCU) huszonkettedik filmjéről próbálok higgadtan nyilatkozni.
Elvégre már a Marvel kapitány bemutatója előtt elkezdődött a tengerentúlon a hecckampány, melyhez a címszerepet alakító Brie Larson is hozzájárult szerencsétlen nyilatkozataival a szakmát eluraló negyvenes fehér bőrű férfi kritikusok leszólásával – mi tagadás, beférek a halmazba.

Ezzel párhuzamosan persze rögtön jött egy másik üzenet: jelesül, hogy a Marvel most végre bemutat egy női szuperhőst, így a mozivásznon végre elkezd majd oszlani a tesztoszteron felhő. Nos, rossz hírem van, a sok verbális előzmény ugyanis szimpla szájkarate, mivel az eddig független filmekkel (mint például az egészen kitűnő Fél Nelson) nyomuló Anna Boden és Ryan Fleck író-rendezők által megálmodott Marvel kapitány az első olyan film a franchise-ban, melyre gond nélkül elsüthető az unalmas jelző. Pedig idejekorán még ők is belengették a feminista mozi jelzőt, mely, tegyük hozzá, eddig elsősorban experimentális körülmények között valósult meg, lévén, hogy a műfaj elutasítja a női test vizuális kizsákmányolását. Nos, Boden és Fleck maradt a hagyományos narratív mozinyelvnél, abban pedig nincs semmi forradalmi, hogy fényesen izzó, latex szerkóban lévő nő miatt húznak el a gonoszok a színről.

Ugyanakkor azt sem vitatható el, hogy az alkotók történetmesélési szempontból bátran nyúltak hozzá az MCU ultrakonzervatív dogmáihoz. A Marvel kapitány legnagyobb újítása, hogy az amnéziás szuperhőssel együtt jöhetünk rá a titokzatos múltjára. Mely, valljuk be, semmi olyant nem tartalmaz, amitől izgulni kellene a film nézése alatt. Ezzel ugyanakkor azt az alaptételt döntötték be Bodenék, hogy ezek a szuperhős-produkciók ugyan kritizálhatók, de vitattathatatlanul szórakoztatóak. Még akkor is ha „csak” eredettörténetről van szó és Marvel kapitány karakterének a felvezetéséhez, akinek nagy szerepe lesz Thanosz legyőzésében a nemsokára mozikba kerülő Bosszúállók: Végjátékban. Pont ezért kellett volna elvarázsolni minden rajongót. Meglehet, ez pejoratív kötözködés a részemről, hiszen az MCU darabjainak csaknem a fele afféle alapozó eredettörténet a Vasembertől kezdve A fekete párducig, melyek között voltak jobb és rosszabb darabok.

Mindemellett az sem segít az összképen, hogy Boden és Fleck kvázi beledobnak minket a mély vízbe, felvezetik, hogy valahol a galaxisban a kree nevű humanoid faj harcban áll a skrullokkal – kész, ennyi, semmi extra magyarázat. Előbbiek között szolgál Vers, alias Marvel kapitány, aki az egyik bevetés során a Földön találja magát a kilencvenes években. Itt találkozik Fury-val, a széria állandó szereplőjével, akit szokás szerint Samuel L. Jackson alakít – digitálisan megfiatalítva. A játékidő nagy része kettőjük közös vesszőfutása. A rendezők igyekeznek CGI helyett inkább épített díszletekkel és populáris dalokkal hozni a 90-es évek hangulatát, de, hát az a nagy igazság, hogy az Űrdongóban például ez sokkal jobban sikerült. Az atmoszferikusságában nem túl erős film az akció szekvenciákban sem tud kiemelkedő lenni, de a legfájdalmasabb pont, hogy éppen a címszerepet alakító Brie Larson nem túl meggyőző ezekben: egyszerűen alkatilag nem áll jól neki a csihi-puhi.

Pedig a világot neki kell nemsokára megmentenie. Csak remélni merem, hogy időközben legalább a kedve megjött hozzá. Infó: Marvel kapitány
Forgalmazza a Fórum Hungary
Témák
film

