Nőnapi szobor

Családomban régóta kikristályosodott az a meggyőződés, hogy az ember kizárólag az ellenségeitől várhatja, hogy jót tegyenek vele. Lám, megint igazunk lett: mivel a Népszavát nem méltatták arra, hogy Orbán Viktor Nőnap alkalmából magához emelje valamely munkatársunkat, az újságírónők kollektív megalázásából is szerencsésen kimaradtunk. Köszönjük szépen.

Véleményünk ettől persze még van a gesztusról: mi történetesen némi elismeréssel adózunk a geg kitalálójának, kábé úgy, ahogy az ember egy szépen kivitelezett vonatrablásra tekint - pofátlanság ugyan, de profi munka. Hiszen aki ezt kiötölte, tudhatta, hogy az információéhség nagy úr, a meghívottak nem tudnak és valószínűleg nem is akarnak együtt nemet mondani az invitációra. Attól a pillanattól pedig, hogy kikerül a kormányfői Facebook-oldalra a közös fotó, a független sajtó közönsége nem a kertvendéglő-tulajdonosként bazsalygó vendéglátóra, hanem a kínosan toporgó dísznőkre lesz baromi dühös. Touché.

Mindez persze a múlt hétvége gondja, mi pedig már az eljövendő pofonokra várunk - izgalmas lesz megfigyelni, kik kapnak a héten újságírói díjakat a kormánytól -, mégis érdemes még visszatérni arra a jól sikerült nőnapi fotóra. Megfigyelték, mi áll a közönség elől immár hermetikusan elzárt kertben? Bizony, egy szobor.

Ami azért furcsa, mert mióta a kormányfő elfoglalta az ismeretlen összegű költségvetési pénzért átalakított, illetve felépített két irodaházat, kizárólag az utca felől is látható Szent Mihály arkangyalról esett szó. Ez a két bánatos bronzkarmelita sem pályázati kiírásban, sem zsűri-dokumentumban, sem sehol nem szerepel, és azt is csak a viszonylag szerény munkásságú alkotó honlapjáról lehet kideríteni, hogy egy bizonyos Kalmár Katalin művészte őket a vár fokára. Hogy egy újabb suta nőnapi ajándékról volna szó, az valószínűtlen - pláne, hogy ezt is Orbán Viktor kapta, tőlünk.