Akár húsz év múlva is lehet még diafilm

Publikálás dátuma
2019.03.11. 11:55
Az Öreg néne őzikéje mindig is a legnépszerűbb diafilm volt
Nem csak a könyveken, a vinyl lemezeken nem fogott ki a digitális ipari forradalom: ezt mutatja be a 65 éves Diafilmgyártó tárlata.
Elsötétített függönyök, felpolcolt könyvek, izgatott mozgolódás, csillogó szemek – különleges gyerekkori esték, amikor a diavetítő lágy duruzsolása, néhány falra vetített színes rajz és a szülők mesemondása egy kisebb varázslattal ért fel. Akár gyerekként, akár felnőttként éltük meg a vetítés élményét, annak nem mindennapi emléke falon táncoló képekben elevenedik meg előttünk: a házak tetejét is elöntő tejbegríz, Boribon kalandjai vagy Spartacus története csak néhány a több száz színes kis dobozban rejlő tekercs közül. Legyen a vetítő régi, vagy modern, a tekercs félig szakadt, vagy hibátlan, a felolvasó hangja érdes, vagy épp lágy, a vetítés saját kis mozit varázsolt az otthonokba. S teszi azt ma is. Ugyanis az 1954-ben megalakult Magyar Diafilmgyártó Vállalat jogutódja, a Diafilmgyártó Kft. napjainkban is zavartalanul működik, újabb és újabb történeteket a nézők elé tárva.
Az idén hatvanöt éves cég a műfajt átfogó kiállítással ünnepli: a diavetítés és a technika történetébe, a mesefilmgyártás múltjába és jelenébe is bepillantást nyerhetnek az érdeklődők március 14-től az Eötvös 10-ben. A kiállítás történeti része Bíró Ferenc gyűjteményéből építkezik, akinek első tekercsei még gyerekkorából származnak. A magángyűjtő 1974-ben végzett könyvtárosként, e témából írta a szakdolgozatát. Bár az ágazat addigra nagyon népszerűvé vált, a könyvtári és filmtári katalogizálása nehézkesen működött, ezért indította el a filmek rendszerezését, egyúttal gyűjtését. Állománya egyre bővült, s már nem csak tekercseket, hanem leírásokat, hanglemezeket, magnókazettákat, vagy filmvetítő eszközöket is tartalmaz. Minden olyan gépből rendelkezik egy példánnyal, amit Magyarországon valaha forgalmaztak az elmúlt hatvan évben. Több mint ötezer filmcíme van, és őriz három-négyszáz vetítőeszközt, egyéb kiegészítőt. − Ez egy átmeneti műfaj: nem film, de filmre van fényképezve, nem mesekönyv, de ahhoz hasonló. Mindenki a maga ritmusának, elképzelésének megfelelően üzemelteti, ettől jelentős a sikere. Közösségszervező ereje működteti igazán, valamint a járulékos kiegészítések: el kell sötétíteni, felolvasni. Részben az tartja fenn, hogy újabb szerzők, történetek színesítik a kínálatot – beszélt lapunknak a gyűjtő a műfaj jelentőségéről.
Hamupipőke
A diafilm háromtól nyolcéves korig verhetetlen eszköz volt a művészetre nevelés eszköztárában – emelte ki Lázár Júlia, a Magyar Diafilmgyártó Vállalat nyugalmazott főszerkesztője. Hangsúlyozta, ez nem kizárólag családi szórakozás, a nyolcvanas évektől az ismeretterjesztésben is jelentős szerepe volt: mivel utazásra akkoriban nem sok lehetőség nyílt, a világhírű könyvtárakat például ezeken a filmeken keresztül ismerhették meg a középiskolások. − A mese a legismertebb, holott kisebbséget képez: az ismeretterjesztő és oktató anyagok száma meghaladta a mesefilmekét – jegyezte meg Bíró Ferenc. − A példányszám azonban fordítva működik: négy-ötezernél több példány nem készült iskolai, oktató sorozatból, míg a mesefilmeknél negyedévente eladtak négyezer darabot. A nagy példányszámú megjelenések között volt például a Hófehérke, amely már a hetvenes években túljutott a kétmillió példányon. A mezőnyt viszont mindig is az Öreg néne őzikéje vezette – fűzte hozzá. A hetvenes-nyolcvanas években új korszak kezdődött: számos művész kapcsolódott be a filmek készítésébe. Többek közt Petőfi Sándor, Móra Ferenc, Devecseri Gábor, Balázs Béla, Lázár Ervin, Marék Veronika művei is megelevenedtek – részletezte Lázár Júlia. − Weöres Sándor verseinek nagy sikere volt, mert az óvodák tananyagába is akkor került be. Hihetetlen alkotógárda volt, mindenki abban tobzódott, hogy a könyvkiadás korlátozott színhasználatával ellentétben itt a teljes színarzenált fel lehetett használni, és ugyancsak nagy volt a mesélőkedv – hangsúlyozta. 
Politikai célzatú filmeket is gyártottak, főként az ötvenes években: születtek felvételek a falusi lakosság meggyőzésére és mezőgazdasági továbbképzésre – említette Bíró Ferenc. – Mozifilm is készült: 1959-ben, Ha sokan összefognak címmel Győr-Moson-Sopron megyéről forgattak, amelyet aztán diafilmként is elkészítettek. Katonai oktatófilmeket is csináltak a honvédség részére, főként lövészeti, polgári-védelmi témakörökben – tette hozzá. A szórakozás e formája mindenütt népszerűvé vált, olyannyira, hogy a magyar ipar már nem bírta az eszközök hazai forgalmazását. Filmeket szintén jelentős mértékben exportáltak: az alapnyelveken túl perzsa, arab, koreai, szlovák és orosz felvételek is készültek – ismertette Bíró Ferenc. − A hatvanas-hetvenes évek környékén gyakran mi szállítottunk filmeket Görögországnak, a vetítőgépeket pedig Lengyelország küldte. Lázár Júlia elmondta, bár a kilencvenes években úgy látszott, vége a diafilmezésnek, mégis képes volt megújulásra, és megőrizte jelentőségét. A televízió és egyéb eszközök külföldön mára már elnyomták a diát, de kisebb exportja még mindig van – emelte ki Bíró Ferenc is. − Bizonyos szempontból hungarikumnak is számít, mert az Európai Unióban egyedül mi gyártunk diafilmet. Azért maradhatott népszerű, mert művészek működtek közre benne, ahogy ma is. Naprakészen követi, vagy akár meg is előzi a könyvkiadást, ez tartja igazán életben – jegyezte meg. De az is kétségtelen, hogy a hosszú évtizedeken átívelő népszerűség az egyszerre szokatlan és egyedülálló élmény mellett sok esetben a nosztalgiának is köszönhető. − Amennyiben világszerte megszűnik a filmtekercsek gyártása, az fogja ezt a műfajt is megszüntetni – vélekedik a gyűjtő. Úgy hiszi, ez attól függ, milyen irányba fejlődik a technológia: elképzelhető, hogy tíz-húsz év múlva is élni fog. A sötét szoba, és a nem mindennapi technikai megvalósítás hangulata mindig magában hordoz majd egy kis varázslatot. Infó: Bodri, meg a többiek – 65 éves a Diafilmgyártó! – Diafilmtörténeti kiállítás Megnyitó: március 14., Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér, Pincegaléria
Bogyó és Babóca

Diafilmtörténet

A vetített képek játéka már a X. században ismert volt. Az első valódi diavetítőt, vagyis „bűvös lámpát” (laterna magicát) a XVII. század közepén készítették, ami Athanasius Kircher jezsuita polihisztor, fizikus és csillagász, illetve Thomas Walgenstein dán matematikus nevéhez fűződik. Az első diavetítő a Rákóczi-szabadságharc idején került Magyarországra, egy sárospataki tanár, Simándy István jóvoltából. A XIX. században a fényképezés feltalálása, majd az elektromos világítás és az izzólámpa felfedezése jelentett újabb technikai fordulópontot. A diaügy nagy élharcosa Hopp Ferenc, a Földrajzi Társaság egyik alapítója volt a kiegyezés utáni évtizedekben, aki sok diaképet, felvételt készített. Hopp számos laterna magicát gyártott, amelyekkel az iskolákat Eötvös József kultuszminisztersége idején látták el. Jelentős volt az 1897-ban alakult Uránia társaság, amely vetítéses előadásokat tartott, képet forgalmazott. A tekercsfilmes diavetítők az 1940-es évek elejétől kerültek forgalomba, 1953-tól készítették lángmentes filmre az összeállításokat. Ez tette lehetővé, hogy elterjedjen a biztonságos családi vetítés.

A vállalat

A második világháború után a diafilmgyártás a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából indult újra, 1949-től már a Népművelési Minisztérium külön osztályán szerkesztették a filmeket. A Kukorelly cég államosításával a Magyar Fotó diaosztálya 1952-ben jutott technikai bázishoz. 1954-ben megszüntették az osztályt és létrehozták a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot. A „hőskorszak” ideológiai töltetű filmjeit – mint például a Botrány Göbölyőn című antiklerikális művet − nem a vállalat, hanem az adott minisztérium adta ki. A Diafilmgyártó Kft. a vállalat jogutódja, a Libri csoport tagja.

Szerző
Frissítve: 2019.03.11. 12:15

Meghatározó Händel-élmény lehetett volna

Publikálás dátuma
2019.03.11. 10:20
Luks lespórolta a legszebb részeket
Fotó: Ivan Korc
A tizenegynéhány éves múltra visszatekintő cseh barokk hangszeres zenekar és a kórus jóval afölött teljesített, amit elvártunk, kár, hogy a műsoridőt szűkmarkúan mérték.
 Az utókor nem nagyon tud mit kezdeni azzal, hogy a nagy, zseniális zeneszerzők sem voltak képesek sokszor tökéletes művet alkotni. Szorították őket határidők, pénzszükséglet, az előadás külsőségei, lehetőségei – ezért sokszor változtattak, át- vagy újraírtak tételeket, de arra is van példa, hogy egyszerűen elfogyott az ihletük, ezért nem tudták sem a kortársaknak megmutatni mit akartak valójában, sem az utókorra kikezdhetetlen művet hagyni. Ennek egyik iskolapéldája, az Izrael Egyiptomban oratórium, amelyről sok minden mellett, azt sem tudjuk, miért komponálta Händel abban a formában, ahogy ma létezik, és főleg nem tudjuk, hogy melyik formáját tekintsük létezőnek. A legfőbb kérdés, két vagy három részes valójában? Ami tény, hogy 1739. április 4-én a zeneszerző bemutatott Londonban a fenti címen egy oratóriumot három felvonásos formában, amikor is első részként egy két évvel azelőtt keletkezett önálló művet illesztett két összeillő egészként megkomponált felvonás elé. Ezt valószínűleg az elvárások indokolták, akkoriban egy ilyen műnek három részesnek kellett lennie. Első felvonásként tehát szükségmegoldásként némileg megváltoztatott szöveggel a Karolina királynő halálára komponált temetési anthem szolgált. Az alkotás nem aratott egyértelmű sikert, ezért ebben a formában többet nem került színpadra, az utolsó, a szerző által ellenőrzött előadásra 1756-ban került sor, akkor első részként szintén más művekből összeollózott tétetlek szerepeltek. Lehet tehát érvelni mindenféle forma mellett, de Händel szándékának valószínűleg valamilyen három részes felel meg leginkább. Gardiner ugyan csak két felvonásosként vett lemezre, de a fennmaradó helyre nagy ravaszul betette a temetési anthemet − eredeti formájában. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.  Tény, hogy ez így kissé hosszú, több mint két óra, ezért hangversenytermi előadásra valószínűleg némi rövidítéssel az eredeti 1739-es változat a legalkalmasabb. Václav Luks azonban, egyszerűen csak két felvonást adott elő. Hogyan is mondjuk, szelíden szólva: ez azért sem volt szimpatikus húzás, mert a fennálló lehetőségek közül azt a megoldást választotta, amely kevesebb munkával járt, így két, viszonylag rövid részt kaptunk − félórásra hosszabbított szünettel −, amely, mint láttuk, valószínűleg a szerző szándékának sem megfelelő, és kimaradtak azok a tételek, amit emlékeinkben mégiscsak leginkább az Izrael Egyiptomban legszebb részeiként azonosítunk. Legfőképpen ez pedig azért volt kár, mert amúgy elképesztően jó előadást hallottunk. A kürtös Luks későn kezdett vezényelni, 2005-ben alakította át valódi zenekarrá a Collegium 1704 kamaraegyüttest, és megalapította mellé a Collegium Vocale 1704 énekkart is. Túlzott mozgásán látszott, nem tanult karmester, de munkája nyomán mindkét társaság egészen kiváló teljesítményt nyújtott. Mind a zenekar, mind a kórus elég nagyszámú volt ahhoz, hogy széles dinamikai árnyalatokkal jelenítsék meg például az egyiptomiakat sújtó csapásokat lefestő zenét, a hangszíneik egészen csodálatosak voltak. És főleg: mindez nem valamiféle öncélként jelent meg, hanem természeten megszólaló része volt a mély zenészi elkötelezettségű megszólaltatásnak, amellyel az elmélkedő jellegű részeket is megindító kifejező erővel adták elő az együttesek tagjai és az énekes szólisták is. Kár, hogy a közönség iránti alázatból Luks nem szerepelt túl jól. Ha kicsit többet tesz a sikerért, meghatározó Händel-élménnyel lehettünk volna gazdagabbak.   Infó: Händel: Izrael Egyiptomban Hannah Morrison, Benno Schachtner, Krystian Adam, Helena Hozová, Tomáš Král, Jaromír Nosek Collegium 1704 Karmester: Václav Luks 2019. március 9., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Szerző
Témák
zene